11. Látomás

11. Látomás

Úgy éreztem, hogy lassan, de biztosan kezd minden egyenesbe jönni. Otthon éreztem magam a vegetáriánus vámpírok társaságában, akik mindenben segítséget nyújtottak nekem, miközben tényleg elengedhettem magam kicsit, hiszen ők sokkal régebbről ismertek, nem kellett visszafognom magam mellettük sem gyorsaságban, sem más vámpír képességemben. Kissé olyan volt, mintha újra éledtem volna, jobban beletemetkezhettem a múltamban, de Jacob újra és újra felszínre tört gondolataimban, amit persze nem bántam, csak aggodalommal töltött el a tény, hogy semmit nem tudok róla, vagyis hogyléte felől.

- Ne aggódj, nincs semmi baja – mosolyogta Edward, ami miatt legszívesebben fejbe vágtam volna, hiszen a többiek egyből tudták, hogy kiről van szó. Rosalie egy apró fintorral kísérte figyelemmel testvére szavait, míg Emmett már készült volna közbe szúrni valami csípős megjegyzést, de Jasper még idejében állította le a mackótermetű vámpír srácot.

- Borzasztó vagy – közöltem Emmettel, aki csak büszkén kihúzta magát, majd vállat vont.

- Amúgy hogyan viselte a kis kedvenced, hogy mi vagy? – kérdezte Rosalie, mikor nem tudta magában tartani rosszindulatú kérdését.

A szőke szépséggel alapjáraton nem volt bajom, mindig is barátnőmként tekintettem rá, s tudván, hogy milyen a viszonya a kétlábú szomszédaival nem igazán sértődtem meg szavain, illetve hanghordozásán.

- Jól – feleltem tömören. Lényegében tényleg nem okozott ez gondot közöttünk, hiszen nem nézett rám másként, nem változott meg velem kapcsolatban. Legalábbis nem rossz irányban.

- Ki gondolta volna? – horkantott Rosalie, mintha ennek olyan egyértelműnek kellett volna lennie.

- Hogy érted? – kérdeztem vissza értetlenül, de mielőtt a szőkeség megszólalhatott volna Edward leintette testvérét és makacsul témát terelt. Esélyem sem volt tovább kérdezősködni. Próbáltam ezt betudni Rosalie egyik szeszélyének, amit a farkasok váltottak ki belőle.

Tényleg úgy tűnt, hogy kezd minden helyre rázódni. Az életem fel vett valamilyen ütemet, már-már megszokottá váltak a nappalok, s éjszakák egyaránt, ám Alexet képtelen voltam kizárni a fejemből. Tudni akartam, hogy mi lehet vele, miként segíthetnék neki, de ötletem sem volt, hogy mitévő legyek. Legalábbis egészen addig, amíg egy Jacobbal való sétánk alkalmával Alice fel nem keresett telefonon zilált, frusztrált hangon.

Elképzelni sem tudtam, hogy a mindig vidám és talpraesett vámpírlányt mi rázhatta meg ennyire, így nem is késlekedtem, mikor Jacobbal a nyomomban átfutottam az erdőt, hogy mielőbb Cullenéknél legyünk, s választ kaphassak a kérdéseimre.

Mikor beléptünk a tágas, világos nappaliba, ahol az összes családtag felsorakozott szinte tapintható volt a feszültség és az idegesség, ami nem csak engem, de Jacobot is frusztrált. Éreztem a szorosabban ölelő, derekamon pihenő karjában azt a feszültséget, amit a többiek okoztak.

Jasper próbált mély, nyugtató levegőket venni, ha Edward nem kezd bele a beszédébe kezdtem volna megsajnálni szegény fiút, hiszen neki lehetett a legnehezebb ennyi érzelem közepette.

- Alicenek látomása volt – törte meg végül a csendet Edward. Arca komoly volt, gondterhelt. – A Volturi megtudta, hogy itt vagy – folytatta. – Ide tartanak.

- Ó, te jó ég – mormoltam elsápadva, mikor a szavak eljutottak a tudatomig. Látszólag sem én, sem Jacob nem szorultunk magyarázatra, mindketten tudtuk, hogy mit jelent, ha a Volturi látogatást tesz egy olyan nagy és összetartó klánnál, mint Cullenék, főleg ha azok még segítenek is egy szököttnek. Nekem.

- Ne aggódj, Lily, mindent megoldunk – próbált megnyugtatni Carlisle összeszedetten, pontosan olyan nyugalommal és hozzáértéssel, mint ahogyan beszélni szokott. A férfinak volt egy fajta tehetsége a beszédekben, mintha bármikor elküldhetne a fenébe, s te várnád, hogy indulj, ha ő vesz rá.

- El kell mennem – mormoltam. – Így is sokat tettetek, nem tehetlek ki benneteket a Volturinak – bizonygattam.

A bűntudat és a félelem egyszerre kezdte mardosni a mellkasom. Nem akartam Cullenéket és Jacobékat bajba keverni, hiszen így is sokat segítettek, de féltem. Rettegtem, hogy a vámpírok királyai rám találnak és talán nem bocsájtanak meg szökésem miatt, vagy ami rosszabb...nem bocsájtanak meg Alexnek vagy azoknak, akik hetek óta istápoltak az utóbbi időben. Nem akartam senkit sem bajba keverni, nem bírtam volna elviselni, ha az én hibámból bárki..meghal.

- Ne is gondolj ilyenekre! – mordult rám Edward, mikor meghallotta gondolataim. – Itt maradsz és felkészülünk a látogatásukra, nem igaz? – nézett családtagjaira biztatást remélve.

- Végre valami történik – csapta össze a tenyerét lelkesen Emmett, miközben arcán hatalmas, szórakozott mosoly terült szét.

- Szólok a többieknek – folytatta Jacob.

- Dehogyis! – ellenkeztem azonnal. – Erre semmi szükség! – bizonygattam.

- Ne akadékoskodj – kérte Jasper. – Nem hagyunk el, sem mi, sem a farkasok – nézett Jacobra, aki erre csak bólintott és jobban magához ölelt.

Ölelése most az egyszer nem nyugtatott meg, nem éreztem magam biztonságban sem karjaiban, sem sehol máshol, miközben a többiek szervezkedni kezdtek nekem pedig nem volt beleszólásom.

Hálás voltam Cullenéknek és természetesen a farkasoknak is, hiszen az utóbbi időben volt alkalmam velük megismerkedni. Egytől egyig elfogadtak, noha Paul sosem tudta türtőztetni magát, hogy ne mondjon rám egy-egy csípős megjegyzést, amit egy idő után észre sem vettem. Rájöttem, hogy nem rossz indulatból mondja, egyszerűen kell valaki, akivel kekeckedhet, hát én jó célpont voltam, ráadásul visszaszólni is mertem, ha arról volt szó. Megszerettem őket, s emiatt nem akartam, hogy részt vegyenek ebben az egészben, nem kérhettem tőlük ilyen hatalmas szívességet.

- Hé, min gondolkodsz? – kérdezte halkan kedvesem, mikor percek óta ücsörögtünk egymás mellett valahol az erdő és a tenger közti homokos területen.

- Én csak...csak a szokásoson – mormoltam. Igyekeztem észhez térni, miközben csak karjainak ölelésére, s ajkainak óvatos puszijaira akartam figyelni arcomon.

- Nem lesz semmi baj – ígérte teljesen komolyan, amit alig akartam elhinni.

- Miért vagy ebben olyan biztos? – kérdeztem értetlenül, már-már felháborodottan, miközben tekintetem felé fordítva néztem végig jóképű vonásain, fekete haján, vastag ajkain, s barna szemein.

- Mert így kell lennie – vont vállat. – Nem hagyom, hogy bármi bajod essen! – ígérte.

- Miért vagyok neked ilyen fontos? Jacob, veszélybe sodrom az életed, az életeteket...fejvesztve kellene előlem menekülnöd, olyan vagyok, mint egy rossz csapás... – hadartam, s csak úgy volt képes belém fojtani a szót, hogy ajkait makacsul az enyémre nyomta, s még a lélegzetem is elakasztotta.

Ezt is imádtam Jacobban. Egyszerűen a legváratlanabb pillanatokban tudott lenyugtatni egyetlen egy csókjával vagy érintésével, olyan volt ő mintha a másik felem találtam volna meg a személyében. Ő megtestesített mindent, amire valaha vágytam vagy amit valaha akarhattam a szerelemtől.

- Mert szeretlek – mondta ki őszintén, nyíltan. Nem most tette először, de mindig letudott nyűgözni ezzel az egy szóval, amit olyan szeretettel ejtett ki mindig ajkain, hogy abba akaratlanul is beleborzongtam.

- Szép szerelem – horkantottam gúnyosan. – Megöletlek, de szerelmes vagy belém...

- Ez nem csak erről szól – sóhajtotta végül feladóan, mikor látta, hogy képtelen lesz enyhíteni önmarcangolásomon. – Nálunk farkasoknál van egy fajta...képesség, ezzel találjuk meg a párunkat, akivel aztán leakarjuk élni az életünket, akit fenntartások és kényszerek, ítélkezések nélkül szerethetünk. Ezt nevezzük mi bevésődésnek, mikor megtaláljuk mondhatni a másik felünk, akit óvni akarunk akár az életünk árán is – magyarázta olyan átéléssel és lendülettel, hogy alig bírtam követni szavait. – Csak ezt a Volturi találkozás előtt nem akartam elmondani – húzta el a száját.

- Miért? – értetlenkedtem. Elképzelésem sem volt, hogy ezt miért akarta eltitkolni előlem.

- Mert nem akartam, hogy ez számítson, ha esetleg köztem és Alex között kellene választanod – mondta őszintén.

- Miért kellene választanom köztetek? – kérdeztem, bár nem vártam választ. Tudtam mire gondol, hogy meg van az esélye annak, hogy választani kényszerüljek majd új és régi életem között. – Jake?

- Hm? – fordult felém. Látszólag nem igazán tudta, hogy milyen reakcióra számíthat tőlem.

- Szeretlek – mondtam végül teljesen komolyan, miközben közelebb hajolva megcsókoltam őt.