6. Hazaút

Hellóka!

Minden kommentet, hozzászólást nagyon köszönök! Jó érzés, hogy tetszik nektek a történet! <3 

Pénteken-szombaton jön a következő friss. :)

Xoxo.Bri.

6. Hazaút

Tetszik, amikor mosolyogsz,

de szeretem, amikor én vagyok az oka.

Sam Uley mindig is különcnek számított a rezervátumban, az idősek istenítették, míg mi egyszerűen csak tartottunk tőle. Magának való volt, furcsa tekintéllyel a szemeiben, s az, hogy tovább tanulás helyett inkább itt maradt anyámék szemében a leghatalmasabb szentségtörés volt. Elvégre ki akarna itt maradni, ha esély van egy jó iskolára, gondolják ők.

Az én korosztályom egyszerűen csak kerülte őt, főleg Jaredék bandája, így egyáltalán nem értettem, hogy most mi ez a nagy össze cimborálás Sammel, főleg mert Pault is egyre többször láttam Sammel, márpedig Paul sosem félt kimutatni a férfi iránti ellenszenvét, ráadásul ahogy észre vettem Jacobékat kezdték kerülni, amit újra senki sem értett. Sok fura dolog volt mostanában a rezervátumban...

Mikor másnap kiengedtek a kórházból Jared valóban eljött értem, látszólag eléggé fel volt dobódva, jó kedve volt és sokkal nyugodtabb volt, mint tegnapi távozásakor, noha én is jókedvemben voltam, végre kijöhettem a fertőtlenített falak fogságából. Igazi felüdülés volt újra bőrömön érezni a hideg, Forksi levegőt és talpam alatt a latyakos talajt.

- Meg lett tegnap Bella? – kérdeztem, mikor meguntam, hogy percek óta némán bámultam a mellettem tova tűnő, sűrű erdőt.

- Igen, Sam megtalálta – bólintott, bár tekintete folyton az úton volt, valamiért mégis azaz érzésem volt, hogy rám figyel, hogy minden idegsejtje rám koncentrálódik, ami újabb őrült ötlet volt eddigi agyszüleményeim között. Butaság.

- Hol volt? – kérdezősködtem tovább. Annyit tudtam Belláról, hogy a rendőrfőnök lánya és pár hónapja költözött Forksba.

- Öhm, Edward Cullen szakított vele, mivel a srác és a családja elköltöztek... Bella teljesen kiakadt és Sam talált rá az erdőben – magyarázta Jared, mire az arcomra akaratlanul is egy halvány fintor ült ki. – Mi az? – kérdezte a fiú, mikor észre vette reakcióm.

- Ez....szomorú – Nem is tudom miképpen kellett volna kifejeznem magam, sajnáltam Bellát, de a szánalom is útnak indult bennem.

- Az, de Bella sem gondolhatta komolyan, hogy az a kapcsolat örökké tartani fog – horkantott, mintha olyat tudott volna Edwardról, amit én nem.

- Miért ne tarthatna? – kérdeztem hitetlenkedve.

- Még húsz évesek sincsenek... tényleg nem gondolhatta egyikőjük sem komolyan, hogy ez tartós lesz – A fiú szavai olykor elakadtak, mintha most, futtában találta volna ki az indokait.

- Ez mióta korhoz kötött? – kérdeztem már-már megbántottan.

- Nem korhoz kötött, de akkor is... végül is mindegy, a vége ugyan az lett; szakítottak, Bella teljesen maga alatt van – zárta le a témát, s én is annyiban hagytam. Nem akartam olyas valakivel beszélgetni a szerelemről, akibe tulajdonképpen szerelmes vagyok már egy jó ideje.

- És amúgy mi van a suliban? – kérdeztem feldobva egy teljesen átlagos témát.

- Semmi új – vont vállat. – A tanárok kérdeztek felőled, meg Viv is megbetegedett... nem volt szerencsés leugrani a szikláról.

- Rá jöttem – húztam fanyar mosolyra az ajkaim. – De szerintem sokkal rosszabbul járok, ha Deant megcsókolom – fintorogtam.

- Miért kellene őt megcsókolnod? – értetlenkedett teljesen össze zavarodva, mintha ujjai erősebben szorították volna a kormányt.

- Hát a fogadás miatt. Megegyeztünk, hogyha a töri dolgozatra több pontot kap, mint én és Viv együttvéve akkor vagy megcsókolom vagy leugrok Vivvel együtt a szikláról – magyaráztam.

- És inkább leugrottatok... – mormolta, most nem tudtam eldönteni, hogy megnyugszik vagy mérges lesz... Nem igazodtam ki a hanglejtésén.

- Hát inkább nyúltam volna tűzbe, mint hogy megcsókoljam – mormoltam még mindig fintorogva. Dean a maga módján jó fej volt, túl rámenős, de jó fej, mint barát és semmi több!

- Ez kedves – nevetett fel, mire nekem is mosolyognom kellett.

- Néha annak is kell lenni – vigyorogtam. – Nem, amúgy nem akarom őt bántani, de egyszerűen nem csókolózom olyannal, akit nem szeretek... ráadásul bármennyire is bolond az a gyerek kiráz tőle néha a hideg – magyaráztam.

- Én is így vagyok Jasminel – röhögött elkínzottan, mire értetlenül néztem rá. Még mindig fura volt, hogy le volt vágatva a haja. Meg akartam kérdezni, hogy mi történt vele abban az egy hétben, hogy ennyire megváltozott, de nem mertem. Nem feszegettem a témát.

- Te Jasminel? – kérdeztem hitetlenkedve, ügyelnem kellett, ha nem akartam, hogy kitörjön belőlem a hisztérikus kacarászás. Jasmine Yung évfolyam társunk volt, Dean legmenőbb, legcsinosabb osztálytársa, aki imádott azzal bosszantani, hogy olyan jó kapcsolatban van Jareddel.

- Igen... – fintorgott. – Túl... rámenős, ráadásul a poénjaimat sem veszi – mérgelődött.

- Érdekes, pedig Viv folyton azért panaszkodik, hogy irritálja a csaj röhögése... – mormoltam.

- Mindenki tud kényszerből röhögni, feltűnési viszketegsége van vagy tudom is én... – folytatta.

- Világ életében az volt – vontam vállat. Nem különösebben foglalkoztatott Jasmine, mióta elváltak útjaink az alsó tagozatban próbáltam láthatatlannak nézni a lányt, meg volt a magam élete, az övé egyáltalán nem izgatott.

- Valahogy úgy – fintorgott, mire akaratlanul is felnevettem. – Ki nevetsz? – kérdezte hitetlenkedve, vigyorogva.

- Én? Ugyan, mit képzelsz?! – nevettem még mindig. – Bocsi, de olyan hülye arcot vágtál – röhögtem.

- Máskor húzzak zacskót a fejemre? – kérdezte.

- Tacskót? – kérdeztem ledöbbenten, a mellettünk elszáguldó faszállító miatt alig hallottam mit mond.

- Zacskót! – röhögött fel, mikor meghallotta mennyire félre értettem szavait.

- Uh... – Csak ennyit bírtam kinyögni, aztán újra rám jött a nevetés. – Már megijedtem!

- Képzelem mennyire megijednél, ha meglátnál egy tacskóval a fejemen – röhögte, mire egyből elém vetült a kép, amit próbáltam elhessegetni, ugyanis a hasam már fájt a röhögéstől és Jared figyelmét is elvontam a vezetésről, bár nem úgy tűnt, hogy ez neki különösebb gondot okozna. Továbbra is tartotta a sebességet és a sávot.

- Még szerencse, hogy tudtommal Lapushban senkinek sincs tacskója... – mormoltam, mikor percek múltán sikerült lenyugodnunk.

- Egy szavadba kerül és szerzek valahonnan – vigyorogta előzékenyen.

- Inkább nem – ráztam meg a fejem még mindig nevetve. – Bele se merek gondolni mit szólna szegény kutyus, biztos bepisilne ijedtében – És belőlem újra kitört a nevetés, ami kis idő múlva Jaredből is megszólalt, bizonyára ő is elképzelte a látványt.

- Na jó, mára hagyj a tacskókkal, rendben? – kérte még mindig vigyorogva, mire csak bólintottam. Szerintem is elég volt erre a napra a tacskókból. Főleg, ha azok Jared fején landolnak és bepisilnek!

- Bejössz? – kérdeztem, mikor végül megérkeztünk. Az apró fehér ház ismerősen emelkedett a latyakos földből, amin még látszott apám kocsijának keréknyoma. – Már ha nem sietsz, meg akkor már a leckéket is megadhatnád, biztos le vagyok már maradva... – magyarázkodtam. Azért mégiscsak illő volt behívnom, ha már képes volt és minden nap meglátogatott, főleg mert az életemet is megmentette, ha fogalmazhatok így...

- Most nem lehet – sóhajtotta elkínzottan, tekintete az erdő felé siklott, amit halványan narancssárgára sütött a lemenő nap sugara. – De holnap elhozhatom, ha akarod... Érdekes mód képben vagyok a tanulnivalókkal – tette hozzá gyorsan.

- Nekem oké, már ha neked tényleg nem gond! – mentegetőztem, hiszen nem akartam, hogy kényszernek érezze, én sem akartam magam fölösleges álmokba ringatni. Na nem mintha annyira ringatóznék...

- Dehogy gond – vigyorodott el megkönnyebbülten. – Akkor holnap suli után elhozom a cuccokat, oké?

- Oké – mosolyogtam vissza, majd egy rövid búcsúzkodás után hallgattam, ahogy a csukott ajtó mögül elhajt az autó, s én újra otthon érezhettem magam.

Nem változott semmi, minden a helyén volt, tökéletes rend fogadott minden hol, mintha nem is lettek volna itthon míg én a kórházban voltam...

- Haló? – vettem fel a telefont, miközben újra megnéztem a melegszendvicsem a sütőben kb. fél óra múlva. Mivel nem volt itthon senki, s anyu természetéhez híven nem főzött semmit kénytelen voltam én magam valami ehetőt elő varázsolni. Hát ezt találtam ki a több napos kenyérből...

- Kim? – hallottam meg Dom aggodalmas hangját. – Te vagy az? – kérdezte türelmetlenül.

- Szia, én vagyok! – vigyorogtam bele a telefonba, szinte hallottam, ahogy a bátyám megnyugodva kifújja a levegőt.

- Végre! Jareddel beszéltem, míg te beteg voltál.... – magyarázta. – El sem tudod képzelni mennyire aggódtam! Most hogy vagy? – kérdezte.

- Sokkal jobban, már haza engedtek, de hétfőig otthon kell maradnom – meséltem.

- És most mit csinálsz? Remélem pihensz és nem anyuéknak varázsolsz kaját! – rivallt rám. – Épp elég nagyok, hogy tudjanak magukra főzni!

- Éppenséggel magamnak varázslok – nyugtattam meg. – Fél órája jöttem haza, Jared haza hozott.

- Szóval Jared, mi? – éreztem hangjában a kíváncsiságot és vigyort, ami ott ülhetett az arcán, miközben eléggé kihangsúlyozta a fiú nevét. – Nem is mesélted, hogy ilyen jóba lettetek...

- Én sem tudtam róla... – magyarázkodtam. – Egyik nap suliba jött, másik nap rosszul lettem, mert ugyebár beteg voltam és úgy gondolta, hogy gondomat viseli... kórházba is minden nap bejött, virágot is hozott és tudtommal veled is beszélt – soroltam. – Ráadásul holnap eljön és megadja a leckét.

- Szép is a tini szerelem – sóhajtotta, mire csak horkantottam. – Drágám, egy fiú nem hülyeségből visz virágot egy lánynak, főleg, ha pont a lány bátyjától kérdi meg a kiszemelt kedvenc virágát.

- Komoly? – hüledeztem. – Még mit beszéltetek? – kíváncsiskodtam. Annyi kérdés gyűlt össze bennem, s biztos voltam benne, hogy ezt mind Dominicra zúdítom.

Dominic

- Hát... csak felszínes dolgok, elmondta, hogy mi történt veled, próbált engem megnyugtatni, miközben éreztem a hangjában, hogy ő is annyira aggódik, mint én, amit furcsálltam, de nem említettem meg neki. Azt hittem, hogy valami alakul köztetek, s nem is tévedtem nagyot... Megkérdezte mi a kedvenc virágod, mert olyan üres az a kórterem, kérdezte, hogy anyuék mindig ilyen ellenségesek vagy csak őt tüntették ki ezzel... Mondtam, hogy mindenkivel és megköszöntem mindent, hogy ennyire vigyáz rád helyettem is – mesélte, egy szuszra elmondva mindent. – Amúgy szerintem, amennyit beszéltem vele jó fej srác – mondta végül, s nekem ennél több nem is kellett. Ha a bátyámnak szimpatikus akkor már nem lehet gond, elvégre nagyon sokat adtam Dominic véleményére, s noha ez nem vezetett előrébb Jaredhez, de megnyugtatott.

5. Ébredés

Komikaat, ha kérhetek! :$$ :)

5.Ébredés

Rájött, olyan neki ez a férfi, mint a kábítószer.

Nem tesz jót, de képtelen lemondani róla...

Az ablakon betörő levegő végig simított verejtékes, elkínzott arcomon, a szél könnyedén jutott át a halványkék takarón. Jólesően megborzongtam. Nem remegtem, nem fáztam és nem is volt melegem. Ki tudja mennyi idő után jól éreztem magam, kicsit fáradt voltam, de az émelygés és láz látszólag tovatűnt.

Az apró szoba falai halványzöldre voltak festve, pár tájkép próbálta feldobni a szobát néhány szál virággal, amikből a szél felém fújta az illatot, de sajnos nem volt elég a kórház szagának eltávolításához.

- Hát felkeltél? – kérdezte egy ismeretlen, női hang, mire megszeppenve pillantottam az ablak felé. Épp egy alacsony, eléggé teltkarcsú nővér nyitotta ki az ablakot és öntött tiszta vizet a virágoktól roskadó vázába. – Pár perc és hívom az orvost – mosolyogta, s már el is tűnt a folyosón. Próbáltam felülni, de néhány infúziócső megakadályozott ebben, rémüldözve bámultam a csövekre, amik a karomban eltűntek.

Mi történt velem?

- Kisasszony – biccentett köszönésképpen az orvos, miközben háromszor kopogott az ajtó félfáján, hogy észre vegyem a jelenlétét. – Örülök, hogy felébredt, hogy van? – kérdezte rutinosan. Alacsony volt és köpcös, ősz haja precízen hátra volt fésülve, barna szemei barátságosan csillogtak a vastag keretes szemüveg mögül.

- Jól, csak fáradt vagyok – feleltem készségesen, majd figyeltem, ahogy az infúzió elbúcsúzik a karomtól, a doki még gyorsan megmérte a lázam, ami harminchatot mutatott. Meggyógyultam. – Mi is történt pontosan? – kérdeztem zavartam, míg Mr. Banks az irataimat egyeztette.

- Három napja hozta be egy fiú ájultan... a láza elérte a negyven fokot... hatalmas szerencséje van, hogy a barátja behozta és szerintem nem ártana felhívnia, mindent nap bejött magához – újságolta.

- Milyen barátom? – pislogtam értetlenül, eléggé homályos volt az ájulásom előtti pár óra...

- Jared Cameron – olvasta fel a nevet. – Nem a barátja? – kérdezte értetlenül a doki. – Pedig nagyon úgy tűnt, a virágokat is ő hozta, mikor látta, hogy a szülei túl elfoglaltak... – magyarázta. Szavai végére kissé elhalkult, nem lehetett kellemes dolog közölni egy beteggel, hogy a szülei le se szarták veszélyesen magas lázát.

- Oh, akkor majd megköszönöm neki – motyogtam eltűrve fülem mögé pár kósza tincsem, zavartan pillantottam a napraforgókra. Honnan a francból szerezte ezeket? És a legfőbb; vajon tudta, hogy ez a kedvencem vagy csak egyszerű szerencse?

- Ma még benn tartjuk, de ha továbbra is ilyen jól lesz holnap már haza mehet és hétfőn kezdheti újra az iskolát – magyarázta.

- Milyen nap van ma? – kérdeztem zavartan.

- Hétfő – mondta. – Ha bármi kell szóljon! – tette hozzá, s egy viszontlátás mosoly kíséretében eltűnt az ajtó mögött. Egyedül maradtam.

Fáradt sóhajjal dőltem vissza a párnákra, s alig pár perc múlva újra elnyomott az álom. Nem gyötört semmiféle lázálom, végre nyugodtan kialudhattam magam, bár mikor felkeltem sem voltam benne egészen biztos, hogy tényleg fenn vagyok.

- Hogy vagy? – kérdezte a fiú halkan, köszönésképpen. Barna szemei fáradtan, mégis megnyugodva viszonozták a tekintetem. – A doki mondta, hogy már felébredtél... – magyarázta.

- Elvileg holnap már haza mehetek – újságoltam. – Köszönök mindent – motyogtam még teljesen zavartan. Éreztem ahogy halványan elvörösödök, ami kicsit megmosolyogtatta, de semmi gúny nem volt mélybarna íriszeiben. Ez meglepett.

- Nagyon rám ijesztettél – sóhajtotta, mindkét könyökével a térdére támaszkodott és mintha kínlódna beletúrt már-már fekete, rövidre nyírt hajába. – Nem is értem miképp élhetted ezt túl... – látszólag valóban érzékenyen érintette a magas lázam, viszont én egyáltalán nem értettem miért. Sosem volt még csak köszönő viszonyunk sem, most meg képes lenne bele őrülni, ha valami bajom esne... Hogy is van ez?

- Nem tudom, valami szerencse... – mosolyodtam el gúnyosan, amit nem érthetett. Jobb is, néha nem árt egy kis sötét önirónia. – Anyámékról nem tudsz valamit? – kérdeztem nem sokat remélve.

- Kétszer össze futottam velük... eléggé rossz szemmel nézték, hogy bejárkálok hozzád – mondta értetlenül. – Remélem azért nem kevertelek bajba – motyogta.

- A lányuk a halálán van erre ők téged cseszegetnek...Nem is ők lennének – motyogtam beletörődően mosolyogva. – Bocsánat, ha esetleg valami olyat mondtak, ami téged bántott – tettem még hozzá. Anyám képes volt bántani a szeretteimet, akarva, akaratlanul. Ezt sosem tudtam eldönteni.

- Igazság szerint nem nagyon figyeltem rájuk... – mosolyodott el végre jobb kedvűen, egyik kezével a tarkóját dörzsölte. – Jobbat lefoglalt az a bazi infúzió adag – fintorgott.

- Áh, nem vészes ám – legyintettem szórakozottan. – Öhm... nem tudod hol van a telefonom? - kérdeztem zavartan, időközben rá jöttem, hogy teljesen más ruhában vagyok, mint amiben aznap suliba mentem.

- Nem kémkedtem, habár a bátyáddal kénytelen voltam beszélni... – magyarázta, sötét bőre alatt mintha elpirult volna, mikor kivette a telefont a zsebéből és átadta azt.

- Beszéltél Dommal? – kérdeztem nagyot nyelve, abban reménykedve, hogy ezt nem látja. Tekintete pár pillanatra a torkomra siklott, majd ajkaimra, s végül az ablakra. Látszólag próbálta kitisztítani a fejét, amit nem értettem, de inkább a mobillal voltam elfoglalva és a gondolattal, hogy életem két legfontosabb férfia beszélt egymással.

Dom tudta, hogy mennyire odáig vagyok az osztálytársamért, konkrétan Jaredért, s eléggé fura lehetett neki, mikor ama bizonyos fiú vette fel a telefont, aki teljesen megőrjítette a kicsi húgát. Majd még biztosan kikérdez, ha fel hív, ahogyan én is őt. Vajon miket beszélhettek? Dom mit gondolhat róla? És fordítva?

- Nagyon aggódott érted... – újságolta, ami megmosolyogtatott. Igazság szerint azon sem lepődtem volna meg, ha arra kelek, hogy ő itt toporog mellettem, s várja, hogy végre felkeljek. Ő szeretett. – Nagyon szeret – mondta az egyszerű ténymegállapítást, mintha még valamit akart volna mondani, de aztán csendben maradt.

- Igen, Dom a legjobb testvér, akit valaha is kívánhat magának az ember – bólogattam büszkén, ha valakire, hát rá voltam a legbüszkébb egész életemben. – Csak aztán ki költözött tanulni Angliába... Így eléggé nehéz – meséltem tovább. Fogalmam sem volt róla, hogy miért mondok el ilyeneket neki, de őt látszólag nem zavarta. Halványan mosolyogva hallgatta minden szavam, ami aztán kínos csendbe torkollott.

- Behívom az orvost – pattant fel hirtelen a székből, mire csak bólintottam és továbbra sem mozdulva vártam, hogy mindketten vissza térjenek.

Alig akartam elhinni, hogy Jared itt van, ráadásul olyan könnyen lerombolta minden elé épített akadályomat mintha gyerekjáték lenne számára megszerezni egy lány szívét. Az enyémet mindenesetre a tudta nélkül szerezte meg, ami bántotta a becsületemet. Egyáltalán nem értettem, hogy mi változott meg benne és bennem, amíg nem láttam sokkal könnyebb volt azt hinni, hogy elfelejthetem. Mióta újra a szemébe néztem minden sokkal nehezebbnek tűnt, mint eddig. Nem bírtam vele lekezelő vagy visszautasító lenni, ha velem volt, beszélt hozzám akaratlanul nyugodtam meg mind lelkileg, mind idegileg. Furcsa volt. Teljesen összezavart ez, főleg mert nem mertem erre rá kérdezni nála, mert mi van, ha félre értelmezek mindent? Nem akartam még cikibb helyzetbe kerülni.

- A barátja mondta, hogy felébredt – lépett be a délelőtti nő, arcán ugyanaz az ezerwattos mosoly díszelgett, kezében az irataimmal. – Mr. Banks nem ér rá, szóval én jöttem – magyarázta látva értetlen arcom. Félre értett. Én teljesen más miatt döbbentem le.

- Mi nem járunk – hárítottuk kánonban Jareddel az ápolónő hiedelmét, mire annak szinte leesett az álla, de nem válaszolt. Elvégezte a rutin vizsgálatokat, s közölte, hogy holnap már haza mehetek, de a héten még otthon kell maradnom és rengeteg folyadék mellett és pihenés közben szednem a felírt gyógyszereket.

- Mit mondott a nővér? – kérdezte Jared, miután bejött a folyosóról. Látszólag fontos hívást kaphatott, mert kissé hadart, s mintha felszült lett volna.

- Holnap haza mehetek – válaszoltam tömören, ugyanis nem akartam feltartani. Láttam, hogy sietnie kell.

- Az remek, holnap eljövök érted jó? – mondta. – Meg kiváltjuk akkor a gyógyszereket – zavartan bólintottam, nem értettem ezt a hirtelen jött türelmetlenségét. – Bocsi, csak Sam hívott, eltűnt Charlie Swan lánya, Bella és ha nem kezdem el keresni én is biztosan megnyúznak... – magyarázta. – Akkor holnap, szia! – adott puszit a homlokomra, s már ott sem volt. Hosszú percekig bámultam még magam elé döbbenten, s szerintem még ő maga sem volt tisztában mit csinál, így nem fektettem túl nagy jelentőséget ennek a búcsúzásnak, noha a szívem a mandulám ütögette. Kezdtem félni, hogy valamelyik kiugrik...

4. Betegen

Hellóka!

Mivel ez a fejezet elég rövidke lett vasárnap már hozom a következő részt, persze, a kapok némi hozzászólást. :)

Xoxo.Bri.

4. Betegen

Ne akarj megérteni,csak fogadj el úgy ahogy

vagyok és mindkettőnknek könnyebb lesz!

A világ forgott körülöttem, mikor reggel felkeltem és egyszerűen nem voltam képes megmozdulni a rám telepedő hányingertől és hiányérzettől. Valami hiányzott, nem tudom pontosan mi, de úgy éreztem belülről emészt fel, mintha nem lenne nagyobb gondom is. Például a hasam egyre inkább fájt, utáltam, hogy mindenből kettőt láttam, ráadásul anyám lépteit is egyre magabiztosabban hallottam a folyosóról. Mintha a szervezetem ellentámadásba lépett volna a fülem zúgni kezdett, amitől alig hallottam Monica egész szobát betöltő éktelen rikácsolását. Most először hálát adtam a fülem zúgásának, tompította a külvilágot, s mintha a fejemben a fájdalom is megszűnni készült volna. Tévedtem. Fájdalmasan nyögtem fel és rezzentem össze, mikor anyám becsapta maga mögött az ajtót és az egész szoba beleremegett. A földszintről hallottam Monica hangját, ahogy apámnak panaszkodott, aki pár perc múlva sokkal csendesebben lépett be a szobába, mint anyám.

- Anyád azt mondta nem készülődsz.... – mondta apám megrovón, míg én igyekeztem két lábra állni anélkül, hogy el ne essek. – Jól vagy? – kérdezte. Ő legalább észre vette, hogy valami nincs rendben velem. – Biztos bemész az iskolába?

- Aha – Csak ennyit tudtam kinyögni, eszembe sem volt ellenkezni, hiszen anyu biztosan leordibálta volna a lámpát a plafonról, elmondott volna minden hazugnak, hiszen biztosra vette volna, hogy valami dolgozatot akarok megúszni, apám meg inkább nem ellenkezett volna, elvégre tudta, hogy Monica milyen hisztérika tud lenni reggelente. Én is tudtam. Sajnos.

Jim inkább szó nélkül hagyta a dolgot, s hagyott készülődni, ami ma különösen nehezen ment. A vállam majd leszakadt, a világ még mindig forgott és olyan érzésem volt mintha bármelyik pillanatban darabokra hullhatnék.

- Kim, elkésel! – kiabált fel anyu, mire csak nyűgösen vállamra akasztottam a táskát és lecsoszogtam a lépcsőn, beleborzongtam, ha arra gondoltam, hogy akár vissza is dőlhetnék az ágyba... Persze ezt nem tehettem meg, de azért jó volt erre gondolni.

- Beviszlek – mondta apu összecsukva az újságát, majd pár perc múlva már benn is voltam a kocsiban, útban az iskola felé. Reméltem, hogy nem rókázom össze az autót. – Biztos ne orvoshoz menjünk? – kérdezte, mikor leparkolt az út szélére. A kocsiba beszűrődő zaj újra felélesztette a fejfájásom, talán még sosem volt ilyen rosszul.

- Biztos – bólintottam, igazság szerint nem tudom miért ragaszkodtam ennyire az iskolába menetelhez. Elvégre máskor szíves örömest maradtam volna otthon, de nem ma. Valami vonzott a suliba, úgy éreztem, hogy valamit látnom kell, de fogalmam sem volt róla, mit. Csak annyit tehettem, hogy betámolyogtam a terembe és ledőlve a padra próbáltam mindent kizárna. Persze Vivet nem tudtam, sem Jared jelenlétét, de az más téma volt...

- Jól vagy? – kérdezte Viv óvatosan végig simítva a hátamon.

- Aha – hazudtam, alig bírtam felemelni a fejem a karjaimból. Talán mégsem volt olyan jó ötlet suliba jönni...

- Kim... – kezdte volna, de a földrajz tanár egyhamar megérkezett, s Viv jobbnak látta nem kísérteni a sorsot. A földrajz tanár különösen pikkelt rá, így nem csoda, ha a lány inkább csendben jegyzetelt minden óráján, pedig tudtam, láttam, hogy olykor aggódó pillantásokat vet felém, mikor a tanár a táblával volt elfoglalva.

- Tanárnő! – Jared hirtelen feltörő hangjára összerezzentem és kábán néztem fel a fiúra, aki ugyancsak akkor nézett le rám a tanárról. – Kim nagyon rosszul van... Ki kísérhetem a védőnőhöz? – kérdezte a fiú magabiztosan, a tanárnak esélye se volt nemet mondani, s mire észbe kaptam már Jared noszogatott ki az ajtón.

- Mit csinálsz? – kérdeztem össze szorított szemekkel, féltem, hogy még inkább elszédülök, mikor Jared egy könnyed mozdulattal felemelt a földről és megállíthatatlan léptekkel igyekezett a védőnő felé. – Tegyél le! – kértem, de nem hallgatott rám. A lehető legszilárdabban próbált tartani, hogy nehogy elhányjam magam. Milyen lovagias... én meg milyen kiábrándító vagyok!

- Dehogy raklak, a végén össze esel – horkantott. – Nem is értem egyáltalán, hogy hogyan engedtek így el, mikor látszik, hogy milyen beteg vagy?! – folytatta, szinte úgy éreztem, hogy én vagyok leszidva.

- Bocs, hogy megmertem betegedni... – mormoltam meggondolatlanul, sosem voltam az az ilyen könnyen vissza szólogatós, legalábbis nem Jareddel szemben. – Bocs, biztos a láz teszi – mormoltam.

- Nem téged hibáztatlak, egyszerűen nem értem miért nem voltak képesek a szüleid jobban vigyázni rád! – hitetlenkedett továbbra is.

Sok mindent akartam tőle kérdezni, például, hogy miért ilyen forró a bőre, miért aggódik értem ennyire, egyáltalán miért vett észre?!

- Értem én, hogy utálod a földrajzot, de nem kell ezt tenned... – próbáltam újra lerázni, egyre inkább zavart, hogy olyan könnyedén cipel a karjaiban, mintha nem ötvennyolc, hanem szimplán három kiló lennék, ráadásul rettegtem attól, hogy lehányom vagy ilyesmi, egyáltalán nem vetne jó fényt az amúgy is semmilyen kapcsolatunkra, főleg mert utána biztos mindenki engem piszkálna élén a fiúval...

- Nem azért csinálom! – makacskodott. – De tényleg nem hagyhatom, hogy elájulj az óra közepén! – folytatta, mire újra csend telepedett közénk, jobbnak láttam nem szólni. Csak ügyetlenül kapaszkodtam a nyakába, miközben próbáltam úrrá lenni a szédülésemen, émelygésemen és remegésemen, amit ő is észre vehetett, mert lépteit felgyorsítva pár perc múlva már egy könnyed mozdulattal benyitott az apró irodába, ahol a negyvenes éveiben járó Mrs. Kolins egyből felpattant a székről és aggodalmasan vette szemügyre sápadt arcom.

- Mi történt vele? – kérdezte rutinosan az asszony, mikor Jared lerakott a vizsgáló asztalra, látszólag nem nagyon akaródzott neki eltávolodni, de helyet kellett adnia a nőnek, hogy az megvizsgálhasson, s egy hamar rá jöjjön a nyilvánvaló tényre; beteg vagyok! – Harmincnyolc fokos lázzal nem itt kellene lenned, hanem orvosnál! – mondta aggodalmasan lerázva a hőmérőt, majd vissza rakta a helyére. – Jared, eltudnád vinni az orvoshoz? – kérdezte Mrs. Kolins, mire azt hittem elájulok, a fiú ezt észre vehette, mert egyből mögém lépett, s igyekezett megtartani.

- Két perc, elkérem egyik haverom autóját, mert én motorral vagyok – mondta készségesen, s egy aggódó pillantás után már ott sem volt. Nem tudom mitől féltem jobban; hogy még több időt kell Jareddel töltenem vagy mert orvoshoz akarnak rángatni? Persze harmincnyolc fokos lázzal ezek lehetnének a legkisebb problémáim...

- Nem értem Kim, hogy jöhettél így be az iskolába... – folytatta Mrs. Kolins, amit végül szerencsére vagy épp ellenkezőleg Jared zavart meg.

- Itt is vagyok – forgatta meg mutató ujján a slussz kulcsot és már készült is volna felemelni, de én makacsul eltoltam magamtól a karjait, s igyekeztem saját magam felállni.

- Nem kellene erősködnöd, Kim... – szólt rám újra Mrs. Kolins, de újra válasz nélkül hagytam szavait, csak hagytam, hogy Jared körbe fogjon, ha esetleg összeesnék, s óvatosan kitántorogtunk az apró irodából.

- Miért vagy ennyire makacs? – kérdezte rosszallóan.

- Na és te? – vágtam vissza, mikor hosszú percek múltán kiértünk az udvarra, minden lépésemet kétszer meg kellett gondolnom, s még akkor sem voltam biztos a mozdulataimban. – Így is eléggé le vagy maradva a tananyaggal!

- Plusz pár óra már kit érdekel? – vont vállat, miközben beült mellém a kocsiba, miután rendkívüli óvatossággal besegített a járgányba.

- Ugyan Jared, csak vigyél haza és kész... – próbáltam rá venni a B tervre. – Fölösleges a doki...

- Aztán ehet engem a méreg, ha a lázad feljebb szökik! – horkantott. – Elviszlek a Forksi kórházba, ha tetszik, ha nem! – szögezte le ellentmondást nem tűrően. A hangjában volt valami néma fenyegetés, ami csendre késztetett. Nem mertem vissza szólni. – Bocs, nem akartam... – kért azonnal elnézést, mikor észre vette, hogy kissé beijedtem. – Nem azért mondtam... – próbálkozott újra, mikor látta, hogy nem válaszolok.

- Nem tudom miért mondtad, azt sem tudom, hogy egyáltalán miért beszélsz hozzám – motyogtam, a hányinger egyre jobban elfogott. Nem akartam többet beszélni, pedig egészséges állapotban biztosan nem így reagálnék Jared jelenlétére. Mindenre másképp reagálnék.

- Kim, ezt...ne most – nézett rám könyörgően, mire csak kábán bólintottam.

Talán a lázam feljebb szökhetett, mert elájultam.

3. Ugrás

3. Ugrás

Minden valamirevaló szerelem
halálugrásszerű élmény

Az szürke ég sokkal elérhetőbbnek tűnt, mint a partról, szinte már könyörgött, hogy nyúljak bele, de ez persze lehetetlen volt. A szírt sem volt olyan magasan, hogy erre képes legyek, s figyelmem egyre inkább az alattam elterülő látvány foglalta le. Az erdők védelmező falakként vették körül Lapusht, amik közül csak néhány autópálya vezetett ki Forks felé. Az apró faházak még kisebbnek tűntek, hol szétszórtan, hol egymás mellett sorakozva álltak néhány kisbolttal vegyítve, még az iskola magas, régi épületét is láttam.

A köves partot vízből kisodródott ágak díszítették, néhol nagyobb fatörzsekkel padgyanánt, elég távolgásra a sötét tengervíz nyelveitől. A sziklák a szírt alatt elszórva magasodtak ki az egyre nagyobb hullámokból, melyek makacsul igyekeztek elnyelni mindent. Nem volt bizalom gerjesztő.

Bizonytalan arccal bámultam Vivre, aki még mindig a dacos hullámokat vizsgálta, egyre inkább bepánikolt, mire tekintetem a fölényesen vigyorgó Deanre siklott. Vékony, beesett arca volt, rikítóan zöld szemei, hegyes fülei és idiótán taréjosra zselézett haja. Nem, akkor sem csókolom meg!

- Ott vannak Ashék! – mutatott bizakodóan Viv a part egyik pontjára, ahol valóban Ashleyt és Charliet véltem felfedezni, mindkettejük valami törölköző vagy takaró félét tartogatott, aminek láttán kirázott a hideg. A rövid nadrág és póló nem volt éppen megfelelő öltözet a rezervátumban, főleg ha az ember a hideg vízbe készült, a szél minden porcikám csípte.

- Öh...helló. – Dean hangja meglepett volt és zavart, mire követtem tekintetét, ami Paulon, Samen és Jareden akadt meg. Mindhárman értetlen arccal bámultak ránk, szintén eléggé hiányos öltözékben. Csak egy levágott szárú farmer volt rajtuk, sötét bőrük alatt csak úgy tagadtak az izmok, s látszólag egyiküket sem zavarta a hideg.

- Mi folyik itt? – kérdezte végül Jared, mikor megunta, hogy némán bámul rám Deanre pillantott, hiszen sejtette, hogy ő a ludas. Barna szemei eléggé barátságtalanul villantak a fiú felé, de az mintha észre sem vette volna.

- Csak egy fogadás – vont vállat zsebre vágott kézzel.

- Biztos vagy te ebben? – kérdezte Viv rám pillantva, nem nagyon akart tudomást venni más jelenlétéről.

- Biztos – bólintottam lenézve rá, fél fejjel magasabb voltam nála, pedig aztán én sem voltam százhatvanötnél magasabb.

- Ezért jössz nekem egyel! – szögezte le, mire újra bólintottam. – És most tudod mi jön? – kérdezte. – Bájvigyort fel és integess! – kacagott fel, majd bájosan intve a többieknek egy szaltóval már el is tűnt.

- Ahogy a barátnőm mondaná; örültem a találkozásnak – hajoltam meg színpadiasan, majd lazán a szírt szélére lépdeltem, s hátradőlve hagytam, hogy magával rántson a gravitáció.

A hideg levegő már nem csípett annyira, szinte már jólesően fogott körbe a hűvösség, ami egész addig markában tartott, amíg el nem nyert a jéghideg víz. A hullámok hosszú perceknek tűnő pillanatokig vettek körbe, s nem eresztettek, a tüdőm kezdett összeszorulni levegő hiány miatt.

- Kim?! – hallottam a víz felszínéről Viv aggódó hangját, ami sokat segített. Rá jöttem merre kell úsznom, így egyhamar előbuktam a vízből. Tüdőm hálásan, fulladozva szívta be az oxigént, miközben én próbáltam megmaradni a felszínen, s megkeresni barátnőmet, aki gyorsabbnak bizonyult, mert mire észbe kaptam már a kezem után nyúlt, hogy ne vesszünk el egymás mellől.

- Jól vagy? – kérdezte, mire nagy nehezen bólintottam. A hullámok egyre jobban az egyik szikla felé vezettek, s mielőtt elúszhattunk volna én fájdalmasan csapódtam a kőnek, ami jól érezhetően felsértette a csípőm. A sós víz egyre inkább marni kezdte a sebet, azt hittem megőrülök tőle.

- Soha többet ilyet! – sipítozta Viv, mikor negyed óra múlva nagy nehezen kiértünk a partra, az én torkomon egy szó sem jött ki, azt hittem menten elájulok, majd esetlenül estem földre, s hálásan hagytam, hogy Ash rám terítse a hatalmas törölközőt. A fogaim össze-össze koccantak a hidegtől és a fájdalomtól a csípőmön.

- Te vérzel? – kérdezte Charlie szemfülesen, pedig a lehető legjobban igyekeztem eldugni a sebet, ugyanis láttam, hogy Jared jön ki a vízből, miközben Paul a háttérben épp egy szaltót produkált a levegőben.

- Vérzel? - kapta fel a fejét Viv és Jared is, mire egyre kellemetlenebbül éreztem magam.

- Nem, csak beütöttem magam – hazudtam még inkább bebugyolálva magam a takaróba.

- Induljunk haza – tanácsolta Ash. – Mielőtt teljesen átfagytok. – Viv szófogadóan bólintott, miközben Charlie könnyedén felsegített a földről.

- Csak egy jó tanács; máskor ne fogadjatok semmiben! – szólt utánunk Jared, mire a vállam fölött rá néztem. Láttam résnyire nyílt ajkaiból, hogy még valamit akart mondani, de inkább nem tette. Csak aggódva bámult vissza rám, s hagyta, hogy elmenjünk.

[Ajánlott zene]

- Veled meg mi történt? – kérdezte anya ledöbbenve, mikor Charlie haza kísért, majd ő is haza indult. Fekete haja a lámpafényben sötétlilának tűnt, vékony arccsontja és sápadt bőre árulkodott arról, hogy nem ide való, hiszen égszínkék szemeit akár több méterről is kiszúrni.

- Semmi – zártam le tömören a témát, ugyanis tudtam, hogy valami olyat mondana rövid történetemre, ami csak felbőszít, aztán csak én lennék a rossz meg a szófogadatlan...

- Össze ne vizezd a bútorokat! – kiabált még utánam, mire magamba fojtottam a feltörő horkantásom, persze, hogy a bútorok miatt aggódik... Mi másért?

Beérve a fürdőbe gyorsan lekaptam magamról az átfagyott ruhákat, s beálltam a víz alá, amit lassan állítottam egyre melegebbre, a végén már égették a bőrömet a forró cseppek, de legalább minden tagom felolvadt. Negyed óra áztatás után magamra kaptam a pizsamám, ami egy melegítőnadrágból és fekete pólóból állt, majd a törülközővel próbáltam letisztítani a tükröt a rárakódott párától. Hosszú percekig bámultam magam, miközben sötétbarna hajam próbáltam kibogozni. Minél tovább bámultam vékonyan metszett ajkaim, pisze orrom és barna szemeim annál idegenebbnek éreztem magam, mint mikor egy szót túl sokszor mondunk, oly annyira, hogy a végén már nem vagyunk biztosak a szó jelentésében. Én is így lettem idegenebb magam számára, miközben arra is rá jöttem, hogy egyáltalán nem vagyok különleges, semmi oka nem lenne Jarednek, hogy észre vegyen. Hogy valami olyat lásson bennem, ami megfogná őt, és ez így természetes, ő szebbet érdemel... De attól még fáj.

A sok önmarcangoló és sajnáló gondolat után végül kijutottam a fürdőből, hogy átmasírozva a szobámba össze csapjam a leckét és megpróbáljak tanulni a kémia felelésre, nem nagyon akart menni, főleg mert a csípőm még mindig fájt, égett. Kénytelen voltam befáslizni, hogy ne vérezzen össze semmit. Anyám biztos ki akadna...

Egy óra telhetett el, mikor meguntam a képleteket és részecskéket, így a könyveket egy hamar a fiók mélyére süllyesztettem, s próbáltam átadni magam a pihenés édes öntudatlanságnak, ami nagyon nehezen akart elérni. A csípőmön lévő seb fájt és lüktetett, miközben a hideg rázott és hányinger kavargott a gyomromban.

Fázósan összehúztam magam, mikor megéreztem az éjszakai hideg levegőt beáramlani az ablakon, hunyorogva próbáltam megtalálni a takarót, de az sehol sem volt. Ellenben...

- Jared? – kérdeztem, hangom még rekedt volt és értetlen. A fiú épp a takarót markolta fel a földről, mikor felkapta hangomra a fejét. – Mit keresel itt? – Nem voltam egészen biztos benne, hogy ez a valóság.

- Öhmm... – vakarta meg zavartan a tarkóját. – Csak...álmodsz – nyögte ki végül, mire beletörődően felsóhajtottam.

- Sejtettem – suttogtam. – Becsuknád az ablakot? Fázok.

- Persze – mondta, miután rám terítette a takarót olyan óvatoskodással és figyelemmel, hogy túl szép volt, hogy ne álom legyen. Az ablakhoz lépve épp átlendítette az egyik lábát, mire értetlenül próbáltam felülni, de a sebem nagyon fájt, megtámaszkodtam a könyökömön.

- Elmész? – kérdeztem kétségbeesetten, legalább álmomban legyen velem...

- Ne menjek? – kérdezte lágy, dallamos hangján, talán még lélegzetet sem vett, amíg a válaszom várta.

- Ne – mondtam, eszembe sem jutott választás elé állítani őt, legalább az álmaimban hadd legyek önző. Ennyit igazán megérdemlek. Szerintem.

Vacogva figyeltem, ahogy vissza mászva az ablakból becsukja azt, majd kissé esetlen mozdulatokkal befeküdt mellém, és még óvatosabban a mellkasára vont, s próbálta elmulasztani a vacogást.

- Beteg leszel – mondta a tényeket aggodalmasan tenyerét a homlokomra téve, ami szinte még a szemeim is eltakarta. Nem voltam biztos benne, hogy forró bőrétől valóban érzi-e a hőmérsékletem...

- Legalább álmomban ne lennék ennyire szerencsétlen – sóhajtottam, a fogam össze koccant annyira remegtem, mire szorosabban ölelt magához.

- Dehogy vagy szerencsétlen – ellenkezett halk, megrovó hangon. Forró bőre alatt éreztem hevesen dobogó szívét, csak nem értettem miért ideges ennyire, elvégre ez az én álmom! Nem akarom, hogy bármi baja is legyen az én fejemben!

- Csak azért mondod, mert ezt kell mondanod, elvégre milyen álom lenne, ha igazat adnál? – kérdeztem költőien, az álom és ébrenlét között masírozva. Álmomban elalszom? Na ne már!

Jared válasz nélkül hagyta kérdésem, csak megpuszilta a homlokom és hagyott, hogy elaludjak.

2. Fogadás

Hellóka!

Meghoztam a második fejezetet, kérhetek némi komit? :$ :D Köszönöm a megértéseteket, nagyon hálás vagyok érte, hogy ennyien kitartotok mellettem, s most ezennel bejelentem, ha a gépem nem robban fel, illetve nem csap el a busz ezt a történetet végig olvashatjátok, ami harminc fejezet lesz és nyolcvanöt oldal. :) Előre láthatólag hetente akár három fejezetet is felpakolok, de ez a vissza jelzésektől függ. ^^

Xoxo.Bri.

U.I.: A másik blogom befejezett történeteit nem tudom pontosan mikor rakom fel letöltésként, de igyekszem vele. :$ :)

2. Fogadás

Mikor láthatatlan szemek pillantását érzem,

tudom, hogy most éppen Te gondolsz rám.

A másnap csiga lassúságban telt, kora reggel, sőt éjszaka is a gyomrom folytonos görcsbe volt a tudattól, hogy Jared újra jár iskolába. Nem tudom mi ütött belém, mind annyiszor, ahányszor a fiúra gondoltam félelem fogott el, félreértés ne essék, nem tőle féltem. Inkább attól, hogy akarata ellenére újra az ujja köré csavar, ráadásul nagyon is megnehezíti a dolgom, hiszen a tegnapi nap folyamán folyton bámult, nyilvánvaló jelét adta annak, hogy lát engem, hogy mi okból arra nem tudtam rájönni. Próbáltam nem is foglalkozni vele, de elhatározom már az első órán elpárolgott.

Az első perctől kezdve, mikor leültünk egymás mellé valami láthatatlan lánc folyamán minden porcikánk válaszolt a másik mozdulataira, hogy direkt vagy véletlen azt nem tudom, de ha például én ideges lettem, mert a tanár a naplót lapozgatta, hogy ki feleljen valamiért jobban áradt a hő belőle, s mikor megnyugodva fújtam ki a levegőt, akkor az ő izmai is elernyedtek vagy például ha a kezem a pad alá ejtettem, akkor ő csak lazán megtámaszkodott a szék szélében, mintha ez olyan természetes lenne.

Ahogy azt említettem az idő hihetetlen lassan telt, miközben az idegvégződéseim egyre inkább a fiúra koncentrálódtak, mint a kémia tanár folytonos, érthetetlen beszédére. A képletek, s vegyjelek összeolvadtak, majd követhetetlen masszaként jöttek ki a másik fülemen.

- Te érted? – fordult hátra Viv, majd mikor látta, hogy újra elbambultam legyezgetni kezdte előttem a kezét.

- Hm? – pislogtam párat, mire pár könnyem kifolyt. Mikor pisloghattam utoljára?

- Minden rendben? – kérdezte értetlenül, az utóbbi pár órában nem győzte hangsúlyozni, hogy valami nincs rendben velem, s nem volt hülye; tudta, hogy Jareddel kapcsolatos a dolog.

- Aha, csak megint elbambultam – magyarázkodtam, amit a tanár is meghallhatott, mert alig pár perc múlva a táblánál találtam magam Vivvel együtt.

- Tanultál? – suttogta gyorsan a lány, mire csak megráztam a fejem. Az ég világon egy szót sem tanultam, abban is kételkedtem, hogy egyáltalán kinyitottam a könyvet vagy a füzetet.

- Valahogy sejtettem – sóhajtotta rosszallóan a tanár, mikor látta a reakcióm. – Mi ütött beléd Kim? Ahogyan látom nem csak kémiából rontasz folyamatosan... – nézegette a naplót. – Minden rendben van otthon? – kérdezte rosszat sejtve a tanár, rám pillantva a napló felett, mire pár pillanatra köpni-nyelni is elfelejtettem.

Azt eltekintve, hogy anyámék egyfolytában kritizálnak és inkább vagyok estig a parton, mint otthon minden rendben. Tökéletes.

- Igen – feleltem végül, mikor eldöntöttem, hogy ehhez semmi köze a tanáromnak.

- Vivienn téged nem is kérdezlek – sóhajtotta lemondóan a férfi, mire Viv, csak próbálta elfojtani feltörő szavait, amit a tanár úrnak szánt volna, figyelmeztetően oldalba böktem jelezvén, hogy inkább egy kettesért próbáljon meg fecsegni és ne azért, hogy a férfit melegebb éghajlatra küldje.

- Nem kérdezne ki minket jövő órán, tanár úr? – rebegtette meg szempilláit barátnőm, alig bírta vissza fojtani a röhögését, hiszen tudta; nem fog tanulni, ugyanúgy megkapja a karót, jobbik esetben a kettest, de nekem segíteni akart. Nekem megakarta adni az esélyt.

- Igen, hétfőre tanulunk – helyeseltem hálás pillantást vetve a lány felé, aki csak rám mosolygott, majd újra a tanárra vetette zöldeskék szemeit.

- Boszorkányok – sóhajtotta végül engedékeny mosollyal, majd helyünkre intve minket Viv csak fölényesen vigyorgott rám.

- Köszönöm – suttogtam neki, mire mosolya lágyabb lett és csak vállat vont. Mintha ez olyan természetes dolog lenne.

Az óra többi részében próbáltam észrevétlen maradni, noha Jared észre vett, a szemem sarkából láttam, hogy egyre többször felejti rajtam a tekintetét, ami kezdett zavarni és zavarba hozni. Van rajtam valami? Vagy a hajam rosszul áll? Mi baja lehet?

- Nem fogsz tanulni mi? – kérdeztem Vivet, mikor a tanár kiment. – Korrepetállak, ha kell – ajánlottam fel, mire csak megrázta a fejét.

- Fölösleges csajszi – mondta beletörődően, mintha ez lenne a sorsa; karók sorozata.

- Te tudod, de azt is, hogy csak egy szavadba kerül – mondtam egy biztató mosollyal, amit viszonzott, s egy hamar magunk mögött hagytuk Jared perzselő pillantását, ami egész órán lázba hozta a vérkeringésem és a pulzusom. Egyre nehezebbnek éreztem, hogy ellenálljak neki. Nem tudom miért, talán mert nem értettem, hogy mi ütött belé vagy ilyesmi... esetleg én vagyok gyengébb, mint ahogyan azt hittem.

- Csak nekem tűnt fel Jared viselkedése? – kérdezte Viv, mikor biztos távolságra voltunk mindenkitől. Megnyugodva fújtam ki a levegőt, hogy barátném is észre vette ezt. Nem csak képzelem.

- Én sem értem – vontam vállat ajkamba harapva.

- És te...? – próbált arra utalni, hogy én mit érzek vagy mit nem, látszólag nem tudta eldönteni melyiket is.

- Nem akarom, de valami mégis... – magyaráztam, nem tudtam szavakba önteni az érzést, képtelen lettem volna elmagyarázni. Hülyeség tudom, mégis olyan érzésem volt, hogy a mellkasomban keringő zűrzavar túl tett minden emberi, halandó érzésen, csak nem tudtam miért érzek ilyeneket.

- Talán mégis az a sorsod, hogy Jaredet szeresd, mármint hogy egyszer mellette köss ki... – gondolkodott hangosan Viv neki dőlve az iskola falának, tekintetem elgondolkodott, vékony arccsontjáról a bejárati ajtó lépcsőjéhez vezetett, ahol épp Jared bámult vissza rám. Összevont szemöldöke, s koncentráló arca arra engedett következtetni, hogy hallotta az egész beszélgetést, de ez lehetetlen lenne, elvégre nincs azaz ember, aki ilyen távolságból, ilyen zajban meghallja a másik beszélgetését... Szerencsére.

- Előbb jövök össze Deannel – horkantottam lemondóan, s nem csak azért mondtam, mert a srác fülig szerelmes volt belém, hanem mert egyszer biztosan megunom Jared iránt való esztelen vágyakozást, s akkor miért ne tegyem boldoggá a másik fiút? Úgy éreztem, hogy Jared után már senki másba nem leszek szerelmes.

- Bah – horkantott Viv az ötletemet hallva, miközben mandula vágású szemeivel az eget bámulta. Utálta Deant, egy elkényeztetett, nyálas ficsúrnak tartotta, ahogy én is. Az is volt. – Tényleg, mi van a fogadással? – kapta fel a fejét. Egy hete kötöttünk Deannel egy egyességet, miszerint ha az ő töri dolgozata jobb lesz, mint az enyém és Vivé együttvéve, akkor meg kell csókolnom vagy barátnőmmel le kell ugornom a szikláról, ahonnan a többi fiú szokott szórakozás gyanánt.

- Elvileg neki most volt törije... – mormoltam tekintetemmel végig járva az udvart hátha megtalálom a fiút, de valamiért folyton csak Jaredet szúrtam ki a tömegből. – Nekünk meg most – nyeltem egy nagyot.

- Ott jön – mutatott a keresett fiú irányába Viv, mire én is észre vettem Dean nyúlánk, magas alakját kezében a dolgozatát legyezgetve.

- Hölgyeim – vigyorgott fölényesen. – Örömmel jelentem, hogy öt pont híján majdnem elértem a maximális hetven pontot – újságolta nagyképűen. – Ti mikor kapjátok ki? – kérdezte.

- Kövi órán – válaszoltuk kánonban Vivvel, mire Dean arcán még nagyobb vigyor terült szét. Még pár szót váltottunk a fiúval, majd mindhárman elindultunk a termükbe.

- Ugye tudod, hogy vesztettünk? – kérdeztem lényegre törően, mikor előre engedtem az ajtóban barátnőmet.

- Nem fogod megcsókolni, mi? – kérdezett vissza beletörődően.

- Ugrunk – bólintottam, mire csak sóhajtott egyet és leült a helyére, ahogyan azt én is tettem.

- Ha szerencsénk van egy kicsit megfázunk és kiírnak egy hétre – tűnődött Viv, mielőtt azt hittem volna, hogy megharagudott rám.

- Hmm...akár kettőre – folytattam gondolat menetét, mire csak vigyorogva rám kacsintott, s előrefordult, hogy a tanár szövegelésére figyelhessen.

- Ez milyen dolgozat? – Pár pillanatig csak a lapra bámultam, mikor meghallottam Jared hangját magam mellől, nem voltam egész biztosan benne, hogy hozzám beszél, de úgy látszott mégis nekem szánta szavait.

- Múlthéten írtuk – feleltem tömören, talán ez volt eddigi életem leghosszabb párbeszéde vele. Eléggé lehangoló.

- Szuper – mormolta fintorogva, hiszen tudta, hogy ezt majd neki is meg kell írnia. Nem is tévedtünk, a tanár pár pillanaton belül az pad fölé magasodott és hol Jaredet, hol engem vagy a dolgozatot nézte.

- Kim, az utóbbi időben nagyon leromlott az átlagod, valami probléma van? – kérdezte, mire próbáltam vissza fojtani ideges fújtatásom.

- Nincs semmi! – feleltem végül tömören. – Egyszerűen csak kiment a fejemből a dolgozat – hazudtam, hiszen mostanában jó pár dolgozatra nem készültem, aminek meg is látszott az eredménye. Egyszerűen nem volt kedvem, energiám tanulni, így hát nem is tettem.

- Hát rendben – hagyta annyiban végül a tanár, s Jaredhez fordulva folytatta. – Te pedig megírod jövőhéten, megkérném Kimet, hogy segítsen, de nem hiszem, hogy sokat tudna az anyagból... – mondta megrovón, de erre sem válaszoltam.

- Hány pontod lett? - kérdezte hátra fordulva Viv.

- Harminc – húztam el a szám. – Neked?

- Husz – mormolta fintorogva. – Ezt megszívtuk – tette hozzá, mire egyetértően bólintottam, mivel egyáltalán nem leszek hajlandó megcsókolni Deant, így csak az ugrás maradt...

1. Újra itt van

Hellóka!

Elhoztam az első fejezetet, ami remélem tetszeni fog nektek, örülnék némi kommentek és feliratkozónak. :)

Xoxo.Bri.

1. Újra itt van

Van köztünk egy nagy különbség, ő tud élni nélkülem,

én nem, de megtanulok, majd, valahogy.

Menni fog. Mennie kell

A toll halkan sercegett a papíron, miközben kizártam magam körül a világot, s próbáltam az írásra koncentrálni. Szórakozottan elbambultam a betűim kerekdedségén, amiket idióta precizitással próbáltam a legszebben megalkotni. Hihetetlen, hogy milyen unalmas tud lenni a fizika óra, ha a barátnődet felküldték az igazgatóiba, mert ez a negyedik alkalom, hogy elvesztette az ellenőrzőjét, pedig alig pár hónapja kezdődött csak el az iskola. Na jó, nem elvesztette, hanem kidobta... jó mélyen valamelyik konténer aljára, hogy az apja ne szerezzen tudomást folyton romló jegyeiről.

A betűk hirtelenjében hosszúkássá és dőlté változtak, ahogyan a gondolataim pár pillanatra vissza tértek a jelenbe, s az írás már csak másodlagos dolognak tűnt. Lassacskán már arra sem figyeltem mit írok, így inkább leálltam a firkálással, hogy megtudhassam mi is történik körülöttem.

Egy magas fiú állt nekem háttal, a tanár látszólag vele beszélt, miközben a fiú igyekezett minden kérdésre választ adni. Egy szakadt farmer volt rajta és fekete póló, ami alatt halványan látszódtak kidolgozott izmai, inkább szálkás volt, mintsem izmos vagy nyúlánk, régen hosszú sötétbarna haja most rövidre volt vágva, a kint uralkodó szél szét kócolta, s most százfelé meredezett a halványsárga, megrepedezett plafon felé.

- Jól van, ülj le! – biccentett végül a tanár alá írva az igazolást, mire a fiú bólintva megigazította vállán lógó hátitáskáját, s megfordulva elindult a sorok között. Egyenesen felém. Egyhamar felismerem Jaredet, aki jó sokat változott betegsége során, alig akartam elhinni, hogy a fiú ennyit változott, főleg mikor úgy bámult rám, mint aki szellemet lát. Maga a tény volt meglepő, hogy észre vett, az, hogy úgy bámult rám, mint valami kísértetre már nem volt olyan fontos. Figyelmem nem vonta el teljesen mélybarna szeme, melyekből furcsa érzelmek kaptak szikrára, így tisztán láttam, hogy olykor-olykor átfut rajta némi remegés, amit egyáltalán nem tudtam mire vélni. Ez az egész furcsa volt.

- Jared, leülsz végre vagy inkább vissza jönnél felelni? – kérdezte a tanár úr, mire a fiú vissza tért a jelenbe, s akadozó, esetlen mozdulatokkal ült le a helyére teljesen kihúzódva a pad szélére, miközben a remegés még mindig futkározott a tagjaiban. Egyre furábbnak tartottam távolságtartó, már-már bepánikolt viselkedését, amit jól láthatóan én váltottam ki belőle. Máskor észre sem vett, vagy ha igen akkor olyan semleges volt, hogy azt tanítani kellett volna, de most... talán ez még rosszabb volt, hiszen tudomást vett rólam és ez egyáltalán nem volt pozitív hatással rá.

- Ti ketten a hátsó padban, figyelnétek végre? – zavarta meg újra döbbent némaságunk a tanár, s csak akkor vettem észre, hogy egész végig kavargó szemeibe néztem, melyek zavartsága és idegessége szinte megfájdította a fejem. Túl sok volt ez alig pár percbe sűrítve.

- Bocsánat – mondtam végül én, mikor a tanár a válaszunkat várta. Az óra további részében próbáltam kizárni őt a világomból, s túl tenni magam padtársam jelenlétén, ami egyre inkább a hatalma alá kerített. Idegesített. Egyszerűen felháborított az, hogy egy heti munkám teljesen eredménytelen volt, annyira reménykedtem, hogy ez az idő elég volt ahhoz, hogy teljesen kiszeressek belőle, s szerintem sikerült is, valami mégsem eresztett a közeléből. Valahol a gondolataim peremén erősen kapaszkodott, s látszólag nem volt hajlandó leesni, feledésbe merülni.

A csengő hirtelen törte meg gondolataim kavalkádját, s nem tudnám eldönteni, hogy melyikünk ugrott fel előbb a padból. Ő vagy én? Nem is volt lényeg, egy könnyed mozdulattal táskámba sodortam a cuccaim, majd már a teremben sem voltam. Minél gyorsabban az igazgatóinál akartam lenni, hogy megtudhassam mi van már Vivvel. Nem szokott ennyi ideig tökölni.

A folyosón még alig lézengtek páran, miközben én a szekrényeknek dőlve vártam, hogy az ajtó kinyitódjon, s barátnőm lépjen ki rajta. Tekintetem a repedezett plafonról a fülemet megcsapó sutyorgás felé tévedett, ahol Jared kutakodó szemeibe ütköztem, miközben valamit fürgén magyarázott Paulnak. Ez is fura volt. Egyrészt mert Paul is hiányzott az utóbbi egy hétben, másrészt túl feltűnően kerülték Jacobék bandáját, pedig mióta ismerem őket elválaszthatatlanok voltak.

- Föld hívja Kimet, Kim élsz még? – Vivienn hangja térített vissza a valóságba, mire kábán pislogtam párat magam elé, s minden figyelmem a lány felé irányítottam. Kiakartam zárni a két fiút.

- Bocs, na, mi volt? – kérdeztem az új ellenőrzőre mutatva, mire csak huncutul elmosolyodott, s meglegyezte magát az apró füzettel. – Amúgy jó lenne, ha ezt végre nem dobnád ki, esőerdők pusztulnak ki miattad – gúnyolódtam, mire csak felnevetett és elindultunk az udvarra.

- Beszélni akar apámmal... – sóhajtotta lemondóan. – Egész órán a családomról kérdezgetett, azt hittem a végén állba vágom vagy nem is tudom! – Viv családi háttere elég bonyolult volt, amiről egyáltalán nem szeretett beszélni, csak pár embert engedett be ebbe az életébe, s én szerencsésnek mondhattam magam, hogy ennyire a bizalmába kerültem. Az anyja lelépett egy másik nővel, miközben a nővére elszökött valahova Olaszországba és az apja teljesen összeroskadt, elvileg valami lelki dokihoz jár, ami éppen csak annyira tartja életben, hogy ne feledkezzen meg Vivről és az öccséről.

- Mit mondtál? – kérdeztem, miközben kiléptünk az iskola udvarára, ahol Charlie és Ash már vártak ránk. A szokásos padon ücsörögtek, ha jól láttam Ash fürgén másolta a matek leckéjét és próbálta eltűrni fekete, göndör fürtjeit a füle mögé nem túl sok sikerrel, ugyanis azok pár másodperc múlva újra rugóként estek vissza a lány fekete keretes szemüvege elé.

- A szokásosat, anyám és a nővérem látogatóban vannak Olaszban a nagymamámnál, apu meg sokat dolgozik, így egyáltalán nem ér rá – vont vállat, majd egy nagy lendülettel le ült a fiú mellé, aki valami idióta verekedős sztorival untatta Ashleyt.

- Mi van veletek jó madarak? – kérdeztem viccelődve, leülve Ash mellé, aki újra a leckét kezdte körmölni, míg Charlie ismét belekezdett a mesélésbe.

- Csip-csip-csip – kuncogta szórakozottan Viv lazán neki dőlve a padnak, s ujjára tekerte a halvány rózsaszín rágógumit. Ilyenkor olyan elvetemült formája volt... Tudtam, hogy valami rosszban sántikál, már csak az volt a kérdés, hogy engem is bele vesz-e, egyáltalán meg-e valósítja azt, ami éppen az eszébe ötlött.

- Nyakon vágom Mrs. Hisztis Ribit, ha nem adja meg a kettest – morogta Ash dühösen, mikor újra ellenőrizte, hogy el-e hozta a töri házi dolgozatát, amin most különösen sokat dolgozott; kikereste neten wikipédián, majd öt perc alatt lemásolta.

- De verekedősek vagyunk ma – gúnyolódtam, mire csak megcsapta a lábam a füzetével, s vissza rakta minden holmiját a már eléggé elhasznált sötétzöld táskába, amin különféle kitűzők és színes fonatok lógtak cérnából. Annak a táskának már lassan személyisége volt, én mondom nektek, úgy tűntek el benne az ellenőrzők vagy a füzetek, mikor szüksége lett volna rá a tanárnak, hogy csak na, aztán érdekes mód suli után egyből elő került, mikor haza felé igyekeztünk.

- Na mert te nem akadtál ki Filys gec... – kezdte volna Charlie, aztán elhallgatott. Próbált leszokni a folyamatos káromkodásról, ami eléggé őt jellemezte, rosszabb volt bármely kocsisnál vagy sittesnél. Százféleképpen eltudta ragozni, hogy az illetőt szívesebben látná egy téli estén az anyukája bizonyos testrészében, miközben a hóhérral játszadoznak. Én mondom, kész agyrém volt végig hallgatni, ha idegbe jött.

- Honnan tudod? – kérdeztem összeszűkült szemekkel, Charlie és Ash az évfolyamtársam volt, míg Viv az osztálytársam volt, egész pontosan előttem ült.

- Mindent tudok... – vigyorogta fölényesen. – Igazából épp hallottam, ahogy Filys a tesi tanárnak panaszkodik – ismerte be végül.

- Hogy ezeknek nincs jobb dolguk – horkantottam körbe pillantva az udvaron, hátha meglátom Filyst épp valamelyik tanárnak panaszkodni, de helyette csak újra Jaredbe ütköztem, aki újdonságképpen nem engem nézett. Aztán mégis. Eléggé furcsállta még, hogy kikkel lógok, hiszen általában csak hozzá csapódtam pár lányhoz, akiket felületesen ismertem vagy leckét néztem át.

- Jared? Hogyhogy itt van? – kérdezte Viv, mikor észre vette, hogy kivel szemezek egy ideje. Pff.

- Nem tudom – vontam vállat lazán elfordítva róla a tekintetem, mintha semmilyen hatással nem lenne rám. Minden reakciót és felbukkanó érzelmet a lehető legjobban elakartam fojtani magamban. Nem volt rájuk szükségem.

- Szard le – értett egyet Ash feltápászkodva a földről, mikor a csengő betöltötte az egész udvart.

- Bölcs tanács – nevetett Charlie felhúzva engem a földről, majd egy gyors búcsú után mindenki az órájára sietett.

- Csak én tartom furcsának Jaredet? – kérdeztem Vivet, mikor megbizonyosodtam róla, hogy senki sincs a közelünkben, aki hallhatná.

- Hát...sokat változott kinézetre – értett egyet a lány, majd benyitott a terembe, ahol szerencsére még nem volt tanár.

Én nem kimondottan Jared külsejére utaltam, de nem feszegettem tovább a témát, féltem, hogy azt a változást csak én éreztem, azt a bizonytalan mégis mindent porig romboló változást, ami egy pillanat alatt következett be, s lerombolta az elé épített váramat. Úgy éreztem ismét nem tudok ellene védekezni.

És ő mindig az álmom marad

És ő mindig az álmom marad

Tartalom

Kimberly Evans hosszú epekedések után feladja ama álmát, miszerint Jared egyszer észre veszi. Az élete új fordulatot vesz, s mondhatni teljesen kikel magából az általában mindig barátságos, kedves lány, akibe Jared egy heti hiányzás után bevésődik. A fiú egyszerűen képtelen felfogni, hogy mi ütött a lányba, míg Kim azt nem érti, hogy Jared miért van egyfolytában a nyomában, mikor végre túltenné magát mindenen, amit eddig sérelmezett nem túl izgalmas életében.

Kim minden bizonnyal megtudja, hogy a farkasfiú miért is óvja őt mindentől, de miként fog rá reagálni? Beteljesedhet szerelmük, miközben Forks és Lapush határain vámpírok és farkasok igyekeznek egyességet kötni, aminek bizony áldozatai lesznek?

Prológus

Vivienn sosem az ártatlanságáról és az angyali viselkedéséről volt híres, Vivienn sosem beszélt rólam úgy, mintha elvárásai lennének velem szemben, mintha meg kellene ütnöm egy bizonyos mércét, hogy a barátnőjének mondhasson. Vivienn volt az első lépés a felejtés irányában, melyet akkor iktattam be, mikor Jared egy hétig kiírta magát az iskolából. Hogy miért tettem ezt? Ez egyszerű. Jared Cameron sosem vett észre, sosem tett úgy, mintha léteznék, mintha tudná, hogy a padtársa vagyok már évek óta. Olyan mérhetetlen gátakat és akadályokat szabott elém, amiket én, egyszerű halandó képtelen voltam átugrani akármennyire is próbáltam. Ő sosem emlegetett másoknak, vagy ha igen azt is csak azért, hogy elmondhassa mennyire lehetetlen vagyok és bosszantó, Vivienn viszont pár nap alatt bevezetett a baráti körébe, s olyan kapukat nyitott meg számomra, amik létezéséről nem is tudtam. Nem is gondoltam volna, hogy a gimi falain belül olyan emberekre akadhatok még ennyi idő után, akik nem úgy emlegetnek, mint valami hibát, amit helyre kellene hozni, mint ahogyan a szüleim is tették, mikor a bátyám orvosira lépve Londonba költözött, hogy a legjobb iskolákban tanulhasson.

Dominic mindig kitűnő tanuló volt, ésszerű és megfontolt fiú lett belőle az évek során, s jó báty módjára próbált megvédeni szüleink elől, akik helytelenítően figyelték miként lesz az ő gyönyörűséges fiókájukból rút kiskacsa. Dom szerette ezt a kis kacsát, bátorítóan figyelte miként próbálom megtalálni saját magam abban reménykedve, hogy tanácsai meghallgattatásra találtak, s nem sodródok ki a sínekről, melyeket ő maga tett le elém átküzdve minket Monica és Jim szigorán.

Csak aztán Dominic elrepült, ki Londonba, onnan pedig nem tudott megvédeni, sem a szüleinktől, sem a világ olyan részétől, ami eddig semmiségnek tűnt a bátyám óvó szárnyai között.

Ekkor jött Vivienn, újabb utat nyitott meg számomra, amin én igyekeztem elindulni, csak aztán Jared újra suliba kezdett járni, ami mindent megváltoztatott...

Az első bejegyzés

Hellóka!

Tudom, hirtelen jött a változás és nem biztos, hogy mindenkinek tetszeni fog. :$ Mindenesetre remélem itt is sok olvasót szerzek az első történettel, ami előre láthatólag huszonhét fejezet körül lesz, Jared és Kim bevésődését dolgozza fel.

Jó olvasást!

Xoxo.Bri.