Jövőhét szombaton kezdődik Paul története!

Epilógus

Hellóka!

Mivel az előző fejezethez is össze jött a négy komment, illetve több is, mint négy vélemény gondoltam úgy indítom a reggelt, hogy felrakom az utolsó, 29. részt is, amit egyből itt követ az epilógus. És gondolom illene valamit mondanom, szóval bele is kezdek;

Talán ez az első történet, amit nem tartok elkapkodottnak, amin nem változtatnék, s maradéktalanul megvagyok vele elégedve, legalábbis szerintem minden tőlem telhetőt megtettem Kim és Jared történetét illetően.

Rengetegen hagytatok nyomokat magatok után, mind chatben, mind kommentben, amikért iszonyúan hálás vagyok, rengeteget ösztönöztetek pár szavatokkal, aminek az lett a vége, hogy ezt a történetet sikerült is befejeznünk.

A következő történet Paul és Grace sorsát dolgozza fel, melyet már el is kezdtem írni, de egyelőre még nem tudom, hogy mégis mikor kerülnek fel az első sorok, majd még úgyis jelentkezem, de addig is jó olvasást és komizzatok.! <3 :)

Xoxo.Bri.

Epilógus

Nathaniel Cameron sosem ismerte az apját. Sosem ismerhette azt a férfit, aki annyira szerette az édesanyját, ami minden létező gátat és képzeletet túlszárnyalt alakváltó és halandó között. Nem az apja tanította meg biciklizni, cipőt kötni vagy számolni. Nate nem játszhatott Jareddel az udvarban, nem bütykölhettek együtt autót és a fiús sosem láthatta apját hatalmas farkasként.

Viszont ismert egy falkát, akik hatalmas szeretetben nevelték, s minden létező fiús dologra megtanítottak. Ők sokat beszéltek Jaredről, gyakran említették nosztalgiázásképpen vagy csak úgy, hiszen Jared, ahogyan anno annyiszor mondták nekem nem tűnt el. Jared továbbra is velünk volt az apró dolgokban. Fiam mosolyában, szemének boldog csillogásában, a falka összetartásában, a felkelő nap fényében és a viharok esőcseppjeiben. Szerelmem folyton ott volt üresen tátongó mellkasom és örökké tartó hűségem között.

A fájdalom nem múlott, csupán megtanultam vele élni. A fiam miatt. Tudtam, hogy miatta ki kell tartanom, míg egyszer el nem jön az én időm. Viszont addig is tovább éltem abban a hatalmasra nőtt családban, ami befogadott, s óvó szeretettel kísértem végig az ő történetüket...

29. Nathaniel Cameron

29. Nathaniel Cameron

A hősnek joga van ahhoz,
hogy a története boldog véget érjen,
ha egyszer eljön az ideje.
[Ajánlott zene]

A hetek hol gyorsan, hol lassan teltek. Változó volt, mint ahogyan a kedvem is a terhesség miatt. Ahogy nőtt a pocakom én annál inkább aggodalmas lettem, féltettem a babát, hiszen az orvos felvilágosított mindent komplikációról, amit ez idő alatt érhet engem vagy a babát. Nem kockáztattam, szorgalmasan szedtem a vitaminokat, amiket az orvos javasolt és igyekeztem minden utasítást betartani. Még a hatalmas ürességet is félre tettem, amit minden áldott nap éreztem. Nem akartam felizgatni magam, ártott volna a babának az idegesség.

Apu vett nekem egy albérletet, s minden anyagi dologban támogatott, noha mondtam neki, hogy nem kell és amint tudom mindent vissza fizetek. Az iskolában halasztottam, fogalmam sem volt róla mikor fejezem be, de nem különösebben érdekelt. Majd annak is eljön az ideje.

A farkasfiúk valóban mindenben védeni próbáltak, egyfolytában kötelességüknek érezték, hogy elkísérjenek az orvoshoz, illetve leginkább Jacob állt folyton a rendelkezésemre, hatalmas bűntudatot érzett, amit egy nyugtató, biztató szavam sem tudta lerombolni. Magát okolta, noha én Bellát tartottam bűnösnek. Ez miatt gyakran vitáztunk, bár ahogyan jött a kilencedik hónap egyre inkább tereltük a témát. Valóban nem akartam felidegesíteni magam. Ahhoz túlságosan féltettem a babát, aki mint kiderül fiú lesz. Jared is fiút akart, s szívből örültem, hogy ahol most van ott biztos ő is boldog a hírtől. Egy egészséges kisfiú, aki ha szerencsém van olyan lesz, mint az apja, márpedig a csöppség eléggé gyorsabban nőtt, mint az átlag babák. Lehetett látni rajta, hogy benne van a quileute vér.

Dominic a tavaszi szünet végére vissza utazott tovább tanulni, de megígérte, hogy mindenféleképpen itt lesz, mikor jön a baba.

A temetés is meg volt, még a terhességem legelején, elmondhatatlan az a fájdalom, amit akkor éreztem, mikor kedvesem levezették a mélységbe. Egyszerre akartam feltörni a koporsót, életet rázni kedvesembe és csendben összerogyni a földön, hagyni, hogy belőlem is kiszálljon valami, ami már rég kiszakadt belőlem. Egy részemet, azt a Kimet, aki Jareddel voltam szerelmemmel együtt eltemették.

Csendben ücsörögtem Jacob mellett az anyósülésen, kezem a hasamon pihent, miközben a mellettünk elhaladó házakat figyeltem. A köztünk lévő csendet csak a rádióból szóló halk zene törte meg.

- Az orvos legutóbb azt mondta, hogy ha a baba ilyen mértékben fejlődik sokkal előbb fog világra jönni... – törtem meg a végül a csendet. – Nálatok is így volt?

- Azt hiszem – bólintott. – Legalábbis így lenne logikus, de gondolom a baba úgyis jelzi, ha már ki akar jönni.

- Én is ettől félek – mormoltam. Sajnos a kisfiú elég nagyokat tudott rúgni, olykor már attól féltem, hogy valamimet szétrúgja.

- Erős farkas lesz belőle, ha úgy alakul... Jared büszke lenne rá – mosolyogta halványan Jacob. Egy időben senki sem merte előttem megemlíteni szerelmem nevét, s én is még csak gondolni is alig akartam rá. Féltem a rám törő fájdalomtól, de aztán rá jöttem, hogy farkasom említése csak jót tesz a lelkemnek. Az hogy másoktól hallottam Jared nevét csak segített, megmutatta, hogy ezt az egészet nem álmodtam, hogy egyszer tényleg volt egy fiú, aki ennyire szeretett és pár pillanatra is, de vissza hozta kedvesemet a lelkembe. Az üresség abban a pár másodpercben csillapult.

- Már ha nem kapott volna szívrohamot az ijedtségtől – tettem hozzá, belegondolni is rossz volt mit szólt volna kedvesem, mikor olyan hatalmas fájások jöttek rám, hogy olykor még az eszméletemet is elvesztettem. Jacob elfojtott egy apró nevetést, majd leparkolt a Forksi kórház előtt és kisegített a kocsiból. Hát igen, a pocakom növekedésével a mozgás is egyre nehezebb lett.

Az aulában szokás szerint sokan voltak, az orvosok kórteremből-kórterembe siettek, míg mi a helyiség közepén lévő recepcióra sétáltunk, hogy megkeressük Mr. Bankset.

- Jacob? – Bella bizonytalan hangjára mindketten felkaptuk a fejünket, meglepve fordultam a vékony lány felé, aki mögött szokás szerint Edward ácsorgott. Mintha bármikor képes lett volna a lány elé vetni magát, s megvédeni Bellát az élete árán is. A gondolatra inkább elfordítottam a fejem és vártam, hogy a negyvenes éveiben járó asszony kibogarásszon valamit a gépből. Rossz előérzetem volt.

- Bella...helló – köszönt kissé megdöbbenve Jake, éreztem, hogy minden izma megfeszül. Hatalmas erejébe telhetett, hogy távol tartsa magától a lányt, s túl lépjen mindenen.

- Beszélhetnénk? – kérdezte félénken a lány.

- Nem hiszem, nem miattad jöttem – felelte hidegen a fiú, közelebb araszolva hozzám, mintha tőlem várna védelmet. Egyre idegesebb lettem. Valami nem stimmelt.

- Jake, hallgass meg kérlek, hiányzol... Te vagy a legjobb barátom – kérte újra a lány, mire a hasamba apró fájdalom nyilallt. Rúgott egyet, s azt hiszem ettől szakadt el bennem valami.

- Akkor gondolom a legjobbat akarod Jakenek és békén hagyod, hogy elfelejtsen téged! Túl sokat ártottál már Bella, ahhoz, hogy megint mindent újra jóvá akarj tenni – vágtam közbe.

- Jared halálát nem is tudom helyre hozni, örök életemre bűnhődni miatta, de Jacobot nem veszíthetem el!

- Nem vetted észre? Tényleg ennyire nem látsz a szemedtől?! Nem is értem, hogy mered szádra venni Jared nevét! Szívemből remélem, hogy tényleg bűnhődni fogsz miatta, ugyanis az egész életemet pokollá tetted, csak azért mert nem vagy hajlandó elengedni Jacobot! Az ő szenvedéséről meg ne is beszéljünk, láttad te mennyit szenvedett miattad? Paul is aggódott érte, márpedig ha ő aggódik ott már súlyos gondok vannak! Hagyd békét őt, felejtsd el, ha másért nem legalább Edwardért! Mert lehet, hogy nem vagy képes észre venni, de biztos fáj neki, hogy nem tudsz véglegesen megállapodni! Tizennyolc éves vagy, vállalj már némi felelősséget a döntéseidért! Ne csak a magad érdekeid nézd! – dőltek belőlem a szavak, valami elszakadt, valami, ami azóta érlelődött, mióta Jacobot először láttam meg szomorúnak lenni Bella miatt. Hosszú hónapnyi düh jött ki belőlem röpke pár perc alatt, amit éles fájás követett.

- Kim! Kim jól vagy?! – kapott el még időben Jake, mikor fájdalmasan összegörnyedtem és a talaj készült kicsúszni a lábaim alól.

- Hívom Carlislet! – mondta Edward, majd el is tűnt.

- Mi történt Kim? – kérdezte aggodalmasan Jake, miközben két ápoló beültetett egy tolószékbe.

- A baba, azt hiszem jön a baba! – leheltem, féltem ha hangosabban beszélek a hangom sikoltásba megy át. – Jake! Jake!

- Itt vagyok, itt vagyok – guggolt le mellém, ügyetlenül kapaszkodtam meg a vállába, miközben a fájások között igyekeztem elmondani, amit akarok.

- Érzem...érzem, hogy valami nincs rendben – nyögtem. – Könyörgöm Jake, könyörgöm, hogy a babát mentsék meg, ha választani kell! – hangom sikításba csuklott át. A baba egyre inkább mocorogni kezdett, kezdtem elveszteni az eszméletem.

- Hol van már egy orvos?! – csattant fel bepánikolva Jake, s ez volt az utolsó, amit hallotta mielőtt elragadott a sötétség.

Tompán érzékeltem a külvilágot. Éles fájdalmak, ropogás és hangos kiáltások. A szívem lassan vert, de erőseket, azt hittem kiszakítja a mellkasom. Forgott velem a sötétség, miközben úgy éreztem nem kapok elég levegőt.

- Kim?! Kim! – Egy aggódó hang térített vissza a jelenbe, vagyis inkább a sötétségbe, mikor még inkább az öntudatlanság burkába akartam lépni.

- Jared? – leheltem kábán, úgy éreztem itt van, tudtam, hogy valahol a közelben van, de nem tudtam merre, hol. Nem láttam őt! – Hol vagy? – kérdeztem bepánikolva. A hangom olyan volt, mint régen, dallamos és élettel teli. Kellett pár perc, míg rá jöttem, hogy egészséges vagyok, nincs üresség a mellkasomban. Egésznek és erősnek éreztem magam. Kaptam levegőt, noha fizikai énem nem nagyon éreztem.

- Drágám – A sötétben egy apró fény gyúlt, s végre megpillanthattam szerelmem arcát. Pár centire volt tőlem, mosolygott és boldog volt.

- Itt vagy – leheltem, a torkom össze szorult. – Annyira hiányzol! – A nyakába borultam, úgy öleltem mintha először és utoljára ölelném, pont úgy ahogyan ő lelte körbe derekamat izmos, forró karjaival.

- Annyira sajnálom édes, hogy nem tartottam be a szavam...

- Nem haragszom rád, csak gyere vissza... – kértem őt, könyörögtem, miközben langyos könnyek áztatták égő arcom.

- Sose mentem el tőled, Kim, ott voltam egész végig, hát nem éreztél? – kérdezte kétségbeesetten.

- De nem eléggé – szipogtam. – Annyira félek, Jared, félek nélküled élni.

- De ne félj, vigyázok rád, ráadásul ott, lenn vár egy kisfiú rád, akit fel kell nevelned helyettem is! Nem hagyhatod egyedül!

- De veled akarok maradni... – ellenkeztem, Jared mellett minden másodrendűnek tűnt. Nem számított semmi, amíg a karjaiban voltam.

- Kérlek szerelmem tarts ki – fogta két keze közé az arcom. – Maradj a fiúnkkal! – könyörögte, s én hogyan állhattam volna ellent kérésének? Hogyan mondhattam volna nemet arra a dologra, amit ő akart még ha az nekem fájdalmakkal is járt? Ahogy a gondolat megfogalmazódott bennem Jared halványulni kezdett, egyre inkább vissza tértem a jelenbe, a fájások és az üres mellkas világába.

- Jared! – sikítottam kétségbeesetten, mikor szemeim kipattantak és kedvesem teljesen eltűnt a kórház zöld falain. Csak az orvosok maradtak, az ápolónő és Jacob, aki kitartóan próbált csak verejtékes arcomra fókuszálni. Szegénykém teljesen leizzadt.

- Hála az égnek Kim, velem kell maradnod hallod? El ne ájulj még egyszer! – parancsolt rám Jacob. – Nézz rám! Gyerünk! – parancsolta, s én nem tehettem mást. Csak az arcára fókuszáltam.

- Végy mély levegőket, Kim, ez fájni fog! – hallottam Carlisle hangját, mire úgy tettem ahogy kért. A tüdőmből lassan és mélyen áradt ki a levegő, majd vissza, s a hasamba nyilalló fájdalomtól felsikoltottam.

- Ügyes vagy Kim! Még egy kicsit tarts ki! Gyerünk, Kim! – biztatott tovább Jacob, sokkal forróbb kezében elfért az én apró kezem.

- Mi van a babával? – nyögtem. Mi lehet a babámmal? Mi van vele?!

- Jól van, makk egészséges...csak némi komplikáció lépett fel, túl korai a szülés, viszont a baba teljesen kifejlődött – magyarázta Jacob, egyre sápadtabb volt.

Ajkaimat újabb sikoly hagyta el, majd hirtelen minden megszűnt. A fájdalom, a vér szaga az orromban, Jake szorítása a kezemen... Semmit sem éreztem. A tüdőmbe pár pillanatra benn rekedt a levegő, majd újra kiáradt. Csak a megszokott égető üresség maradt a mellkasom legmélyén, amit már megszoktam.

- Ügyes volt, Kim – Nem tudom mennyi idő telhetett el, míg ebben az édes kábulatban voltam, de mikor újra tudomást vettem a világról épp a kisbabát hozták a karomba. Az apró test alig látszott ki a hatalmas kék takaróból. Karjaim remegve fogták körbe őt, hogy el ne ejtsem, míg ő álmosan, nyűgösen pislogott fel rám mélybarna szemeivel. Bőre pár árnyalatnyival sötétebb volt az enyémnél, sűrű fekete haja volt, ami most az ég felé meredezett, szemei, ajka és orra Jaredére emlékeztetett.

Hitetlenkedve néztem Jacobra, hogy látja-e azt, amit én, meghatódottságtól vöröses szemekkel nézett vissza rám és mosolyodott el, ahogy tekintete újra a kisfiúra tévedt.

- Pont olyan, mint az apja – fújtam ki benn tartott levegőm, teljesen az apjára emlékeztetett, s ennél boldogabb abban a pillanatban aligha lehettem volna. Ajkaim furcsa mozdulatra húzódtak. Azt hiszem mosolyogtam, hosszú idő után újra mosolyogtam, s szemeimből áradó könnyek, melyek elhomályosították édes pofikáját az örömtől voltak.

- Mi lesz a neve? – kérdezte halkan Jacob, óvatosan végig simítva egyik ujjával a baba arcán. Láttam, hogy kicsit remeg, rettegett attól, hogy kárt tesz a kicsiben.

- Nathaniel – feleltem halkan. Ezt már rég eldöntöttem, Jared apja után szerettem volna elnevezni a kicsit. Nathaniel Cameron.

28. Hiányzik

Hellóka!

Nem is tudom mit mondjak, egyszerűen köszönöm a kommenteket, a véleményeket, hogy ennyien kiálltok mellettem továbbra is és olvassátok a soraimat, ám annyit elárulok, hogy Kim sem vámpírpárti, sem öngyilkos nem lesz, amit már egyszer egy novellában írtam, amit meg is találhattok a blogon. :) Az, hogy miként lesz happy end hamarosan kiderül, remélem elégedettek lesztek vele. :) Még egyszer köszönök nektek minden sort, minden véleményt, s remélem, hogy továbbra is számíthatok rátok. <3

Xoxo.Bri.

28. Hiányzik

Egyedül vagyok...
lelkembe zárt hiányod
társaságában.
[Ajánlott zene]

Hamuszürke arc, kócos haj, sírástól piros, élettelen szemek. Ez fogadott, mikor Dom félórás veszekedés után a fürdőszobába parancsolt, hogy szedjem rendbe magam. A tükröt bámulva újra idegennek éreztem magam, egyre idegenebb és ridegebb lettem magam számra, így hát inkább beálltam a zuhany alá, hogy magamra engedjem a forró cseppeket. Bőröm felhevült és éledezni kezdett a forróságtól, kipirosodott bőröm már-már fájlalta a tűzforró cseppek záporát, de ez mind fizikai volt. Semmi köze nem volt a lelkemhez, s amilyen kínt igazából éreztem napok óta.

Miután megtörölköztem magamra kaptam a farmerem és egy egyszerű fekete pulcsit, ideje lesz feketét öltenem egy időre... A hajam lazán összefogtam, még sminket sem raktam magamra. Nem gondoltam, hogy Dominic valóban ki akar rángatni a lakásból.

A szél melegebb volt, mint télen, az idő sokat javult tavasz lévén, de nekem mégis minden szürkének tűnt. Lettek volna azok a forró karok és gazdájuk, akitől az életet színesen és boldogan láttam volna...

Csendben sétáltam Dominic mellett, le a partra. Páran lejöttek Forskból, hogy szörfözzenek, kihasználják a pillanatnyi jó időt, de őket messzire elkerültük. Nem akartam emberek közelében lenni.

- Mire volt ez jó? – kérdeztem nyűgösen. – Semmi kedvem nem volt eljönni otthonról.

- Élni sincs kedved, nem engedem, hogy valami meggondolatlanságot csinálj! – felelte.

- A fekvés és állandó bőgés felelőtlenségnek számít? – kérdeztem gúnyosan.

- Tudod, hogy nem erre értettem. Ismerlek, jobba, mint te saját magadat és azt is tudom, hogy ez milyen trauma lehet... nem akarom, hogy kárt tegyél magadban, amíg anyuék egyszerűen nem képesek a közeledbe jutni.

- Senki nem kell, hogy a közelemben legyen – ellenkeztem. – Senki nem kell nekem már!

- Kim, most kellünk a legjobban, hidd el nekem – válaszolta. – Most kell leginkább más emberek társasága.

- Tévedsz! Csak egyedül akarok lenni! Mi ebben olyan nehéz??!

- Az, hogy lassan magába kebelez a depresszió ahonnan nem fogsz tudni kijönni... Ellöksz magadtól mindenkit, aki segíteni akar, míg egyszer nem lesz senkid, mikor rádöbbensz, hogy tényleg szükséged van a segítségre. Úgy teszel mintha más nem vesztette volna el a barátját, unokáját... Kim, nem csak te szenvedsz a gyásztól és szerintem, ha Christinával találkoznál, átmennél hozzá segíthetnétek egymásnak – magyarázta.

- De hogyan nézhetnék a szemébe? – kérdeztem. A torkom elszorult. – Nem vigyáztam a fiára...nem tudtam vigyázni Jaredre és most annyira hiányzik – összébb kuporodtam, mire ő közelebb kúszott a rönkön, amin ültünk és átölelt. – Annyira hiányzik, hogy nincs mellettem... Annyi mindent mondanék neki... – szipogtam. A könnyek halkan folytak végig arcomon, szívemet markolta a keserűség, arcom fájdalmas grimaszba torzult.

- Ő még mindig veled van Kim, hiszen hányszor meséltem neked a nagymamáékról? Jared is ott van már és figyeli minden lépted, el sem tudom képzelni mit érezhet szegén kölyök, miközben a barátnője a szeme láttára lesz élő halott... Nem teheted ezt sem magaddal, a körülötted élőkkel és legfőképpen Jareddel nem!

- De nem tudok mit csinálni, nem érted? – sírtam. – Megőrjít, hogy nincs mellettem, hogy soha többé nem látom őt, nem érzem, nem hallom... És megrémít a tudat, hogy esetleg nem vár rám, hogy nincs hol várnia, mert a halál után nincs...semmi... – leheltem. – Különben is, megígérte, a szavát adta, hogy másnap találkozunk! Hol van?! Miért csapott be?! – sírtam. Úgy éreztem most végre Dominicnak mindent elmondhatok.

- Jaj, húgi... – lehelte szorosan magához ölelt én pedig beszívtam kölnijének illatát, úgy kapaszkodtam belé mintha ő lenne az egyetlen mentőövem az élet felszínén. – Kim, félek, hogy elveszíted önmagad, hogy soha többé nem látlak mosolyogni...élni, hogy idő előtt te is meghalsz a szemem előtt..! Ne tedd ezt velem, könyörgöm, mindent megteszek, amit kérsz, segítek, de ne változz meg! – éreztem, hogy sír, s ez felért egy áramütéssel. Dominicet talán sosem láttam sírni vagy pánikba esni, összeszedett, megfontolt fiú volt, aki mindig tudta mit kell tennie, de most... most megrémített a tudat, hogy ennyire kétségbe ejtettem.

- Egyedül maradhatok? – kérdeztem halkan. – Öt körül otthon leszek – ígértem, mire pár pillanatig bámult rám, majd bólintott és elment. Mikor léptei a kavicsos talajon halkultak lecsúsztam a rönkről a földre és hátam a fának döntöttem. Könnyfátylamon keresztül is láttam a tenger vad hullámait, hallottam távolabbról a boldog nevetéseket, az erdő sem változott. Ugyanolyan sűrűn és szabályosan vette körbe a rezervátumot, semmi sem változott. A szél kicsit feltámadt, pár tincsem kiszabadult a hajgumifogságából és még mindig lassan folyó, néma könnyeimet kissé félre irányította. Ahogy behunytam a szemem pár pillanatra láttam magam előtt őt, olyan élethű volt... Mosolygott és szinte éreztem bőrének melegét, ahogy a kezem után nyúlt, ujjaim akaratlanul is előre mozdultak, majd mikor felpattantak a szemeim újra a parton voltam. Képzelődtem.

Hosszú percekbe tellett, míg feltápászkodtam a földről, s az ismerős faház felé vettem az irányt. A virágok gondozottan, precízen díszelegtek az ablakokban és a tornácon, semmi sem változott, csupán kicsit csendesebb volt szerelmem otthona. Hiányzott belőle ő maga.

- Nyitom! – hallottam meg Christina hangját, mikor bekopogtam. Az ajtó kinyílt és egy jóval megtörtebb nő állt előttem meglepett arccal, nem tudtam eldönteni, hogy azért vág ilyen arcot, mert nem akarja elhinni, hogy eljöttem vagy mert ennyire rosszul nézek ki. – Kim, de jó látni kislányom, gyere be, kérsz teát? – kérdezte egyből, félre állva. Ajkain halvány, de őszinte mosoly volt. Kissé ziláltabb volt, mint máskor. Rossz volt így látni a máskor mindig életvidám nőt.

- Köszönöm nem – ráztam meg a fejem beljebb lépve az apró házba. Hiányzott belőle Jared illata.

- Biztos? – kérdezte. – Gyere, üljünk le, úgy eltűntél az utóbbi időben mindenki elől, de gondoltam még egyedül akarsz lenni, ezért nem kerestelek.

- Igen, mostanában jobb szeretem a magányt – motyogtam, miközben leültem vele szembe az asztalhoz. A helyiséget betöltötte az éppen készülő tea illata. – Te hogy vagy? – kérdeztem. – Annyira sajnálom, hogy nem jöttem előbb, csak... – elakadtam, nem találtam szavakat, hogy elmondjam mennyire szenvedtem, szenvedek. Megértően elmosolyodott és bólintott.

- Meg vagyok, Kim, próbálom elfoglalni magam, hogy kitartsak...

- Akkor kérlek segíts nekem, segíts, hogy én is kitartsak... – leheltem, a könnyeim újra kitörni készültek, de még tartottam magam. – Annyira félek, hogy Jared után megyek, hogy nem leszek erős... nem akarom elhagyni a babát, mint anno Nate – A hangom remegett, miközben Christina reakcióját figyeltem. Kellett pár másodperc, míg leesett neki, hogy mit is mondtam, majd mikor ez sikerült kérdőn, hitetlenkedve nézett rám. Nem volt biztos benne, hogy jól hallotta-e.

- Terhes vagy Jaredtől? – lehelte, mire félve bólintottam. Elképzelésem sem volt, hogy ilyen helyzetben mit fog szólni, de úgy gondoltam, hogy tudnia kell erről.

- Aha – több értelmes szót nem tudtam volna kinyögni, ugyanis Christina zokogva a nyakamba ugrott, felállva a székből bizonytalanul megöleltem a nőt. Nem tudtam, hogy örül-e vagy sem.

- Jared annyira örülne... – dőltek belőle a szavak, s nem úgy tűnt mintha bánta volna, hogy lesz egy dédunokája is. – Mindig annyiszor mondta, hogy csak veled hajlandó elképzelni a jövőjét, hogy alig várja, hogy abban a korban legyetek, mikor feleségül vehet és babátok lehet – sírta.

- Tudott róla – világosítottam fel. – Az utolsó éjszakán elmondtam neki, örült neki, életemben nem láttam annyira lelkesnek... – emlékeztem vissza. Tisztán láttam magam előtt lelkes, rajongástól csillogó szemeit. – Úgy volt, hogy mikor vissza jön mindent megbeszélünk, átgondolunk mindent... de most... most fogalmam sincs mit tegyek, hogy mondjam el a szüleimnek, hogy fogok felnevelni egy gyereket egyedül? – kérdeztem.

- Dehogy vagy egyedül kincsem – rázta meg a fejét. – Talán egy baba sem lesz ennyire szerencsés, mint ő, hiszen még csak meg sem született és nézd meg hányan állnak mellette... egy egész falkát tudhat majd maga körül – magyarázta. – És itt vagyok én, mindenben segítek, ha kell.

- Köszönöm – öleltem meg szorosan a nőt, amit viszonzott, majd elbúcsúzva tőle ígértem, hogy hamarosan jelentkezek, de valami még hátra volt ebből a napból. Ideje lesz megtudni a szüleimnek is, hogy mi a helyzet.

Mély levegőket véve ültem le velük szemben a dohányzó asztalra, mindhárman ott ültek. Dom volt velem szemben.

- Szóval? Miről akartál beszélni? – kérdezte anyu kissé türelmetlenül. Fanyarul elmosolyodtam. Többre nem tellett.

- Úgy gondolom, hogy ezen a beszélgetésen minél előbb túl kell esnünk, hiszen hamarosan úgy ki fog terülni... Egyszerűbb, ha még az elején tisztában vagytok vele – Nem győztem mély levegőket venni, a gyomrom görcsben volt és a hangom olykor megremegett vagy elcsuklott.

- Mi van, Kim? – kérdezte apám rosszat sejtve, már láttam rajta, hogy a legrosszabbakon töri a fejét.

- Szóval az van... hogy... gyerünk mondjuk ki – mély levegő – ;terhes vagyok – nyögtem ki végül. Szemeim pár pillanatra szorosan behunytam, majd újra kipillantva a való világra három teljesen lesokkolt arc nézett vissza rám. Anyám volt az első, aki reagált, feje hol elvörösödött, hol lilulni kezdett.

- Tessék? – lehelte, mély levegőket vett, igyekezett lenyugtatni magát – Kitől?

- Hát Jaredtől – feleltem, még a gondolat is felháborított, hogy mástól is lehetnék terhes. Képtelenség!

- Édes Istenem... – lehelte. – Miért tőle? Miért most? Hányadik hétben vagy? Talán még elvetethetjük, találok egy jó orvost... Nem lesz semmi baj – hadarta. Még a lélegzetem is elakadt.

- Anyu, én megtartom ezt a babát! – jelentettem ki magabiztosan.

- Mégis minek? Hogy apa nélkül nőjön fel? Hogy lehettetek ennyire felelőtlenek?! – csattant fel hisztérikusan. – Nem tudsz felnevelni egy gyereket, még Jareddel sem sikerült volna!

- Te semmit sem tudsz!

- De! Hogy azt a gyereket nem fogod megtartani, ha azt mondom! – szemei szikrákat szórtak, szinte éreztem a szúrásukat, de nem hatott meg. Nem érdekelt.

- Monica! – szólt figyelmeztetően apu, mikor vissza tért a sokkból. – Ha meg akarja tartani a babát akkor megtartja! Mellette leszünk és segítünk neki!

- Jim... – kezdett volna az ellenkezésbe anyám, de a férfi leintette.

- Csak annyit tehetsz, hogy végre a lányod mellett állsz!

- Hogy olyan gyereket hozzon világra, mint az apja?! – csattant fel. – Mondtam! Az elején megmondtam, hogy az a fiú, csak a bajt hozza ránk! – sipította, majd inkább felvágtatott az emeletre és magára csapta az ajtót.

- Nem haragszol? – kérdeztem félve apura pillantva, aki beletörődően elmosolyodott és kezét az enyémre rakta.

- Miért haragudnék? Sosem elleneztem Jareddel való kapcsolatod és szívből remélem, hogy anyádnak igaza lesz, jó kölyök volt az a fiú, megérdemli, hogy legyen egy fia vagy lánya, aki hasonlítani fog rá, ráadásul így neked is lesz okod tovább élni – látszólag tényleg megkönnyebbült. – Ne aggódj, mindent elintézek és segítek – mosolygott, majd megölelt és elindult anyu után, hogy beszéljen vele.

- Dom...? – legyintettem meg előtte a kezem, mikor tekintetem a még mindig lesokkolódott arcára siklott. Kezdtem félni. Az ő reakciójától tartottam a leginkább. – Dominic! – kicsit megütögettem az arcát, mire össze rezzenve észhez tért és kikerekedett szemekkel meredt rám. Még mindig nem tudtam semmit sem leolvasni az arcáról.

- Szóval...nagybácsi leszek mi? – kérdezett rá percek múltán elmosolyodva, mikor a pulzusom már az egekben járt. – Szóval majd akkor elvihetem őt cirkuszba, vidámparkba, moziba? Megtaníthatom minden rosszaságra? – vigyorodott el lelkesen, mire újra könnyek áztatták az arcom, bár hosszú idő óta most nem a gyász miatt, hanem a megkönnyebbültségtől. Tényleg nem vagyok annyira egyedül.

27. De hát megígérte

Hellóka!

Hát itt is vagyok a 27. fejezettel, amitől annyira féltem, s remélem nem utáltok meg, de a történet legelején tudtam, hogy ennek így kell lennie, tulajdonképpen a sztori megírta saját magát, én csak leírtam, ahogyan azt "ők" szerették volna. Viszont most mondom, hogy semmilyen kérésre nem írom át, és megnyugtatásul közlöm, hogy attól még a történet a maga módján happy end lesz. :$

Szívből remélem, hogy nem veszítem el az olvasóim, elvégre még rengeteg kalandot tartogatok a többi farkassal, akikhez viszont ti kelletek és a véleményeitek. :$

Xoxo.Bri.

U.I.: Négy komment és ma már jön is a következő fejezet. :)

27. De hát megígérte...

Mennyi fájdalmat bír el a szív,

amíg megtörik és nem ver többé?

[Ajánlott zene]

Reggel már fél nyolckor fenn voltam, bár még ez is soknak tűnt. Kapkodva vettem magamra egy farmert és pólót, ami épp a kezem ügyébe akadt, s még gyorsabban megmosakodva és fésülködve rohantam le a lépcsőn. Tekintetem fürgén nézett körül a nappaliban, majd a konyhában. Sehol sem volt.

Az ajtó hangosan csapódott, mikor kiszaladtam azon, szinte éreztem forró karjait magam körül, alig vártam, hogy újra magam mellett tudhassam, s megcsókolhassam, de nem volt sehol.

A levegő hevesebben áradt be a tüdőmbe, a szívem tripláját verte, de még mindig nem engedtem, hogy a legrosszabbat feltételezzem. Szinte futva igyekeztem Jaredékhez abban a reményben, hogy szerelmem még alszik. A ház csendes volt, nem tetszett ez nekem, de azért bekopogtam. Még egyszer és még egyszer. Nem jött válasz, még Christina sem nyitott ajtót.

Következő tervem Emilyék háza felé irányult, hiszen mindig ott lógtak, bíztam benne, hogy most is ott találom őket.

A lábaim már fájtak a futástól, de a mellkasomon kitörni készülő szívem sokkal inkább aggasztott. Remegtem az idegtől és a félelemtől.

Miért nem jött reggel? Hiszen megígérte! Azt mondta, hogy mire felkelek várni fog rám! Így hogyan mondjak el neki mindent? Hogyan mondjam meg neki, hogy mennyire szeretem?!

A tüdőmből halk, megkönnyebbült sóhaj szakadt fel, mikor észre vettem, hogy a bejáratot újra csak a szúnyogháló fedte, viszont egyáltalán nem értettem miért van csend. A fiúk általában olyan hangosan ökörködtek, hogy öblös nevetésüket akár méterekről lehetett hallani. Most olyan volt mintha senki sem lenne az apró faházban.

Jake vett észre legelsőnek, hiszen ő ült a bejárattal szemben, mélybarna szemei kiismerhetetlennek tűntek. Üres volt és szomorú. A mellkasom idegesen dobbant egyet.

- Hali – igyekeztem mosolyt varázsolni arcomra, mikor megtámaszkodva az ajtófélfán tekintetemmel körbe futottam az apró helyiséget, de szerelmem sehol sem találtam. Még Leah is ott ült Embry és Seth között, pedig ő egyáltalán nem szokott ide járkálni. Nem hagytam magam kétségbeesni, inkább azon tűnődtem, abban hittem, hogy elkerültük egymást vagy mindjárt lejön a lépcsőn és kitárja a karját, hogy megölelhessem, miközben elmondja, hogy mennyire buta vagyok, hogy ennyire féltem őt. És neki lesz igaza, hogy tényleg gyerekjáték volt az egész! Így kell lennie! Mindjárt elő bukkan! Gyerünk már!

- Na mi történt? Jared? – kérdeztem még mindig reménykedve.

- Kim... nem akarsz leülni? Enni valamit? – kérdezte végül Emily, mikor senki sem volt hajlandó megszólalni. A kétségbeesés kezdett eluralkodni rajtam.

- Hol van Jared? – kérdeztem most már komolyan, szinte követelőzően. – Mondjátok már el mi van vele! – csattantam fel percek múltán. Egyikük sem volt képes kinyitni a száját! – Megsérült? Mi van vele?!

- Kim, Jared...szóval Jaredet elkapta egy vámpír... - suttogta végül Jacob, nem mert a szemembe nézni.

- Nem...nem! - kántáltam folyamatosan, a levegő egyre gyorsabban száguldozott ki-be a tüdőmből mégis úgy éreztem, hogy nem jutok oxigénhez. - Mondjátok már el hol van! - csattantam fel. Végem volt. Teljesen átadtam magam a hisztériának és a szűnni nem akaró könnyeim égető csíkként folytak végig elsápadt arcomon.

- Annyira sajnálom Kim – szipogott Emily, sírástól vörös szemei szomorúan, együtt érzően néztek rám, ahogyan a többieké is. Minden barna szempárba vegyült némi vöröses szín.

- Ne... ne... neee! - elhátrálva az ajtótól még mindig csak a hitetlenkedő nyökögés szakadt fel a torkomból, de mikor elakartam inkább menekülni a szemek elől a lábam összebicsaklott és megtörve ültem a földön.

- Kim... - kezdett volna bele Jacob, de egy fagyos pillantással elhallgattattam.

A mellkasom fájt, égetett és mart. Elviselhetetlen fájdalom igyekezett egyre inkább a földre lökni és én nem tudtam ellenkezni, karjaim a hasam köré fonódtak, míg hagytam, hogy hajam eltakarja sírástól meggyötört arcom.

- Hagyj békén! - sziszegtem dühösen, alig bírtam hangosan beszélni. A düh végig áramlott minden porcikámban, a gyűlölet, amit hirtelen a világ iránt éreztem most készült kitörni belőlem egyenesen Jacobra. - Mert neked annyira meg kell védened mindig azt a ribancot! Mintha az annyira foglalkozna azzal, hogy veled mi van, hogy te mit érzel! Vedd már észre, hogy csak kihasznál! - vágtam képébe az igazságot. Nem Jacobot utáltam, noha haragudtam rá, az egész világra haragudtam, de Bella iránt hirtelen olyan mértékű gyűlöletet éreztem, hogy azt kevés lett volna szavakba foglalni.

- Kim, nyugodj meg, nem tesz jót a babának! - Mintha nem hallotta volna szavaim, megtörten ült a széken és bámult rám. Nem tudta eldönteni, hogy közelebb jöjjön-e vagy sem. Jobban tette, hogy a helyén maradt!

- Honnan tudsz te erről?! - kérdeztem hirtelen. Kezem reflexszerűen fonódott a hasamra. A sírás újra kitört belőlem.

- Jared... mielőtt...szóval mielőtt meghalt megkért mindannyiunkat, hogy vigyázzunk rád. És hogy sajnálja, hogy nem tudta betartani a szavát – Jake hangja olykor megremegett, Emily újra zokogásban tört ki és megesküdtem volna rá, hogy pár fiú szeméből is kiszökik néhány sós csepp.

- Kim, kelj fel a földről, felfázol – szólt rám szelíden Embry, mire dacosan, össze-össze csukló lábakkal felegyenesedtem.

- Kell a francnak a védelmetek! - köptem a szavakat, majd ott sem voltam. A lehető legmesszebbre akartam elmenekülni távol mindenkitől, Jareddel akartam lenni!

A gondolat, mely egész végig a fejemben lüktetett miszerint soha többé nem látom szerelmemet fájdalmasan nyilallt a szívembe. Éreztem ölelő karjait, halk szavát, ahogy a fülembe suttog, majd hirtelenjében újra a valóságban voltam és a múlt úgy porladt el körülöttem, mint ahogyan én estem földre, mikor nem bírtam tovább. Elájultam.

A mellkasom szúrt, égetett a tátongó üresség szét marta a bensőmet. Nem akartam élni. Többé már nem.

- Meghalt! - leheltem, mikor újra észhez tértem és apám ült az ágy szélén. Tekintetéből kiolvastam, hogy tud róla, hogy nagyon sajnálja és mellettem áll. De nem éreztem! Nem éreztem, hogy bárki is mellettem lenne, egyedül volt Jared nélkül. Olyan piszkosul egyedül...!

- Tudom kicsim, Emily felhívott, hogy megkérdezze mi van veled... elmondta, hogy Jaredet Seatllben megölték... - Hasam fájdalmasan görcsbe rándult a hazugság hallatán. Akkor is meghalt!

- Mi lesz velem nélküle? - sírtam el magam újra, apu szorosan magához ölelt, míg én nyakához bújva újra megállíthatatlan zokogásba kezdtem.

Hogy mit érez az ember, mikor elveszíti a lelke másik felét elmondhatatlan. A legsötétebb és mocskosabb érzés a világon, ami belülről emészti fel az ember belsőjét, személyiségét és mindenét, ami valaha volt. Csak a semmi marad. A határtalan üresség, ami folyton a mellkasomban lüktetett. Kiölt belőlem mindent az a bizonyos nap, napokig csak feküdtem az ágyban, a bezárt ajtó mögött és bámultam a semmibe. Úgy éreztem, hogy én magam is haldoklom és nem voltam biztos benne, hogy túlélem.

- Kim! Kim nyiss ajtót! - értetlenül kaptam fel a fejem Dominic hangjára, kábán pislogtam körbe, majd újra a naptárra tévelyedve észre vettem, hogy pár nap alatt belecsúsztunk a tavaszi szünetbe. Nem különösebben érdekelt – Kimberly! Nyiss ajtót vagy betöröm! - hanga mérgesen kétségbeesett volt, miközben ökle olykor erősebben csattant az ajtón.

- Nyitom! - motyogtam, bár kiabálásnak szántam, hangom rekedt volt a több napos némaságtól és furcsán élettelen. Kirázott tőle a hideg.

- Kim?! - kérdezte bizonytalanul bátyám, mikor szeme elé kerültem, arca ijedté változott és aggódóvá.

- Ki más? - kérdeztem unottan – Mi van? Hogyhogy itthon vagy?

- Hát tavaszi szünetre haza jöttem – mondta, mintha ez olyan egyértelmű lenne – És hogy helyre pofozzalak! - tette hozzá – Láttad magad mostanság? Kim...ez így nem mehet tovább, anyuék halálra rémülnek a viselkedésedtől, aggódnak érted, ahogyan Emilyék is.

- Honnan ismered Emilyéket? - kérdeztem értetlenül. Mintha a többi szava nem jutott volna el a fülemig.

- Minden nap hívnak minket és érdeklődnek utánad, de te egyszerűen nem hallod meg a külvilágot...

- Nem érdekel a külvilág – feleltem halkan, alig hallhatóan.

- Kim, kapd össze magad, elmegyünk sétálni! - adta parancsba, mire csak megráztam a fejem, s az ajtónak támaszkodva vártam, hogy ennek az egésznek vége legyen. Újabban csak vártam és vártam. Valami csodára, azt hiszem.

- Menj, én nem megyek – mondtam.

- De jössz! Nem maradhatsz ilyen állapotban! - szólt rám. Alig ismertem rá fegyelmezett és kemény hangja hallatán – Jared sem szeretné, hogy ilyenné változz..!

- De Jared nincs itt! - vágtam vissza, hosszú idő után most mondtam ki először hangosan a nevét és minden porcikám belejajdult. Az üresség új lángra kapott bennem.

- De itt van! - csattant fel – Itt van, de olyan jól belejöttél az önsajnálatba, hogy észre sem veszed azokat a dolgokat, amiket maga után hagyott!

26. Gyere vissza

Hellóka!

Hát nagyon a vége felé haladunk, s én egyre idegesebb vagyok a véleményetek miatt. :$ Még mindig nem merek mondani semmit, de páran érdeklődtetek Paul felől, akinek már elkezdtem írni a sorsát, és igen, Grace lesz az a szerencsés lány, aki magáénak tudhatja a forró fejű ordast. :)

Holnap új fejezettel várlak benneteket, ami szerintem igencsak sors döntő lesz. :)

Xoxo.Bri.

26. Gyere vissza

Féltelek! Ezt meg kell értened,
mert félteni csak azt lehet,
akit az ember igazán szeret.. 
[Ajánlott zene]

A napok nagy bánatomra túl gyorsan teltek, bármennyire is igyekeztem lassítani, kihasználni az időt az alattomosan tovább kúszott hét egyik feléből a másikba. Úgy éreztem túl kevés az időnk, míg a rossz előérzetem tovább nőtt, főleg mikor még mindig nem jött meg a havibajom. Kezdtem nagyon aggódni. Nem szokott ennyit késni, max. egy-két napot.

Rossz kedvem lassacskán már Jared elől sem tudtam eltitkolni, noha azt akartam, hogy ne kelljen még miattam is fölöslegesen aggódnia, azt akartam, hogy teljesen az előtte álló harcra koncentráljon, hogy aztán vissza tudjon jönni hozzám. Mindennél jobban rettegtem, hogy nem jön vissza.

- Ne légy ilyen – nézett rám könyörgően péntek este, mikor újra nála aludtam. Nem mertem bele gondolni, hogy ez lehet az utolsó éjszakánk, bíztam benne, hogy ez nem lehetséges! Nem lehet, hogy ez az utolsó együtt töltött időnk!

Az ágy szélén ült, miközben maga elé állított és úgy nézett fel rám, ujjai szórakozottan játszottak a pólóm szélével, miközben engem próbált valahogy jobb kedvre deríteni. Őt cseppet sem frusztrálta a holnapi csata, egyáltalán nem idegeskedett emiatt, ami engem csak még inkább aggodalomra késztetett. Nem veheti ennyire félvárról!

- Kim! – mondta komolyabban, majd közelebb húzva szembe ültetett magával az ölébe. – Édesem, nem kell félned, hallod? Vissza jövök! Vasárnap reggel már az ajtótokban leszek és várom, hogy le gyere! Ígérem! – szavai komolyak voltak, amik talán meg is törtek bennem egy gátat. A rengeteg feldúlt érzelem, amit egész héten elfojtottam most kitört és végig folyt arcomon.

- Ajánlom is, mert azt hiszem nem csak hozzám kell vissza jönnöd... – hangom olykor megremegett, miközben beszéltem, egyszerűen nem tudtam rá nézni és azt sem tudtam eldönteni, hogy valóban ennyire kétségbe vagyok-e esve attól a gondolattól, hogy terhes vagyok.

- Hogy érted? – kérdezte értetlenül, ujjai melyek eddig az én ujjaim babrálták most leálltak és teljes idegzetével rám koncentrált.

- Azt...azt hiszem terhes vagyok – feleltem végül, miközben újabb adag könny zuhatag folyt végig az arcomon. Mikor pillanatok múltán sem jött válasz kénytelen voltam felnézni lesokkolt arcára, melyeken lassacskán különböző érzelmek futottak végig, döbbenet, meglepettség, aggodalom és végül boldogság.

- Komoly? Honnan tudod? Csináltál tesztet vagy mi? – kérdezte egyből. Hirtelenjében nem tudtam eldönteni, hogy lelkesedik vagy bepánikol.

- Nem, még nem...nem mertem, de...de nem jött meg és nem szokott ennyit késni... – makogtam össze-vissza, alig tudtam beszélni.

- Hát ez...korai – mosolyodott el kissé feszülten. Egyre jobban kétségbeestem. – Édes istenem! Megtartod? Mármint megtartjuk? Szóval lehet, hogy lesz egy gyerekünk? Egy babánk? Fiú vagy lány? Lesz egy gyerekünk! – szavai végére teljesen fellelkesedett, szemeiben olyan rajongás és öröm csillogott, ami hatalmas követ lökött le a szívemről. Keze a fenekem alá siklott, majd felállva hosszan és követelőzően csókolni kezdett.

- Szóval...örülsz? – szipogtam nyugodtabban. Egész idő alatt a harc és az miatt féltem, hogy Jared nem akarja majd a babát, hogy mit kezdünk akkor, ha ő nem akarja majd.

- Hogy ne örülnék édesem! – nevetett fel. – Hiszen ez a mi gyerekünk! A miénk! Édesem... – egyfolytában hablatyolt, miközben olykor ajkai az enyémre találtak és megcsókolt.

- Akkor megtartjuk... – feleltem megnyugodva, halványan mosolyogva, miközben már lefeküdtünk az ágyra, de még mindig rajta voltam. Ujjai a combomon pihentek, míg én a vállán pihentettem a fejem.

- Vagy te nem akarod? – kérdezte hirtelen, bizonytalanul.

- Dehogynem! – válaszoltam egyből. Bizonytalanságom az utóbbi percekben teljesen elmúlt, tudtam, hogy megtartom a babát. – Csak attól féltem, hogy te mit szólsz hozzá... Mármint tudtam, hogy egyszer akarsz, de túl korai vagy nem tudom...

- Hát az, de megbirkózunk vele – biztosított efelől. – Megoldunk mindent – ígérte újra apró csókot nyomva az arcomra.

- Akkor tényleg gyere haza, jó? Szükségünk lesz rád! – leheltem, hangosabbra nem voltam képes. Félelmem, miszerint szerelmem nem tér haza még mindig mardosta a mellkasom.

- Észre sem veszed és újra veled leszek, rendben? – puszilgatott. Azon az estén még sok-sok ilyen apró puszit kaptam, miközben a jövőről beszélgettünk. Annyira magabiztos volt, annyira tudta, hogy nekünk együtt van jövőnk, hogy én sem mertem másban hinni. Egy idő után képtelennek tűnt a gondolat, hogy ő nem jön haza, hogy bármi baja eshet, miközben én itthon várom.

- Holnap csinálok egy tesztet – leheltem félálomban, még mindig a karjaiban.

- Rendben, haza jövök és mindent alaposan átgondolunk – ígérte újra, mire kábán bólintottam majd elaludtam.

Magabiztosságom , miszerint ő vissza jön hozzám nem tartott sokáig, egész éjszaka félálomban vergődtem, s mintha az idegszálaim még így is igyekeztek volna elraktározni mindent édes szuszogásából, mellkasának fel-le mozgásából a kezem alatt és forró bőrének érintéséből, mikor átölelte a derekam, ahol a pólóm feljebb csúszott.

Reggel a szívem magasan verte a pulzusom, a levegőm szaggatottá vált, majd ijedten rémültem fel, mikor Jaredet már sehol sem éreztem magam körül. Percekbe is beletelt, míg betudtam magam tájolni az életben, majd átöltözve és megmosakodva merészkedtem le a konyhába, ahol csak Christina várt.

- Jó reggelt – mosolyogta két korty között a teájából. – Jared már elment, még gyakorolniuk kell...

- Hát persze – húztam el a szám. Ma lesz a harc.

- Ne aggódj, nem lesz gond – mosolyogta, bár láttam rajta, hogy nem felhőtlen a boldogsága. Ő is aggódott az unokájáért.

- Nem lesz – ismételtem, bár nem tudtam eldönteni, hogy magamat vagy őt akarom biztatni. Mindenesetre igyekeztem elterelni a figyelmem, s fél óra múlva inkább haza fele beugrottam a boltba és vettem egy terhességi tesztet. Az eladó nő kissé furcsállva nézett rám, de igyekeztem túl tenni magam zavaromon és a fürdőszobámig meg sem álltam.

Mindenem remegett, miközben újra a csapnak támaszkodtam és nem mertem lenézni a tükörből a csíkokra vagy csíkra...

- Nyugi, Kim... – nyugtattam magam, bár cseppet sem használt. Szemem pár pillanatra szorosan lehunytam, mély levegőket vettem, s a következő percben minden kiderült; – Két csík... – leheltem, a világ forgott körülöttem, míg a kezem akaratlanul is a hasamra csúszott, ahol nemsokára egy kis lány vagy kis fiú fog kilenc hónapig pihenni... Kilenc hónap... A tesztet vissza bújtattam a dobozba, majd a szemetesem legmélyére száműztem, ahol reméltem, hogy nem kerül családom szeme elé. Egy ideig. Meg akartam várni Jaredet, meg mondta, hogy vissza jön és akkor mindent megbeszélünk! Megígérte, hogy vissza jön!

A percek óráknak tűntek, miközben a szobámba kínlódtam egész nap, s azon tűnődtem, hogy mit csinálhat. A gyomrom görcsbe rándult valahányszor arra gondoltam, hogy épp farkas alakban igyekszik helyt állni. Nagyon rossz előérzetem volt.

- Jól vagy, Kim? – kérdezte Dominic a vonal másik végében. – Olyan...rossz kedved van.

- Jól vagyok, csak már Jared hiányom van – vallottam be. Szavakba sem tudtam önteni mennyire Jared hiányom volt.

- Nyugi, szerintem hamar végez Seattleben – nyugtatott meg. Mindenkinek, aki nem tudott a titokról azt adtuk be, hogy szerelmemnek Seattlebe kellett utaznia pár autóalkatrész miatt.

- Tudom, persze – feleltem. – Holnap úgyis találkozom vele – tettem hozzá gyorsan, elvégre megígérte, hogy reggel mire felkelek már itt lesz, lenn fog várni rám és semmi másra nem akartam gondolni csak erre.

- Na látod – éreztem a hangján, hogy mosolyog.

- Te hogy vagy Lizzel? – kérdeztem téma terelésként.

- Nagyszerűen, bár a hétvégén már nem látom, ugyanis mindkettőnknek rengeteg tanulni valója van... nem is olyan egyszerű ez az orvosi felhajtás...

- Senki nem mondta – válaszoltam. – Mond Liznek, hogy puszilom.

- Átadom – felelte. – Te pedig inkább pihenj le, aludj egyet – tanácsolta, amit úgy döntöttem betartok, s elköszönve tőle vissza bújtam az ágyam menedékébe.

Az álom egyhamar nem akart elérni, órákig forgolódhattam az ágyban, a gondolataim össze-vissza csapongtak, miközben a rossz előérzetem egyre inkább a mellkasomat markolászta, alig kaptam tőle levegőt. Túl sok volt ez pár nap eltelte alatt... Túl sok stressz ért, amit úgy éreztem egyedül nem fogok tudni átvészelni, szükségem lett volna Jared ölelésére, alig vártam, hogy elmondjam neki a hírt. Hogy tényleg lesz egy kis babánk.

Kezem akaratlanul is a hasamra simult, bár még nem volt érezhető bizonyíték én tudtam, éreztem, hogy valami már alakul, hogy ez nem csak egy álom.

25. Sejtés

Hellóka!

Sajnálom, hogy tegnap nem jöttem vele, de valahogy kiment a fejemből. :$ Mindenesetre most jöttem a 25. fejezettel, s egyben bejelentem, hogy már csak 4 fejezet + a epilógus van hátra (már ha nem számoltam el magam megint), az idegeim pattanásig feszülnek, ha az elkövetkezendőkre gondolok, de nem merek többet mondani. Majd úgyis megtudja mindenki és eldönti, hogy hányadán is áll velem. :$

Jó olvasást és kérlek véleményezzetek.! :)

Xoxo.

25. Sejtés

Az igazi szerelemnek megvannak
a maga előérzetei... 

Ha valaha is meg kellett volna mondanom, hogy ki lesz a következő bevésődött biztos, hogy nem Pault mondom. Valahogy mindig úgy gondoltam, hogy Paul hosszú évek múltán találja meg a másik felét, miután ki élte magát, nem az átváltozása után egy hónappal... Abszurd volt mégis igaz.

Paul idegessége szilveszterkor igaznak bizonyult, valóban keresett valakit az erdőben, akit másnap délelőtt meg is talált a bevésődése személyében. A lányt másnap pillantotta meg Forks középiskolájának parkolójában, mikor beiratkozott a kilencedik osztályba. Hát igen, sokan nem gondoltuk volna, hogy a lassan huszonegy éves Paul mellé majd egy elsőéves, tizenöt éves lányt rendelnek, akinek ráadásul eléggé gondjai voltak az angollal, tekintve, hogy a lány Franciaországból jött.

A napok igazság szerint úgy teltek el, hogy fel sem tűnt. Az idő repült, s mire észbe kaptam két új taggal bővült a falka Seth és Leah személyében. A Clearwater testvérek apjuk halála után változtak át, mikor Bella leugrott a szikláról és Jacob megmentette. Ritkán találkoztam a lánnyal, de akkor nagyon feltudott bosszantani, noha ezt nem mutattam. Unszimpatikus volt, csak azért mert annyit szenvedett miatta Jacob, hogy azt rossz volt nézni, s tudtam jól, hogy ezeknek még nincs vége.

- Mi van Jacobbal? – kérdeztem Jared mellkasán pihenve, újra náluk aludtam, ami már nem jelentett újdonságot. Anyám kénytelen volt beletörődni, hogy minden hatalmát elvesztette felettem, ha a szerelemről volt szó.

- Az erdőben van... nem tud vissza változni az idegtől – húzta el a száját Jared. – Ideje lenne már, hogy ő is találjon valakit... Legalább nem szenvedne.

- De Bellát sem értem... tulajdonképpen kit szeret? Edwardot vagy Jacobot? – kérdeztem. Egy idő után teljesen elvesztettem a fonalat és igazság szerint nem is nagyon akartam beütni ebbe az orromat.

- Bella legutóbb tökéletesen megmutatta, hogy Edwardot szereti, mikor utána ment a Volturihoz, viszont Jake továbbra sem adja fel – mormolta Jared. – Nem beszélhetnénk másról? – váltott témát ajkán kaján mosollyal, majd mire észbe kaptam újra felettem magasodott és nem beszéltünk semmit. Simogató ujjai és forró ajkai kereszttüzében egy értelmes szó sem jutott eszembe az este további részében...

Jake élete nem nagyon halad, míg Bellát nem tudja kiverni a fejéből, ráadásul nem úgy tűnt, hogy ez bármit is befolyásolna Bella érzelmein. Ő továbbra is kitartóan szerette Edwardot, ami megértettem, viszont azt egyáltalán nem, hogy miért kellett attól még a fiút ennyire kihasználni...!

A vörös vámpírt még mindig nem tudták elkapni, bár az már kiderült, hogy Bellát akarja, amiért annak párját anno Ewdard megölte. Valami bosszú -féle, ha jól tudom.

Bár egyáltalán nem tetszett ez az egész nem nagyon tudtam bele szólni, rossz előérzetem volna, ha a Victoriára vagy Bellára gondoltam, s féltettem Jaredet, aki ilyenkor csak jót derült félelmemen és megnyugtatóan ölelt magához éjszakákon át.

Azt hittem, hogy a bevésődés varázsa, újdonsága egy idővel kicsit alább hagy, de nem így volt. Minden napot újabb csodaként éltem meg a fiúval és imádtam minden vele töltött percet, kitöltötte az egész életemet és ennél több nem is kellett.

- Ma délután rá érsz? – kérdezte mosolyogva Jared. – Beszélnünk kellene...

- Ez miért nem hangzik jól? – húztam el a szám, mire csak megrázta a fejét és megnyugtatott.

- Semmi komoly, csak tudom, hogy túl fogod reagálni a dolgot – Ez sem hangzott túl jól, de nem válaszoltam. Csak bólintottam, hogy ráérek és ajkaira tapadva elbúcsúztam tőle. Újra járőröznie kellett menni, mostanában sokkal gyakrabban és többet...

- Megjöttem – kiabáltam el magam szórakozottan, mikor beértem a lakásba. Anyu épp valami szakácskönyvet bújt, apu pedig dolgozott. Dominic meg természetesen egy másik kontinensen volt, így fogalmam sem volt róla mit csinált éppen. Dommal még mindig naponta beszéltem, teljesen elfogadta Jaredet, összehaverkodtak, ráadásul apu is úgymond megértette, hogy ki a párom. Többet nem is kérhettem volna tőlük, anyutól pedig nem is várhattam volna el mást. Nem is érdekelt.

- Szia! Mi volt a suliban? – kérdezte csak úgy, megszokásból.

- Nem több, mint máskor – feleltem. – Délután elmegyek Jareddel – feleltem, pár pillanatig az arcán átfutott, hogy tiltakozni akar, de aztán inkább meggondolta magát. Tovább olvasta a szakácskönyvet, miközben kivette a hűtőből a tojásokat.

A szobámba érve gyorsan össze csaptam a leckét, a jegyeim alaposan leromlottak, ami nem csak nekem vagy anyáméknak tűnt fel, Jared is elkezdte rágni a fülem, hogy tanulnom kellene, de egyszerűen képtelen voltam rá. Szerelmem és vele kezdődött új életem jobban lefoglalt. Előpakoltam a kémiát, hogy végre tényleg elkezdjek tanulni, de tekintetem akaratlanul is a naptárra siklott. Összevont szemöldökkel futtattam tekintetem a számok között, s még a lélegzetem is elakadt, mikor feltűnt valami. Ebben a hónapban még nem jött meg. A gondolataim egyből bepánikoltak, míg azzal próbáltam magam nyugtatni, hogy ez hülyeség, hogy biztosan csak késik és fölöslegesen parázok. Nem lehet nagyobb dolog egy kis késésnél! Csak ennyiről van szó!

Próbáltam a tananyagra figyelni, igyekeztem bemagolni a dolgokat, de észrevételem után egyáltalán nem tudtam semmi másra gondolni, hiszen nem egy-két alkalom jutott eszembe, mikor nem védekeztünk... Jézusom! Hogy lehettünk ekkora barmok?!

- Szóval? Akkor rá érsz? – kérdezte a telefonban, hangjából éreztem a mosolygást és némi feszültséget. Csak rá tett egy lapáttal az én idegességemre.

- Persze – feleltem, igyekeztem eltüntetni a hangomból minden -féle idegességet.

- Akkor fél négyre megyek érted, rendben?

- Persze, várlak – búcsúztam el tőle a telefonban, majd lerakva azt a mosdóba rohantam.

A légzésem felgyorsult és akadozott, az idegeim utolsó húrjai pendültek, miközben hideg vízzel megmostam az arcom. A csapnak támaszkodva újra alaposan szemügyre vettem magam. Bámultam a szemeimet, az ajkam és minden apró szépséghibát, ami feltűnt. Nem jött a várt hatás. Nem lettem magamnak ismeretlen, továbbra is tudtam kivagyok, legalábbis, hogy kihez tartozok. Mint a gravitáció, csak itt minden szál Jaredhez vezetett.

- Elmentem! – kiabáltam, mikor fél óra múlva sikerült összeszednem magam és már ott sem voltam. Úgy lőttem ki Jared karjaiba mintha csak ő tarthatta volna össze éppen szétesni készülő világom.

- Héhé, szia! – nevetett fel szorosan magához ölelve. – Csak nem hiányoztam? – kérdezte boldogan csillogó szemekkel.

- Nagyon – mosolyogtam, igyekeztem minden rossz érzést eltüntetni magamról, nem akartam, hogy bármit is megsejtsen, bár ez elég nehéz volt vesébe látó szemei elől.

- Nekem is te, édes – mosolyogta apró csókot nyomva ajkaimra, majd átkarolva a derekam szorosan magához ölelve indultunk meg a part felé. Az utat javarészt csendben tettük meg, mindkettőnk a saját gondolataiba temetkezett, míg meg nem érkeztünk egy ponthoz, ahol jobbnak láttuk leülni.

A tenger halkan morajlott mögöttem, mikor Jared az ölébe ültetett és így igyekezett belekezdeni a beszédébe. Egyre idegesebb lettem.

- Szóval arról lenne szó, hogy ugyebár már hónapok óta üldözzük ezt a vörös vérszívót... – bólintottam jelezvén, hogy eddig megvagyok. – És hát megtudtuk, hogy valami vámpír sereget szervez, hogy megölje Bellát, Alice megjósolta, hogy jövőhét szombaton fognak támadni... – várt pár pillanatig hátha leesik nekem a tantusz, de továbbra is értetlenül bámultam vissza rá. Az agyam egyszerűen nem volt hajlandó befogadni a tényeket, amíg Jared hangosan ki nem mondta nem tudott bennem megfogalmazódni a dolog; – Ez a harc a rezervátumot is veszélyezteti, meg kell védenünk az embereket. Részt kell vennünk a harcban – mondta ki végül. Az agyam elborította a sötét köd, dacosan fújtattam egyet, majd gúnyosan válaszoltam;

- Megvédeni az embereket...hát hogyne és legfőképpen Jacobnak Bellát, mi? – kérdeztem, mire csak elhúzta a száját. Nem válaszolt. Hát persze. Gondolhattam volna, hogy Jake mindent megtenne azért a lányért, miközben Bella... Bella egy álnok kis... fúh!

- Kim, ne csináld ezt – nézett rám kölyök kutya szemekkel. – Mennem kell, te is tudod! Különben is, gyerekjáték lesz, én igazság szerint alig várom, jó buli lesz – lelkesedett.

- Azt valahogy gondoltam – mormoltam, meg sem próbáltam titkolni ellenszenvem, mire ő elkezdte simogatni a hátam és továbbra is kitüntetett kölyök kutya szemeivel.

- Édes, tényleg nem kell félned, tudjuk a dolgunkat – biztosított, de hiába való volt minden próbálkozása, nem tudott meggyőzni. Hiszen hogyan kérhetné, hogy ne aggódjak érte, miközben még attól is féltettem, hogy őrjáratozás közben harcoljon? Persze nem tilthattam meg neki, de akkor sem rajongtam az ötletért.

Nem válaszoltam, csak szorosabban bújtam hozzá és arcom a nyakába rejtve próbáltam elűzni a rossz előérzetet, ami aztán egész héten gyötört.

24. Az első / +18

Hellóka!

Sokan vártátok már ezt a fejezetet, s most el is érkezett. :) Jó olvasást hozzá és ne felejtsetek el utána kommentelni. :)

Xoxo.Bri.

24. Az első

Megcsókolom, azt mondom neki,

hogy "szép álmokat, szerelmem",

és másnap együtt ébredünk.

Az ágyon ücsörögtem immár pizsiben, ami annyit jelentett, hogy magamra vettem a szokásos melegítőnadrágot és bő, szürke pólót. Kissé esetlenül lógott rajtam, legalábbis én szerencsétlennek éreztem magam, mikor Jared végre belépett a szobába és mosolyogva ült le mellém. Barna haja kócosabb volt, mint máskor és kicsit még vizes, mondjuk ez eltörpülő kis semmiségnek tűnt ahhoz képest, hogy pizsi gyanánt csak egy boxer volt rajta. Semmi más.

Halványan elpirultam, mikor szembesültem vele, hogy még így is mennyire jól néz ki, míg én még inkább szerencsétlenül éreztem magam.

- Említettem már, hogy édes vagy mikor elvörösödsz? – kérdezte nagyszerűen szórakozva zavaromon, amit ő váltott ki belőlem, s ezzel teljesen tisztában volt.

- Egy párszor – mormoltam, hagytam, hogy hajam az arcom elé hulljon, ami neki nem nagyon tetszhetett ugyanis ujjai azon nyomban útra keltek az arcomon, s végig simítva amúgy is forró bőrömön fülem mögé tűrte kócos tincseim.

- Mind gondolkodtál haza jövet? – kérdezte hirtelen, mire még inkább elvörösödtem. Ennél lejjebb nem is eshetett volna az önbizalmam.

- Nem érdekes – ráztam meg a fejem, s készültem feljebb tornázni magam az ágyon, de Jared megállítva a mozdulatban lefogta a lábam, majd ajkain gonosz, fölényes mosollyal felém gördült és nem eresztett édes bűvköréből. A világ forgott körülöttem.

- Szóval? Min járt az eszed? – kérdezte, teste teljesen hozzám simult, miközben ajkai alig pár centire voltak az enyémtől. Nagyon élvezte a helyzetet.

- Semmin, mérges leszel – vallottam be lesütött szemmel, majd inkább a plafonra koncentráltam, de Jared makacsul a látóterembe került.

- Nem leszek – ígérte kíváncsian, most már valóban érdekelte, hogy min járhatott az eszem, ha ennyire úgy gondolom, hogy ellenezné gondolataim. – Ígérem! – tette hozzá, bár egy centivel sem távolodott el, ami eléggé gátolt a beszédben, nem tudtam elrejtőzni vesébe látó szemei elől.

- Igazság szerint nem olyan nagy dolog, szóval csak annyi, hogy kicsit leakadtam azon a... utódos dolgon – éreztem ahogy újra elvörösödök, égett az arcom és olyan melegem lett, hogy csak na. Jared pár pillanatig értetlenül nézett rám, majd leesett neki a tantusz és zavartságába némi bizonytalansággá is költözött.

- Te nem akarsz...? Szóval te nem akarsz majd gyereket vagy mi? – kérdezte értetlenül, látszólag őt egyáltalán nem zavarta, hogy ilyen komoly beszélgetésben is ilyen hihetetlenül közel van hozzám. Ez számára teljesen természetes volt.

- Dehogynem, majd egyszer... – bólintottam. – De...szóval tudtam, hogy ez a bevésődés dolog eléggé hosszú távú, mégiscsak furcsa volt tőled érezni, hogy te ezt tényleg ennyire komolyan gondolod és szóval csak elgondolkodtam, hogy miért....ah, nem tudom rendesen elmagyarázni, ha ilyen közel vagy! – makogtam össze-vissza, az arcom még mindig égett és Jared rendkívül jól szórakozott hihetetlen mértékű zavaromon. Vártam, hogy mit mond, hogy végre megtöri a csendet, de helyette lejjebb hajolt és megcsókolt. Ajkai most nem tűntek forrónak, gondolom azért, mert az én hőmérsékletem is sokkal magasabban volt, mint általában.

- Te buta...mikor hiszed már el, hogy tényleg megveszek érted? Hogy minden percet csak veled képzelek el a jövőben? Miért olyan hihetetlen számodra, hogy egyszer azt akarom, hogy a felségem légy, hogy legyen egy fiúnk vagy több gyerekünk? – Szavai közben alig távolodott el, leheletétől bizsergett a szám.

- Mert számomra tényleg hihetetlen, hogy a bevésődés ennyire vak! – válaszoltam. Tudtam, hogy újra abba a bugyuta, sehová sem vezető veszekedésben végezzük, de nem tudtam gondolkodni, ha ilyen közel volt hozzám.

- Olyan bolond vagy drágám – mormolta Jared újra megcsókolva, látszólag gondolatban teljesen máshol járt, s szavak helyett inkább csókjaival próbált meggyőzni róla, hogy mellette a helyem. Nem is éreztem ezt másképpen azon az éjszakán..

Ajkai lejjebb siklottak a nyakamra, mikor sikerült elválni a számtól. Testem akaratlanul is reagált az ő mozdulataira, a hátam kissé ívbe feszült, hogy jobban a nyakamhoz érjen, míg én még inkább forró testének feszült. Keze lassú mozdulatokkal táncolt az oldalamon, ahogy elmerültünk egymás simogatásában. Ujjaim hol a hajába túrtak, hol vállán simítottak végig, bőrének érintése teljesen megbénított, s másra sem vágytam csak rá. A gerincemen végig ment a remegés, mikor keze a pólóm alá siklott, s tüdőmből valamiféle félig sóhaj, félig nyögés szakadt fel, ami őt még inkább bátoríthatta, ugyanis egy mozdulattal leszedte rólam a pólót.

Nem tagadom, sokszor gondolkodtam már azon milyen lesz az első éjszaka... Hiszen könnyedén zavarba jöttem és fogalmam sem volt, miképp gyűröm le ama bizonyos estén a szégyenlősségem. Ez azokban a pillanatokban eszembe sem jutott. Csak az volt a fejemben, hogy érezni akartam az ajkait, akartam, hogy hozzám érjen és, hogy ő boldog legyen. Tőlem legyen boldog! Minden erkölcsösségem elszállt és átadtam magam azoknak a pillanatoknak.

Ujjai kutakodóan futottak végig a bőrömön egészen a melltartómig, amitől újabb sóhajok szakadtak fel a torkomból. Forgott velem a világ. Ajka nyakamról lejjebb vándorolt kulcscsontomra, mellkasomon át egészen a mellemig, amit aztán könnyed mozdulattal megfosztott a melltartótól.

Egyik kezemmel belemarkoltam a tarkóján a hajába, majd felhúzva magamhoz szenvedélyes csókolózásba kezdtünk, mellem teljesen izmos mellkasának feszült, míg a fenekemnél fogva kicsit megemelve lábaim közé ékelődött, s én egyből összekulcsoltam őket csípője körül.

A vékony alsó nadrág eléggé csekély gátnak bizonyult, így tisztán érezhettem férfiasságát, tekintve, hogy egyhamar a nadrágomtól is megfosztott. Ujjai egyre inkább lefele haladtak, a szívem felgyorsult ütemét nem gátolhatta semmi, a lélegzetem akadozóvá vált, majd teljesen el is múlt, mikor ujját megéreztem nőiességemben. Kapkodva nyúltam ajkai után, mintha az adta volna az életet adó oxigént, s valóban így éreztem. Szükségem volt ajkaira a további életreményében.

Arcát szorosan nyakamba fúrta, lehelete csikizte a nyakam, de nem nagyon érdekelt, szerintem ilyen helyzetben el a legérdektelenebb dolog... Hamar lekerültek rólunk az utolsó ruhaanyagok is, s pár perc múlva megérezhettem magamban Jaredet, ahogyan még most is annyira próbált óvni, hogy az zavarba hozott. Lassú mozdulatokkal fülelt nehogy fájdalmat okozzon, s mikor meggyőződött róla, hogy semmi bajom gyorsabb tempóra váltott és újabb csókban forrtunk össze.

Mindig is imádtam a hangját vagy a nevetését, talán órákon át képes lettem volna hallgatni édes hangját, de szinte morgásba forduló nyögése, mikor elértünk a csúcsponthoz mindent vitt.

- Szeretlek – suttogtam kábán, mikor szorosan karjaiba vett és betakart mindkettőnket. Még mindig a gyönyör hatása alatt voltam, minden pontom jólesően bizsergett.

- Én is – felelte, majd apró csókot nyomva még ajkaimra szorosan magához ölelt és mindketten elaludtunk.

A reggel kábán ért olyan dél körül, az oldalam elzsibbadt, s alig akartam elhinni, hogy még mindig Jared karjaiban pihenek ugyanúgy, ahogyan elaludtunk. A forró karok szorosan öleltek, míg a fiú nyugodtan szuszogott a nyakamban. Elmosolyodtam, s lassan megfordulva karjaiba még inkább hozzá bújtam.

- Neked is jó reggelt – mormolta, s már éreztem az ajkain pihenő mosolygást, mikor homlokon puszilt.

- Ühüm – motyogtam még kicsit álmosan, túl jó volt a karjaiban. Soha többet nem akartam kikelni mellőle, de kb. fél óra múlva muszáj volt ugyanis szerelmem hasa ételért könyörgött.

- Uh, ez gáz – nevetett, fel, mire csak elvigyorodva megráztam a fejem, s kizavarva őt a szobából gyorsan felöltöztem. Az este úgy lebegett a fejem felett, mint valami sosem volt álom, pedig aztán minden megtörtént. Teljesen az övé voltam.

Míg ő lezuhanyzott találtam egy cetlit Christinától, hogy át ment Suékhoz és a hűtőben van rántott csirke krumplival, így szedtem két tányérral és az egyik benyomtam a mikróba.

- Hm... négyre Paulékhoz rendeltek... Már megint mit csinálhatott az az idióta? – kérdezte Jared értetlenül, miközben a mobilját babrálta.

- Biztos az, ami este is annyira foglalkoztatta... – feleltem elgondolkodva. Igazán érdekelt már, hogy Paul kit keresett annyit az erdőben...

- Neked elmondta? – kérdezte meglepődve. – Elmondod ? – vigyorogta, mire csak megráztam a fejem. Paul bár nem mondta, hogy ne adjam tovább senkinek, de én jobbnak láttam nem kikotyogni szavait.

- Gondolom majd ma megtudod – feleltem, s nem feszegetve tovább a témát inkább enni kezdtünk. Christina amellett, hogy rendkívül kedves és közvetlen nő volt nagyszerű szakácsként is állt helyet a konyhában, isteni finom volt a csirke, így nem csodálkoztam, mikor Jared tripla adagot termelt be.

- Eljössz ma? – kérdezte fél óra múlva, mikor unottan kapcsolgatta a tévét, fejem a vállának döntöttem, miközben ujjaink összefonódtak.

- Nem hiszem, hogy elengednek – ráztam meg a fejem, mire csak homlokon puszilt és tovább kapcsolgatott a csatornák között.

Elszomorított, hogy anyu ennyire ellenzi a kapcsolatomat Jareddel, de abban is biztos voltam, hogy ez nem jelent semmit. Hogy soha nem tudna elválasztani a fiúmtól, s úgy gondoltam minél előbb belátja ezt annál könnyebb dolgunk lesz. Ne kerülgesse fölöslegesen az elkerülhetetlent...

23. Jövő

23. Jövő

A jövő azoké, akik hisznek
álmaik szépségében. 

A percek teltek, s végre valahára Paul is betoppant eléggé zilált és zavart állapotban. Semmire sem figyelt, legtöbbször a gondolataiba merült oly annyira, hogy még enni sem kért, pedig Emily már a sértődés határán állt, elvégre mi az, hogy egy farkas nem kér enni? Ráadásul pont Paul! Paul szétszórtsága nem csak nekem tűnt fel, a többieknek is szemet szúrt, de valahányszor rá kérdeztek a fiú csak mormolt valamit az orra alatt és újra igyekezett bekapcsolódni a beszélgetésbe. Eléggé nehezére esett.

Megragadva egy még becsomagolt szendvicset elindultam Paul felé, aki a tűz másik felén ült és bámult maga elé. Szemöldöke összeszűkült annyira gondolkodott valamit, majd meglepetten nézett fel rám, mikor az orra alá dugtam a szalvétába csomagolt ételt.

- Ha nem eszel Emily még a végén besértődik – mondtam. – Te sem akarhatod...! – makacskodtam, mire felsóhajtva halványan elmosolyodott és elvette a szendvicset, miközben én leültem mellé.

- Te is kérdezősködni jöttél? – kérdezte sokat sejtőn két hatalmas harapás között.

- Ha nem akarod nem kérdezek, de elmondhatod, ha akarod kérdések nélkül is – válaszoltam.

- Délután kimentem az erdőbe futni pár kört, hogy este nyugodt legyek... – kezdett végül bele percek múltán. – Csak aztán észre vettem valamit vagy valakit... már igazság szerint ezt sem tudom eldönteni, szóval észre vettem, mire ő elfutott, nem hinném, hogy előlem... Egy újabb vámpír szagot éreztem meg, eddig még nem járt erre, elkezdtem üldözni, de a folyónál elvesztettem a szagát és azt is, akit üldözött – mesélte. – És olyan fura érzésem van, nem tudom megmagyarázni – sóhajtotta. Teljesen kikészítette, hogy nincs tisztában az érzéseivel.

- Ha az sors úgy akarja, hogy még találkozzatok akkor fogtok, de addig minek idegeskedsz? – kérdeztem. – Fölösleges olyanon agyalni, ami lehet nem is fontos vagy ilyesmi...

- Ügyes próbálkozás – mosolyodott el végül féloldalasan, mire halványan elpirultam, tisztában voltam vele, hogy eléggé zagyván magyaráztam, de látszólag megértette. – Azért kösz!

- Igyekszem – vigyorodtam el. – Ha pedig nem tudsz magaddal mit kezdeni Embry szerintem biztosan szívesen kiharap egy darabot a füledből – mosolyodtam el gonoszan, mire a fiú csak hitetlenkedve felhorkantott Embry pedig cinkosan felém kacsintott. Hallotta minden szavam és látszólag eléggé fölényesen érezte magát, hogy mondhatni őt ítéltem győzelemre.

- Ne reménykedj – szólt oda neki Paul. – Szét kaplak mielőtt felvonyíthatnál!

- Azt hiszed?! – röhögött Embry, s már meg is indult, hogy vállba lökje haverját, s eltűnjenek a fák takarásában. Pár perc múlva a két hatalmas farkas tört ki az erdőből, s a tűz körül, biztonságos távolságra tőlünk kezdtek el marakodni. Eléggé megijesztett néhány pillanat, elvégre nem minden nap lát ilyet az ember, ráadásul nem tudtam eldönteni, hogy ez még mindig játék-e.

- Ne aggódj, csak hülyülnek – ült le mellém Jared vigyorogva, egyből átkarolva.

- Melyikük melyik? – kérdeztem, bár a sötéttől nem sokat láttam belőlük, csak annyit amennyit a tűz megvilágított.

- A nagyobb szürke Paul, a kisebb fekete foltos Embry – válaszolta. – Ez szabálytalan! – kiabálta közbe, mikor Paul beleharapott a másik farkába és elkezdte húzni a földön. Elfintorodtam a látványra.

- Ez nem fáj? – kérdeztem, egyre inkább aggódtam, hogy valamelyikőjüknek baja esik, de látszólag senki sem foglalkozott ezzel különösebben. Talán nekem sem kellene.

- Hát...fáj, de nem vészes... Azért figyelünk egymásra – nyugtatott meg még mindig jót derülve félelmemen.

- Hát akik gyorsan gyógyulnak megtehetik – mormoltam, mire csak felnevetett, s közelebb hajolva megcsókolt.

- Jól van fiúk, elég legyen – csapta össze két tenyerét Billy. – Változzatok vissza és kezdjünk bele – mosolyogta lelkesen. Barna szemeit apró, mély szarkalábak vették körül, miközben mosolygott, sok-sok évvel fiatalabbnak tűnt.

Embry és Paul jó kis farkasok módjára vissza változtak emberré, majd leülve valahova figyelmesen hallgatták Billyt, aki időközben belekezdett a mesélésbe.

Mindenki elcsendesedett, s Jacob apjának hangja körbe lengte a tüzet és beleivódott az este emlékébe, kellemes hangja volt, pont meséléshez illő, amit néha felváltott Christina hangja, ahogy kiegészítette a történeteket.

Jared karjai óvón öleltek körbe, miközben fejét a vállamon pihentette, csak a tenger sós és az ő finom illatát éreztem, forró bőre nem hagyott fázni, míg tekintetem itta a tűz lángjait, melyek egyre magasabbra és magasabbra próbáltak feltörni.

A tűz rejtélyesen világította meg a többiek arcát, aki látszólag egytől egyig a gondolataikba merültek, Jacob arca néha szomorúvá vált, míg Paul szemei olykor bosszúsan össze szűkültek. Nem volt nehéz kitalálni, hogy mire gondolhatnak éppen, ahogyan Sam és Emily szerelmes összenézéseiből is könnyen lehetett olvasni. Embry arcán szórakozott elmélázás volt, mint aki egyszerre hálás ennek a farkasos dolognak és közben szomorú is. Embrynél sosem lehetett tudni, hogy valójában milyen kedve van, hiszen könnyedén színészkedett.

Billy legendája a kezdetekhez nyúlt vissza, mikor megjelentek az első védelmezők a rezervátumban, amikor úgymond mindannyiunk sors megpecsételődött még az előtt, hogy egyáltalán megszülettünk volna.

- Szerintetek belőlünk is lesznek ilyen történetek? – kérdezte hirtelen szórakozottan Embry. – Talán pont valamelyikünk fogja tovább adni a történeteinket?

- Ha ez így lesz hallani akarom, hogy mit meséltek! – mormolta Paul bizalmatlanul, ajkai szegletében azért egy gúnyos vigyorral.

- Ugyan Paul, rólad mindenki tudni fogja, hogy mekkora félnótás voltál! – röhögte Jared, mire Paul dühösen bámult farkasfiúmra.

- Most megúszod, de csak azért, mert összenőttél Kimmel! – mondta fenyegetően.

- Fiúk... – sóhajtotta Emily elnézően mosolyogva. – Amúgy szerintem lehetséges, már ha lesz kiknek tovább adni... – tért vissza az eredeti témához a lány.

- Szerintem az utódokkal nem lesz gond – vigyorodott el perverzül Paul. Nem is ő lett volna...

- Mondhatják ezt Emilyék és Kimék, ti még várjatok a sorotokra – szúrta közbe Billy, mire Sam és Emily csókot váltottak, míg Jared még szorosabban ölelt magához. Tekintetünk pár pillanatra találkozott, olyan rajongás és hihetetlen lelkesedés volt a szemeiben, amitől pár pillanatra ideges lettem, majd teljesen elpirultam.

Tudtam, hogy Jared nagyon is hosszú távra tervezi a dolgot, abban is biztos voltam, hogy én teljes mértékben ezt akarom. Vele lenni amíg csak lehet. Viszont furcsa volt belegondolni, hogy egyszer valóban lesz talán esküvőnk és gyerekünk. Sok kicsi Jared vagy Kim. Inkább Jared, sokkal jobban járnak, ha majd inkább az apjukra hasonlítanak.

Az idő újra futásba kezdett, a fiúk ökörködtek, Billyék nosztalgiáztak, míg a pia és a kaja fogyott. Csillagok sokasága ragyogott az égen, miközben minket körbe vett a tűz meleg fénye, ahogyan vártuk azt a bizonyos időpontot, amikor sok minden újra kezdődik. Valakinek csak egy év, míg megint másoknak egy élet, hiszen eme napon bizony sokunkban felvetül a remény, miszerint az újév egy új kezdetet is adhat, de bármennyire is szeretnénk nem tudnánk eltörölni a múltat. Az örökre mögöttünk kullog, s szívja be magába a jelenünket. Legyen az jó vagy rossz.

- Boldog új évet – mormoltam Jarednek, akit időközben elragadtak mellőlem a fiúk. Csak pár percre szakadtam ki a karjaiból, amíg mindenki mindenkinek átadta az ilyenkor szokásos, begyakorolt szöveget, de rá pár másodpercre már hiányozni kezdett az ölelése.

- Neked is Drágám – mosolyogta, s lejjebb hajolva forró csókot nyomott a számra, pont olyant amilyennek délután lepett meg, noha most azért tartottuk magunkat, elvégre nem egyedül voltunk. – Álmos vagy? – kérdezte, mire csak elnyomtam a feltörő ásításom és megráztam a fejem.

- Kicsit – vontam vállat, azt akartam, hogy addig maradjunk ameddig ő akarja. Ne igazodjon folyton hozzám!

- Menjünk? – Nem tudtam eldönteni, hogy kérdés vagy kijelentés akart-e lenni. – Hosszú volt ez a nap – mosolyodott el kótyagosan, mire csak bólintottam jót derülve kisfiússá vált arcán.

Miután mindenkitől elbúcsúztunk szorosan hozzá simulva indultunk haza, mármint Jaredhez, s bármennyire is próbáltam elszakadni a gondolataimtól nem voltam képes rá. A tűz körül történtek egyre inkább magukba kebeleztek és nem hagytak békén, egy csomó hitetlenkedő kérdésem maradt, amit Jared is észre vett és hamarosan rá is kérdezett. Várható volt.