13. Ítélet

13. Ítélet

"Csak azt tudtam, hogy minden másodperc, amit vele töltök, csak növelni fogja a később elszenvedett fájdalmat. Mint egy drogosnak, akinek nincs elég anyaga, közeledett a végítélet. Minél többre van szükség most, annál nehezebb lesz, amikor kifogytam a cuccból."

Ahogy a nap elkezdett lefelé haladni a most különösen tiszta és halványan napfényes égen mi felsorakoztunk a tisztáson, ahol már ősz lévén száradt, elsárgult falevelek táncoltak a szél vezetésével. Az egész nyugodtnak tűnt, szépnek, mégis kirázott a hideg arra a némaságra, ami percekig körbevette a területet, miközben a fekete csuklyások nesztelenül suhantak ki az erdőből tökéletes, összehangolt félkör alakzatban, megállíthatatlanul.

Pár másodpercig csak a farkasok erős, ütemes szívverésére figyeltem, mintha ezzel megtudtam volna magam nyugtatni, majd figyelmem ismét az előttünk lévő seregre terelődött.

Középen haladt a Volturi három vezetője, két oldalukon szadista testvérekkel, mögöttük öt-öt nagydarab harcossal.

Tekintetem újra végig futott a fekete ruhákon, a semmit mondó arcokon és Alexen. Jane mellett haladt, s jobban megnézve teljesen kitűnt a körülötte lévők közül. A csuklya nem volt rajta, már akkor levette, mikor kiléptek a fák takarásából, így a szél szórakozottan játszadozhatott szőke, kócos tincseivel, miközben fekete, megannyi érzést tükröződő szemei egyenesen rám szegeződtek. Próbált uralkodni vonásain, állkapcsa olykor megfeszült az igyekezettől, s bár úgy tűnt sikerrel jár én láttam rajta mindent, amire kíváncsi voltam. Fáradtnak tűnt, nem fizikailag, hiszen ez lehetetlennek volt, hanem lelkileg, kimerült volt és féltő, miközben szüntelenül végig nézett rajtam, majd mintha kicsit megnyugodott volna, mikor látta, hogy semmi bajom.

Oda akartam futni hozzá, megölelni és soha többé el nem ereszteni, de nem tehettem. Továbbra is egy helyben ácsorogva megvártam, míg a vámpírok vezető klánja megállt tőlünk nem messze.

- Barátaim, örülök, hogy újra találkozunk – kezdett bele Aro kedvesen, amitől felfordult a gyomrom. Nem hiányzott a hangja, sem jelenléte, egyikük sem hiányzott Alexen kívül.

- Valóban rég volt már utolsó találkozásunk – biccentett Carlisle.

- Sajnálatos, hogy pont ilyen miatt kell meglátogatnunk benneteket, de örömmel látom, Edward, hogy a kedvesedből elragadó fajtánk béli lett – folytatta a férfi, miközben elmosolyodott és úgy nézett végig Bellán mintha valami ragyogó, teljesen elámító kincset bámulna. – Hogy viseled az újszülöttséggel járó gondokat? – kérdezte udvariasan.

- Jól, köszönöm – felelte Bella tömören, távolságtartóan. Éreztem hangjában a néma ellenségességet, miközben próbálta túl lenni Aro baljós figyelmén.

- Lily, nem gondoltam, hogy itt talállak, úgy értem nem gondoltam volna, hogy képes leszel esetleg bajba keverni a barátaidat – fordult most felém némi éllel a hangjában, ajkain gúnyos mosollyal.

- Lilynek eszébe sem volt ilyesmi – ellenkezett Carlisle, hogy a védelmembe keljen. – Mi erősködtünk, hogy maradjon velünk.

- Bátor döntés, Carlisle – biccentett elismerősen a férfi. – De az utóbbi időben szeretitek magatokra hívni a figyelmünket.

- Nem szeretjük, de mindig így hozza a helyzet – felelt Edward, úgy tűnt félig-meddig a gondolatokba temetkezett mintha onnan valamiféle megoldást találhatott volna erre a képtelenségre.

- Tudod, Lily, nem igazán tudom, hogy miként is kellene kezelnünk a szökésed – sóhajtotta tanácstalanul Aro, bár nekem volt egy sanda gyanúm, hogy hazudik.

- Az én ajánlatommal tisztában vagy, Aro – szólalt meg most először Alex, mire tekintetem újra rávillant és pár pillanatra teljesen hangjába merültem. Szerettem kellemesen rekedt, nyugodt és összeszedett hangját, főleg a nevetését. Imádtam a nevetését.

- És mit szólna ehhez a lányod? – kérdezte a vámpír férfi. – Szerinted képes lenne téged még egyszer elengedni? – folytatta, miközben kíváncsian felém nézett, majd elégedetten tapasztalta, mikor látta, hogy akaratlanul is előrébb lépek és figyelmesen hallgatom szavaikat.

- Milyen ajánlat? – kérdeztem Alextől.

- Használhatatlan vagy a Volturinál, ennél fogva nem is lenne értelme visszajönnöd, én maradok, te pedig maradsz – közölte nyugodtan, mint aki ezt már eldöntötte, s nem hajlandó ezen változtatni.

- Ezt te sem gondolhatod komolyan – ráztam meg a fejem hitetlenkedve.

- Lily, ismersz...

- Legalább annyira, mint te engem! – feleltem utalására, miszerint ő ezt teljesen komolyan gondolja. – Nem hagylak el – közöltem vele.

- Nem hagysz el, egyszerűen ésszerűen döntesz, ha nem vitatkozol velem – felelte.

- Nem vitatkozom, ez nem vitatárgya, egyszerűen nem és kész! – döntöttem el. Fel sem foghattam, hogy ilyesmi miként tudott az eszébe jutni... Őrültség!

- Lily! – szólt rám erőteljesebben, de nem folytathatta, mert Aro nyugodtan, talán némi kárörvendéssel a hangjában próbált minket lecsitítani.

- Ugyan a vitatkozással nem jutunk előbbre, nem igaz? – kérdezte, de nem várt választ. Folytatta; – Igazából nem bólintottunk rá erre az ajánlatodra, barátom – mosolyogta negédesen a férfi, majd mintha valamit észre vett volna. – Jaj, nem is gondoltam erre... – szólalt fel, mint mikor az embernek eszébe jut valami. – Kérlek, ne csináljunk ebből nagy ügyet, Alex, ha oda akarsz menni a lányodhoz csak nyugodtan – intett felém, s szeretett apámnak, testvéremnek és legjobb barátomnak több sem kellett. Magabiztos, gyors léptekkel indult meg felém, s addig meg sem állt, amíg szorosan magához nem ölelt.

Hosszú másodpercekig csak belevesztem az ölelésébe, karjainak erős, biztonságot adó szorításába, miközben arcát a hajamba fúrta és mélyet szusszantott, ahogy hallgatta szívem dobbanásait.

- Ne légy hülye, ne akarj magadnak rosszat – szólt rám olyan halkan, hogy csak én hallhattam. Hideg lehelete csiklandozta az arcom, amitől normális esetben felnevettem volna, most mégsem tettem.

- De nekem az a rossz, ha nem vagy velem – makacskodtam. – Ne játszd a mártírt!

- Olyan szép, ha egy család ismét egymásra talál – mosolyogta hízelgően Aro, ami miatt szét is pukkadt az a meghitt pillanat, amibe lebegtem. – Viszont a gondunkra még mindig nem találtunk megoldást – sóhajtotta megjátszott gondterheltséggel. Ha nem ismertem volna régebbről a férfit még be is vettem volna látszólagos bánatát.

- Tudsz a másik ajánlatomról is – szólalt meg mellőlem Alex, mire ijedten néztem fel eltökélt arcára. Nem tudtam elképzelni, hogy milyen ajánlatról beszélhet, s ő kérdő arcom láttán sem volt hajlandó magyarázkodásba kezdeni.

- Tudod mivel jár az ajánlatod, ugye?

- Teljesen tisztában vagyok vele – bólintott Alex magabiztosan, s én úgy éreztem, hogy hamarosan megőrülök.

- Miről beszéltek? – adtam hangot értetlenkedésemnek, miközben szemem sarkából láttam Edward szomorú, már-már gyötrődő arcát, ahogy Alex gondolataira figyelt.

- Lily, kérlek, ne húzd fel magad – sóhajtotta mellettem a férfi, de ezzel cseppet sem segített.

- Ha adsz egy jó okot rá akkor nem teszem – sziszegtem vissza. – Beavatnál?!

- Nem volt teljesen jó ötlet, hogy elszöktettelek... – kezdett bele, de nem tudta folytatni. Hangja elakadt, még levegőt sem vett többet, miközben tekintete egyenesen a földre szegeződött. Nem értettem őt, de egyáltalán nem tetszett ez az egész.

- Sajnáljuk, de ennek figyelmeztetőül kell szolgálnia mindenkinek, mi nem adunk második esélyt – fejezte be végül Aro, s mohó, hatalomvágyóan vöröslő szemeiből mindent kitudtam olvasni. Legnagyobb félelmem visszaköszönt rám hamis részvétet mutató tekintetéből.

- Nem! – ráztam meg a fejem. – Nem! – ismételtem, alig találtam a szavakat. – Vissza megyek, mindent megteszek, de nem.... – nyögtem.

- A Volturni nem ad második esélyt! – dörrent rám Caius, mire kissé összerezzentem, s Alex szorosabban fogott ölelésében mintha ezzel mindentől megóvhatna.

- Akkor engem büntessetek! – böktem magamra. – Én szöktem el, én vagyok a hibás, nem Alex! – bizonygattam.

- Ha Alexnek nem jut ilyen az eszébe most nem itt tartanánk – ellenkezett Aro.

Dühített ez az egész helyzet, hogy a férfi még mindig próbálta magát ártatlannak feltüntetni, mintha nem vágyna bosszúra, ölésre, nem vágyna arra, hogy hatalmas fájdalmat okozzon nekem, s ő tökéletesen megtalálta a gyenge pontom. Tudta jól, hogy Alex és köztem a kapcsolat sokkal több, mint más vámpíroknál, mi nem szövetségesek voltunk, mi család voltunk, az egyetlenek a másiknak, s ezért ítéletük sokkal jobban fájt mintha az én halálomról beszéltünk volna.