Epilógus

Hellóka!

Hát ez a történet is elért a végéhez.:) Paul története befejeződött, s fogalmam sincs, hogy lesz-e a többi farkasnak még jövője a blogon. Igazán fogalmam sincs, hogy folytatom-e, hiszen az utóbbi időben eléggé kiszakadtam a Twilight és a farkasok világából, más felé kacsintgatok, de szívből köszönöm, hogy hónapokon keresztül velem tartottatok. Köszönöm a folytonos kommentelőknek és látogatóknak, igazán örültem, hogy írhattam nektek. Hogy megengedtétek, hogy megmutassam az én twilight világomat.:)

Xoxo.Bri.

Epilógus

Minden megváltozott, amióta utoljára voltam itt.
A természet kizöldült, nyár lévén az idő sokkal melegebb volt és rengeteg ember merészkedett ki a szabadba, hogy friss levegőt szívjanak a nap melege alatt. Turisták utaztak az országba, hogy minden látványosságot megnézhessenek alig pár nap leforgása alatt, s megpihenjenek Párizs kellemes kávézóiban vagy parkjaiban.
A kutyák hangosan ugatva és farok csóválva emlékeztettek Diego gyönyörű szemeire, s pár pillanatra eljátszottam a gondolattal, hogy mennyire is élvezné az ittlétet. Jó lett volna abban a pár percben játszani vele, valahogy meghálálni, hogy ott volt mellettem, mikor senki sem. De tudtam jól, hogy sosem tudnám neki elégszer megköszönni, hogy megmentett, hogy annyira védelmezett azon a napon, de szerintem nem is várt volna semmi ilyet. Diego védelmező viselkedése csak még inkább biztosított afelől, hogy a kutyáknál hűségesebb barátot aligha talál az ember.
A telefonom még mindig a kezemben szorongattam, miközben halványan mosolyogva örültem Paul nemrégiben elhangzott szavainak. Kimmel minden rendben, nagyszerűen viseli a terhességet és a pocakja egyre jobban kerekedik. A fiúk szerint nagyszerű farkaskölyök lesz belőle. Az én farkasom pedig hiányolt, de nem hagytam volna ki ezt a két hetet. Szükségem volt erre a pár napra, hogy haza jöhessek, apuval legyek és megismerjem a féltestvérem. Muszáj volt ide jönnöm, hogy érezzem mennyi mindenben változott az életem pár hónap alatt.
A kételyek és a hovatartozás kérdése már nem gyötört többé, mikor végig néztem a zöldellő fákon és virágokon. Egyszerűen tisztában voltam azzal, hogy megtaláltam a helyem Lapushban és Forksban, ahol egy falkányi fiú maguk közé fogadott. Tudtam mit akarok az élettől és az elégedettség, ami legutolsó itt létemkor gyötört már sehol sem volt. Teljesen elégedett voltam az életemmel és a tudattal, hogy pár óra múlva újra farkasom mellett lehetek.

23. Felemészt

23. Felemészt

"A sok bűvös dolog közül ez az egyik: nézni, ahogy alszik szerelmesünk - tekintetétől és öntudatától szabadon egy édes pillanatra a szívét ölelhetjük; mikor ennyire tehetetlen, bármennyire esztelen az érzés, éppolyan, amilyennek elképzeltük: színtiszta férfi és gyöngéd gyermek."

A faház belülről sem nézett ki jobban, főleg mert az egyetlen fényt egy ősrégi aprócska lámpa adta, ami hajlamos volt másodpercenként pislákolni, ráadásul a gondozatlanságtól és a sűrű esőzésektől a ház lécei jócskán korhadásnak indultak és semmit nem védtek a kinti hideg ellen.
Az idegeim pattanásig feszültek, mikor kénytelen voltam leülni a ház sarkában lévő ágyra, amin ugyan hevert egy ócska pléd, de nem akartam kitudja hány éves koszt és port magamra teríteni. Inkább vágytam volna Paul biztonságot adó karjaiba, melyek most túl messzinek bizonyultak valahol az erdő közepén egy őrült vámpír társaságában.
A férfi ráérősen közelebb húzott hozzám egy széket, amire aztán kényelmesen helyet foglalt és az arcomat kezdte vizslatni. Íves szemöldökét összevonva rám hunyorított, miközben ajkait vékony vonallá préselte. Valamin nagyon gondolkodott, s egyszerre éreztem késztetést, hogy rá kérdezzek, miközben egy hang folyton azt suttogta, hogy inkább maradjak csendben. Amiről nem tudok nem fáj. Persze ő ezt nem így gondolta, ajkait többször is szólásra nyitotta, majd újra összepréselte. Mintha vacillált volna valamin, amit pár perc néma hallgatás után meg is tudtam.
- Nem értelek – motyogta. – Annyit meséltél a közös jövőnkről, ha azt az életet választom, amit te ajánlottál nekem, annyit áradoztál arról, hogy szeretsz... aztán mire felébredtem te sehol sem voltál, és azóta is csak bújócskázol – sóhajtotta gondterhelten, miközben beletúrt amúgy is kócos hajába. Sápadt vonásaiból csak kétségbeesést és némi haragot tudtam ki olvasni, ami egyáltalán nem tűnt biztató kezdésnek. Mindenesetre igyekeztem nyugodt hangot megütni, hogy elmondjam mindazt, amit már olyan régóta igyekszek neki elmagyarázni.
- Én nem Cosette vagyok – kezdtem bele. – Én nem az a lány vagyok, akire te gondolsz, még csak nem is vagyok vámpír! – utaltam emberi mivoltomra, ami épp elég oknak tűnt, hogy végre belássa mekkorát is vétett.
- De hát teljesen úgy nézel ki, Angyalom – suttogta franciául, miközben kutakodóan előre hajolt. Éreztem leheletét az arcomon, ami elől igyekeztem kitérni, de hátam hamar a falnak ütközött.
- Én sem értem – ráztam meg a fejem. – De én Grace vagyok, ember vagyok és közöm sincs ahhoz a lányhoz!
- A bolondját járatod velem! – rázta meg a fejét, mint aki még ennek a lehetőségnek a csíráját is kiakarja űzni a fejéből. – Annyi éven át kerestelek...annyi szerelmet tudtam volna már adni neked, ha hagyod, de te folyton csak menekülsz, ráadásul most annak az ócska korcsnak a karjai közé – rázta meg a fejét hitetlenkedve. Mire a harag akaratlanul is végig szánkázott az ereimen farkasom hallatán.
- Értsd már meg, nem Cosette vagyok! – szóltam erélyesebben, mire fenyegetőn rám villant a szeme, amitől egyből elnémultam. Nem voltam abban a helyzetben, hogy nagy szám legyen vele szemben.
- Dehogynem! – csattant fel hirtelen, mire ijedten összerezzentem és reflexszerűen megpróbáltam még távolabb húzódni tőle, ami egyáltalán nem kerülte el a figyelmét. Egy könnyed mozdulattal át ült mellém, s nem sokat teketóriázva sokkal közelebb hajolt, mint amennyit az idegeim elbírtak. A szívem valahol a torkom igyekezte szétrepeszteni, miközben a levegő hol hihetetlen gyorsan, hol akadozva áramlott a tüdőmben.
- Értsd meg! Grace vagyok! – suttogtam alig hallhatóan. A torkomat szorító láthatatlan maroktól alig találtam a hangom.
- Fejezd be a játékot, Angyalom – kérte elsimítva hajam a nyakamból, mire ha lehet még összébb húzódtam hideg érintésétől. Azon tűnődtem, hogy képes lennék-e megölni egy vámpírt, mire csak egyetlen egy válasz visszhangzott a fejemben; nem.
- Nem játszom! – ellenkeztem, bár magam sem tudom, hogy miért. Nyilvánvaló volt, hogy úgysem tudom meggyőzni, s ha a vámpírok képesek teljesen megőrülni egy szerelmi bánatban akkor Damien ennek az áldozatává vált. Ha akartam sem tudtam volna nem sajnálni a férfit, hiszen csak szeretni akarta azt, aki miatt ilyen szörnyeteggé változott, de félelmem és haragom iránta sokkal nagyobb volt, mint bármi más érzelmem.
Leheletétől, mely a nyakamon táncolt a hideg rázogatott, s a lehető leginkább próbáltam még néhány millimétert közénk préselni. Lehetetlennek tűnt ez a feladat.
A mellkasom épp készül szétrepedni a félelemtől vagy éppen az undortól, mikor mozdulatait egy hangos farkasvonyítás zavarta meg, melyet aztán sok, összemosódó vicsorgások követtek. A szívem nagyot dobbant a reménytől, amit Damien is meghallhatott mert dühösen csillogó szemekkel pillantott vissza rám.
- Visszajövök – mondta, majd épp készült volna elhajolni, mikor aztán gondolt egyet és újra hihetetlen közel kerültünk egymáshoz. Lehelete után végül ajkait is megéreztem hevesen dobogó ütőeremen, mire a félelem fagyosan végig hasított az ereimen, s teljesen lefagytam. Szorosan behunyt szemmel vártam, hogy mi lesz. Pár pillanatra megéreztem ajkait a nyakamon, amitől a gyomrom sűrű bukfenceket hányt, de nem volt elég időm visszanyerni önuralmam, mert két ponton éles fájdalom hasított a nyakamba, amit pár pillanatig nem tudtam mire vélni.
Kezem reflexszerűen a nyakamhoz nyúlt, ahol aztán meg is éreztem két apró pontot, ami hihetetlenül fájni kezdett. Elképedve pillantottam a férfira, aki addigra már két lábon ácsorgott az ágy mellett egyenesen meghökkent, rémült szemeimbe nézve.
- Amikor visszajövök nem lesz több játék – szögezte le, majd mikor újabb morgások harsantak fel a ház körül a férfi elfordította rólam a tekintetét és magabiztosan kihúzva eddig meggörnyedt vállát kilépett a szabadba.
Talán másodpercekig csak szorítottam a kezem a nyakamra, miközben igyekeztem nem tudomást venni az egyre égetőbb fájdalomról, ami könnyedén úszott be az ereimbe és kezdte el égetni a csontjaim. Eddig elakadó hangom visszatért és hangos, fájdalmas sikoly tört utat magának torkomon, miközben hagytam magam a kényszernek és eldőltem az ágyon. Mindenem égett, egyszerre rázott a hideg, miközben úgy éreztem, hogy a tűz elevenen éget el és emészt fel pár perc alatt. Mintha láva folyt volna az ereimben, miközben a sikolyom, a farkasok vad vicsorgása és minden más összeolvadt és elzáródott elmém elől. A néma sötétség, mely végül magába kebelezett pár pillanatig kellemesnek tűnt, de amilyen gyorsan jött olyan gyorsan tova tűnt. A gerincem ívbe feszült, ahogy a görcs minden izmom összehúzta és készült porig égetni. Mikor sikításra nyitottam a szám mintha ezernyi láng csapott volna le a torkomra, de egyszerűen képtelen voltam visszafogni magam. Egyszerűen kiesett minden az irányításom alól, miközben a méreg lávaként csordogált szétmart ereimben.
- Paul, nyugodj le, nem segítesz, ha átváltozol! – Nem tudtam felismerni a hang tulajdonosát, furcsán nyugodt volt és összeszedett. Ahol hozzám ért jólesően lehűlt a bőröm, de ez aligha segített pokoljárásomon. Úgy éreztem mintha napok teltek volna el, s előttem állna ezzel a fájdalommal az örökkévalóság.
- Mi történik vele? – kérdezte farkasom ingerülten. Hangja hallatán ugyan megnyugodtam, de minden ilyen érzelmem jelentéktelennek tűnt a fájdalom mellett. Mintha az érzelmeim is felemésztené.
- Épp átváltozik – mormolta az idegen férfi.
- Ne, nem! – szinte láttam magam előtt, ahogy hitetlenkedve a fejét rázza, miközben lesem veszi rólam a szemét. Megakartam szólalni, megakartam nyugtatni őt, hogy nem lesz semmibaj, de valahányszor szólásra nyitottam a szám csak sikoltás jött ki rajta, s cseppet sem voltam abban a meggyőző állapotomban, hogy erről őt biztosítsam. – Carlisle, kérlek, csinálj valamit... ő nem változhat vámpírrá! – A Carlisle névre már felkaptam a fejem, noha csak képletesen. Biztos voltam benne, hogy Dr. Carlisle Cullenről lehet szó, ami még több csodálkozásra adott okot. Pault egyáltalán nem úgy ismertem meg, hogy képes vámpíroktól segítséget kérni, de most nagyon úgy tűnt, hogy még könyörögni is képes lenne értem. Persze Carlisle ezt nem várta. Egyre többször éreztem érintését a nyakam körül, olyan volt mintha csak egy gyenge szellő próbált volna utat törni az ereimben.
- Paul, fogd le! – kérte Carlisle némi parancsoló éllel a hangjában, mikor igyekezett a nyakamhoz férkőzni, s én reflexszerűen húzódtam el minél messzebb. Nem tehettem róla, hiszen tudtam, hogy csak jót akar, de izmaim olyannyira görcsbe rándultak, hogy végleg elvesztettem az irányítást testem felett.
- Ha erősebben lefogom eltörik a karja! – hallottam valahol távolról Paul kétségbeesett szavait, mikor valami meleget és akaratosat éreztem a karjaimon, ami nem engedett szabadon mozogni. A vérem mintha fellázadt volna a fogság ellen még inkább emésztett belülről, s a torkomból újabb és újabb velőtrázó sikolyok szakadtak fel.
- Az legyen a legkisebb baja – felelte Carlisle komolyan, mire Paul beláthatta, hogy a dokinak igaza van, mert szorosabban fogta ujjai közé a karom, hogy letudjon fogni, miközben Carlisle elfordítva fejem eltűrte a hajam és igyekezett úgy lefogni, hogy a nyakam azért ne legyek képes elroppantani.
Torkomból újabb sikolyok szakadtak fel, mikor ismét fogakat éreztem meg a nyakamon. Az égető érzés, mely egész végig lángolt bennem utolsó és teljes erejével igyekezett felemészteni a bensőmben mindent, amit aztán furcsa, de az előbbiekhez képest sokkal kellemesebb zsibbadtság váltott fel. Az égető érzés elmúlt, ahogyan a görcsök is és csak a fáradtság és a tompa fájdalom maradt a jobb karomban. Ezek után kész élvezet volt végleg elveszíteni az eszméletem...

Nem tudnám megmondani, hogy mi történt körülöttem vagy mennyi idő telt el. Olyannyira elvesztettem az eszméletem, hogy az ég világon semmit sem érzékeltem. Talán még az sem riasztott volna fel, ha egy bomba robban mellettünk. Túl fáradt és gyenge voltam ahhoz, hogy egy ilyen dolog megszakítsa azt a kényelmes, fájdalommentes burkot, amibe kerültem, s kitudja mennyi ideig benne is voltam.
Némi hunyorgás után lassan tudatosult bennem, hogy otthon lehetek. Az ablakon elvoltak húzva a sötétítő függönyök és csak egy vékony fénycsík szelte át az apró szobát.
Az izmaim ernyedtek voltak, még mindig zsibbadtak és alig bírtam mozgásra bírni őket, mikor igyekeztem megfordulni, hogy rálátást nyerjek az éjjeli szekrényen pihenő órára. Egy óra múlt pár perccel.
- Grace, ne mozogj – hallottam meg nénikém halk hangját az ajtóban, mire azonnal aggodalmas, fáradt vonásaira terelődött a figyelmem. Pár fürge lépéssel azonnal mellettem termett, hogy jobban szemügyre vegyen. – Hogy vagy? – kérdezte.
- Jól – motyogtam. – Mi történt? – kérdeztem, bár teljesen tisztában voltam a történtekkel. Arra voltam kíváncsi, hogy a többiek mit mondtak.
- Azon a napon, mikor történt a baleset elvileg mintha Diego hangját hallottad volna, lementél, hogy megkeresed, de én nem vettem észre, mert már aludtam, és elütött egy autó – magyarázta elcsukló hangon, könnyeivel küszködve. – Annyira sajnálom, Grace, annyira felelőtlen vagyok... jobban kellene figyelnem rád – szipogott, mire szabad kezemmel, mely nem volt begipszelve vigasztalóan igyekeztem a tőlem telhetően legjobban megölelni.
- Nem a te hibád, Lorelai, én vagyok idióta... – magyaráztam. – De minden rendben, látod, jól vagyok – mosolyogtam, bár inkább éreztem magam fáradtnak és legyengültnek mintsem jól.
- Hála az égnek – szipogott.
- Paul? – kérdeztem összevont szemöldökkel. Ahogy eszembe jutott farkasom hihetetlen késztetést éreztem, hogy akár az egész világot felkutassam, hogy megtaláljam, s nem érdekelt, hogy mennyire éreztem magam kimerültnek.
- Lenn van a nappaliban, már napok óta itt ücsörgött melletted, végre sikerült rávennem, hogy egy kicsit lepihenjen – magyarázta. – Rendes fiú, Grace, nem gondoltam volna, hogy ilyen komoly a kapcsolatotok...
- Annál sokkal komolyabb – mosolyogtam bágyadtan.
- Te csak pihenj, én elmegyek kiváltani pár gyógyszert és bevásárolok – magyarázta letörölve nemrégiben kiszökött könnyeit, miközben igyekezett rám villantani egy megnyugvó, vigasztaló mosolyt. – Meg ne mozdulj, ha valami kell szerintem Paul nem sokára felébred, vagy ha elordítod magad száz százalék, hogy két másodperc alatt itt lesz.
- Értettem – mosolyogtam, majd hagyva, hogy gyors puszit nyomjon a homlokomra kivártam, míg elhajtott az autóval. Bármennyire is tudtam, hogy Lorelai feleannyira sem tudja, hogy milyen erős a kapcsolatom Paullal nem gondolhatta komolyan, hogy tényleg ágyban maradok, miközben Paul lent van. Jó, persze nénikém semmit sem tudott a mostanában körülöttem forgó dolgokról és ez így volt jól.
Először minden mozdulat nehézkesnek és fájdalmasnak tűnt, mintha súlyzókat emelgettem volna tagjaim helyett, de mire eltotyogtam a folyosó feléig egyre könnyebben sikerült leérnem a lépcsőn. Mintha berozsdásodtam volna, most próbáltam magam újra olajozni.
Ahogyan nénikém mondta farkasom a kanapén összegörnyedve szuszogott, bár gondterhelt vonásai egyáltalán nem arról árulkodtak, hogy jól aludna. Önző mód, de kicsit örültem neki, így legalább nem volt bűntudatom, hogy felébresztettem, miközben leültem a dohányzó asztal szélére és térdemen megtámaszkodtam ép karommal. Vajon mi történhetett a másikkal? Bármennyire is emlékeztem a dolgok java részére a karom eltörése homály volt előttem, ahogy még sok minden más is. Reméltem, hogy Paul majd tud nekem választ adni.
- Hm? – pislogott egyből, majd kissé összeszorítva szemeit egyből kipattantak, mikor felfogta, hogy előtte ülök. Ajkaimra erőltettem egy fáradt mosolyt, miközben figyeltem, ahogyan felül és minden porcikámat végig méri.
- Grace – ejtette ki a nevem olyan lágysággal és aggodalommal, amitől jólesően megborzongtam. – Miért keltél fel? Pihenned kellene! – kezdett bele egyből.
- Jól vagyok! – nyugtattam meg. – Csak tudni akartam, hogy veled is minden rendben – vallottam még be, mire ajka széle megrándult, de szemei továbbra is szomorúan kémlelték minden vonásom.
- Mi történt? Nem mindenre emlékszem... – magyaráztam, de ő csak ellenkezően megrázta a fejét és felállt.
- Addig nem mondok semmit, amíg ágyba nem kerülsz – mondta, de mielőtt még válaszolhattam volna könnyedén a karjaiba kapott és óvón vigyázva minden porcikámra elindult velem az emeletre.
- Paul, erre igazán semmi szükség, jól vagyok – makacskodtam, noha tagadni sem bírtam volna, hogy mennyivel jobb volt visszakerülni az ágyba, miközben Paul is óvatosan ép oldalamra feküdt és még vigyázóbban a mellkasára vont. Tényleg kezdtem úgy érezni magam, mint egy porcelánbaba, amit akár a szél leggyengébb erejétől is összeroppanhat.
- Amíg mi csatáztunk az a vérszopó ugyebár elrabolt téged... csak másnap vettük észre, mikor mind összegyűltünk Saméknél, mert...szóval...nem minden úgy sikerült, ahogyan terveztük – hangja akadozó volt és felettébb szomorú.
- Mi történt? – húztam össze a szemöldököm, mikor minden erőm összeszedve könyökömmel megtámasztottam magam, hogy felnézhessek fáradt, nyúzott arcára. Borzalmas volt így látni őt, mint aki évek óta nem pihente ki magát.
- Jaredet elkapta egy vámpír – mormolta végül, mire a levegő akaratlanul is bent maradt a tüdőmben. Szívből reméltem, hogy ez csak egy álom.
- Hogy érted? – kérdeztem abban reménykedve, hogy némi bordatörést vagy más egyéb törést kapok válaszul.
- Jared meghalt – Paul hangja összeolvadt az én megdöbbent hallgatásommal, miközben reakcióim figyelte. Sötét szemeiben rengeteg bánat vegyült fivére elvesztése miatt, nem túlzok, ha azt mondom, hogy talán pár könnyet is láttam megcsillanni szemeiben.
- Annyira sajnálom – motyogtam végül, miközben igyekeztem sérült kezemmel végigsimítani szomorú arcán.
Akaratlanul is felvillant előttem Jared mindig mosolygós arca és jókedvű viccei, amik miatt olykor egy jókora tockos csattant a tarkóján. Eszembe jutott szeretetteljes pillantása valahányszor Kimre nézett.
- Hogy van Kim? – kérdeztem egyből.
- Nagyon rosszul – motyogta. – Elzárkózott tőlünk, most a bátyja haza jött és igyekszik életet lehelni a lányba, de Kim képtelen megbirkózni egyedül Jared elvesztésével, ráadásul azzal is, hogy terhes – magyarázta. Láttam feldúlt ábrázatán, hogy azon kattog az agya miként is segíthetnénk Kimen, de mindketten tudtuk, hogy lényegében Kimre hárul ama feladat, hogy túllépjen ezen. Neki kell megbirkóznia ezzel, bár fogalmam sem volt róla, hogy hogyan lesz ehhez ennyi ereje. Még belegondolni is borzasztó volt, hogy elveszthettem volna Pault. Biztosan nem élném túl, ha valami baja esne.
- Terhes? – képedtem el, mikor tudatosult benne, hogy farkasom mit is mondott. Persze eszembe sem volt megkérdezni, hogy meg-e tartja. Kilencvenkilenc százalékig biztos voltam benne, hogy megtartja a babát. Én is ezt tettem volna, hiszen az az apró lény volt az egyetlen dolog, ami Jared után maradt. Bíztam benne, hogy a baba majd képes lesz és kimenti a gyászból.
- Mi is az utolsó pillanatban tudtuk meg Jared gondolatain keresztül – folytatta Paul. – Láttuk rajta, hogy izgatott, de nem tudtuk miért, direkt nem gondolt rá, aztán csak megtörténtek a dolgok és mindannyiunkat megkért, hogy vigyázzunk Kimre és a babára... Persze kérnie sem kellett volna, mindannyian szeretjük Kimet, ráadásul a bevésődöttek ugyanannyira a falkához tartoznak, mint mi magunk, farkasok... Alap, hogy figyelünk rá, főleg ilyen helyzetben – magyarázta. Mintha csak Jaredet próbálta volna biztosítani afelől, hogy lenyomata továbbra is hatalmas biztonságban lesz.
Óvatosan végig simítottam arcán, mire engedelmesen simult érintésemhez.
- Persze, hogy Kim mellett állunk – mondtam. – Hatalmas szüksége lesz most rátok és biztos vagyok benne, hogy a kisgyerek jobb nagybácsikat nem is kaphatna – mosolyodtam el halványan. Ugyan a farkasok nem voltak vér szerint testvérek, de mivel mindannyian testvérként szerették a másikat, ezért kérdéses sem volt, hogy a farkasok milyen szerepet töltenek majd be a kisgyerek életében.
- Szerinted megtartja? – kérdezte kissé összevont szemöldökkel.
- Valószínű – bólintottam. – Én is megtartanám, de szerintem bármelyik lenyomat – magyaráztam.
- De csak tizenhat vagy – mormolta ellenkezően.
- És terhes sem vagyok, ráadásul szerencsére te is épségben vagy, szóval erről eleve hülyeség beszélni – magyaráztam. – Különben is, a kor csak egy szám! Igenis képes lennék egy gyereket felnevelni, ha nem lenne más választásom! Főleg, ha az a baba tőled lenne! – Mikor végre gondolkodtam is és nem csak beszéltem ész nélkül éreztem, ahogy az arcom vörös pírba borul hirtelen jött vallomásomra visszagondolva.
- Szeretlek – mondta végül, miközben óvatosan végig simított kipirult arcomon. – Annyira aggódtam érted – suttogta alig halhatóan. Fájdalomtól megvonagló arcán láttam, ahogy újra lejátszódik benne az egész, s abban a pár pillanatban bármit megtettem volna, hogy ne gondoljon ezekre, noha kíváncsi voltam, hiszen még nem mondott el mindent.
- Mi történt? – kérdeztem.
- Mikor Saméknél voltam és nem vetted fel a telefont eszembe jutott, hogy Damien sehol sem volt... Azt hittem valaki más már végzett vele, aztán jött Jared és teljesen kiment az egész a fejemből... Mikor tudatosult bennem, hogy nem vagy otthon, ráadásul a vérszopó szaga elég élénken bűzlött még a ház körül Edward és Alice ott maradtak, hogy beszéljenek majd a nénikéddel. Nem tudom mit mondtak neki, de nagyon jól kimagyaráztak mindent. Hiába, az apró vámpírlánynak jó beszélőkéje van... Amíg ők ott maradtak mi a szagotok irányába igyekeztünk. Nem tudom mi volt a célja a vérszívónak, mert hihetetlen könnyen rátok akadtunk, de aztán semmi sem úgy sikerült, ahogyan vártuk. Mikor ki jött a házból az egész környéket a te sikításod töltötte be, ami teljese elterelte a figyelmem. A vérszívóval végül Embry és Jacob végzett, amíg én és Carlisle bementünk hozzád. Ahogy kiderült az a pióca megharapott, azt hittem átfogsz változni, egyszerűen borzasztó volt az a tehetetlenség, amiért nem tudtam mit csinálni érted... Végül Carlisle mondta, hogy fogjalak le, mert képtelen voltál nyugton maradni, miközben ő ki akarta szívni a mérget... Akkor tört el a kezed, annyira sajnálom. Jobban kellett volna figyelnem rád! – magyarázta.
- Semmi sem a te hibád – mondtam teljesen komolyan, miközben egyik kezemmel óvatosan megtapogattam a nyakam. Éreztem érintésem alatt a két kis lyukat, ráadásul a bőröm ott sokkal hidegebb volt. Még a hideg is kirázott annak emlékére.
- Azt hittem átváltozol – suttogta. Hangja csöpögött a fájdalomtól, mire kezem ismét visszatért az arcához. Leakartam simítani vonásairól a fájdalmat, de a gyötrődést nem tudtam letörölni róla.
- Mi történt volna, ha átváltozom? – kérdeztem hirtelen.
- Nem tudom – motyogta végül teljesen őszintén, hiszen mindketten tudtuk, hogy a bevésődés nem biztos, hogy minden fajtán átível. Kételkedtem benne, hogy megmaradt volna akkor köztünk ez a kapocs. – De nem is érdekel, itt vagy, ember vagy, a szerelmem vagy – mosolyogta, mire viszonoztam gesztusát és kedveskedve apró csókot hintettem ajkaira. – Persze jobban is vigyázhattam volna rád – húzta el a száját, mire megrovón megráztam a fejem.
- Ne butáskodj! Egy embert sem tudnék mondani, aki ennyire figyelt volna rám, mint te! És tulajdonképpen még szerencsés vagyok, csak egy kéztörés, ami ugyan egyelőre megnehezíti az öltözködést, de ennél sokkal nagyobb bajom is eshetett volna – igyekeztem rávilágítani arra, hogy milyen szerencsés is vagyok és ne legyen ennyire pesszimista. Túl elfogult volt velem kapcsolatban, ami ugyan hízelgett, de egyáltalán nem tetszett, ha arról volt szó, hogy önmagát marcangolja.
- Majd mindenben segítek – csillant fel kajánul a szeme, mire csak felnevettem és újra megcsókoltam.
- Majd meg kell köszönnöm Cullenéknek, főleg Carlislenak – motyogtam inkább csak magamnak. – És Kimnek is hatalmas szüksége lesz majd segítségre – tettem még hozzá.
- Mindent megoldunk, cica, de egyelőre arra használd fel minden erőt, hogy meggyógyulj – mondta, miközben óvatosan mellkasára fektetett és simogatni kezdte a hátam.
Hosszú percekig hallgattam egyenletes szívverését és elmélyülő lélegzetvételeit, miközben ő szépen rátért az álmok világára, de karjainak ölelése egy percre sem gyengült. Pont olyan óvó védelemmel ölelt körbe, mint mindig.
Amennyire feltudtam nézni fellestem nyugodttá vált arcvonásaira, ami engem is ellazított, s lassan újra álomba ringatott.

22. Mit akarsz te tőlem?!

Hellóka!

Nem árulok el nagy titkot; közeledünk a történet végéhez.:) Ha ma összejön öt komment holnap hozom a következő fejezetet és az epilógust.:)

Xoxo.Bri.

22. Mit akarsz te tőlem?!

"Az én szerelmem nem tudott meghalni. De élni sem."

Pihegve feküdtem ziláló mellkasán, miközben ő szórakozottan simogatta a hátam, s olykor apró puszikat nyomott a homlokomra. Pillanatokig csak hallgattam szívének lassan rendeződő szívdobogását és lélegzetvételét, miközben ő szokásához híven szorosan ölelt magához.
- Holnap vigyázz magadra – kértem halkan. Nem voltam biztos benne, hogy meg is hallotta rekedt szavaim, de mikor ujjai pár pillanatra megálltak és a lélegzet is tüdejében rekedt biztossá vált, hogy nem csak a falhoz beszéltem. Szavaim nem tűntek el az éjszaka csendjében, hanem végre valóban célba értek, mert óvatosan leemelve mellkasáról a párnára fektetett, miközben könnyedén fölém magasodott.
- Figyelj – kezdett bele, miközben szabad kezével az arcomon simított végig újra és újra. Jóképű vonásai most komolyak voltak. Egy pillanatra sem eresztette el a tekintetem, s én teljesen a bűvkörébe kerültem. Csak hallgattam mély baritonját, mint kisgyerek az esti mesét lefekvés előtt.
Azokban a percekben éreztem csak igazán, hogy letelt az egy hét. Holnap harcolni mennek, s én egyáltalán nem éreztem biztonságban farkasom irháját. Szívből reméltem, hogy ott nem fogja ennyire félvárról venni a dolgokat, noha most teljesen komolyan beszélt, ami egy kicsit megnyugtatott.
- Ne aggódj fölöslegesen, mert visszajövök, érted? Nincs az a földi erő, ami visszatarthat ettől, amíg az a vérszopó – utalt Damienre – életben van és félsz tőle – Zavartan lesunytam a szemem, elvégre könnyedén rájött, hogy miért vagyok annyira zilált, mikor ma találkoztunk félúton.
- Szeretlek – motyogtam végül, mire halványan elmosolyodott és ajkaimhoz hajolva apró csókot hintett ajkaimra.
- Én is szeretlek téged – mosolyogta, majd újra karjaiba emelve mindkettőnket elnyomott az álom.
A reggel, ahogyan valószínű minden lenyomatot egyedül ért. Paul már sehol sem volt. Csak egy cetli fogadott, hogy ma még gyakorolnak kicsit és egyeztetniük kell Cullenékkel is. Na meg persze az is ott díszelgett macskakaparós írásával, hogy szeret és ne csináljak semmi hülyeséget, amíg távol van. Igazából azt sem tudtam, hogy mit kellene tennem, amíg távol van. Előre tudtam, hogy nincs az a tévé műsor vagy házi feladat, ami letudja kötni a gondolataim. Hihetetlen késztetést éreztem, hogy percenként az órára pillantsak, miközben jobb elfoglaltság híján összedobtam némi milánóit tudván, hogyha valahára hazaér farkasom biztosan éhes lesz. Ezt legalább el lehet raktározni a hűtőben anélkül, hogy megromlana.
Azt hittem ezzel eltudok pepecselni legalább egy fél napig, de tévedtem. Mikor az órára pillantottam dél múlt pár perccel, s jobbnak láttam inkább haza menni. Paul nélkül ez a ház egyáltalán nem tűnt olyan otthonosnak és biztonságosnak, mint ahogy legelőször láttam. Paul nélkül hirtelen semmi sem tűnt jó ötletnek. Inkább igyekeztem mellőzni vészjósló gondolataim és a legközelebbi busszal inkább visszamentem Forksba.
Mire haza értem Lorelai aludt, így igyekeztem nem túl nagy zajt csapva lezuhanyozni, majd inkább letelepedtem a tévé elé a kanapéra, hogy beletemetkezzek egy cseppet sem érdekfeszítő szappanoperába, ahol negyedóránként csattant egy pofon valaki arcán, miközben a szerelmes, ömlengő vallomások is egymást követték. Ilyenkor örültem, hogy Paulból hiányzik ez a fajta eltúlzott romantika. Úgy szerettem őt, ahogyan van. Valamiért többre értékeltem arcpirító megjegyzéseit, mintha minden órában prózákat mondana, de az nem is ő lett volna. Nem is illett volna pimasz mosolyához és kaján pillantásaihoz, melyek emlékére jóleső bizsergés futott át a gerincemen. Nem akartam elveszíteni őt, nem akartam, hogy bármi baja legyen, mint ahogyan a többi farkast is féltettem. Mindannyiuk aranyos volt és tényleg egy családként működtek, amiért olykor elkapott az irigység, de az utóbbi egy hétben annyit rángatott Paul Lapushra és a falkájához, hogy néha már én is úgy éreztem, közéjük tartozom.
- Menj fel, elfekszed a nyakad – rázogatott meg finoman nénikém, mire kábán pislogva párat pillantottam a tévé alatt lévő digitális órán. Fél hét. – Vagy nem vagy éhes? – kérdezte, mire hümmögve megráztam a fejem.
- Ma is estére mész? – kérdeztem összevont szemöldökkel. Bármennyire is jött kapóra, hogy mostanában inkább éjjelre ment dolgozni, mégis kezdtem aggódni érte. Túl sokat dolgozik.
- Nem – rázta meg a fejét egy tincset visszaigazítva a füle mögé. – Mikor jöttél haza? – kérdezte.
- Nem tudom – ráztam meg a fejem, noha tisztában voltam vele, hogy fél kettő körül járhatott az idő, mire átléptem a ház küszöbét. Persze, hogy tudtam hányóra. Szerintem egész életemben nem néztem annyit az órát, mint ma, de nem voltam biztos benne, hogy tanácsos-e nénikémnek ilyen „késői” időpontot mondani.
- Menj fel aludni, fáradtnak tűnsz – mondta végül, mire engedelmesen bólintva el is köszöntem tőle és felvonultam a szobámban. Úgy voltam vele, hogyha alszok akkor az idő talán gyorsabban telik.
Ahogy beléptem az apró szobába az esti hideg levegő egyből megcsapta kómás arcom, s se perc alatt kiűzte belőle a megmaradt álmosságot. Tisztán emlékeztem rá, hogy az ablakot tegnap becsuktam és nénikém sem szokott csak úgy bejönni a szobámba.
Pár pillanatra megtántorodtam, megfordult a fejemben, hogy inkább visszamegyek a nappaliba, de aztán mély levegőt véve becsuktam magam után az ajtót, hogy ne csináljak huzatot és bizonytalan léptekkel az ablakhoz sétáltam.
A kinti sötétség mindent beborított, pár lámpa világított be homályosan a kertre az utcáról, de a hatalmas erdő továbbra is ijesztően terebélyesedett nem is olyan messze. Elgondolkodtam, hogy vajon merre lehetnek, hogy mi történhetett, amíg én itthon loptam a napot, de nem tűnődhettem ezen sokat. Az ablakom alatt felszűrődő halk nesz egyből magára vonta a figyelmem, miközben hunyorogva igyekeztem hozzá szokni a sötéthez.
-Van ott valaki? – kérdeztem bizonytalanul, nem voltam benne teljesen biztos, hogy akarok választ hallani.
Ajkaim épp sikításra nyíltak volna, mikor egy tisztán látható alak teste könnyedén elmosódott, majd hihetetlen közel került, ahogy felugrott az ablakom párkányára. Éreztem, ahogy a vér kisiklik az arcomból, miközben igyekeztem minél előbb elhátrálni, de a hideg ujjak vasbilincsként kulcsolódtak a csuklómra, míg másik kezével a számra tapadt.
Egy erős rántással kihúzta alólam a talajt, s az egész szobát, miközben bennem annyira élt a menekülés ösztöne, hogy egy óvatlan mozdulattal elvesztettem véglegesen az egyensúlyom, s egyenesen jéghideg karjaiba hullottam.
- Csak beszélgessük, Grace, kérlek – suttogta halkan a fülembe, mire még a vér is megfagyott az ereimben. – Elengedlek majd, csak beszélgessünk – hangja olyannyira könyörgő volt és kétségbeesett, hogy pár pillanatra meg is sajnáltam, amit egyből kihasznált, mert egy utolsó mozdulattal kirántott az ablakból és úgy suhant be az erdőbe karjai közt velem, mintha nem lennék nehezebb, mint egy tollpihe.
Csak néhány másodpercig futott át agyamon a remény, hogy tényleg csak beszélgetni akar, majd elengedni, mikor eszembe jutott, hogy Gracenek hívott, de ahogy jött el is múlt az érzés. Vöröslő, fanatikus pillantásától rá kellett döbbennem, hogy közel sem vagyok olyan helyzetben, hogy elengedjen.
Karjaim akaratlanul fontam nyaka köré, mikor beérkeztünk a fák takarásába, s én ijesztőbbnek találtam ama lehetőséget, hogy elejt vagy neki megyünk egy fának, bár ez képtelenség lett volna. Olyan érzésem volt, mintha repülnénk, a lába talán nem is érintette a talajt, szerintem akár csukott szemmel is képes lett volna szlalomozni a fák között.
- Tegyél le! – könyörögtem neki. A menetszéltől még a könnyeim is kijöttek, bár azt a lehetőséget sem vetettem volna el, hogy a félelemtől szöktek ki a helyükről. – Kérlek, Damien! – folytattam, de mintha meg sem hallott volna. Csak szorosan tartott a karjaiban, miközben halhatatlan szellemként suhant a fák rejtekében.
Gondolataim vadul cikáztak menekülési útvonalat keresve, de annyira kétségbeejtően nem volt semmi lehetőségem, hogy az már a torkom fojtogatta, pedig nem akartam sírni. Nem akartam neki kimutatni, hogy mennyire félek tőle, miközben azt sem tudtam merre vagy hova akar egyáltalán vinni. Mit akar velem csinálni? Tényleg nem fog haza vinni? Paul megtalál?
- Hova viszel? – kérdeztem újra próbálkozva, mire ajkai pár pillanatra résnyire nyíltak, majd újra becsukódtak, s lassítani kezdett, míg végül léptei sétálássá csillapultak, ahogy elérkeztünk egy apró faházhoz.
Az épület rozogán ácsorgott a hatalmas fenyvesek között, s nem úgy tűnt, hogy a legközelebbi vihart kibírja, noha már itt állhatott pár évtizede. Teljesen üresen és elhanyagolva.
- Mit akarsz te tőlem? – kérdeztem értetlenül, nem kevés gyűlölettel a hangomban, mikor végre lerakott a két lábamra, de ujjait szorosan a csuklóm köré fonta. Esélyem sem lett volna elmenekülni. Ha mégis sikerült volna kicsúsznom markából se perc alatt utolért volna, és nem akartam tudni, hogy menekülésemmel mennyire dühítettem volna fel az amúgy is labilis vámpírt.

21. De azért szeretlek

21. De azért szeretlek

"Önmagamról megfeledkezve féltem őt, tudván, hogy elvesztése egyben az én vesztem is."

A múlt nem ismétli önmagát. Ebben majdhogynem teljesen biztos voltam, de az az aprócska, megmaradt bizonytalanság folyton képes volt elbizonytalanítani egész héten. Gondolataim rengetegszer forogtak Cosette és Damien között összefüggéseket találva köztem és a lány között, miközben azzal nyugtattam magam, hogy Paul és az én történetem nem ér olyan tragikus véget.
A napok villámgyorsan teltek, s nem csak bennem, de a többi lenyomatban is nőtt a feszültség. Kimben rengeteg rossz előérzet talált utat, ami engem sem hagyott nyugodni. Ráadásul Paul olyan félvárról vette az egész újszülött vámpírok elleni csatát, hogy az borzasztó!
- Ne aggódj már annyit, cica! – szokta mondogatni, mikor éjszakánként folyton ébren talál, s szorosabban magához ölel. – Olyan butus vagy!
- Kíváncsi vagyok te mit szólnál egy fordított helyzetben! – horkantottam, mire arcán pár pillanatra megrándultak az izmok. Ahogyan gondoltam ez egyből nem tetszett neki.
- Mivel tisztában lennék vele, hogy milyen erős és ügyes vagy nem aggódnék fölöslegesen – mondta végül, de mindketten tudtuk, hogy hazudik. Talán még jobban féltene, mint most én őt. – De mivel nem vagyunk fordított helyzetben és én vagyok a farkasfiú nem te a farkaslány fölösleges ilyenről beszélnünk – folytatta.
- Hát szívesebben lennék ott veled, mint itthon azt várva, hogy mikor jössz haza! – pánikoltam immár sokadszorra. Szerintem csak azért nem unta meg ezt eddig, mert mindig látszott az arcán, hogy mennyire jól is esik neki törődésem és féltésem iránta.
- Azért ennyire ne bízz bennem, kérlek – mormolta némi éllel a hangjában, mire bűntudatosan felsóhajtottam és oldalamra fordulva megtámaszkodtam széles mellkasán.
- Tudod jól, hogy nem arról van szó, hogy nem tartalak elég erősnek vagy ügyesnek – magyaráztam, miközben akaratlanul is körözni kezdtem mutatóujjammal mellkasán. – Ez nem attól függ, hogy te mire vagy képes, egyszerűen csak érzem – vontam vállat.
Keze óvatosan, de magabiztosan fonódott mellkasán köröző kezemre, s ajkaihoz emelve tenyerem cuppanósan belepuszilt, mire halkan felnevettem. Barna szemei nevetésem hallatán jobb kedvre derültek, miközben közelebb húzva magához hosszan megcsókolt. Ajkai lágyan, ráérősen szórakoztak ajkaimmal, miközben egyik kezemmel az arcán simítottam végig újra és újra. Könnyű mozdulattal húzott magára, miközben magam alatt éreztem felgyorsuló szívverését, ami mintha az én pulzusommal dobogott volna egy ritmusban.
- Aludnod kellene, holnap még vár rátok egy nehéz nap – mondtam kissé eltávolodva vékony ajkaitól. Másnap még Sam berendelte mindnyájukat, hogy gyakoroljanak. Jasper jobb tanárnak bizonyult, mint ahogyan azt hitték, de persze Paul sosem ismerte volna be. Számukra Cullenék mindig vérszívók maradnak, amit nem is igyekeztem megcáfolni. Egyikőjüket sem ismertem, igazából nem is akartam, tekintve, hogy vámpírból bőven elég volt Damien. A férfit mindig megérezte körülöttem Paul, ami miatt egyre nehezebben tudtam őt elküldeni a dolgára. Sosem akart magamra hagyni, s a csatához közeledve nem is akartam elengedni őt.
- De ha Damien nem az újszülöttekhez tartozik... nem lesz ott a csatánál sem – mormoltam az utolsó előtti nap, mikor Lorelai újra éjszakára ment a kórházba. Paullal ilyenkor sokkal nyugodtabbak lehettünk. Noha tudta nénikém, hogy farkasommal immár minden rendben arról még mindig nem szóltunk és nem is terveztünk neki szólni, hogy az esetek nagy százalékában az éjszakákat is itt tölti.
- Cullenék szerint igen, mert tudja az a pióca, hogy amíg én vagyok nem juthat a közeledbe, ezért először engem kell eltennie láb alól – magyarázta teljes lelki nyugalommal.
- De nem fog! – mormoltam, mire jókedvűen felnevetett és újra magára vont.
- Tényleg jó lesz már, ha ez az egész lezajlik, mert nem bírják az idegeid – viccelődött, mire csak sértetten kiöltöttem rá a nyelvem. – Én tényleg egyszer leharapom – utalt kiöltött nyelvemre, mire közelebb húzva magához ajkait az enyémre nyomta.
- Ha ezt tudom mindig ki öltöm rád a nyelvem – hecceltem, mire csak felnevetett és újra megcsókolt.
Az órák javarészt így teltek. Hol azon vitatkoztunk, hogy mennyire felelőtlen a csatával kapcsolatban, majd azon, hogy én mennyire aggodalmas vagyok, ami aztán azzal végződött, hogy tovább csókolgattuk egymást.
Valahol mélyen mindketten tisztában voltunk annak esélyével, hogy ezek az utolsó napjaink, noha egyikünk sem merte kimondani. Paul talán még gondolni sem mert rá, ahogyan én sem. Ezt a lehetőséget egyáltalán nem akartuk elismerni, főleg ő nem azzal a csökönyös, magabiztos gondolkozásával.
- Lorelai – szólítottam meg végül nénikém, miközben ő a konyhában ténykedett. Paul az utolsó simításokat végezte a falkájával. Mindannyian lázasan készültek, sokkal nagyobb lelkesedéssel, mint amennyire a lenyomatok várták ezt az egészet.
- Mondjad, szívem – mosolyogta, miközben pár mappát helyezett a táskájába. – Valami gond van? – kérdezte összevont szemöldökkel, pár pillanatra megállva a mozdulataival.
- Nem, dehogy! – nyugtattam meg azonnal, mire halványan elmosolyodott és tovább pakolászott, miközben én egyik lábamról a másikra támaszkodva igyekeztem megtalálni a megfelelő szavakat. Igazából azt sem tudtam miképpen vezessem ezt elő nénikémnek, de aztán inkább eldöntöttem, hogy kimondom, aztán lesz, ami lesz.
- Arra gondoltam, hogy...szóval megengedhetnéd, hogy...Paulnál aludjak – nyögtem ki végül, miközben szavaim végére összeszorítottam a szemem, de amikor nem jött azonnal a helytelenítő, mérges válasz kíváncsian, még mindig félve kilestem a szemhéjaim mögül.
- Biztos? – kérdezte aggodalmasan. Nem igazán tudta, hogy mit is feleljen, miközben a táskája szíját szorongatta.
- Igen – feleltem magabiztosan, hiszen ő nem tudta, hogy ezzel az aggodalmával régen elkésett. – Szóval, akkor elengedsz? – kérdeztem. Nem akartam sürgetni őt, de azért a kíváncsiság mégiscsak hajtott.
- Elég nagy vagy, hogy efelől dönts – sóhajtotta végül. – Különben is, ha egy kicsit hasonlítasz rám akkor, ha nemet mondok elszöksz – tette még hozzá, csakhogy oldja a feszültséget, mire halkan felnevettem.
- Köszönöm – mosolyogtam, miközben átszelve a köztünk lévő távolságot szorosan megöleltem vékony testét. Az utóbbi időben csak Paul izmos testét ölelgettem, s most nagyon is furcsa volt egy hozzám hasonló alkautút a karjaimba zárni.
- Én a helyedben pakolnék, mielőtt meggondolom magam – viccelődött, mire csak megráztam a fejem nénikém szavait hallva, de azért a biztonság kedvéért gyorsan elbúcsúztam tőle és felsiettem az emeletre.
Nem gondoltam volna, hogy nénikémet ilyen könnyű lesz rá beszélni erre, de tagadhatatlanul megnyugodtam válaszát hallva. Mondjuk biztosan nem lett volna ilyen nyugodt, hogy eddig erről nem is kértem ki az engedélyét. Egy életen át tartó, rácsos ablakú és ajtajú szobafogságot kapnék, ha megtudná. Még az a szerencse, hogy nem fogja.
Gyorsan lezuhanyoztam, elpakoltam az egyik válltáskámba és még egyszer elbúcsúzva nénikémtől útnak indultam.
Paullal azt beszéltük meg, hogy majd útközben értem jön, ha elengednek, addigra már biztosan eltud szabadulni a gyakorlásból, hiszen erre az estére minden farkasfiút szabadnapoltak.
Mióta Damien meglepett a parton, az erdőnél azóta valahogy cseppet sem volt ínyemre, ha az erdő közelében kellett mászkálnom. Minden neszre felkaptam a fejem és rosszabbnál rosszabb gondolatok kezdtek el körözni a fejemben, ha huzamosabb ideig nem ment el mellettem egyetlenegy autó sem.
- Paul? – kérdeztem bizonytalanul, mikor egyre többször és egyre közelebbről hallatszottak ki halk zajok az erdőből. – Paul? – kérdeztem újra bizonytalanul.
- Nyugi, cica, jelen – lépett elő magas alakjával az erdőből Paul, mire torkomból megnyugvó sóhaj szakadt fel. – Minden rendben? – kérdezte aggodalmasan kissé feldúlt ábrázatomat látva.
- Persze – nyugtattam meg, igyekezve rá villantani egy gondtalan mosolyt. – Szia – köszöntem végül, miközben ő lejjebb hajolva kedveskedve megcsókolt, miközben ujjainkat összevonva tovább indultunk Lapush házai felé.
- Csak úgy elengedett? – kapott észbe.
- Látod – mosolyogtam. – Persze nem örült, de sejtése sincs, hogy az unokahúgát már megrontotta a csúnya farkas – viccelődtem, mire barna szemeiben perverz fény csillant.
Minél több időt töltöttünk együtt annál jobban átvettem Paul csipkelődős szokását. Már nem pirultam el minden szavától, amivel megilletett, amit szomorúan vett észre, de örömmel konstatálta, hogy tetteivel még mindig képes teljesen vörösbe borítani az arcom..
Furcsa megnyugvás lett úrrá rajtam, mikor végre elértünk Paul házához. Nem csak a lehűlt levegő miatt, de a biztonságérzetem is megnövelte.
- Paul, merre van serpenyő? – kérdeztem, mikor kénytelen voltam feladni a keresgélést és megindulni az emeletre, hogy útmutatót kérjek. Néha hajlamos voltam megfeledkezni róla, hogyha hangosabban szólnék meg is hallaná, amit mondok.
- Szerintem a felső szekrényekben...talán a középső – szólt ki a fürdőszobából, mire csak bólintottam, amit bár nem láthatott, de a serpenyő mégiscsak meglett. Olyan magasságba, amit nem igazán tudtam elérni segítség nélkül. Mire nem jók még a székek az ülésen kívül...
- Bár igazán értékelem innen a kilátást, de ne le ne ess! – Paul hangjára ijedten összerezzentem, miközben nagy nehezen kibogarásztam a serpenyőt a helyéről.
- Bolond vagy – mormoltam fejemet rázva, lerakva a kredencre azt a fránya edényt és vissza csukva a szekrény ajtaját. – Paul! – sipítottam, mikor megéreztem ujjait a derekamon, ahogyan könnyedén leemelt a székről. Ismét sokkal alacsonyabb voltam nála. – Nem ér, nem használhattam ki a pillanatot, hogy magasabb vagyok – panaszoltam, mire csak fejét rázva felnevetett és egy könnyed mozdulattal visszarakta helyére a széket, míg én összecsaptam némi rántottát. Na jó, nem némi rántottát, hanem sok rántottát, ugyanis arra is volt időm rá jönni, hogy mindegyik farkas feneketlen, ha ételről van szó. Főleg, ha azt egy átedzett nap után kapja.
Miután megvacsorázott és az én torkomon is lekönyörgött pár falatot gyorsan elmosogattam, amíg Paul egy méternél távolabb nem volt hajlandó elmenni a közelemből.
- Borzasztó vagy – közöltem vele, mikor figyelmetlenül beleütköztem izmos karjaiba, melyek azonnal körém fonódtak.
- De szeretsz – mosolyogta elégedetten, mire csak szemet forgattam.
- De szeretlek – helyeseltem végül, mire győzelemittasan felnevetett és lecsapott az ajkaimra.

20. Cosette

20. Cosette

"Nincs annál kegyetlenebb dolog, mint egy soha be nem teljesülő szerelem."

A reggel újra a két forró kar ölelésében ért, mikor hangos farkasvonyítás szakadt fel az erdőből, amire nem csak én, de Paul is egyből felriadt. Pár pillanatig csendben kémlelte az ablakot, ahonnan tökéletes rálátás volt a fenyők égbenyúló alakjára, majd mikor újra felvonyítottak kénytelen volt elereszteni karjaiból, miközben a lehető leggyorsabban felöltözött.
- Sietek vissza – hadarta, miközben fölém hajolva gyors csókot nyomott ajkaimra, s már ott sem volt. Talán percekig csak feküdtem a becsukódott ajtót figyelve, miközben igyekeztem fülelni a kinti zajokra. Megmertem volna esküdni rá, hogy a következő, közelebbi vonyítás Paultól jött.
Mikor gondolataim megelégelték a valóságot egyre inkább a múltba, vagyis inkább az éjszaka történtekbe akartam bepillantást nyerni. Ahogy felidéződött bennem minden csókjának becézése és érintésének forrósága az arcom lángba borult, miközben megborzongtam, ahogy egy mély sóhaj kíséretében újra beszívtam Paul férfias illatát.
Újabb percek teltek el, mikor végre rávettem magam, hogy felkeljek, s visszavegyem tegnapi ruháim, miközben jobban körülnéztem a szobában.
A falakon családi képek díszelegtek, leginkább az anyukájáról és a húgáról, ahol néhol ő is ott volt. Már kicsit látszottak idővel kiférfiasodó vonásai, pimasz mosolya szinte minden képen ott játszott. A nővére gyönyörű volt mandulavágású, szinte fekete szemeivel, hosszú, fekete hajával és bájos mosolyával. Sokban hasonlított az anyjára, de Paul inkább az apjára ütött, akiről csak egyetlen egy kép díszelgett egy álomfogó tollainak takarásában. A férfi acélos vonásai és bronzos bőre pontosan Pauléra emlékeztetett, ahogyan az a megmagyarázhatatlan, önzetlen szeretet is a szemeiben, miközben fia mellett guggolva szorosan megölelte az akkor még apró testet.
Az asztalon rengeteg tankönyv és összefirkált füzet hevert, ketté tört ceruzákkal és kiömlött tollakkal. Az egész szoba olyan Paulos volt, elvégre biztos voltam benne, hogy a ceruzákat nem jó kedvéből törte össze... És a földön heverő anyagdarabog sem attól lehettek, hogy unalmában ruhákat szaggat...
Az órára pillantva végül aztán kénytelen voltam haza indulni, elvégre Lorelai biztos nem tudott éjjeli hollétemről, s ha már otthon van nem lenne jó sokat késlekedni. Hagytam egy cetlit a konyhaasztalon, majd végleg magam mögött hagytam Lapush partjait és házait erre a napra.
Bár az idő sokkal melegebb volt, mint általában és a nap is egyre több sugarát küzdötte át a felhőkön, de egyáltalán nem volt kedvem egy ilyen hosszú sétára, ráadásul az erdő mellett... Biztos voltam benne, hogy Damien bármikor felbukkanhat, amikor csak jónak látja és a tegnapi álmom cseppet sem hagyott nyugodni.
Diego... kutyusom emlékére a mellkasomban lévő szorítás új erőt vett, s gondolni sem akartam arra a lehetőségre, hogy szerelmem úgy végzi, mint a husky kölyök. Szegénykém... pedig csak megakart védeni...
- Grace! Már hívni akartalak, hogy hol vagy – szólt ki Lorelai a konyhából, mikor betettem a lábam az elő szobába, de látva sápadt arcom egyből komollyá váltak kerekded vonásai. – Mi a baj? – kérdezte.
- Diego megszökött – hazudtam, de tudtam jól, hogy az igazat nem mondhatom meg nénikémnek. Ez a legbiztonságosabb válasz a számára. – Egész reggel őt kerestem és sehol sincs – folytattam. Bár szavaim hamisak voltak az arcomra kiülő érzelmek egytől-egyig igaziak voltak. Fájt, hogy elvesztettem őt.
- Jaj, Kincsem... – sóhajtotta Lorelai, miközben megölelt. – Tudom mennyit jelentett neked az a kis dög – Nénikém mindig kis dögnek nevezte, de sosem rossz indulatból. Pontosan annyira szerette Diegot, mint én.
Nem válaszoltam. Pár percig eltemetkeztem szerető ölelésében, majd fáradtságra hivatkozva felmentem az emeletre, hogy lezuhanyozzak.
Visszaérve a szobámban Paul már ott ücsörgött az ágy szélén, mire majdnem felsikítottam ijedtemben, de vissza is nyeltem feltódult ijedtségem, miközben becsuktam magam mögött az ajtót.
- Bocsi – mosolyogta kisfiúsan, mint aki tudja, hogy rosszat tett, de nem különösebben sajnálja.
- Áh, tök mindegy – legyintettem hevesen dobogó szívemre utalva, hiszen a tegnapiak után szerintem már semmilyen tempó nem okozhatott gondot neki. – Mi újság? – kérdeztem leülve mellé, egyik lábam magam alá gyűrve.
- Sam megtalálta Damien nyomát, de a folyónál újra elvesztettük – sóhajtotta gondterhelten, miközben beletúrt hajába és egy hatalmas lendülettel hátradőlt. – Nagyon idegesít már a fickó! – morogta ellenségesen, mire csak horkantottam.
- Hát még engem! – mormoltam, mire helyeslően bólintott.
- Mit mondtál a nénikédnek? – kérdezte összevont szemöldökkel.
- Azt, hogy elszökött – sóhajtottam fáradtan, miközben hagyva kérlelő karjainak mellkasához bújtam és megpihentem szívének ütemes dobbanása felett.
- Annyira sajnálom, hogy nem érkeztem időben – mormolta, mire csak megráztam a fejem és megtámaszkodva mellkasán arcát tüntettem ki figyelmemmel.
- Milyen csatáról beszéltél tegnap? – kérdeztem hunyorogva, mikor felrémlett emlékeimben valami vámpír csata említése tegnapról.
- Ez bonyolult – sóhajtotta. – És nem is mesélnék róla, hogy ne aggódj fölöslegesen... – Szerintem még ő sem gondolhatta komolyan, hogy ezt annyiban hagyom.
- Mikről maradtam le? – kérdeztem kényelmesen elhelyezkedve karjaiban, miután ő felkúszott az ágy háttámlájához, hogy kényelmesen neki dőlhessen.
- Seth és Leah Clearwater is átváltozott, mert egyre több újszülött vámpír ólálkodik a környéken – kezdett bele. – Jacob kiderítette, hogy az a vörös hajú nő hozhatja őket létre akinek a párját megölte Edward Cullen, hogy megvédje Bellát. Amolyan bosszú -féle. Cullenék most visszatértek és Alice, aki látja a jövőt megjósolta, hogy egy hét múlva támadnak. Nekünk pedig fel kell készülnünk, hogy fogadjuk őket – magyarázta, miközben le sem vette rólam a szemét. Várta, hogy mégis mit szólok ehhez az egészhez, de nem sok jót láthatott. Éreztem, ahogy vonásaimon úrrá lesz az aggodalom és a féltés, amit akaratlanul is megmosolygott, miközben végig simított arcomon. – Nem kell aggódnod! – folytatta lelkesebben. – Gyerek játék lesz az egész! – biztosított. – Őszintén szólva várjuk is, jó buli lesz... – mosolyogta, mire csak horkantottam és vállba ütöttem. Persze meg sem érezte, és én nem is mertem nagyot adni neki. Úgyis az én kezem fájt volna.
- Ne hülyéskedj! – szóltam rá. – Ez igenis komoly dolog! És ha bajotok esik?!
- Aranyos, hogy aggódsz, de nem kell félned – nyugtatott meg. – Nem lesz semmi baj!
- De akkor is! Ha Cullenék tehetnek erről az egészről, akkor miért nektek kell veszélybe sodorni magatokat? – kérdeztem némi haragos vádlással a hangomban, mire számomra érthetetlenül elmosolyodott. – Mi van? – kérdeztem értetlenül.
- Csak jól esik, hogy így aggódsz – vont vállat olyan furcsa meghitt csillogással a szemeiben, ami pár pillanatra az én figyelmemet is lekötötte.
- Bolond vagy! – jelentettem ki végül, mire csak halkan felnevetett és végre megcsókolt.
- Vonzod a bolondokat – vont vállat végül, mire viccesen elfintorodtam és határozottan bólintottam kijelentésére.
- És az őrülteket – tettem hozzá, mire arca pár pillanatra elfelhősödött. – Oké, még mit nem mondtál el? – érdeklődtem.
- Az a pióca nem hiába hív Cosettnek – kezdett bele, mire egyből felkaptam a fejem. – Múltkor Edward látott téged a gondolataimban és ő is azt hitte rád, hogy Cosette vagy.
- De ki ez? Vagy tényleg én lennék, csak nem emlékszem rá? – kérdeztem hitetlenkedve. Mintha felpattannának bennem az őrület szikrái.
- A vérszívó Cullen mesélt erről, azt mondta, hogy az egyik fivére ismerte is a lányt még a háborúk idejéből... – kezdett bele. – A lány vámpír volt, majdnem olyan öreg, mint a Volturi... A háború idején megismerkedett egy fiatal katonával, akit sikerült teljesen magába bolondítania. A lány a háborúban meghalt, pár nomád vámpír széttépte, miközben a srác átváltozott, hogy örökre együtt lehessenek. Mire véget ért az átváltozása Cosette sehol sem volt és Damien azóta is őt keresi.
- Oh – motyogtam végül teljesen elképedve. – Akkor végül is tényleg megőrült? – kérdeztem.
- Ha az a lány fele annyira magába bolondította a fiút, mint amennyire te engem akkor lehet – ingatta a fejét, mire újra szemet forgattam. Nekem ez egyáltalán nem tűnt viccesnek, sem biztonságosnak.

19. Nincs megállj / +18

19. Nincs megállj

"Birtokba vette a lány ajkát, ahogy addig soha senki. Még soha, egyetlen csók sem juttatta túl azon a bizonyos ponton, senki nem hatott rá eddig úgy, hogy még többet kívánjon, és senki tüze sem égette még úgy, mint ez a tűz."

Damien vadállatként meggörnyedve meredt rám vöröslő, éhesen csillogó szemeivel. A hangos kutyaugatás és szívem heves verdesése talán az egész erdőt betöltötte, miközben a férfi torkából olykor figyelmeztető, türelmetlen morgás szakadt fel. Sápadt bőrén újra megcsillantak a lombkoronákon átszűrődő, sápadt fények. Pár pillanatra újra elcsodálkoztam földöntúli szépségén és tökéletességén, de csodálatom, mely egészen kevés másodpercekre magával ragadott el is tűnt. Helyét a fagyott utálat és a félelem vette át, mikor keze ismerősen a magasba lendült, hogy elcsapja útjából védelmezőm, aki egy nyekkenést követően végleg elhallgatott. Elnyílt ajkaimból sípolva tódult ki a levegő, amit eddig visszatartottam, amíg álltam a vörös szempár pillantását. Még pár pillanatig igyekeztem valamit kiolvasni a szemeiből, bármit, ami kicsit is hasznomra lehet, de az őrület szikráján és a dühön kívül az ég világon semmit sem találtam. Tekintetem inkább a fa tövébe villant, ahova nem rég az apró test zuhant, s a torkomból akaratlanul sikítástört föl, mikor az husky helyett egy hatalmas farkast találtam. Szürke bundája véres volt, s mintha az egyik törött bordája ki akarta volna szakítani vékony bőrét.
- Utállak! – sziszegtem dühösen pillantásom visszavezetve a vámpírra. Éreztem, ahogy a szemem égetik a könnyek, majd ki is buggyannak helyükről és végig folynak sápadt, elnyúlt arcomon. Minden tagom reszketett, miközben vörös íriszeiben pár pillanatig hitetlenkedő csillanás lett úrrá. Mikor talán sikerült felfognia szavaim kétségbeesett, teljesen lemondó dühöt tudtam csak leolvasni vicsorgástól eltorzult arcán, miközben teste újra ragadozóként görnyedt meg, ahogy rám akarta vetni magát.
Hálát adtam az Istennek, mikor végül felébredtem abból a borzalomból. A vérem a fülemben lüktetett, miközben szemeim előtt folyton felvillant a farkas élettelen teste. Kellett pár perc és rengeteg mély lélegzetvétel, hogy teljesen letudjak nyugodni, miközben szemeim hozzá szoktak az esti félhomályhoz. Gondolataim igyekeztem elterelni az álmomról, elakartam felejteni Damient, egyáltalán nem akartam rá gondolni, miközben Paul karjaiban feküdtem.
Izmos karjai óvón öleltek magukhoz, s hátamon éreztem minden lélegzetvételét, miközben egyenletesen a nyakamba szuszogott. Pár pillanat múlva megéreztem valamit, amit nem igazán tudtam mire vélni, de mikor tudatosult bennem a dolog a pír teljesen elborította az arcom.
- Paul – suttogtam, kételkedtem benne, hogy felébred gyenge, döbbenettől teljesen megfakult hangomra, de aztán mégiscsak adta jelét, hogy sikerült valamennyire kirángatnom az álmaiból.
- Hm? – motyogta álmosan, amiért kicsit bűntudatom lett, hogy látszólag a legszebb álmaiból ébresztettem fel, de nem volt más választásom. Annyira magához szorított, hogy még arrébb menni sem tudtam volna, hogy ne érezzem.
- Felnyársalsz – leheltem, miközben arcom, ha ez lehetséges még inkább lángba borult. Alig hittem el, hogy képes voltam ezt kimondani, de mikor megtettem úgy tűnik minden álmot sikerült kiűznöm a szemeiből.
Hangos puffanással a földre esett, mikor felfogta szavam értelmét.
- Úristen! Sajnálom! – hadarta, miközben igyekezett feltápászkodni a földről és az ajtóhoz sietett, de annyira sután mozgott, hogy még én is gyorsabb voltam nála.
Nem tudom, hogy mi ütött belém. Valami érthetetlen adrenalin és bátorság áradt szét az ereimben, miközben mind két kezemmel az ő karjába kapaszkodtam, hogy maradásra bírjam. Persze az én gyenge kis erőm édes kevés lett volna, ha elakar menni, de érintésemre mégiscsak visszafordult, miközben másik kezével már az ajtó kilincsét markolta. A hold sápadt fénye megvilágította jóképű, zavart arcát, mikor lenézett rám.
- Grace... – kezdte volna, de én makacsul kapaszkodtam továbbra is egyik kezemmel az övébe, miközben a másik szabad útra kélve felsiklott tökéletes arcára. Bőre sokkal melegebb volt, mint általában, s az ajka is, mikor végre sikerült rá vennem, hogy lejjebb hajolva megcsókoljon. Izmos testéből csak úgy áradt a visszafojtott vágy, ami engem még inkább felbátorított. Nem akartam, hogy ellenálljon annak, amit tényleg akart, noha nem kerülte el figyelmem, hogy igyekszik úgy állni, helyezkedni, hogy ne lássam őt deréktól lefelé.
Addig nem volt nehéz, hogy elmélyítsem a csókot, akarva, akaratlanul, de ő is belement nyelvünk játékába, de mikor kezem végigsiklott ziláló mellkasán és érintésemre kissé megugró hasizmain ujjaim beleakasztottam nadrágjának szélébe úgy tűnt észhez tért. Keze egyből vékony csuklóm köré kapcsolódott, s nem engedett tovább.
- Ezt nem kell – lehelte. Hangja alig volt több suttogásnál, s olyan rekedt volt, hogy nem voltam benne biztos, hogy tényleg ezt mondta. Mélybarna szemei kábultan csillogva kapcsolódtak a tekintetemben, miközben igyekezett rá jönni, hogy mi is változhatott pár óra alatt. Nem tudtam volna választ adni erre a kérdésére. Én sem értettem, hogy mi ütött belém, csak annyiban voltam biztos, hogy most nem akarok megállni. Megakartam adni azt, amire mindketten vágytunk.
- De én szeretni akarlak – suttogtam. Alig találtam a hangom, s próbáltam figyelmen kívül hagyni vöröslő arcom, miközben megszabadulva a pólótól karjaim mellem elé fonva reméltem, hogy maradásra tudom bírni.
- Tudom, hogy szeretsz – mondta, miközben visszafordult az ajtótól. Szavai elhaltak a néma éjszakában, miközben arca teljesen elnyúlt a döbbenettől, ahogy végig nézett fedetlen felsőtestemen. Ádámcsutkája nagyot ugrott, s igyekezett még ésszerűen gondolkodni. Reakciója nem kevés elégedettséggel töltött el, s ajkaimba harapva igyekeztem leplezni halvány mosolyom. A levegő csak úgy forrt közöttünk, szóval egyáltalán nem kellett a hidegtől tartanom. A bennem égő vágytól egészen az övéig mindent éreztem, de a hideget, na azt egyáltalán nem.
- Ha így folytatod nem tudok majd leállni... nem akarlak bántani és, ha elvesztem a fejem... – kezdte, bár teste szerintem már rég feladta a küzdelmet. Pont annyira vágyott rám, mint amennyire én őrá.
- Hát ne álljunk le – kértem, miközben elé lépve testem teljesen hozzá préselődött. Mikor ajkai éhesen tapadtak azt enyémre, már biztos voltam, hogy enyém a győzelem. Ajkai vadul ostromolták a szám. Néha úgy éreztem, hogy egybe lenyel, miközben kezei csuklóimra fonódva óvatosan leveszítették utolsó búvóhelyemet is. Megérezhette zavarom, mert igyekezett csak az arcomra koncentrálni, míg karjaim a nyaka köré fonta, de ahogyan az várható volt nem bírta megállni, hogy lejjebb ne nézzen.
- Gyönyörű vagy – suttogta a számban, miközben kezei a fenekem alá csúszva megemeltek, s a lábaim maguktól tekeredtek vékony csípője köré. Ajkainkból hangos sóhaj szakadt fel, mikor teljesen összepréselődtünk, s éreztük a másik minden reakcióját.
Óvatosan lefektetve az ágyra felém magasodott, miközben egy pillanatra sem vált meg ajkaimtól. Egyik keze, amivel nem támaszkodott lassú, őrjítő mozdulatokkal megindult az oldalamon, majd fel a hasamon jóleső sóhajokat szakított fel a torkomból, ahogy melleimhez ért, miközben ajkaival is felfedező útra indult át a nyakamon, elidőzve a kulcscsontomon, s vészesen közel kerülve tenyeréhez.
Hátam reflexszerűen ívbe hajlott, mire egyik keze azonnal a hátamra siklott, s tenyerének egykori helyét ajkaival próbálta pótolni, miközben hol a vállát, hol a haját simogattam szinte teljesen önkívületben.
Alám támasztva térdét felegyenesedett, s mindkét kezével igyekezett megszabadítani az apró nadrágtól és vele együtt a megmaradt alsóneműmtől is, miközben végig az arcom tüntette ki figyelmével várva az ellenkezésem, de hiába várta. Eszem ágában sem volt leállítani. Felülve fekvő helyzetemből ajkaihoz hajoltam, miközben a nadrágja madzagjával kezdtem el bajlódni. A kezem csak úgy remegett, mikor nadrágon keresztül hozzá értem. Végül aztán némi nehézségek árán sikerült megszabadítani az anyagtól, s már csak az igen szűkössé vált alsónadrág maradt rajta, aminek láttán a vérem még inkább vibrálni és pulzálni kezdett. Csodáltam, hogy a szívem még nem szakadt ki a helyéről.
Ajkaimból visszafojtott nyögés szakadt fel, mikor kezét megéreztem a combom belsején, majd legérzékenyebb pontomon is. Pár pillanatra teljesen elvesztem érintése alatt, miközben ő furcsa elragadtatottsággal nézett le rám vágytól ködös szemekkel. Igyekeztem némi erőt gyűjteni karjaimba, hogy az utolsó anyagtól is megfosszam őt.
Lélegzete pár pillanatra teljesen elakadt, ahogy alsója végleg lecsúszott lüktető férfiasságáról, s helyét bizonytalan ujjaim vették át. Igyekeztem rá jönni, hogy mikor jó neki, miközben azon gondolkodtam, már amennyire akkor képes voltam gondolkodni, hogy ott sokkal forróbb volt, mint bárhol máshol. Szinte már égette tenyerem lüktető férfiassága, s megértettem az előbbi elragadtatottságot az arcán, mikor engem nézett. Csodálatos volt figyelni, ahogy arcvonásain megvonaglanak az érzelmek, miközben elégedett sóhajok és morgásra hasonlító nyögések szakadtak fel torkából.
Ajkai újra rá találtak az enyémekre, miközben visszafektetett eredeti helyünkre. Nyelve vad, követelőző táncot járt a nyelvemmel, s valóban csak úgy faltuk a másikat.
- Szeretlek – hörögte. Rekedt, vágytól teli hangjától jóleső borzongás futott végig a testemen, amitől még inkább hozzá préselődtem.
- Imádlak – suttogtam vissza, miközben egyik kezem újra megindult izmos testén. Csak úgy lángoltam belül, magamban akartam érezni őt. Minden porcikáját érezni akartam, s biztos voltam benne, hogy belehalnék érintéseinek hiányába, ha véget kellene szakítanunk szeretkezésünknek.
Pár pillanatra újra elváltak ajkaink, miközben ő átnyúlva az ágy mellett lévő éjjeliszekrényhez kissé nagyobb hévvel felrántotta a fiókot, majd némi matatás után és halk papírzörgés után újra ajkaimra tapadt.
- Szeretlek – leheltem most én ajakira, miközben teljesen felém magasodva végre megérezhettem őt.
- Én is téged – sóhajtotta, s hangjába újra beleborzongtam, miközben ütemesen mozogni kezdett felettem. Érdekes mód nem fájt, furcsa bizsergés futott át a testemen, amit aztán hihetetlen, leírhatatlan érzések követtek, miközben a karjaiban tartott.