18. Hiányoztál

Hellóka!

Jó olvasást a következő fejezethez, remélem tetszeni fog és megajándékoztok pár kommenttel.:)

Xoxo.Bri.

18. Hiányoztál


"Kicsim, ne haragudj, csak azért nem szeretlek most még jobban, mert nem lehet már ennél jobban szeretni valakit."

Miután Paul megígértette velem, hogy itt maradok, és el is ment kénytelen voltam bevonulni a fürdőszobába, ahol még megengedtem magamnak néhány könnycseppet és kétségbeesést. Diego hiánya elviselhetetlenebb volt, mint ahogyan valaha gondoltam. Most már értettem, hogy apám miért óvott a háziállatoktól. Hihetetlen mennyire az ember szívéhez tudnak nőni és borzasztó annak a fájdalma, ha elveszítjük őket. Ráadásul így... Ha lett volna elég erőm biztosan addig nem nyugodtam volna, amíg ki nem tekerem a nyakát, amíg úgy fához nem vágom, ahogyan ő tette a huskyval.
A tükörbe nézve szemeim vöröslöttek a könnyektől, arcom sápadt volt és nyúzott. Fáradtnak és használhatatlannak éreztem magam. Ráadásul Paul pólója majdhogynem leért a combom közepéig és teljesen esetlenül állt rajtam a sötétkék anyag. Ha egy kicsit nagyobb lett volna biztosan elveszek benne.
Kilépve a párás, meleg fürdőből egyből megcsapott a esti, Forksi hideg, ami kissé lehűtötte dübörgő mellkasom és bőröm alatt zubogó vérem. A világ forgott körülöttem, de nem tudtam eldönteni, hogy azért, mert megviseltek a mai nap eseményei vagy mert hosszú napok után újra Paul közelében voltam, vagyis Paulnál... Valószínű mindkettő.
Nem tudom, hogy mennyi idő telhetett el. A percek összemosódtak, miközben én a gondolataimba merültem, s csak akkor kaptam észbe, hogy hol is vagyok, mikor Paul sietős léptekkel megjelent a szobájának ajtajában. Egészen addig az ágy szélén ücsörögtem teljesen némaságba burkolózva, s a sötétkék szőnyeget bámulva.
- Kételkedtem, hogy mégis itt talállak – motyogta inkább csak magának, de jelentősen megnyugodva. Megszeppenve, kissé kábán pislogtam fel magas alakjára, miközben eleresztettem magam elé emelt lábaim.
- Haza kell mennem – szólaltam meg. A hangom újra rekedt volt, alig ismertem rá. – Lorelai biztosan aggódik már... – álltam fel, de ő elém lépve óvatosan visszanyomott az ágyra, miközben elém guggolva egyik kezem az ő hatalmas mancsába rejtette. Forró bőre hihetetlenül jól esett, ahogyan a közelsége is, ha nem gondoltam arra, hogy hamarosan ennek is vége és már nincs Diego, akihez menekülhetnék.
- Lorelai ma egész este benn marad, a közelben történt egy karambol és szükségük van rá bent – magyarázta.
- Attól még haza kell mennem – makacskodtam, mire mély lélegzetet vett, ahogy igyekezte összeszedni gondolatait.
- Először hallgass végig, aztán, ha haza akarsz menni akkor is akkor szó nélkül haza viszlek – kezdte végül. – Tudod, azt hittem, hogy az lesz a legjobb neked, ha minél messzebb kerülsz tőlem és ettől a világtól, főleg most, hogy közeleg a csata a vámpírokkal, azt hittem neked is könnyebb lesz és nekem is, ha tudom, hogy biztonságban vagy, de hatalmasat tévedtem. Egy emeletes barom vagyok, amiért egy percre is bíztam abban, hogy ez mindkettőnknek csak jót tesz... Nem tudom, hogy te miképp vagy vele, de nekem egyáltalán nem tett jót ez a pár nap! Életemben nem volt még ilyen rossz hetem, mint most nélküled! Nem is értem, hogy hogy gondoltam... csak úgy eldobni a bevésődést... idióta vagyok, tudom! – Hangjában bizonygató kétségbeesés vegyült, miközben darálta a szavakat, s a mellkasom furcsa melegség járta át, ahogy hallgattam mély baritonját. A nyugalom elemi erővel tört rám hangjától és közelségétől, de nem akartam engedni ennek az érzésnek. Még ésszerűen akartam gondolkodni, nem akartam olyan könnyen a bűvkörébe kerülni, mint máskor.
- Paul, én nem akarom, hogy csak a bevésődés tartson mellettem – szólaltam meg végül. – Nekem nagyon is úgy tűnik, hogy eddig csak a bajt hoztam rád, fárasztó egy lenyomat lehetek és teljesen megértem, ha inkább nem kérsz ebből.
- Nem csak az! Dehogyis csak az! – rázta meg a fejét hevesen, mintha csak a gondolatot is őrültségnek tartaná, hogy kényszerből van mellettem. – Én szeretlek, Grace, és ha még képes vagy megtűrni magad mellett akkor önző mód kérlek, hogy tűrj meg! – kérte némi kétségbeeséssel, miközben barna szemei könyörgőn kapcsolódtak a tekintetembe.
- Hülye vagy – állapítottam meg, mire kissé meglepődve, de azért helyeslően bólintott. – És én is hihetetlen makacs, idióta liba voltam... De sosem gondoltam volna, hogy ilyenre is képes vagy – utaltam iménti vallomására, hiszen sosem úgy ismertem meg Pault, mint aki képes ilyeneket mondani. Nem is vártam el tőle soha. – És szeretlek – fejeztem be végül, mire barna szemei pár pillanatra kitágultak a meglepettségtől. Jóképű arcáról eltűntek a gondterhelt, hitetlenkedő vonások, miközben ajkaimhoz hajolva végre megcsókolt. Ajkai óvatosan játszottak a számmal, mintha nem tudná, hogy szabad-e neki. A gondolatra akaratlanul is elmosolyodtam, s elmélyítve a csókot karjaim a nyaka köré tekertem és hagytam, hogy végre átvegye az irányítást.
Elképesztően jó érzés volt újra Paul karjai között lenni, miközben egy percre sem szakítva el a csókot hanyatt döntött az ágyon és felém magasodva teljesen hozzám simult. Éreztem minden lélegzet vételét, s biztos voltam benne, hogy ő is érzi minden szívdobbanásomat is, ami olykor kiakadt, mikor farkasom ajkai lejjebb vándoroltak le a nyakamhoz. Forró lehelete és csókja perzselte a bőröm, a vérem szinte égette az ereim, miközben hol fekete hajába túrtam, hol széles, izmos vállába kapaszkodtam.
Egyik keze, amivel éppen nem támaszkodott óvatosan lejjebb vándorolt az oldalamon, ahol aztán sikeresen megtalálta a póló végét, s gondtalan bejutást talált csupasz bőrömre. Forró érintése még inkább felperzselte amúgy is ziháló testemet.
Ajkai időközben visszavándoroltak a kulcscsontom becézgetésétől az ajkaimra, miközben egy könnyed mozdulattal valahogy lábaim a dereka köré kerültek, ahol aztán pont a legérzékenyebb helyen találkozott testem az övével, mire ajkaiból akaratlanul is halk, jóleső morgás szakadt fel.
Bár a testem félreérthetetlenül vágyott Paul után, s minden érintésére ki volt éhezve, amitől nőnek érezhetem magam mellette az agyam egyszerűen leblokkolt, s teljesen bepánikolt. Ezt ő is észrevehette, mert kábán csillogó szemeit aggodalmasan rám emelte, miközben kissé feljebb emelkedett rólam, hogy biztosan kapjak levegőt. A hideg levegő, mely azonnal közénk ékelődött idegesítőbb volt, mint gondoltam, miközben csak Paul érintésére vágytam. Úgy éreztem, elevenen éget el a belsőmből feltörő tűz és vágy, aminek nem hódolhattam be teljesen az agyam miatt. Teljesen zavarban voltam és bepánikoltam.
- Sajnálom – szólaltunk meg végül egyszerre, mire akaratlanul is elmosolyodtunk, miközben Paul igyekezett úgy helyezkedni felettem, hogy ne érezzem nyilvánvaló vágyát, ami miatt óriási bűntudat fogott el.
- Tényleg sajnálom – folytattam, miközben homlokát az enyémnek döntötte, s én végig simíthattam férfias vonásain. – Nem kellene megijednem, de egyszerűen leblokkolok és...kész – magyarázkodtam, mire egy apró csókkal igyekezett elhallgattatni.
- Megértem, teljesen normális – nyugtatott meg. – Nem lesz semmi, amit nem akarsz – tette hozzá magától értetődően, majd egy újabb apró puszi után felegyenesedett rólam, s mielőtt még többet is láthattam volna felső testén kívül már kint is volt a fürdőszoba előtt. – Lezuhanyzom! – szólt még hátra, mire bólintottam, bár azt nem láthatta.
Mikor meghallottam a víz csobogásának hangját feljebb kúszva az ágyon bebújtam a takaró alá és mélyet szívtam Paul jellegzetes, férfias illatából. Kipirult arcom még inkább elvörösödött, ahogy visszagondoltam az elmúlt percekre. Az is zavarba ejtett, hogy belőlem milyen reakciókat váltott ki ez a fajta közelsége, s az még csak hab volt a tortán, hogy én mit voltam képes kihozni belőle. Elhittem, hogy szeretjük egymást, de azon sosem méláztam el, hogy ilyenféleképpen is ekkora hatással vagyunk egymásra. Az érthető volt számomra, hogy én vonzónak tartom őt, hiszen minden lány odáig lenne egy ilyen félistenért, akiből ráadásul annyi erotikus kisugárzás tud áramlani, ami egy egész lány koleszt ledöntene, de az mindig kétséges volt számomra, hogy ő is vonzónak tart engem, hiszen hozzá képest sehol sem voltam. A melleim kicsik, ráadásul egy-kettő képes vagyok bepánikolni, majdhogynem az utolsó pillanatban.
Gondolataimból az ajtó halk nyitódás rázott fel, mikor Paul belépett egy nagy illat felhővel, s könnyedén befeküdt mellém. Sokkal...nyugodtabbnak tűnt, miközben mellkasára vont és apró puszit nyomott a fejem búbjára.
- Hiányoztál – mormolta szorosan ölelve, mire halványan elmosolyodtam és úgy helyezkedtem, hogy halljam szívének minden egyes dobbanását.
- Te is nekem – feleltem, s egy ásításnak álcázva a dolgot újra mélyet szívtam bódító illatából.
Egy örökké valóságnak tűnő idő után újra megérezhettem azt a nyugalmat és biztonságot, amit csak a karjai között tapasztalhattam meg, s ami végül álomba ringatott.

17. Kölyök

Hellóka!

Hoztam is a következő fejezetet. :) Remélem tetszeni fog és nem utáltok meg.:$:)

Xoxo.Bri.

17. Kölyök

"A kutya a legállhatatosabb barát - az első, aki üdvözöl, és a legbátrabb, aki védelmez."

Számíthattam volna erre. Nem is értem, miért lepett meg ez az egész annyira, hiszen Paullal annyira mások voltunk... Még a vak is láthatta, hogy ebből nem lesz semmi, hogy a bevésődés mégsem olyan erős, mint amennyire beharangozzák, noha a fájdalom az azt követő napok után egyáltalán nem akart csillapulni. Mintha kitépték volt a szívem, s a mellkasomban tátongó lyuk képtelen volt a gyógyulásra. Úgy éreztem magam, mint egy élőhalott.
Diego egész idő alatt ott volt mellettem, csak akkor volt hajlandó egy lépésnél távolabb állni tőlem, ha kénytelen voltam őt bezárni és suliba menni. Mintha érezte volna, hogy valami nincs rendben, s kötelességének tartotta, hogy a nap huszonnégy órájában mellettem legyen, ha teheti. Szükségem is volt rá. Hihetetlen, hogy az apró kölyök kutya mennyire képes volt a felszínen tartani. Volt, hogy akár percekig képes volt elterelni a figyelmem, amiért igazán hálás voltam.
Mivel szombaton megígértem neki, hogy lemegyünk Lapushra, s mert olyan édesen csillogó szemekkel nézett rám nem tudtam megszegni az ígéretem. Bár még csak a gondolattól is rosszul voltam, hogy összefutok Paullal vagy bármelyik farkassal pórázra fogtam Diegot és délután már a tengerparton is voltunk. Öt percenként néztem körbe, ha bármilyen nagyobb zaj megütötte fülem, de néhány Forksi fiatalon kívül senkit nem láttam. Próbáltam a lehető legmesszebb menni az emberektől, semmi kedvem nem volt a társasághoz, ráadásul Diegoban is egyre többször jelent meg a védelmező ösztön, mikor úgy gondolta, hogy nem mindenki jöhet a két méteres környezetemben.
A szürke kutyus vidáman csaholva turkált a köves homokban vagy rángatott el egészen a vízig, majd vissza a fák árnyékába.
- Eldönthetnék már mit akarsz – panaszoltam, mikor újra fák felé húzott. A pórázról nem mertem még elereszteni, féltem, hogy elfutna.
Diego hirtelen megmerevedett menés közben, miközben orrát magasan fenntartva fülét hegyezte. Felemás szeme koncentrálva meredt előre, s egyáltalán nem reagált az én óvatos rángatásomra, mikor igyekeztem elhúzni az erdő közeléből. Nagyon rossz előérzetem támadt. Kutyusom kölyök fogai hirtelen kivillantak, miközben tüdejéből ideges, ellenséges morgás szakadt fel, ahogy az erdő egyik pontját szuggeráltam.
- Mi a baj? – kérdeztem tőle, de persze válaszolni nem tudott. Különben is, mióta beszélgetek én kutyákkal?
- Cosette... – hangja alig volt több suttogásnál, mintha csak lehelte volna az ismerős nevet, s engem még a hideg is kirázott. A szívem a torkomban ugrott és a hallásom java részét elnyomta a vérem zubogó árama. Bármennyire is rángattam Diegot, hogy menjünk ő makacsul, földbegyökerezett lábakkal meredt előre, mikor a vámpír férfi kilépett rejtekéből. Sápadt bőrén gyémántként fénylett vissza a nap halovány, homályos fénye. Szemei most vörösen izzottak, s egy percre sem eresztett volna el tekintetével. Nem tudtam eldönteni, hogy mérges-e rám vagy ugyanaz a mérhetetlen csodálat tükröződik állatias vonásaiban, mint legelső találkozásunkkor.
- Menj el! – kértem alig hallhatóan. Torkom reszelős volt, alig kaptam levegőt kiszáradt számon keresztül.
- Gyere velem – kérte. – Angyalom... – Úgy gondolhatta, hogy a becézgetés meglágyíthatja a szívem, miközben lassan közeledett felém, de tévedett. Diego megérezhette rémültségem, mikor akaratlanul is hátráltam, mert jól láthatóan megfeszültek a vámpírhoz képest gyenge kis izmai a bunda alatt. Semmilyen normális ember nem mert volt közeledni kutyusomhoz, de Damien nem ember volt.
Hátrálásom és félelmem nem csak a kutyám vette észre, de a férfi is, mert tekintete se perc alatt elködösült, s szemeiben türelmetlen harag csillant, mikor lenézett az apró huskyra. Épp hátrébb akartam húzni Diegot, de mire nagyobbat ránthattam volna a pórázon Damien keze meglendült és a póráz kicsúszva ujjaim közül a fának csapódott. Diegoval együtt.
Pár pillanatra teljesen ledermedtem. Talán még a szívem is kihagyott pár ütemet, majd mikor tekintetem a páfrányosra siklott, ahol elcsendesedett kutyám hevert a düh és a félelem egyszerre kezdett dolgozni ereimben.
- Damien! – sikítottam dühösen, s épp közeledni akartam hozzá, hogy még a szemeit is kikaparjam hirtelen jött dühömben, mikor egy hangos, mély morgás után egy hatalmas, szürke test vetődött elém. Nem kellett sok idő, hogy felismerjem a farkast. – Paul... – motyogtam elképedve, mire reflexszerűen felém fordította hatalmas fejét, majd vissza a dühös, továbbra is elégedetlen vámpírra.
- Ostoba korcsok! – dühöngött. – Cosette, térj már észhez! – csattant fel tekintetét az enyémbe fúrva, s könnyedén elmenekülve az erdő rejtekébe, mikor a farkas teste megfeszült és rá támadott volna.
Mindketten eltűntek.
Pillantásom újra Diego felé siklott, mire lábaim már mozdultak is, hogy oda siessek. Sűrű bundája földes volt, miközben apró teste majdhogynem teljesen eltűnt a hatalmas levelek között. Szívem erősebben kalimpált a torkomban, ahogy letérdeltem mellé és igyekeztem mozgásra bírni a kutyust, hogy bármilyen életjelet adjon.
- Ébredj fel! – könyörögtem, de még a lélegezni sem lélegzett, miközben könnyeim egyre inkább csak gyűltek égő szemeimben. – Ne...ne... – kántáltam, de ez nem változtatott a tényeken. Damien könnyedén megölte Diegot. Fele más színű szemei élettelenül meredtek előre. Üveges tekintete már semmit sem vizsgált meg gyerekes lelkesedéssel.
- Grace... – hallottam meg Paul halk, szomorú hangját pár perc múlva, de nem reagáltam rá. Görcsösen kapaszkodtam kutyám sűrű bundájába, mintha csak ezen múlt volna, hogy nem ájulok el. – Grace – ismételte, s már meg is éreztem kezeit a karjaimon, ahogy igyekezett felhúzni a földről, de én makacsul leráztam magamról az érintését.
- Meghalt! – nyögtem fel. – Megölte! – folytattam, miközben tekintetem végre elszakítottam a halott szemekről, hogy Paul együtt érző, szomorú arcára pillanthassak. Úgy éreztem magam, mint egy gyerek, miközben ő mellettem guggolva akaratlanul próbált valahogy hozzám érni és a legközelebb araszolni.
- Annyira sajnálom... – sóhajtotta. – Már nem tudunk segíteni rajta – közölte velem a nyilvánvalót, mire akaratlanul is dühös lettem. Az érzelmeim fel-le ingadoztak a dühös, szomorú és a kétségbeesett között. Nem tudtam irányítani őket.
- Nem mondod?! – gúnyolódtam. – Mostanában semmin, semmin sem lehet segíteni! Mindenkit elveszítek és ő sosem fog békén hagyni – szipogtam át sem gondolva szavaim.
- Tudom, sovány vigasz, de engem sosem fogsz elveszíteni – mondta halkan, mire csak erőtlenül felhorkantottam.
- Érdekes, nekem nem úgy tűnt fel – mormoltam, miközben ujjaim még mindig kutyusom dús bundájába fúródtak. Úgy éreztem, sosem leszek képes elereszteni őt.
-Grace, ez most bonyolult – sóhajtotta Paul, miközben frusztráltan beletúrt sűrű, fekete hajába. – És itt egyáltalán nem biztonságos – folytatta, miközben kezeit az enyéimre rakva igyekezte lefejteni ujjaimat Diego sűrű bundájáról.
- Paul, hagyj már békén! – könyörögtem, de mintha meg sem hallotta volna. Könnyedén talpra állított, s már készült volna karjaiba kapni, mire hevesen rázni kezdtem a fejem és kezeim mellkasának feszítve próbáltam távol tartani őt magamtól.
- Nem hagylak, amíg ilyen állapotban vagy! – makacskodott, miközben arcán megránduló izmokkal nézett végig sírástól vörös arcomon. – Szépen haza jössz velem és lezuhanyzol, amíg én eltemetem Diegot – jelentette ki ellentmondást nem tűrően.
A ház tökéletesen beolvadt a Lapushi környezetébe. Az apró faház bordóra volt festve, s a feljárón ott pihent a talán még háznál is régebbi autója.
- Paul, erre semmi szükség! – ellenkeztem, s fordultam is volna vissza a bejárai ajtóból, de hatalmas, izmos termetével könnyedén elállta menekülésem egyetlen útvonalát.
- Ne makacskodj! – szólt rám, miközben könnyedén átterelt a vajszínű nappalin, fel a családi képekkel tele aggatott emeletre, majd be egy halványzöldre festett szobába. Az ágyon hanyagul szétterült a takaró, pár ruha hevert a földön és talán hetek óta érintetlen tankönyvek az asztalon. Tipikus fiú szoba.
- Szóval a póló még régebben volt az enyém, amíg belefértem... a rövidnadrág a húgomé, ezt mindig itt felejti – adta kezembe a két ruhadarabot. – Törölközőt találsz a fürdőszobában.
- Tényleg nem kell ezt tenned! Csak hadd menjek haza, Lorelai már biztosan vár otthon... – folytattam. Egyszerűen képtelen voltam feladni, hogy meggyőzzem Pault arról, miszerint mindez teljesen fölösleges és jobb lenne, ha inkább eltűnni a fenébe, hogy ő tovább folytathassa a napját.
- Borzasztó vagy! – akadt ki végül, mire akaratlanul is elmosolyodtam hitetlenkedő hanghordozásán, amit észrevehetett, mert felcsillanó szemekkel viszonozta halvány, pár pillanatig tartó mosolyom. – Én most elmegyek, elrendezem Diegot és körbenézek a környéken, te pedig ígérd meg, hogy itt maradsz és otthon érzed magad – nézett mélyen a szemembe. Az olvadt csokoládé massza újra teljesen elnyelt, mikor óvatosan állam alá nyúlva kényszerített, hogy tartsam vele a szemkontaktust. Ismerős érzés áradt szét a mellkasomból egyenesen bele a vérembe; egyszerűen képtelen voltam neki nekem mondani.
- Ígérem – mormoltam végül egy feladó sóhaj kíséretében, mire halvány, de elégedett mosoly jelent meg vékony, csábítóan metszett ajkain.

16. Túl korán

Hellóka!

Mostanában eléggé elhanyagoltam az oldalt, amit sajnálok, de újra itta nyár, rengeteg szabad idő és igyekszem gyakrabban frisselni. :) Kezdetnek beiktattam egy kinézet cserét és egy új fejezetet. :)

Mindenkinek kellemes nyarat és jó olvasást!

Xoxo.Bri.

16. Túl korán

"Visszatekintve elkerülhetetlen volt az elválásunk. De még mindig hiszem valahol mélyen, legbelül, hogy bennünket egymásnak teremtettek."

Már hajnali ötkor elmentem lezuhanyozni, s hatkor már teljesen harci szerelésben vártam az idő múlását, hogy végre indulhassak a suliba. Reméltem, hogy ott legalább lekötik a figyelmemet, mert Diego lelkes segítsége ellenére is minden gondolatom visszatért Paulhoz.
A kutyus hevesen csaholva és kilógatott nyelvvel élvezte ujjaim simogató érintését sűrű bundájában, miközben befészkelte magát az ölembe és kihasználta, hogy látszólag minden figyelmemet neki szenteltem. Valahányszor felnézett rám gyönyörű szemeivel mindig képes voltam elmerülni a felemás színekben és abban a játékos, értelmes tekintetben. Egyszerűen imádtam Diegot már az első pillanattól fogva, mikor Paul elhozta nekem. Csak úgy sütött a kutyusból az őszinte szeretet és az a gyerekes lelkesedés minden felé, ami a legtöbb kölyök kutyát jellemezte.
Mire észbe kaptam a vele való játékból az óra sokkal előrébb volt, mint számítottam rá.
Egy lemondó sóhaj kíséretében leemeltem magamról a szőrmókot, mire az csalódott szemeit rám emelve szívszaggatóan nyüszíteni kezdett.
- Sietek haza – ígértem neki, de ez cseppet sem használt. Lekonyult fülekkel követett egészen a bejárati ajtóig, ahonnan már nem engedtem tovább. – Légy jó – simogattam meg még a feje búbját és erőt véve magamon kizártam szomorú nyüszögését, hogy suliba induljak. Legszívesebben azonnal visszafordultam volna, hogy egész nap vele lehessek és soha többé ne hallhassam nyüszítését, de ez képtelenségnek tűnt. Muszáj volt suliba mennem.
Az idő sokkal lassabban haladt, mint ahogyan azt képzeltem vagy remélni mertem volna. Minden perc egy örökké valóságnak tűnt, s a mindig szómenéses padtársam sem segített egykedvűségemen.
- Na, jól van – sóhajtotta elégedetlenül Chloe. – Mi a baj? – kérdezte.
-Semmi – vontam vállat, miközben hanyagul ledobtam magam elé a tálcát, mikor már az ebédlőben voltunk és leültem mellé a műanyag, sárga székre.
-Látom – horkantott. – Szóval? – makacskodott, de amikor nem válaszoltam találgatni kezdett. Tudtam, hogy nem adja fel, ezt a makacs, önfejű énjét már volt alkalmam kiismerni. – Összevesztél a nénikéddel? Rossz dolgozat? Diego szétrágta az egyik cipődet?
- Chloe, állj le! – szóltam rá kérlelően, de hajthatatlan volt.
- Összevesztél Paullal! – bökött felém mindentudóan a villájával, miután lenyelte a szájába emelt falatot. – Igazam van! – állapította meg újra, mikor az arcomra akaratlanul is kiült az a fancsali ábrázat, amit sehogy sem tudtam volna letagadni. – Mi történt? – kérdezte halkabban.
- Semmi – vontam vállat újra. – Tegnap kicsit összekaptunk – próbáltam ennyiben hagyni a témát, de barátnőm sürgető, kíváncsi tekintete ezt nem hagyta. – Mostanában kevés időnk van egymásra, és ez mindkettőnkön meglátszik... Szerintem nem komoly.
- Szerintem sem – mondta teljesen őszintén. – Nézd, bevallom, az elején tényleg alig akartam elhinni, hogy ti együtt vagytok.... De aztán... aztán rá kellett jönnöm, mikor láttalak benneteket a parkolóban, hogy nálatok aranyosabb és összeillőbb párt nem igazán láttam – áradozott, mire a szívem akaratlanul is összefacsarodott. Éreztem, ahogy a könnyek égetni kezdik a szemem, miközben a mellkasomban lévő üresség egyre inkább tágulni kezdett.
Egyáltalán nem voltam biztos Chloe szavaiban. Ezer meg egy érvet tudtam volna felsorolni, hogy Paul miért akarná, hogy ennek vége legyen, s rettegtem tőle, hogy ő is tudja ezek az érveket. Nem lepődnék meg, ha rám unt volna. Talán én is elhagynám magam a helyében.
- Hé, na! – tette vigasztalóan kezét a vállamra, mikor észrevette, hogy mennyire veszélyes is nekem ez a téma.
- Hagyjuk! – kértem. – Majd lesz, ami lesz – döntöttem el végül. Mást amúgy sem tehettem volna. Ő kezdett elveszekedni, igazából még nekem kellene megsértődnöm, hogy képes volt megvádolni ezekkel.
Pár perc múlva a többiek is megjelentek az asztalnál, így ezt a témát valóban hanyagoltuk. De bármennyire is igyekeztem a többiekre figyelni egyszerűen képtelen voltam huzamosabb ideig koncentrálni. Gondolataim folyton folyvást visszakalandoztak Paulhoz és annak találgatásához, hogy most mi is lesz velünk, miközben azzal próbáltam nyugtatni magam, hogy bármi is lesz a döntése túl fogom élni. Talán nyáron visszamehetnék Párizsba, apu biztosan nem ellenezné...
Mikor az ebédlőben már alig voltak páran én is elbúcsúztam a többiektől mondván, hogy holnapra sokat kell még tanulnom, de Chloe élénkzöld szemeiből láttam, hogy teljesen tisztában van azzal, hogy miért is akarok minél előbb eltűnni.
- Rendben – mosolyogta. – Holnap találkozunk! – tette még hozzá vigasztalóan, amit csak én érezhettem ki csilingelő, kedves hangjából.
- Sziasztok – mondtam még végül, s keresztbe akasztva magamon a válltáskám már ki is indultam az épületből.
Bár az ebédlőből jócskán megfogyatkoztak az emberek az udvar tömve volt velük. Páran a következő órájukra tanultak vagy a barátaikkal beszélgettek, de olyanok is akadtak, akik már haza fele indultak, mint például én is.
Tekintetem könnyedén futott át a magas, izmos alakon, majd megütközve mégis viszonoztam a fiú sötétbarna pillantását. Paul az autójának dőlve, összevont karral meredt rám, miközben én azt próbáltam eldönteni, hogy mit is kellene tennem. Láthatta rajtam a bizonytalanságot, mert egy határozott mozdulattal ellökte magát a kocsitól és elindult felém, miközben én is tettem pár lépést lefelé a lépcsőn.
- Szia – törtem meg végül a csendet, mikor egymás elé értünk és zavartan megálltunk egymástól két lépésnyire.
- Grace... meg kell beszélnünk a tegnapit... – Nagyon nehezen találta a szavakat, amitől hatalmas gombóc növekedett a torkomban. Noha nem tapasztalatból, de tudtam a filmekből, hogy a megbeszélések sosem érnek jó véget.
- Akkor beszéljünk – mondtam, miközben makacsul bámultam a tömegre. Nem kerülte el a figyelmem a rajtunk átfutó tekintetek és az a tartózkodás és távolság, ahogyan engem és Paul nagy ívben kikerülték.
- Lesz még órád? – kérdezte. Hangja alig volt több suttogásnál, miközben le sem vette rólam a szemét, de bármennyire is próbálkozott nem tudta elkapni földre szegezett pillantásom.
- Nem, mára végeztem. És neked nem őrjáraton kellene lenned? – kérdeztem.
- Megkértem Jacobot, hogy cseréljen le – mondta, csak úgy mellékesen. – Sétálunk? – intett a fejével arra az apró ösvényre, ahova legelső találkozásunkkor csalt. Pár pillanatra fel villant szemem előtt, hogy mennyire zavarba is voltam közvetlenségétől, újra érezni kezdtem bőrömön érintésének melegét. Alig láthatóan megráztam a fejem, majd inkább követtem őt át a parkolón, az úton egyenesen be az ösvényre.
- Szóval, miről akarsz beszélni? – kérdeztem végül, megtörve a csendet, mikor már vagy öt perce sétálunk némaságba burkolózva.
- Először is sajnálom, hogy... hogy úgy viselkedtem tegnap – kezdett bele. Mély, rekedt hangjából valóban áradt a megbánás, ami bőven elég lett volna ahhoz, hogy minden haragom vagy kételyem elillanjon, de ő folytatta; – Nem kellett volna felkapnom a vizet és olyanokat képzelni a dologba, ami nincs is. De amikor mondtad, hogy átlagos vagy elvesztettem a fejem – magyarázta. – Bármennyire is nem vagy átlagos számomra a világban valóban normális életet kell élned, embereket megismerni, bulizni, meg mit tudom én... – Csak úgy dőltek belőle a szavak, miközben végig a földet nézte. Arca komoly volt és gondterhelt. Legszívesebben végig simítottam volna rajta hátha úgy kicsit is megnyugtatom, de karjaim továbbra is bénultan lógtak magam mellett.
- Nem értelek – ráztam meg a fejem, mikor pár pillanatra elhallgatott és rám emelte sötét íriszeit. Tekintetéből néma kínlódást tudtam csak kiolvasni, ami egyáltalán nem segített a helyzeten. Elakartam tüntetni a rossz kedvet körülöttünk, de nem tudtam hogyan.
- Arról beszélek, hogy talán túl korán csöppentél bele ebbe az egészbe... Nem most kellett volna bevésődnöm, mikor még alig éltél és talán én túl nagy elkötelezettség lehetek neked... – mondta ki végül, mire hitetlenkedve meredtem komoly, magabiztos tekintetébe.
- Ha arra akarsz kilyukadni, hogy szerinted hiba volt, hogy bevésődtél akkor mondd ki, de ne merd arra fogni, hogy szerinted mi jó nekem! – Találtam meg végül a hangom.
- Dehogy bántam meg! Hogy mondhatsz ilyet?! – kérdezte némi kétségbeeséssel a hangjában, mikor a kezem után nyúlt, de én makacsul elhátráltam érintése elől.
- De erre céloztál, csak éppen nem merted kimondani! – makacskodtam. – Ha annyira ragaszkodsz hozzá, hogy még éljek kicsit – hangom gúnyossá vált az utóbbi pár szónál -, akkor legyen így!
- Grace... – kezdte volna, de most engem nem lehetett leállítani. Minél előbb beakartam fejezni ezt a beszélgetést, amíg még vissza tudtam nyelni gyerekes könnyeimet. Mellkasom fájdalmasan feszített, s minden tagom zsibbadt.
- Fölösleges magyarázkodni! – ellenkeztem, miközben pár lépést hátráltam a visszafelé, a suli irányába. – Megértem, tényleg – biztosítottam, miközben igyekeztem könnyed hangot megütni. – Rengeteg dolgod van nélkülem is, a vámpírok, meg minden... és nekem is sok dolgom van a saját életemben – hadartam.
- Félre érted! – rázta meg a fejét, mire leintettem és hátraarcot vágva inkább elindultam az ösvényből kifelé.
- Nem, Paul, én teljesen értem – szóltam vissza. – Ha vége akkor vége – vontam vállat, s reméltem, hogy nem hallatszott ki hangomból az a pillanatnyi megingás, ami a torkomat szorító maroknak volt köszönhető.

15. Hülye!

15. Hülye!

"Ha az emberek elégedettek a kapcsolatukkal és az együttélésük módjával, akkor kevésbé hajlamosak a féltékeny bizalmatlanságra."

A találkozás apám és Paul között végül nem sikerült, aput visszahívta a munkája Párizsba, így kedden kénytelen volt haza utazni, noha százféleképpen megígérte, hogy amint tud jön és hamarosan hívni fog. Úgy viselkedett, mintha még mindig tíz éves lennék, bár szerintem én jobban aggódtam érte, mint fordítva. Még mindig nem bíztam abban száz százalékosan, hogy megtud állni két lábon egyedül, de eddig nem volt gond. Dolgozott, főzött, a házat nem gyújtotta fel... A végén még elmondhatom, hogy igen, apám végre felnőtt.
Lorelai egyre többször éjszakázott a kórházban. Egyre több sebesültet vittek be állattámadás vádjával. Egyesek medvét mondanak, míg mások hatalmas farkasokra esküsznek, s nem is tévednek nagyot. Csak annyi az egészben a probléma, hogy nem ők támadnak, hanem ők védenek!
A feszültség jól érezhetően nőtt a farkasok között, mikor napról-napra úgy éreztem, hogy valami láthatatlan fal emelkedik közém és Paul közé. A suliban betáblázták minden szabad percem, így amikor haza értem és Paul is megjött a járőrözésből, vagy ő vagy én voltam túlságosan fáradt ahhoz, hogy megbeszéljünk mindent. Ez miatt nem csak a farkasok voltak feszültebbek a vámpírtámadások miatt, hanem Paul és köztem is megromlott a kapcsolat, bár ezt napokig egyikünk sem akarta beismerni. Úgy gondoltuk az időhiány és fáradtság teszi. Amint túl leszünk ezeken minden a régi lesz, de arra egyikünk sem gondolt, hogy mi lesz velünk a addig.
A suliban egyre jobban érezhető volt az év végi hajrá, ahogy a tavasz lassan beköszöntött, s az idő pár fokkal melegebbre váltott. Teljesen lefoglalt a tanulás, ráadásul Mr. Davis is hajlamos volt átlépni a diák-tanár kapcsolatot, néha úgy éreztem, hogy inkább az osztálytársam, mintsem a tanárom, ami annyira nem is zavart. A véleményem nem változott róla, szimpatikus volt és közvetlen, nehéz lett volna nemet mondani bármilyen kérésének, mikor arra kért, hogy korrepetáljam pár diákját vagy hozzak be pár előadást az órákra.
Paul javarészt járőrözött. Hulla fáradt volt és feszült. Valamit nem mondott el, amit inkább nem feszegettem. Majd elmondja, ha akarja...
Vasárnap délután volt. Paul könnyedén elterült az ágyon, miközben én az íróasztalnál írtam a házimat. A csend talán már hosszú órák óta tarthatott, miközben a ceruzám halkan sercegett a papíron és az ablakból olykor beszűrődött az autók tompa zaja.
- Holnap is járőrözöl? – kérdeztem hirtelen, mikor elraktam a matek könyveimet, hogy a fizikát emeljem magam elé.
- Igen – felelte tömören. – Holnap is bent maradsz délután? – kérdezte. Az utóbbi időben sokat túlóráztam a suliban, mivel elfoglalt volt és nem jött elém a suliba, ezért úgy gondoltam, hogy inkább bezárkózom a könyvtárba és ott megírom a leckéim.
- Igen – mondtam, bár nem tudtam mire vélni azt a néma neheztelést a hangjában, ami miatt a ceruza megállt pár pillanatra a kezemben. – Baj? – kérdeztem utalva arra, hogyha nem akarja, akkor nem maradok ott, bár nem értettem volna ennek a logikáját. Ha úgysincs velem miért akarná, hogy itthon legyek?
- Nem – mormolta újra tömören.
- Paul, mi a baj? Haragszol rám? – fordultam felé, mikor megelégeltem, hogy a beszélgetések napok óta nem voltak hosszabbak pár kérdésnél és igen-nem válaszoknál.
- Nem – ismételte, majd mikor látta, hogy továbbra is várakozóan nézek rá könnyedén felült és térdére támaszkodva inkább a szőnyeget tüntette ki figyelmével, miközben összeszedte a gondolatait. – Csak nem értem, hogy a barátnőm miért tölt több időt a tanárával, mint velem – mondta ki végül, ami egész idáig bökte a csőrét. Összevont szemöldökkel bámultam komolya arcvonásaira, miközben azon tűnődtem, hogy szórakozik-e velem, de nem viccelt. Teljesen komolyan viszonozta a pillantásom, miközben a válaszomra várt.
- Talán mert a barátjának mostanában meggyűlt a baja a vámpírokkal, miközben a barátnő még mindig átlagos ember, akinek suliba kell járnia?! – kérdeztem vissza. Szavaim vegyültek némi gúnnyal, amit azonnal megbántam. Nem akartam fölöslegesen hergelni Pault, miközben tudtam, hogy amúgy sincs jó kedve.
- Az a fickó akkor sem stimmel nekem! – makacskodott.
- Mr. Davis? – képedtem el pár pillanatra. – Mi a bajod vele?! Nem is ismered! – vettem védelmembe a férfit, amit forrófejű farkasom egyből félreértett.
- Ismered helyettem is – mormolta gúnyosan, mire éreztem, ahogy az arcom vörös pírba borul a szégyentől, mikor komor tekintetéből szinte kiolvashattam minden sértő gondolatát.
- Hülye vagy – mondtam végül hitetlenkedve. – Mr. Davis a tanárom! – szögeztem le.
- Ezt mond el neki is – mormolta továbbra is komoran, miközben felállt az ágy széléről és idegesen fel-alá járkált a szobában.
- Tudja! – ellenkeztem. – Paul, gondolkozz már! – csattantam fel vádló tekintete láttán.
- Azt teszem! – emelte meg kicsit a hangját. Látszott meg-meg ránduló izmain és megfeszülő állkapcsán, hogy igyekszik visszafogni magát.
- Nem úgy tűnik! Ha azt tennéd eszedbe sem jutna, hogy összeboronálj engem a tanárommal! – szavaimból sütött a hitetlenkedés. Eleve azt képtelenségnek találtam, hogy bárkim is legyen Paulon kívül, az még csak eszembe sem jutott, hogy az a valaki a tanárom legyen!
- Pedig minden bizonnyal szerencsésebb lennél vele, elvégre ha annyira átlagos vagy nem ártana valaki, akivel átlagosan tudsz élni – ismételte nem régiben elhangzott szavaim, mire mérgesen fújtatva azon kezdtem el gondolkodni, hogy elszakadna-e a cérna nála, ha tarkón csapnám a hülyeségei miatt.
- Oké, Paul – mormoltam felállva. – Ezt most fejezd be! Biztosan fáradt vagy, azért mondasz ilyen hülyeségeket! – nyugtattam, bár inkább saját magam akartam ezzel nyugtatni. Elképzelni sem tudtam, hogy ezeket komolyan gondolhatja.
- Miért hülyeség? – makacskodott, mire végleg betelt a pohár. Pár lépéssel az ajtónál termettem, majd villámokat szóró tekintettel még felé fordultam;
- Mert téged szeretlek, te marha! De amíg ilyeneken jár az eszed inkább hanyagolj! – mormoltam, majd egy erőteljes mozdulattal becsaptam magam után az ajtót jelezvén, hogy nem akarom tovább folytatni ezt a sehová sem vezető beszélgetést.
- Minden rendben? – kérdezte Lorelai, mikor leültem a konyhában egy pohár vízzel a kezemben.
- Persze – mondtam. – Biztos a húzat volt – hazudtam az ajtó csapódásra utalva, elvégre nénikémnek gőze sem volt arról, hogy Paul itt van. Vagy volt...
- Fáradtnak tűnsz – állapította meg kicsit aggodalmasan, miközben a tésztát lefóliázta és berakta a hűtőbe.
- Év végi hajrá – vontam vállat. – Két hónap és úgyis vége – mosolyogtam.
- Biztos? – vonta össze a szemöldökét, mikor meglátta az arcomon megránduló izmokat. Legszívesebben sírni lett volna kedvem, mikor végre tudatosult bennem, hogy kivel vesztem össze és micsoda hülyeségen, de hát ő kezdte... Hogy lehet ilyen balga? Egyszer sem adtam neki okot, hogy ne bízzon bennem!
- Persze – bizonygattam.
- Mostanában ritkán látom Pault, minden rendben veletek? – kérdezte lényegre törően, mire elnyomtam egy elégedetlen fújtatást és bizonytalanul, de azért bólintottam.
- Persze – ismételtem reflexszerűen. – Csak mostanában engem is leköt a suli és öt is – folytattam tovább a hazugságaim. Vagyis részhazugságaim. Fogjuk fel úgy, hogy kicsit füllentettem, na!
-  Akkor ez csak átmeneti – Nem tudtam eldönteni, hogy kérdezi-e vagy kijelenti, de végül csak bólintottam. Volt egy olyan érzésem, hogy sejti, hogy hazudok, de nem említette. Nem firtatta a témát, amiért rendkívül hálás voltam.
Gondolataim egyre inkább azon voltak, hogy fenn lehet-e még a szobámban vagy haragszik-e rám. Nem tudtam eldönteni, hogy komolyan gondolta-e a szavait és ha igen akkor konkrétan mi van köztünk. Mert hát olyannal nem szokás együtt lenni akiben nem bízunk és úgy tűnt, hogy ő egyáltalán nem bízik bennem, ha már képes a francia tanárommal összehozni... Hogy lehet valaki ekkora hülye?!
- Valami olyasmi – hagytam rá végül, mikor visszatértem elmerengésemből.
Abban biztos voltam, hogy nem én fogom őt keresni, elvégre nem én tettem rosszat! Nem tettem semmit, amivel megbántottam volna. Mégis a bűntudat egyre nagyobbra nőtt bennem, ami végül a torkom fojtogatta, s ami miatt képtelen voltam egész éjszaka aludni.

14. Csak egy délután

14. Csak egy délután

"Van egy mondat... "Szükségem van rád." De hogyan? És miért? Egyszerűen azért, mert vagy, létezel, élsz. Mert megnyugtató érzés számomra a létezésed."

A meghitt pillanatot végül Diego elégedetlen vakkantása törte meg, mikor látta, hogy őt kihagyjuk a jóból. Apu pár pillanatig értetlenül nézett körbe, majd gyerekes csillogás villant a szemeiben, ahogy meg pillantotta az apró kutyust, aki úgy tűnt egyből szívébe fogadta a férfit és élvezettel hagyta, hogy most őt babusgassák.
- Erről nem mesélt nekem senki – mosolyogta. Arca kivirult, sokkal jobban érezte magát most, hogy kibékültünk, s ez a tudat engem is nyugalommal árasztott el. Nem szerettem senkire sem haragudni, főleg nem apura.
- Szülinapomra kaptam Paultól – csúszott ki a számon, mire kérdőn rám pillantott ölében a lelkes husky kutyussal, aki türelmetlenül mocorogni kezdett, mikor a simogató kezek pár pillanatra leálltak.
- Erről sem mesélt nekem senki – felelte végül, kissé bizonytalanul. A fiú nevének hallatára veszélyezve érezte magát, képzelem mi játszódhatott le a gondolataiba... mint minden apának, mikor felvetődik ama veszély, hogy a kislányának barátja lesz vagy már van.
- Hát nem volt alkalmam – motyogtam végül, mire csak bólintott és a zsebében kotorászva elővett egy apró ékszerdobozt.
- Ezt én hoztam neked, csak ki is ment a fejemből – nyújtotta át az apró, bordó bársonydobozt. – Régen anyádé volt, úgy gondolom, hogy itt az alkalom, hogy oda adjam, úgyis mindig azt mondogatta, hogy ez egyszer a tiéd lesz... tetszett neki az ötlet a filmekből ezekről a generációról generációra szálló dolgokról... – vágott egy apró fintort, mire halkan felnevettem és kinyitva a dobozt feltárult előttem az ezüst nyaklánc, mely még élénken élt az emlékeimben. Mindig hordta, akkor kapta a nagypapától, mikor feleségül ment apuhoz. A láncon egy virágot formáló medál volt, mire akaratlanul is felnevettem. Felvillant előttem a margaréta, amit Paul adott nekem nem is olyan rég.
- Anyu imádta a virágokat.. – motyogtam óvatosan végig simítva ujjammal a medálon.
- Annyi virágot vettem neki... biztosan megtelne vele az egész lakás – kacagta, mire én is felnevettem és hagytam, hogy a nyakamba csatolja. – Olyan vagy mint anyád, gondolom a teraszon lévő virágok a te érdemeid – mosolyogta mindentudóan.
- Hát hogyne! - húztam ki magam büszkén. Igenis örültem, hogy a virágaim még épségben voltak, főleg mert túl élték az itteni viharok erőszakosságát is.
- Igazán szépek – mosolyogta, mire vidáman viszonoztam gesztusát és ujjaimat szórakozottan túrtam bele Diego puha bundájába. Látszólag nagyon élvezte a figyelmet, amihez nagyon is ragaszkodott.
- És ki is ez a Paul? – kérdezte kíváncsian, nem elítélően, inkább csak aggódva.
- Egy... – kezdtem bele, aztán egyből ki is javítottam magam. – Vagyis a barátom – motyogtam.
- Mióta vagytok együtt? – kérdezte teljesen nyugodtan. Nem tudtam, hogy ez csak álca vagy tényleg ilyen megértő ezzel a dologgal kapcsolatban.
- Egy hete – saccoltam, olyannyira összefolytak utóbbi időben a napok, hogy fel sem tűnt az idő múlása. Képtelen lettem volna napra pontosan megmondani, hogy mi mikor történt.
- Szóval akkor ti még nem...? – kérdezte, rosszabbul érezte magát a kérdés miatt, mint én, de éreztem, ahogy vérem az arcomba tódul. Apuval már évek óta túl voltunk az ilyen felvilágosító beszélgetéseken, de úgy tűnt kötelességének tartja, hogy még egyet gyorsan lerendezzünk.
- Nem! – vágtam rá azonnal, mire mintha megnyugodott volna, nem akarta tovább feszegetni ezen pontját a témának.
- Hány éves? – kérdezte, remélve, hogy ezzel normálisabb téma felé terelheti a beszélgetésünket.
- Huszonegy lesz – feleltem végül, tudva, hogy apám egyáltalán nem fogja díjazni ezt a most még nagynak tűnő korkülönbséget. Ahogy számítottam rá hangot is adott kételkedésének;
- Nem idős hozzád kicsit? – kérdezte összevont szemöldökkel.
- Hát... eddig ez nem okozott gondot – hárítottam végül. Én is sokat gondolkodtam ezen, elvégre tény, hogy Paul már férfi volt, semmi keresni valóm nem volt tizenhat évesen mellette, de a bevésődés okozta szoros kötelék közöttünk semmisség tette azt a pár évet.
- Mindenesetre, amíg itt vagyok szeretném megismerni – hangja inkább volt kérlelés és kérdezés mintsem kijelentés, amit Lorelai hangja is követett a konyhából.
- És én is, mármint úgy, mint barátod – hangjába némi megbántottság vegyült, amiért nem közöltem vele ezt az apróságot. – Komolyan megsértődhetnék, Grace, amiért nem mondtad el!
- Mert gondolom halvány fogalmad sem volt róla... – mormoltam egy szemforgatás kíséretébe, mire inkább nem válaszolt. Nénikém már akkor tudta, hogy mi lesz ennek a vége, mikor még csak gondolni sem mertem arra, hogy Paul egyszer több lesz nekem, mint barát.
- Szóval, mikor ismerhetjük meg a barátod? – kérdezte apu kissé sürgetően, de egyáltalán nem rosszindulatból, úgy tűnt tényleg érdekli, hogy ki is csavarhatta el a fejem és nem azért, hogy minél előbb minél messzebb üldözze őt tőlem. Bár rengeteget változott az elmúlt napokban apám a szememben, de úgy gondoltam, hogy ezt még mindig nem lenne képes megtenni. Remélem.
- Majd megbeszélem vele – igyekeztem lezárni a témát, elvégre erről farkasomnak is tudnia kellett. Vele is kell majd egyeztetnem.
- Rendben – hagyta annyiban megértve néma kérésem és lazább dolgok felé terelte a témát. – És hogy megy a suli? Sikerült beilleszkedned már?
- Persze – mosolyogtam. – Húzósabb, mint gondoltam, de bírom, a többiek is kedvesek.
- Az remek – bólintott. – Tanárok?
- A francia tanár kedvence vagyok – nevettem fel kissé gúnyosan. – Értékeli, hogy végre tud valakivel beszélgetni, ő is francia, Dijonból jött – magyaráztam. Mr. Davis sejtéseim szerint még be sem tölthette a harmincat, s fiatalos gondolkodása miatt nem hiába volt a diákok egyik kedvenc tanárja jó humora és engedékenysége miatt.
- Elhiszem – nevetett fel apu mindentudóan. Mikor még fiatal volt elhagyta Párizst és utazgatni kezdett, egy ideig élvezte is, csak aztán hiányozni kezdtek neki a város fényei, illatai és az egész hangulata. Sokszor mesélt nekem erről elalvás előtt, mikor még kicsi voltam. Találkozott egy fiatal nővel, a lány valami osztálykiránduláson volt Rómában és azon a túrán találkozták a idegenvezető szervezése miatt. A lány szintén Franciaországból jött, egész idő alatt szülőhazájukról meséltek, s akkor döbbent rá apu, hogy neki otthon a helye. Rá alig egy hétre visszautazott Párizsba és megismerte anyut.
Egy ideig még beszélgettünk, majd este fele kénytelen volt búcsúzkodóra fogni a dolgot és visszamenni a hotelbe, hogy hagyjon aludni.
- Elvégre holnap suli – mondta mosolyogva, majd egy gyors ölelés után már el is tűnt.
- Örülök, hogy kibékültetek – mosolyogta Lorelai, miközben a tányérokat mosogatta vacsora után. – Te is sokkal jobban festesz és ő is – tette hozzá.
- Jobban is vagyok – ismertem el. – De...megyek lefekszem – mondtam az órára pillantva, reméltem, hogy Paul már nemsokára jön. – Jó éjt – tettem még hozzá, miközben megindultam a lépcsőfokokon.
- Neked is, Grace – válaszolta nénikém, s elzárva a csapot még hallottam a tányérok zörgését, amit végül az ajtó és szobám falai tompítottak.
Ahogy kinyitottam az ablakot egyből megcsapott a Forksi hideg levegő, majd megszaporázva mozdulataim két perc múlva már pizsamában is voltam, miközben a tankönyveim igyekeztem belegyömöszölni a táskámba. Nem tanultam semmit... Holnap fogok, csak ne feleltessenek!
- Szia – ajkaimra akaratlanul is hatalmas mosoly kúszott, ahogy hátra fordulva a halk nesz hallatán megpillantottam a fiú magas alakját.
- Szép estét, hölgyem – vigyorogta, mire csak felnevettem és tagjaim saját életre kelve léptek hozzá közelebb, hogy átölelve a nyakát minél közelebb tudjak hozzá bújni. Forró közelségében éreztem meg igazán, hogy mennyire is lefárasztott lelkileg és mindenhogyan ez a nap. Paul mellett végre egy kicsit ellazulhattam, izmos karjai között végre megszűnt pár pillanatra a külvilág.
- Minden rendben? – kérdezte aggódva, miközben a vállam hintette be olykor apró puszikkal, ha éppen nem a hajamba fúrta az arcát.
- Persze – motyogtam. – Csak hiányoztál – ismertem el, s éreztem, ahogy az arcom kissé felforrósodik. Sosem volt szokásom hangoztatni, ha valaki hiányzik, szeretem vagy ilyesmi... nehezen engedtem az érzéseimnek, de mostanság egyre többször megtörtént, hogy mégsem tudtam kordában tartani a gondolataim.
- Te is – mondta, miközben szorosabban ölelt magához, majd egy kicsit eltávolodva óvatosan megcsókolt és homlokát az enyémnek döntve nézett farkasszemet velem. – Kibékültél apukáddal? – kérdezte.
- Persze, nem tudok rá sokáig haragudni, de természetesen attól még bánt a dolog – meséltem, miközben pár pillanatra elváltunk, hogy mindketten bemászhassunk az ágyba miután becsuktam az ablakot. A szoba se perc alatt kihűlt...
- Elhiszem – helyeselt. – Anyukád is biztosan nehezen tette túl magát ezen – tippelt.
- Túlságosan szerette ahhoz aput, hogy elhagyja...
- Vagy téged – ellenkezett. – Gondolom azt sem akarta, hogy olyan családban nőj fel, ahol ide-oda kell ingáznod a két szülő között.
- Lehet – mondtam végül, mikor elgondolkodtam Paul szavain. – Mindenesetre becsülöm anyut, én már nem tudnék úgy nézni a szeretett férfira, hogy tudom, nem voltam elég jó neki és máshoz ment kárpótlásért – gondolkodtam hangosan, mire Paul egyből a mellkasára vont és apró puszikat nyomott néha a fejem búbjára, miközben összekulcsolta ujjainkat a hasán.
- Ilyentől nem kell félned, Grace, te vagy minden, amire valaha szükségem lesz – szavai hallatán elmosolyodtam, s kissé felemelve a fejem tekintetünk pár pillanatra egy vonalba került, amíg előrébb hajolva meg nem csókoltam.
Újra és újra, minden nap tudatosul bennem, hogy milyen szerencsés is vagyok, hogy ő van nekem.

13. Sajnálom, Grace!

13. Sajnálom, Grace!

"Gyermekkorban nincs másra nagyobb szükség, mint apa védelmére."

Reggel óvatos, forró érintésekre keltem, miközben valaki folyton a nevemen szólítgatott és apró puszikkal hintette be az arcom. Fáradt zsibbadtságom és nyűgösségem azonnal eltűnt, mikor kinyitva szemem magam mellett találtam Paul lágyan mosolygós arcát, ahogyan ébresztgetni próbált. Azt pontosan nem értettem miért, de beértem azzal a tudattal, hogy reggel van és ő mégis itt van mellettem. Talán ez volt az első alkalom.
- Jó reggelt – mormoltam álmosan, kissé kinyújtóztatva elgémberedett tagjaim. – Hát te? – kérdeztem mosolyogva. Úgy éreztem, ennél szebben nem is lehetne kezdeni egy napot.
- Zavarok? El is mehetek... – kezdte, mire csak szemet forgattam és ujjaim erőtlenül kulcsoltam csuklója köré, mire csak halkan felnevetett és kezem az övébe rejtve apró puszit nyomott a kézfejemre.
- Hogyhogy még itt vagy? – kérdeztem újra, tudtam, láttam rajta, hogy van emögött valami, amit nem akar velem megosztani.
- Nem akarlak egyedül hagyni, amíg azt a vérszívót el nem kapjuk – ismerte be végül, mire csak elnézően mosolyogtam kisfiússá vált, mégis bosszús ábrázatára.
- Nem kellene emiatt aggódnod – simítottam végig jóképű arcán, mintha csak a stresszt próbáltam volna lesimítani izmairól.
- Innen érzem a szagát, Grace! Ne mond nekem, hogy ne aggódjak! – mormolta még bosszúsabban, összevont szemöldöke alatt feszülten csillantak mélybarna szemei. Erre már nem igazán tudtam mit mondani, elvégre nyilvánvaló volt, hogy fogytán van a türelme, s nem akartam tovább hergelni ezzel. Túl szépen kezdődött a reggel ahhoz, hogy tönkre tegyem. – Te miért vagy ennyire nyugodt?! – kérdezte némi felháborodással, mint akit kezd kiakasztani nyugodtságom az üggyel kapcsolatban.
- Mert ha el is kapna akkor sem bántana, ahhoz túlságosan szereti Cosettet, hogy ártson neki... márpedig, ha nem öl meg akkor kétlem, hogy sokat kellene várnom, hogy megments – feleltem, mire újra felnevetett és félig-meddig fölém magasodva, egyik karjával átölelt, miközben a másikkal tovább támaszkodott a könyökén és óvatosan megcsókolt.
- Nem is tudnék vitatkozni ezzel a ténnyel – helyeselt. – De úgysem kap el, nem engedem, hogy egy ujjal is hozzád érjen! – folytatta komolyabban, mire akaratlanul is elmosolyodtam. Hihetetlenül jól esett szeretete és törődése, amit kiérdemeletlenül kaptam tőle minden nap.
- Tudom, de apu igen – húztam el a szám, mikor meghallottam az autó motorjának halk zaját és kelletlenül az ablak felé fordítottam a tekintetem, bár a szürke égen és pár belógó ágon kívül nem nagyon láttam mást.
- Meg kell beszélnetek ezt – mondta egyik kezével arcomat simogatva. Bőröm felhevült érintésétől, de most nem vette el a józan eszem, ahhoz túlságosan máshova terelődtek a gondolataim. Inkább csak nagyon jól esett.
- Ezen nincs mit! – szögeztem le dacosan, mire inkább nem mondott semmit. Nem akart ebbe beleszólni és látta rajtam, hogy nem is tudna meggyőzni a maga igazáról, csak hagyta, hogy egy gyors csók után kimásszak alóla és a mosdóba igyekezve rendbe szedjem magam.
- Találkozunk még ma? – kérdeztem. – Úgy értem eléggé furán venné ki magát a helyzet, ha lejönnél az emeletről... – magyaráztam, mire ajkain cinkos, pimasz mosoly jelent meg, mint aki nagyon is jól szórakozik a gondolaton, ami egy szemforgatással jutalmaztam és szórakozottan kapaszkodtam bele a nyakába, miközben ő a derekamat ölelte magához.
- Ma járőrözni megyek, de este jövök, ha akarod – mosolyogta.
- Persze, hogy gyere – bólintottam magától értetődően. – Vigyázz magadra! – kértem, mire mosolya kiszélesedett és közelebb hajolva ajkait az enyémnek érintette. Csókja lágy volt, magával hordozta az ígéretet, miszerint itt lesz, amint lehetősége adódik rá.
- Sietek – mondta még, majd újabb csókot csenve szórakozottan rám kacsintott és már el is tűnt az ablakban. Pár pillanatig még esetlenül ácsorogtam a szoba közepén, bőröm még magán érezte Paul érintésének nyomát, miközben tekintetem le sem vettem a nyitva maradt ablakról.
Aztán végül a fentről szűrődő hangok térítettek vissza a jelenbe, mire magamra aggatva a sértett, enyhíthetetlen maszkom leindultam a földszintre, ahol már nénikém próbált szóba elegyedni apámmal, miközben Nora továbbra is frusztráltan ácsorgott apja mellett. Szegény lányt sajnáltam, nem tehetett semmiről...
- Sziasztok – motyogtam végül, mellem előtt összevont karral, hogy észrevegyenek.
- Grace... – motyogta apu köszönésképpen.
- Mi van? – kérdeztem, mikor nem tudta tovább folytatni szavait, s a férfi helyett inkább Nora lépett egyet felém. Arcáról látszott, hogy feszült, félt tőlem, s a gondolattól pár pillanatra nevethetnékem támadt, amit sikeresen visszafojtottam. Nem volt itt semmi vicces!
- Csak azért jöttem, hogy elbúcsúzzak – szólalt meg vékony, zavart hangján. – Még ma vissza kell mennem Franciaországba az iskola miatt, mindenesetre örülök, hogy találkozhattunk még ha ilyen körülmények között is. Remélem azért egyszer leszünk olyan kapcsolatban, hogy megismerhesselek, mert szerintem nem ez az igazi Grace, legalábbis abból amit apánk mondott egyáltalán nem tapasztaltam semmit, amit sajnálok – Csak úgy dőltek belőle a szavak, mielőtt még félbeszakíthattam volna valamilyen epés megjegyzéssel. Tévedett, nem akartam őt bántani, eszembe sem volt rajta levezetni a dühöm.
- Én is remélem – sóhajtottam végül, mire megnyugodva, kedvesen rám mosolygott, majd a kintről szóló autó hangjára összerezzent.
- Itt a taxi, megyek is – mormolta vállára akasztva a mellette pihenő válltáskát, majd megölelve aput tőlünk is elbúcsúzott és már ott sem volt. Csak az autó motorjának hangja jelezte, hogy elment, s immár hárman maradtunk a hirtelen túl kicsinek tűnő lakásban.
- Te meddig maradsz? – kérdeztem apám felé fordulva, mire arca alig láthatóan megvonaglott a szomorúságtól és a fájdalomtól.
- Beszéljétek meg – kérte Lorelai. – A konyhában leszek – tette hozzá, majd kérlelően végig simítva karomon eltűnt a konyha falai között.
- A nénikédnek igaza van – próbált beszélgetést kezdeményezni, miközben én hanyagul levetődtem a díványra és figyeltem, ahogy leül mellém biztos távolságra.
- Ezen nincs mit beszélni! - makacskodtam. – Megcsaltad anyát, tudod, végre...végre nem sikítozva kelek, nem jön rám sírógörcs valahányszor eszembe jut anyu, végre minden rendben erre jössz te és bemocskolod anyu emlékét! – tört ki belőlem végül. Bármennyire is igyekeztem némaságba burkolózni a nyelvem nem engedelmeskedett és mindent kimondott, amit azokban a pillanatokban gondoltam.
- Nem ez volt a célom, elhiszed? Anyáddal ezt már akkor megbeszéltük, tudott a hibámról és megbocsájtott, Grace, anyu emléke ettől nem lesz más! – bizonygatta egyik kezét óvatosan a térdemre rakva. Szemeiből sütött a megbánás és a fájdalom a gondolattól, hogy talán nem bocsájtok meg neki. – Anyád volt azaz asszony, akit egész életemben szeretni fogok, ez sosem volt másképp, de itt van Nora és...és megérdemli, hogy foglalkozzak vele, megérdemli, hogy a családhoz tartozzon, elvégre ő nem tett semmi rosszat!
- Itt nem Noráról van szó, vele semmi bajom! Azzal van gond, hogy te ezt képes voltál megtenni anyuval!
- Tudom és azóta is bánom, nincs az a szó vagy tett amivel jóvá tehetném, de anyádnak ez nem kellett, ő ezek után is szeretett, ráadásul veled is megajándékozott, Grace! Kérlek, ne tedd ezt velem, ne haragudj rám! – Szavaiból valóban csüngött a szenvedés és a könyörgés. Borzasztó volt ilyennek látni, bármennyire is haragudtam rá tudtam, hogy nem tehetem ezt vele. Pont olyan megtörtnek tűnt, mint anyu halála utáni időben, s visszaemlékezve azokra a hónapokra rá kellett jönnöm, hogy tényleg szenved. Megmásíthatatlanul szerette anyut, félre lépés ide vagy oda.
Végül aztán karjaim reflexszerűen nyúltak felé, hogy aztán szorosan megölelhessem megtört tartását és apró puszit nyomjak a tarkójára, miközben ő arcát a hajamba fúrva kért újra és újra bocsánatot.
Talán sosem volt ilyen bensőséges pillanatom apuval, mint akkor, s úgy tűnt ezt egyikünk sem akarja megszakítani.
- Szeretlek, apa – motyogtam végül, mire még szorosabban ölelt magához.
- Én is, kincsem – suttogta a nyakamba, mire halványan elmosolyodtam. Lehelete csiklandozta a nyakam, s bele kellett törődnöm a ténybe, miszerint lehetek akár hány éves, apura sosem fogok tudni haragudni, hiszen mindig szükségem lesz rá. Ezen sem a tettek, sem az évek nem fognak tudni változtatni soha, elvégre mindig jól jön egy atyai, önzetlen ölelés, amitől pár pillanatra elfelejtődik a valóvilág zűr zavarja.