14. Emlékekben
"Elvesztem az emlékekben. Még ha úgy is kell töltenem a napjaimat, mintha nem vágyakoznék utána, attól még hű maradhatok hozzá és a közös emlékeinkhez. Nem számít, milyen sok időt töltünk külön, ha erős maradok. Nem szabad azon tépelődni, hogy mi nem történhetett meg közöttünk, inkább arra kell emlékezni, ami már megtörtént."
Az
idő mintha lelassult volna vagy mintha meg is rekedt volna azokban a
fájdalmas, gyötrő percekben, amíg felfogtam a dolgokat és
tehetetlenül vergődtem gondolataim között.
Alex
fontosabb volt nekem mindennél, mindig csak ő volt nekem, ő
töltött be az életemben mindent; gondoskodó szülőt, védelmező
testvért és kekeckedő legjobb barátot is. Ő volt minden, ami az
életemből hiányzott, s most az agyam egyszerűen képtelen volt
befogadni a lehetőséget, miszerint elveszíthetem őt anélkül,
hogy bármit is tehetnék.
- Nem
– ráztam meg a fejem. A hangom remegett, a szívem vadul kalapált
és még csak leplezni sem tudtam kétségbeesésem. – Alex! –
szóltam rá a férfira. – Mondj már valamit, mondd meg nekik,
hogy ezt nem tehetik – szipogtam. Szemem égették a könnyek,
miközben úgy viselkedtem, mint egy gyerek, aki semmit sem tudhat a
világ dolgairól. – Ellenkezz már az Istenért! – ordítottam
rá, mikor egyre jobban felbőszített belenyugodott, higgadt
tekintete. Nem, képtelen voltam beletörődni, hogy elveszik őt
tőlem, s abba, hogy ő ezt ilyen nyugodtan hagyja.
Nem
válaszolt, egy szót sem szólt. Egyszerűen csak átölelt és
szorosan magához szorított. Lehelete ismét perzselte a nyakam és
a fülem, ami miatt a sírás még inkább hatalma alá akart
keríteni, pedig tudtam, hogy nem sírhatok. A Volturi nem láthat
megtörtnek, gondoltam.
-
Légy erős – kérte. Úgy éreztem, hogy karjai darabokra törnek,
de nem érdekelt, csak visszaöleltem őt, miközben arcom a
mellkasába fúrtam és mélyet szívtam mentolos, vaníliás
illatából. – Ne lássanak megtörtnek, sose okozz nekik örömet
– súgta.
-
Tégy már valamit – könyörögtem. – Nem veszíthetlek el,
téged nem! – leheltem. Csak mi hallhattuk a másik szavait, a
Volturi pedig valamiféle jószívűség gyanánt, hogy lássuk, ők
mennyire nem akarnak rosszat hagyta, hogy...hogy elbúcsúzhassunk
egymástól.
-
Lily, öreg vagyok én már – mosolyodott el fanyarul. – És nem
hagylak magadra – sandított pár percre Cullenékre és
farkasomra, aki továbbra is rendíthetetlenül ácsorgott nem messze
tőlem, miközben figyelemmel követte minden mozdulatom.
-
Alex... – leheltem feladóan, mire még inkább magához ölelt.
Reménykedtem
benne, hogy ezek a pillanatok sosem érnek véget, hogy örökre az
ölelésében maradhatok, de a percek mintha direkt kiakartak volna
velem szúrni. Felgyorsultak és egyszerűen nem volt hatalmam a
körülöttem történő dolgok felett.
Alex
pár pillanatra Edwarda pillantott, miközben eleresztett és
visszaindult a Volturihoz. Alig akartam elengedni a kezét, görcsösen
szorítottam őt az utolsó pillanatig, míg végül aztán
kiszakította magát hozzá képest gyenge fogásomból, s amíg
vissza nem tért eredeti helyére nem is nézett rám.
Sötét
szemeiből nem tudtam semmi mást kiolvasni, csak az irántam való
szeretetét, amivel annyi eddig végtelennek tűnt éven át
megajándékozott. Nem félt, nem idegeskedett, talán soha életemben
nem láttam ennyire nyugodtnak, már-már szórakozottnak.
-
Mi...? – kérdeztem volna, mikor Edward és Emmett könnyedén
mellém suhant, mindketten egy-egy karom után nyúltak, mintha csak
leakartak volna fogni, de hangom elhalt, mikor rájöttem, hogy ez
nem is igazán érdekel. Semmi sem érdekelt.
-
Olyan szomorú, ha szét kell szakítanunk egy ilyen erős és
szerető családod – rázta meg a fejét Aro csalódottan. - De
sajnos a munkánk nem mindig hálás kötelezettség.
-
Biztos vagyok benne, hogy más megoldás is lenne! – szólalt meg
hosszú idő múltán Carlisle, de szavai süket fülekre találtak.
Senki sem tudott volna olyat mondani, amiből a Volturi nem
magyarázza ki magát hatalmas színjátékok közepette.
A
hangok és alakzatok hirtelen tompává váltak, összefolytak a
szemem előtt, miközben a narancssárga sugarak még beborították
az erdőt és a tisztást. A nap végig simított karjaival
mindannyiunkon, de csak azzal tudtam foglalkozni, hogy Alexet mikor
érik el. Aztán megtörtént. A fekete köpeny kissé narancssárga
színt öltött, majd ahogy a sugarak felértek az arcához bőre
csillogni kezdett, miközben ajkai hatalmas mosolyra húzódtak,
ahogy az én arcom vizsgálta.
- Ezt
sosem untad meg – nevetett. Hangosan és szabadon, mindenem
beleremegett, miközben hallgattam őszinte, feltörő kacaját.
-
Demetri, Felix, kérlek, tegyétek a dolgotok – parancsolta két
vámpírjának Aro, mire a két férfi egyből Alexnél termett, de
mintha ő ezt észre sem vette. Egyszerűen nem foglalkozott azzal,
hogy az egyik lefogja a karjainál fogva, csak nevetett és
tekintetét szeretetteljesen, vallomásként az enyémbe fúrta.
-
Ne... – leheltem, hiszen nekem koránt sem volt olyan jó kedvem,
mint Alexnek. Karjaim megfeszültek, ahogy reflexből előre akartam
lendülni, megmenteni őt, de Emmett és Edward biztos fogása
egyszerűen megakadályozott a mozgásban. – Mit csináltok?! –
kérdeztem tőlük hitetlenkedve, de nem volt időm a válaszra. A
hatalmas reccsenésekre tekintetem vissza rebbent Alex felé, vagyis
inkább a holteste felé, ami mielőtt a földre zuhanhatott volna
Demetri intésére tűzbe lobbant.
Megrökönyödve
meredtem az égő anyagra, miközben halvány, lilás füst szállt
fel az égbe, majd tűnt el teljesen Alexel együtt. Többé nem
akartam kiszabadulni fogva tartóim karjaiból, nem is tudtam volna
egymagam megtartani a testem.
-
Sajnáljuk, Lily – mondta Aro. – Ahogyan azt is, hogy ismét egy
ilyen borzasztó alkalom miatt kellett veletek találkoznunk,
barátaim – tette még hozzá, miközben Cullenék felé
pillantott, mire ők csak biccentettek és teljesen némaságba
burkolóztak, amíg a katonák végleg el nem tűntek az erdő
takarásában.
Elhűlve,
teljesen lebénulva bámultam annak a férfinak a helyét, aki egykor
a világot jelentette nekem. Néztem azt a helyet, ahol bűntudat
nélkül ölték meg őt, s végeztek vele együtt az életem egy
részével, eddigi életem minden percével.
-
Lily... – súgta halkan Edward, de nem reagáltam. – Annyira
sajnáljuk – sóhajtotta, de én csak megráztam a fejem. Egyikükre
sem tudtam ránézni, senkit nem akartam látni, s végképp nem
akartam bármelyiküket is a közelemben tudni. Minden vágyam az
volt, hogy egyedül legyek, hogy a mellkasomban tomboló feszültség
és gyász végre kitörhessen, hiszen a Volturi is messze járt.
Most már végre gyenge akartam lenni.
-
Edward... – suttogtam. Erősen kételkedtem benne, hogy hallja, de
szemem sarkából láttam bólintását.
-
Gyere haza, ha késznek érzed rá magad – kérte, miközben
bizonytalanul végig simított felkaromon, s egy intéssel jelezte,
hogy ideje haza indulniuk.
Jacob
tekintete pár aggódó, szomorú pillanatra az enyémbe fúródott,
mire csak megráztam a fejem; nem, rá sem volt most szükségem.
Mikor
végleg egyedül maradtam hajlandó voltam elengedni magam és
hagyni, hogy a veszteség fájdalma kettétépjen, darabokra
szaggasson és elpusztítson. Úgy éreztem, hogy a mellkasom ketté
válik, a tagjaim leszakadnak, miközben én belehalok a láthatatlan
sebekbe, ahogy tehetetlenül a földre estem és kínomban a fű
kissé már elszáradt szálait kezdtem markolni és tépdesni. A
könnyeim megállíthatatlanul törtek utat maguknak, miközben
hangosan fel-fel zokogva adtam hangot fájdalmamnak. Talán az egész
erdő tőlem zengett, miközben előttem csak csillogó, angyali arca
lebegett, s fülemben mást sem hallottam csak hangos, jóízű
nevetését az utolsó pillanataiban. Tudtam, hogy ez örök időkre
belém vésődött, hogy ez maradt meg bennem róla, a gyönyörűsége,
ami nem csak kinézetét, de lelkét is jellemezte és az a nevetés,
azaz öblös, rekedt nevetés, amibe újra és újra beleremegtem.
Egyszerre
sírtam és nevettem. Nevettem, mert akaratlanul is vissza emlékeztem
a vele töltött gondtalan, csodálatos évekre, miközben sírtam,
zokogtam és vergődtem annak tudatában, hogy soha többé nem
láthatom őt, soha többé nem élvezhetem a társaságát, hogy a
Volturi megfosztott attól az egyetlen embertől, aki családom
helyett családom volt, s akit igazából talán soha meg sem
érdemeltem. Ő mindig is túl jó volt hozzám még akkor is, ha egy
szörnyetegként gondolt magára.
Nem
tudom mennyi idő telhetett el, hosszú órákig, talán napokig
járkáltam a hegyekben, nem igazán kötött le a percek múlása,
még azt is homályosan, tompán érzékeltem, hogy nappal van vagy
éjszaka. Lényegtelennek tűnt. Aztán egyszer csak...egyszer csak
elég lett. Mély levegőt vettem, tüdőmbe szívtam a természet
friss illatát, miközben tekintetem felvezettem a napsugaras égre.
Nem,
Alex nem ezt akarná, nem azt akarná, hogy gyászoljam őt, hogy
talán évekig elmeneküljek a hiánya elől, hiszen nem ezért adta
fel magát, nem ezért hozott ekkora áldozatot, hogy aztán a tőle
kapott életet elpazaroljam.
Vissza
indultam. Vissza mentem a hatalmas házba, noha az út során
többször is megtorpantam, elbizonytalanodtam, de aztán valami
mindig tovább lökött. Arra sarkallt, hogy ne fordítsak hátat
azoknak, akik szeretnek, ne lökjem el magamtól az életet csak
azért, mert valaki, akit szeretek már nem lehet benne.
Épphogy
kiléptem a fák takarásából, szemem elé tárult a hatalmas,
modern hatású épület, Alice egyből kirobbant az ajtón, s alig
hagyva számomra időt a nyakamba ugrott és szorosan magához ölelt.
- Úgy
örülünk, hogy vissza jöttél – mondta. – Már kezdtem
aggódni, hogy hosszú ideig nem látunk – tette még hozzá.
Természetes
lett volna, ha talán évekig, évszázadokig nem térek vissza,
hiszen az idő a halhatatlanok számára lényegtelen volt, nem
számított, hogy meddig gyászolnak, meddig menekülnek a világ
elől.
-
Végre! – nevetett fel Emmett az ajtóban, majd mikor látta, hogy
testvére eleresztett ő is elém került, majd egy hatalmas
öleléssel megpörgetett és újra vissza tett a földre. – Na,
gyere – ragadott kézen, hogy bevezethessen a lakásba, még Alice
is úgy jött mellettem mintha bármelyik pillanatban elszökhettem
volna.
Soha
többé nem akartam szökni vagy menekülni. A Volturi egy életre
feladta a leckét számomra; nézzek szembe a gondjaimmal különben
egy szerettem sínyli meg gyávaságom.
-
Lily – sóhajtotta megnyugodva Esme, mikor elém suhant és
óvatosan, anyáskodva magához ölelt. – Újra érdemes volt
használatba vennem a konyhát, ha esetleg éhes lennél –
mosolyogta halványan, mire viszonozva a gesztust elutasítottam
ajánlatát. Nem voltam éhes, hiszen napok óta mást sem tettem
csak vadásztam, esetleg mindenféle cél nélkül öltem, de mi mást
is tehetne egy hozzám hasonló? Ráadásul csak megkönnyítettem a
ragadozók dolgát, akik eltűnésem után pár perc múlva már le
is csaptak a még meleg tetemre.
-
Jacob is nem sokára itt lesz – közölte Edward. – Mióta
elmentél minden nap jön – tette még hozzá, mire kicsit
meglepődtem. Úgy mondta ezt mintha ez már egy jól berögzült
rendszer lenne, mintha olyan régóta tartana.
-
Meddig voltam...távol? – kérdeztem bizonytalanul, mikor érdekelni
kezdett, hogy milyen nap is van ma, esetleg hónap.
- Az
a pár nap inkább pár hónap – javította ki gondolataim Edward.
– Lassan öt hónapja, hogy nem láttunk – közölte, mire bennem
még a levegő is elakadt. Nem tűnt soknak, hiszen ez az öt hónap
semmit sem jelentett az olyanoknak, mint mi, de mégis csak soknak
tűnt az én pár napom után. Az idő és a világ tényleg
összeolvadt körülöttem, pedig én megmertem volna rá esküdni,
hogy a percek megrekedtek és nem mozdultak többet azok után, hogy
Alex meghalt. Megölték.
Mindenesetre
nem volt időm ezen sokat gondolkodni, az erdő felől halk zaj
szűrődött ki, majd meg is pillanthattam a félmeztelen Jaket,
miközben kilépett a páfrányok takarásából és tekintetét
végig futtatta a lakáson, bár nem úgy tűnt, hogy észrevett.
Megeshet az is, hogy nem látott, mert olyan gyorsan iramodtam meg a
kijárat felé, hogy alakom összemosódott, s mire észbe kaphatott
volna már a nyakában csüngtem.
Pár
pillanatig teljesen ledermedt, majd mikor felfogta, hogy én vagyok
az karjai szorosan körém fonódtak és úgy szorított magához
mintha soha többé nem akart volna elereszteni. Arcát a nyakamba
fúrta, miközben mormolta a szavakat. Meleg leheletét érezve
bőrömön apró remegések futottak végig gerincem mentén, amit
észrevehetett mert még jobban magához vont.
-
Hiányoztál – suttogta.
-
Sajnálom – feleltem. – Soha többé nem megyek el – tettem még
hozzá.
- Nem
is engedlek – mosolyodott el kajánul, mire csak felnevettem és
hosszú csókot nyomtam ajkaira, miután bűntudatosan végig néztem
fáradt ábrázatán. Rossz volt a tudat, hogy ezt én tettem vele, s
mindent elakartam követni, hogy rendbe hozzam azokat, akiket
hálátlanul elhanyagoltam.
-
Lily – szólított meg Jasper, mire kérdőn fordultam felé
továbbra is Jacob karjaiban, miközben a szőke vámpír srác felém
dobott egy sárga, eléggé vastag borítékot. Értetlenül néztem
a vérszívó szórakozott, aranybarna szemeit és féloldalas
mosolyát, miközben felbontottam a borítékot és kihúztam belőle
egy első kezem ügyébe akadó kártyát.
Egy
fekete fehér képen voltam, rajta minden fontosabb, néhol hazug
adatommal, s a nevemmel; Lily Roberts Cullen. Akaratlanul is
elmosolyodtam Alex vezeték nevét látva a nevem mellett, miközben
kérdőn Jasperre néztem, mintha nem tudnék hinni a szememnek.
-
Most már hivatalosan is a család tagja vagy – kacsintott, majd
vissza lépve a lakásba egyedül hagyott Jacobbal.
-
Akkor tényleg nem mész el? – kérdezte a fiú bizonytalanul,
miközben szinte másodperceként adott puszit boldogságtól
kipirult arcomra.
- Nem
– feleltem, mintha csak ígéretet tettem volna efelől.
Eszem
ágában sem volt elmenni és újra elhagyni sem őt, sem Cullenéket,
vagyis a családomat, mert bármennyire is hiányzott Alex,
bármennyire is tudtam, hogy hiánya végeláthatatlan életemben
mindig kínozni fog azzal is tisztában voltam, hogy az emlékeim is
örökké élni fognak, s amíg én élek addig ő is élni fog,
hiszen csak az hal meg, akit elfelejtenek. Hát halhatatlanná
akartam tenni úgy, hogy közben nem pocsékolom el azt az áldozatot,
amit értem tett.
