Olvasd el!

Hellóka!

Kérlek, olvassátok el!

I. Kezdetek. Elmondani nem tudom, hogy ez a blog miként jött létre a fejemben, egyszerűen csak írni akartam, akartam adni magamnak, s nektek egy egész, teljes történetet a Twilight Saga farkasairól, akiket annyira megszerettem anno a könyvek és a filmek segítségével.

Aztán összeállt a kép; megakartam írni az ő legendájukat, azt a sztorit, ami valamely módon majdhogynem mindegyik farkas fiút bemutatja, mégis összekapcsolódik valamely formában, akár egy kötet más-más szemszögből és életúton. És kész lett, megírtam Kim és Jared történetét, Paul és Grace életének egy szakaszát, majd Jacobnak is boldogságot hoztam a legutolsó történetem segítségével.

II. Köszönet. Rengetegeteknek tartozok köszönettel, de nem akarok név szerint említeni senkit, hiszen a listám végeláthatatlan lenne, így mindegyikőtöknek itt akarok egy hatalmas hálát rebegni, mert ösztönöztetek a folytatásra, megírtátok a véleményetek és mellettem voltatok akkor is, amikor éppen elhanyagoltam a blogot. Nélkületek nem készült volna el a blog, mert valahányszor nem volt kedvem írni eszembe jutottatok ti, s az, hogy nem akarok nektek csalódást okozni, nem akartalak benneteket cserben hagyni.

III. Logikai sorrend. Próbáltam a blogot minél átláthatóbbá varázsolni, így ajánlani tudom az oldal menüket és a rajtuk lévő számozást, majd a legvégén a Quileute Legends epilógus című oldalt, ami véglegesen lezárja és kerekké teszi a történeteket.

IV. Személyes. Ezt a blogot tartom a kezdetnek, ahol minden elindult számomra az írás terén, így egyértelmű, hogy sokat jelentenek nekem ezek a sorok és minden perc, vesződés, amit a történettel és magával a honlappal töltöttem. Úgy érzem, hogy ez az oldal valóban a gyermekemmé vált, az első művemmé, ami lassan felnőtt és most lezárult. Hiányozni fog, de közben örülök is, hogy vége lett, mert úgy érzem, hogy bennem is most végre véglegesen lezárult a Twilight saga mánia, így tovább léphetek.

V. Búcsú. Természetesen ez nem végleges búcsú, hiszen más blogjaim is vannak, ahol olvashatjátok a további műveim, noha Twilight témában már nem fogok kiadni a kezem alól semmit.

Énekelj nekem

Last Moments

Vas happenin' London?

Alvilági Játszma

VI. Kérlek. Írjátok meg véleményeteket chatben, kommentben, illetve bármely elérhetőségemen, hiszen érdekel a véleményetek, gondolataitok a blogról, az írásomról.

Imádlak benneteket és köszönöm, hogy velem tartottatok!

Xoxo.Bri.

Epilógus

Epilógus

Az emlékek évek múltán sem vesztették értéküket. Pontosan ugyanolyan fontosnak találtam őket, mint a jelenem vagy a jövőm, amit Alice sokszor nem látott Jacob vagy a többi farkas miatt. A múltam én magam voltam, az a régi én, aki Alex oldalán nevelkedett fel, s élte életét évtizedekig, s egyszerűen imádtam visszamenekülni azokba az időkbe. Ilyenkor úgy éreztem, hogy újra és újra feltámasztom Alexet, mintha újra mellettem lenne és élne velem együtt, de tudtam; velem van. Egyszerűen éreztem, mint mikor az eső illata leszáll az erdőre, s az ember érzi, hogy hamarosan vihar lesz. Én is így éreztem. Különben is, pontosan olyan nyugodt és boldog életre vágyott, mint amilyen életem nekem lett Jacob oldalán, Cullenék családtagjaként, ezt semmiképp nem hagyta volna ki.

- Minden oké? – kérdezte kedvesen Jacob. Az évek során arcvonásai megférfiasodtak, ami miatt csak még elviselhetetlenebbül helyesebb lett. Halványan elmosolyodtam, majd bólintva szavaira apró csókot nyomtam ajkaira és egy aprócska, másnak jelentéktelennek tűnő margaréta eldobása után összefontam ujjaimat szerelmemével jelezve, hogy haza indulhatunk.

Hátat fordítottam annak a tisztásnak, ahol életem első szakasza véglegesen lezárult, amibe még így is egyik részem pusztulása után is szívesen éltem, emlékeztem.

14. Emlékekben

14. Emlékekben

"Elvesztem az emlékekben. Még ha úgy is kell töltenem a napjaimat, mintha nem vágyakoznék utána, attól még hű maradhatok hozzá és a közös emlékeinkhez. Nem számít, milyen sok időt töltünk külön, ha erős maradok. Nem szabad azon tépelődni, hogy mi nem történhetett meg közöttünk, inkább arra kell emlékezni, ami már megtörtént."

Az idő mintha lelassult volna vagy mintha meg is rekedt volna azokban a fájdalmas, gyötrő percekben, amíg felfogtam a dolgokat és tehetetlenül vergődtem gondolataim között.

Alex fontosabb volt nekem mindennél, mindig csak ő volt nekem, ő töltött be az életemben mindent; gondoskodó szülőt, védelmező testvért és kekeckedő legjobb barátot is. Ő volt minden, ami az életemből hiányzott, s most az agyam egyszerűen képtelen volt befogadni a lehetőséget, miszerint elveszíthetem őt anélkül, hogy bármit is tehetnék.

- Nem – ráztam meg a fejem. A hangom remegett, a szívem vadul kalapált és még csak leplezni sem tudtam kétségbeesésem. – Alex! – szóltam rá a férfira. – Mondj már valamit, mondd meg nekik, hogy ezt nem tehetik – szipogtam. Szemem égették a könnyek, miközben úgy viselkedtem, mint egy gyerek, aki semmit sem tudhat a világ dolgairól. – Ellenkezz már az Istenért! – ordítottam rá, mikor egyre jobban felbőszített belenyugodott, higgadt tekintete. Nem, képtelen voltam beletörődni, hogy elveszik őt tőlem, s abba, hogy ő ezt ilyen nyugodtan hagyja.

Nem válaszolt, egy szót sem szólt. Egyszerűen csak átölelt és szorosan magához szorított. Lehelete ismét perzselte a nyakam és a fülem, ami miatt a sírás még inkább hatalma alá akart keríteni, pedig tudtam, hogy nem sírhatok. A Volturi nem láthat megtörtnek, gondoltam.

- Légy erős – kérte. Úgy éreztem, hogy karjai darabokra törnek, de nem érdekelt, csak visszaöleltem őt, miközben arcom a mellkasába fúrtam és mélyet szívtam mentolos, vaníliás illatából. – Ne lássanak megtörtnek, sose okozz nekik örömet – súgta.

- Tégy már valamit – könyörögtem. – Nem veszíthetlek el, téged nem! – leheltem. Csak mi hallhattuk a másik szavait, a Volturi pedig valamiféle jószívűség gyanánt, hogy lássuk, ők mennyire nem akarnak rosszat hagyta, hogy...hogy elbúcsúzhassunk egymástól.

- Lily, öreg vagyok én már – mosolyodott el fanyarul. – És nem hagylak magadra – sandított pár percre Cullenékre és farkasomra, aki továbbra is rendíthetetlenül ácsorgott nem messze tőlem, miközben figyelemmel követte minden mozdulatom.

- Alex... – leheltem feladóan, mire még inkább magához ölelt.

Reménykedtem benne, hogy ezek a pillanatok sosem érnek véget, hogy örökre az ölelésében maradhatok, de a percek mintha direkt kiakartak volna velem szúrni. Felgyorsultak és egyszerűen nem volt hatalmam a körülöttem történő dolgok felett.

Alex pár pillanatra Edwarda pillantott, miközben eleresztett és visszaindult a Volturihoz. Alig akartam elengedni a kezét, görcsösen szorítottam őt az utolsó pillanatig, míg végül aztán kiszakította magát hozzá képest gyenge fogásomból, s amíg vissza nem tért eredeti helyére nem is nézett rám.

Sötét szemeiből nem tudtam semmi mást kiolvasni, csak az irántam való szeretetét, amivel annyi eddig végtelennek tűnt éven át megajándékozott. Nem félt, nem idegeskedett, talán soha életemben nem láttam ennyire nyugodtnak, már-már szórakozottnak.

- Mi...? – kérdeztem volna, mikor Edward és Emmett könnyedén mellém suhant, mindketten egy-egy karom után nyúltak, mintha csak leakartak volna fogni, de hangom elhalt, mikor rájöttem, hogy ez nem is igazán érdekel. Semmi sem érdekelt.

- Olyan szomorú, ha szét kell szakítanunk egy ilyen erős és szerető családod – rázta meg a fejét Aro csalódottan. - De sajnos a munkánk nem mindig hálás kötelezettség.

- Biztos vagyok benne, hogy más megoldás is lenne! – szólalt meg hosszú idő múltán Carlisle, de szavai süket fülekre találtak. Senki sem tudott volna olyat mondani, amiből a Volturi nem magyarázza ki magát hatalmas színjátékok közepette.

A hangok és alakzatok hirtelen tompává váltak, összefolytak a szemem előtt, miközben a narancssárga sugarak még beborították az erdőt és a tisztást. A nap végig simított karjaival mindannyiunkon, de csak azzal tudtam foglalkozni, hogy Alexet mikor érik el. Aztán megtörtént. A fekete köpeny kissé narancssárga színt öltött, majd ahogy a sugarak felértek az arcához bőre csillogni kezdett, miközben ajkai hatalmas mosolyra húzódtak, ahogy az én arcom vizsgálta.

- Ezt sosem untad meg – nevetett. Hangosan és szabadon, mindenem beleremegett, miközben hallgattam őszinte, feltörő kacaját.

- Demetri, Felix, kérlek, tegyétek a dolgotok – parancsolta két vámpírjának Aro, mire a két férfi egyből Alexnél termett, de mintha ő ezt észre sem vette. Egyszerűen nem foglalkozott azzal, hogy az egyik lefogja a karjainál fogva, csak nevetett és tekintetét szeretetteljesen, vallomásként az enyémbe fúrta.

- Ne... – leheltem, hiszen nekem koránt sem volt olyan jó kedvem, mint Alexnek. Karjaim megfeszültek, ahogy reflexből előre akartam lendülni, megmenteni őt, de Emmett és Edward biztos fogása egyszerűen megakadályozott a mozgásban. – Mit csináltok?! – kérdeztem tőlük hitetlenkedve, de nem volt időm a válaszra. A hatalmas reccsenésekre tekintetem vissza rebbent Alex felé, vagyis inkább a holteste felé, ami mielőtt a földre zuhanhatott volna Demetri intésére tűzbe lobbant.

Megrökönyödve meredtem az égő anyagra, miközben halvány, lilás füst szállt fel az égbe, majd tűnt el teljesen Alexel együtt. Többé nem akartam kiszabadulni fogva tartóim karjaiból, nem is tudtam volna egymagam megtartani a testem.

- Sajnáljuk, Lily – mondta Aro. – Ahogyan azt is, hogy ismét egy ilyen borzasztó alkalom miatt kellett veletek találkoznunk, barátaim – tette még hozzá, miközben Cullenék felé pillantott, mire ők csak biccentettek és teljesen némaságba burkolóztak, amíg a katonák végleg el nem tűntek az erdő takarásában.

Elhűlve, teljesen lebénulva bámultam annak a férfinak a helyét, aki egykor a világot jelentette nekem. Néztem azt a helyet, ahol bűntudat nélkül ölték meg őt, s végeztek vele együtt az életem egy részével, eddigi életem minden percével.

- Lily... – súgta halkan Edward, de nem reagáltam. – Annyira sajnáljuk – sóhajtotta, de én csak megráztam a fejem. Egyikükre sem tudtam ránézni, senkit nem akartam látni, s végképp nem akartam bármelyiküket is a közelemben tudni. Minden vágyam az volt, hogy egyedül legyek, hogy a mellkasomban tomboló feszültség és gyász végre kitörhessen, hiszen a Volturi is messze járt. Most már végre gyenge akartam lenni.

- Edward... – suttogtam. Erősen kételkedtem benne, hogy hallja, de szemem sarkából láttam bólintását.

- Gyere haza, ha késznek érzed rá magad – kérte, miközben bizonytalanul végig simított felkaromon, s egy intéssel jelezte, hogy ideje haza indulniuk.

Jacob tekintete pár aggódó, szomorú pillanatra az enyémbe fúródott, mire csak megráztam a fejem; nem, rá sem volt most szükségem.

Mikor végleg egyedül maradtam hajlandó voltam elengedni magam és hagyni, hogy a veszteség fájdalma kettétépjen, darabokra szaggasson és elpusztítson. Úgy éreztem, hogy a mellkasom ketté válik, a tagjaim leszakadnak, miközben én belehalok a láthatatlan sebekbe, ahogy tehetetlenül a földre estem és kínomban a fű kissé már elszáradt szálait kezdtem markolni és tépdesni. A könnyeim megállíthatatlanul törtek utat maguknak, miközben hangosan fel-fel zokogva adtam hangot fájdalmamnak. Talán az egész erdő tőlem zengett, miközben előttem csak csillogó, angyali arca lebegett, s fülemben mást sem hallottam csak hangos, jóízű nevetését az utolsó pillanataiban. Tudtam, hogy ez örök időkre belém vésődött, hogy ez maradt meg bennem róla, a gyönyörűsége, ami nem csak kinézetét, de lelkét is jellemezte és az a nevetés, azaz öblös, rekedt nevetés, amibe újra és újra beleremegtem.

Egyszerre sírtam és nevettem. Nevettem, mert akaratlanul is vissza emlékeztem a vele töltött gondtalan, csodálatos évekre, miközben sírtam, zokogtam és vergődtem annak tudatában, hogy soha többé nem láthatom őt, soha többé nem élvezhetem a társaságát, hogy a Volturi megfosztott attól az egyetlen embertől, aki családom helyett családom volt, s akit igazából talán soha meg sem érdemeltem. Ő mindig is túl jó volt hozzám még akkor is, ha egy szörnyetegként gondolt magára.

Nem tudom mennyi idő telhetett el, hosszú órákig, talán napokig járkáltam a hegyekben, nem igazán kötött le a percek múlása, még azt is homályosan, tompán érzékeltem, hogy nappal van vagy éjszaka. Lényegtelennek tűnt. Aztán egyszer csak...egyszer csak elég lett. Mély levegőt vettem, tüdőmbe szívtam a természet friss illatát, miközben tekintetem felvezettem a napsugaras égre.

Nem, Alex nem ezt akarná, nem azt akarná, hogy gyászoljam őt, hogy talán évekig elmeneküljek a hiánya elől, hiszen nem ezért adta fel magát, nem ezért hozott ekkora áldozatot, hogy aztán a tőle kapott életet elpazaroljam.

Vissza indultam. Vissza mentem a hatalmas házba, noha az út során többször is megtorpantam, elbizonytalanodtam, de aztán valami mindig tovább lökött. Arra sarkallt, hogy ne fordítsak hátat azoknak, akik szeretnek, ne lökjem el magamtól az életet csak azért, mert valaki, akit szeretek már nem lehet benne.

Épphogy kiléptem a fák takarásából, szemem elé tárult a hatalmas, modern hatású épület, Alice egyből kirobbant az ajtón, s alig hagyva számomra időt a nyakamba ugrott és szorosan magához ölelt.

- Úgy örülünk, hogy vissza jöttél – mondta. – Már kezdtem aggódni, hogy hosszú ideig nem látunk – tette még hozzá.

Természetes lett volna, ha talán évekig, évszázadokig nem térek vissza, hiszen az idő a halhatatlanok számára lényegtelen volt, nem számított, hogy meddig gyászolnak, meddig menekülnek a világ elől.

- Végre! – nevetett fel Emmett az ajtóban, majd mikor látta, hogy testvére eleresztett ő is elém került, majd egy hatalmas öleléssel megpörgetett és újra vissza tett a földre. – Na, gyere – ragadott kézen, hogy bevezethessen a lakásba, még Alice is úgy jött mellettem mintha bármelyik pillanatban elszökhettem volna.

Soha többé nem akartam szökni vagy menekülni. A Volturi egy életre feladta a leckét számomra; nézzek szembe a gondjaimmal különben egy szerettem sínyli meg gyávaságom.

- Lily – sóhajtotta megnyugodva Esme, mikor elém suhant és óvatosan, anyáskodva magához ölelt. – Újra érdemes volt használatba vennem a konyhát, ha esetleg éhes lennél – mosolyogta halványan, mire viszonozva a gesztust elutasítottam ajánlatát. Nem voltam éhes, hiszen napok óta mást sem tettem csak vadásztam, esetleg mindenféle cél nélkül öltem, de mi mást is tehetne egy hozzám hasonló? Ráadásul csak megkönnyítettem a ragadozók dolgát, akik eltűnésem után pár perc múlva már le is csaptak a még meleg tetemre.

- Jacob is nem sokára itt lesz – közölte Edward. – Mióta elmentél minden nap jön – tette még hozzá, mire kicsit meglepődtem. Úgy mondta ezt mintha ez már egy jól berögzült rendszer lenne, mintha olyan régóta tartana.

- Meddig voltam...távol? – kérdeztem bizonytalanul, mikor érdekelni kezdett, hogy milyen nap is van ma, esetleg hónap.

- Az a pár nap inkább pár hónap – javította ki gondolataim Edward. – Lassan öt hónapja, hogy nem láttunk – közölte, mire bennem még a levegő is elakadt. Nem tűnt soknak, hiszen ez az öt hónap semmit sem jelentett az olyanoknak, mint mi, de mégis csak soknak tűnt az én pár napom után. Az idő és a világ tényleg összeolvadt körülöttem, pedig én megmertem volna rá esküdni, hogy a percek megrekedtek és nem mozdultak többet azok után, hogy Alex meghalt. Megölték.

Mindenesetre nem volt időm ezen sokat gondolkodni, az erdő felől halk zaj szűrődött ki, majd meg is pillanthattam a félmeztelen Jaket, miközben kilépett a páfrányok takarásából és tekintetét végig futtatta a lakáson, bár nem úgy tűnt, hogy észrevett. Megeshet az is, hogy nem látott, mert olyan gyorsan iramodtam meg a kijárat felé, hogy alakom összemosódott, s mire észbe kaphatott volna már a nyakában csüngtem.

Pár pillanatig teljesen ledermedt, majd mikor felfogta, hogy én vagyok az karjai szorosan körém fonódtak és úgy szorított magához mintha soha többé nem akart volna elereszteni. Arcát a nyakamba fúrta, miközben mormolta a szavakat. Meleg leheletét érezve bőrömön apró remegések futottak végig gerincem mentén, amit észrevehetett mert még jobban magához vont.

- Hiányoztál – suttogta.

- Sajnálom – feleltem. – Soha többé nem megyek el – tettem még hozzá.

- Nem is engedlek – mosolyodott el kajánul, mire csak felnevettem és hosszú csókot nyomtam ajkaira, miután bűntudatosan végig néztem fáradt ábrázatán. Rossz volt a tudat, hogy ezt én tettem vele, s mindent elakartam követni, hogy rendbe hozzam azokat, akiket hálátlanul elhanyagoltam.

- Lily – szólított meg Jasper, mire kérdőn fordultam felé továbbra is Jacob karjaiban, miközben a szőke vámpír srác felém dobott egy sárga, eléggé vastag borítékot. Értetlenül néztem a vérszívó szórakozott, aranybarna szemeit és féloldalas mosolyát, miközben felbontottam a borítékot és kihúztam belőle egy első kezem ügyébe akadó kártyát.

Egy fekete fehér képen voltam, rajta minden fontosabb, néhol hazug adatommal, s a nevemmel; Lily Roberts Cullen. Akaratlanul is elmosolyodtam Alex vezeték nevét látva a nevem mellett, miközben kérdőn Jasperre néztem, mintha nem tudnék hinni a szememnek.

- Most már hivatalosan is a család tagja vagy – kacsintott, majd vissza lépve a lakásba egyedül hagyott Jacobbal.

- Akkor tényleg nem mész el? – kérdezte a fiú bizonytalanul, miközben szinte másodperceként adott puszit boldogságtól kipirult arcomra.

- Nem – feleltem, mintha csak ígéretet tettem volna efelől.

Eszem ágában sem volt elmenni és újra elhagyni sem őt, sem Cullenéket, vagyis a családomat, mert bármennyire is hiányzott Alex, bármennyire is tudtam, hogy hiánya végeláthatatlan életemben mindig kínozni fog azzal is tisztában voltam, hogy az emlékeim is örökké élni fognak, s amíg én élek addig ő is élni fog, hiszen csak az hal meg, akit elfelejtenek. Hát halhatatlanná akartam tenni úgy, hogy közben nem pocsékolom el azt az áldozatot, amit értem tett.

13. Ítélet

13. Ítélet

"Csak azt tudtam, hogy minden másodperc, amit vele töltök, csak növelni fogja a később elszenvedett fájdalmat. Mint egy drogosnak, akinek nincs elég anyaga, közeledett a végítélet. Minél többre van szükség most, annál nehezebb lesz, amikor kifogytam a cuccból."

Ahogy a nap elkezdett lefelé haladni a most különösen tiszta és halványan napfényes égen mi felsorakoztunk a tisztáson, ahol már ősz lévén száradt, elsárgult falevelek táncoltak a szél vezetésével. Az egész nyugodtnak tűnt, szépnek, mégis kirázott a hideg arra a némaságra, ami percekig körbevette a területet, miközben a fekete csuklyások nesztelenül suhantak ki az erdőből tökéletes, összehangolt félkör alakzatban, megállíthatatlanul.

Pár másodpercig csak a farkasok erős, ütemes szívverésére figyeltem, mintha ezzel megtudtam volna magam nyugtatni, majd figyelmem ismét az előttünk lévő seregre terelődött.

Középen haladt a Volturi három vezetője, két oldalukon szadista testvérekkel, mögöttük öt-öt nagydarab harcossal.

Tekintetem újra végig futott a fekete ruhákon, a semmit mondó arcokon és Alexen. Jane mellett haladt, s jobban megnézve teljesen kitűnt a körülötte lévők közül. A csuklya nem volt rajta, már akkor levette, mikor kiléptek a fák takarásából, így a szél szórakozottan játszadozhatott szőke, kócos tincseivel, miközben fekete, megannyi érzést tükröződő szemei egyenesen rám szegeződtek. Próbált uralkodni vonásain, állkapcsa olykor megfeszült az igyekezettől, s bár úgy tűnt sikerrel jár én láttam rajta mindent, amire kíváncsi voltam. Fáradtnak tűnt, nem fizikailag, hiszen ez lehetetlennek volt, hanem lelkileg, kimerült volt és féltő, miközben szüntelenül végig nézett rajtam, majd mintha kicsit megnyugodott volna, mikor látta, hogy semmi bajom.

Oda akartam futni hozzá, megölelni és soha többé el nem ereszteni, de nem tehettem. Továbbra is egy helyben ácsorogva megvártam, míg a vámpírok vezető klánja megállt tőlünk nem messze.

- Barátaim, örülök, hogy újra találkozunk – kezdett bele Aro kedvesen, amitől felfordult a gyomrom. Nem hiányzott a hangja, sem jelenléte, egyikük sem hiányzott Alexen kívül.

- Valóban rég volt már utolsó találkozásunk – biccentett Carlisle.

- Sajnálatos, hogy pont ilyen miatt kell meglátogatnunk benneteket, de örömmel látom, Edward, hogy a kedvesedből elragadó fajtánk béli lett – folytatta a férfi, miközben elmosolyodott és úgy nézett végig Bellán mintha valami ragyogó, teljesen elámító kincset bámulna. – Hogy viseled az újszülöttséggel járó gondokat? – kérdezte udvariasan.

- Jól, köszönöm – felelte Bella tömören, távolságtartóan. Éreztem hangjában a néma ellenségességet, miközben próbálta túl lenni Aro baljós figyelmén.

- Lily, nem gondoltam, hogy itt talállak, úgy értem nem gondoltam volna, hogy képes leszel esetleg bajba keverni a barátaidat – fordult most felém némi éllel a hangjában, ajkain gúnyos mosollyal.

- Lilynek eszébe sem volt ilyesmi – ellenkezett Carlisle, hogy a védelmembe keljen. – Mi erősködtünk, hogy maradjon velünk.

- Bátor döntés, Carlisle – biccentett elismerősen a férfi. – De az utóbbi időben szeretitek magatokra hívni a figyelmünket.

- Nem szeretjük, de mindig így hozza a helyzet – felelt Edward, úgy tűnt félig-meddig a gondolatokba temetkezett mintha onnan valamiféle megoldást találhatott volna erre a képtelenségre.

- Tudod, Lily, nem igazán tudom, hogy miként is kellene kezelnünk a szökésed – sóhajtotta tanácstalanul Aro, bár nekem volt egy sanda gyanúm, hogy hazudik.

- Az én ajánlatommal tisztában vagy, Aro – szólalt meg most először Alex, mire tekintetem újra rávillant és pár pillanatra teljesen hangjába merültem. Szerettem kellemesen rekedt, nyugodt és összeszedett hangját, főleg a nevetését. Imádtam a nevetését.

- És mit szólna ehhez a lányod? – kérdezte a vámpír férfi. – Szerinted képes lenne téged még egyszer elengedni? – folytatta, miközben kíváncsian felém nézett, majd elégedetten tapasztalta, mikor látta, hogy akaratlanul is előrébb lépek és figyelmesen hallgatom szavaikat.

- Milyen ajánlat? – kérdeztem Alextől.

- Használhatatlan vagy a Volturinál, ennél fogva nem is lenne értelme visszajönnöd, én maradok, te pedig maradsz – közölte nyugodtan, mint aki ezt már eldöntötte, s nem hajlandó ezen változtatni.

- Ezt te sem gondolhatod komolyan – ráztam meg a fejem hitetlenkedve.

- Lily, ismersz...

- Legalább annyira, mint te engem! – feleltem utalására, miszerint ő ezt teljesen komolyan gondolja. – Nem hagylak el – közöltem vele.

- Nem hagysz el, egyszerűen ésszerűen döntesz, ha nem vitatkozol velem – felelte.

- Nem vitatkozom, ez nem vitatárgya, egyszerűen nem és kész! – döntöttem el. Fel sem foghattam, hogy ilyesmi miként tudott az eszébe jutni... Őrültség!

- Lily! – szólt rám erőteljesebben, de nem folytathatta, mert Aro nyugodtan, talán némi kárörvendéssel a hangjában próbált minket lecsitítani.

- Ugyan a vitatkozással nem jutunk előbbre, nem igaz? – kérdezte, de nem várt választ. Folytatta; – Igazából nem bólintottunk rá erre az ajánlatodra, barátom – mosolyogta negédesen a férfi, majd mintha valamit észre vett volna. – Jaj, nem is gondoltam erre... – szólalt fel, mint mikor az embernek eszébe jut valami. – Kérlek, ne csináljunk ebből nagy ügyet, Alex, ha oda akarsz menni a lányodhoz csak nyugodtan – intett felém, s szeretett apámnak, testvéremnek és legjobb barátomnak több sem kellett. Magabiztos, gyors léptekkel indult meg felém, s addig meg sem állt, amíg szorosan magához nem ölelt.

Hosszú másodpercekig csak belevesztem az ölelésébe, karjainak erős, biztonságot adó szorításába, miközben arcát a hajamba fúrta és mélyet szusszantott, ahogy hallgatta szívem dobbanásait.

- Ne légy hülye, ne akarj magadnak rosszat – szólt rám olyan halkan, hogy csak én hallhattam. Hideg lehelete csiklandozta az arcom, amitől normális esetben felnevettem volna, most mégsem tettem.

- De nekem az a rossz, ha nem vagy velem – makacskodtam. – Ne játszd a mártírt!

- Olyan szép, ha egy család ismét egymásra talál – mosolyogta hízelgően Aro, ami miatt szét is pukkadt az a meghitt pillanat, amibe lebegtem. – Viszont a gondunkra még mindig nem találtunk megoldást – sóhajtotta megjátszott gondterheltséggel. Ha nem ismertem volna régebbről a férfit még be is vettem volna látszólagos bánatát.

- Tudsz a másik ajánlatomról is – szólalt meg mellőlem Alex, mire ijedten néztem fel eltökélt arcára. Nem tudtam elképzelni, hogy milyen ajánlatról beszélhet, s ő kérdő arcom láttán sem volt hajlandó magyarázkodásba kezdeni.

- Tudod mivel jár az ajánlatod, ugye?

- Teljesen tisztában vagyok vele – bólintott Alex magabiztosan, s én úgy éreztem, hogy hamarosan megőrülök.

- Miről beszéltek? – adtam hangot értetlenkedésemnek, miközben szemem sarkából láttam Edward szomorú, már-már gyötrődő arcát, ahogy Alex gondolataira figyelt.

- Lily, kérlek, ne húzd fel magad – sóhajtotta mellettem a férfi, de ezzel cseppet sem segített.

- Ha adsz egy jó okot rá akkor nem teszem – sziszegtem vissza. – Beavatnál?!

- Nem volt teljesen jó ötlet, hogy elszöktettelek... – kezdett bele, de nem tudta folytatni. Hangja elakadt, még levegőt sem vett többet, miközben tekintete egyenesen a földre szegeződött. Nem értettem őt, de egyáltalán nem tetszett ez az egész.

- Sajnáljuk, de ennek figyelmeztetőül kell szolgálnia mindenkinek, mi nem adunk második esélyt – fejezte be végül Aro, s mohó, hatalomvágyóan vöröslő szemeiből mindent kitudtam olvasni. Legnagyobb félelmem visszaköszönt rám hamis részvétet mutató tekintetéből.

- Nem! – ráztam meg a fejem. – Nem! – ismételtem, alig találtam a szavakat. – Vissza megyek, mindent megteszek, de nem.... – nyögtem.

- A Volturni nem ad második esélyt! – dörrent rám Caius, mire kissé összerezzentem, s Alex szorosabban fogott ölelésében mintha ezzel mindentől megóvhatna.

- Akkor engem büntessetek! – böktem magamra. – Én szöktem el, én vagyok a hibás, nem Alex! – bizonygattam.

- Ha Alexnek nem jut ilyen az eszébe most nem itt tartanánk – ellenkezett Aro.

Dühített ez az egész helyzet, hogy a férfi még mindig próbálta magát ártatlannak feltüntetni, mintha nem vágyna bosszúra, ölésre, nem vágyna arra, hogy hatalmas fájdalmat okozzon nekem, s ő tökéletesen megtalálta a gyenge pontom. Tudta jól, hogy Alex és köztem a kapcsolat sokkal több, mint más vámpíroknál, mi nem szövetségesek voltunk, mi család voltunk, az egyetlenek a másiknak, s ezért ítéletük sokkal jobban fájt mintha az én halálomról beszéltünk volna.

12. Felkészülés

12. Felkészülés

"Mert várni, az nehéz. A várakozás őrli meg az idegeket, az töri le a szarvakat, az oszlatja el legjobban az önbizalmat."

Ahogy a napok teltek, s közeledett a Volturi látogatása a feszültség egyre inkább tapintható volt, noha ez inkább az én hibám volt. Az én agyam kattogott folyton megoldásokon, s a bűntudaton, miszerint nem tudom majd elviselni, ha bárkinek is baja esik az én hibámból. Jasper és Edward emiatt elég nehezen maradtak meg a közelemben, hiszen csak úgy ontottam magamból a pesszimizmust, ami ellen még Alice sem tudott mit tenni. Egyszerűen nem tudott maradéktalanul felvillanyozni mosolygós, angyali arca, csilingelő, kedves hangja vagy pörgő, lelkes viselkedése. Egyszerűen az agyam egyik zugában mindig a Volturi harsogott, nem tudtam maradéktalanul ellazulni még Jacob karjaiban sem, ami még nagyobb okot adott a bűntudatra. Tudtam, hogy jobban oda kellene figyelnem a fiúra, hiszen nem tudhattam, hogy mit hoz a jövő, de nem tudtam kiszakadni a baljós gondolataimból. Nem ment, amit persze ő megértett, s tudtam, hogy nem is haragszik rám, ami miatt még nagyobb szemétnek éreztem magam. Úgy gondoltam, hogy önzőbb és hálátlanabb már nem is lehetnék azokkal, akiket szeretek, hiszen Alexel is mit tettem? Ott hagytam a legnagyobb bajban...

- Lily, te is tudod, hogy ez nem a te hibád – szólt rám Edward, mikor nem bírta tovább gondolataim. – Elég legyen már a folytonos önmarcangolásból, rosszabb vagy, mint amilyen anno én voltam!

- Sajnálom – sóhajtottam fel, miközben hátra dőlve az ágyon hallgattam, ahogy könnyed, emberi fül számára nesztelen mozdulatokkal leült mellém és onnan figyelte hosszas mozdulatlanságom. Kezdtem újra a gondolataimba merülni, mikor újra megtörte a csendet;

- Ha választanod kell Jacob és Alex között, kit fogsz választani? – kérdezte teljesen komolyan.

- Ahogyan a Volturit ismerem nem lesz lehetőségem választani – mosolyodtam el fanyarul. – De Alexet – mondtam ki végül. Rengeteget gondolkodtam ezen, s többször is átrágtam magam a dolgokon, de mindannyiszor amellett voltam, hogy ki kell tartanom apám, bátyám és legjobb barátom mellett. Túl sokat tett értem, hogy csakúgy elhagyjam, s ahogyan az uralkodó vámpírklánt ismertem szóba sem jöhet olyan opció, hogy őt is elengedik. Márpedig ha el kell mennem velük Alex biztonsága érdekében akkor gondolkodás nélkül velük fogok tartani.

- Jacob ebbe nem fog belenyugodni – rázta meg a fejét Edward. Látszott kissé gondterhelt ábrázatán, hogy nem tetszik neki a tervem, de azt is láttam rajta, hogy emiatt nem hibáztat és teljesen megérti indokaimat.

- Akkor az utolsó percben mindent megteszek, hogy megutáljon – feleltem mindenre felkészülten. – Nem akarom őt bántani, Billynek is megígértem, de... Alex... nem hagyhatom magára, hiszen mindig csak egymásra számíthattunk – magyaráztam kétségbeesetten. – Bármennyire is köt a szerelem és a bevésődés Jacobhoz Alex mellett a helyem, ha arról van szó, hogy választanom kell kettejük közül.

- Tudom, Lily – tette kezét nyugtatóan az enyémre. Hideg, biztató érintése jót tett felhevült gondolataimnak. – De reménykedjünk benne, hogy ilyen még csak fel sem merül...

- Őszintén, Edward – kértem, miközben tekintetem arcára vezettem és vártam válaszát; - Te mit gondolsz? Miként fog ez az egész végződni?

- A Volturi addig fogja csavarni a dolgokat, amíg saját magukat feltüntetik jónak és kényükre irányíthatják a dolgokat – vont vállat. – Csak a szokásos.

- Konkrétabban? – makacskodtam.

- Biztos vagyok benne, hogy nem lesz minden úgy, ahogyan szeretnénk, de nem tudom... – rázta meg a fejét. – Nem tudom, pontosan milyen célja lehet Aronak, ölni vagy visszaszerezni téged...Fogalmam sincs.

- Holnap kiderül – sóhajtottam.

- Nem hagyunk magadra – ígérte eltökélten, ami halványan ugyan, de megmosolyogtatott. Tudom, gondoltam válaszul, miközben elmormoltam egy köszönömöt és csendben figyeltem, ahogy elhagyva a szobát ismét egyedül maradtam. Már amennyire egy vámpírokkal teli lakásban az ember egyedül érezheti magát, miközben valaki minden gondolatát hallja, míg a másik minden érzelmét érzékeli, s a többiek még a szívdobbanásait is figyelik. Kellemes nyugalom... De legalább ezzel is éreztem, hogy nem vagyok egyedül. Tudtam, ismertem annyira őket, hogy ne kételkedjek hűségükkel kapcsolatban. Ráadásul Carlisle és Alex nagyon jó barátokká váltak, amíg egy fedél alatt éltek a Volturinál. A vegetáriánus család legalább annyira akarta, hogy Alexnek ne essen bántódása, mint én.

Az alkonyattal jött Jacob is. Hosszú perceken át, talán órákon keresztül feküdtünk egymás mellett, miközben ő mellkasára vonva magához ölelt, s teljesen gondolataiba merült.

Éreztem magam alatt szívének ritmikus, nyugodt dobbanását, mellkasának egyenletes fel-le mozgását, míg tekintetemmel hol fekete pólóján pihenő kezem, hol a sötétbe borult bútorokat figyeltem.

Hosszú ideig egyikünk sem akarta megzavarni ezt a nyugalmat, jó volt csendben, mozdulatlanul egymás karjaiban lenni, úgy érezni mintha miénk lenne a végtelenség, az öröklét.

- Aludnod kellene, holnap hosszú napunk lesz – sóhajtottam végül, mikor kissé megemelve magam arcára néztem. Tekintetét az ablakról rám vezette és mélyen a szemembe nézett.

- Tudom – motyogta. – De neked is – mosolyodott el halványan.

- Nekem nem kell annyi pihenés – feleltem, miközben kezem gondolkodás nélkül arcára simítottam és kissé félre biccentett fejjel néztem tovább vonásait, melyek érintésemre ellágyultak és kisimultak. Magamba akartam vésni minden porcikáját; bőrének kissé borostás érintését, szemszínének pontos árnyalatát, fekete tincseinek állását és lényegében mindent, ami ő volt. Azt az érzést, ami mindig elkapott, ha mellette voltam, mikor elárasztott a szeretetével, mikor úgy éreztem, hogy a bennem nyugvó szeretettől, amit iránta éreztem szét robbanok. Ez mind mind olyan volt, amit mélyen magamba akartam vésni, elraktározni, hogyha úgy alakul akkor feltudjam hozni végtelen életem bármelyik pillanatában.

- Szeretlek – motyogtam, mire halványan elmosolyodva viszonozta szavaim, s elfojtott vigyorral viszonozta csókom.

Az éjszaka folyamán egy szemhunyásnyit sem aludtam, nem is volt rá szükségem, hiszen nem éreztem magam kimerültnek, legalábbis nem fizikailag. A sötétbe borult órák folyamán csak hallgattam kedvesem nyugodt szuszogását, miközben gondolataimba temetkeztem és egyszerűen csak élveztem Jacob ölelését magam körül, ami egy percre sem enyhült még akkor sem, mikor mély álomba merült. Ez akaratlanul is megmosolyogtatott; még ilyenkor is szeret.

Fogalmam sem volt róla, hogy mit reméljek a mai naptól, hogy miben reménykedjek vagy mire készüljek, hiszen kiszámíthatatlannak tűnt a királyi vámpírklán, ráadásul Alice nem látta a jövőt a farkasok miatt, ami persze őt eléggé idegesítette, de nem tehettünk mást. A falka jönni akart, ráadásul minden segítség jól jött, noha még csak a gondolattól is rosszul lettem, hogy esetleg harcra kerülne sor.

Alice azt mondta, hogy mire a nap elkezd lemenni megérkeznek, s mi pontosan erre készültünk. Jake ideje java részét a falkával töltötte, hogy egyeztessenek, míg Edward ha kellett tolmácsolt a négylábúak és Carlisle között. Emmett alig várta, hogy megérkezzenek, az ő lelkesedését és kedvét semmivel sem lehetett lelombozni, biztosra vette, hogy nem lesz gond. Rosalienak most az egyszer nagyobb gondja is akadt, mint a farkasok és az ázott bunda szaguk, így megmenekültünk a beszólásaitól, Jasper pedig próbálta tompítani a feszültséget, noha ő is idegesnek és frusztráltnak tűnt. Senki sem szívesen került összetűzésbe a Volturival, s bár ahogy telt az idő én is egyre idegesebb lettem, talán még félni is elkezdtem, bár ezt nem tudtam biztosra, mert éreztem, hogy Jasper előszeretettel nyugtatja az érzelmeimet. Kicsit vártam is, hogy végre eljöjjön, aminek el kell jönnie. Látni akartam Alexet, tudni, hogy mi van vele és...és egyszerűen csak a közelében lenni, mert bármennyire is szerettem az ittenieket a férfi a családom volt. Szükségem volt rá.

11. Látomás

11. Látomás

Úgy éreztem, hogy lassan, de biztosan kezd minden egyenesbe jönni. Otthon éreztem magam a vegetáriánus vámpírok társaságában, akik mindenben segítséget nyújtottak nekem, miközben tényleg elengedhettem magam kicsit, hiszen ők sokkal régebbről ismertek, nem kellett visszafognom magam mellettük sem gyorsaságban, sem más vámpír képességemben. Kissé olyan volt, mintha újra éledtem volna, jobban beletemetkezhettem a múltamban, de Jacob újra és újra felszínre tört gondolataimban, amit persze nem bántam, csak aggodalommal töltött el a tény, hogy semmit nem tudok róla, vagyis hogyléte felől.

- Ne aggódj, nincs semmi baja – mosolyogta Edward, ami miatt legszívesebben fejbe vágtam volna, hiszen a többiek egyből tudták, hogy kiről van szó. Rosalie egy apró fintorral kísérte figyelemmel testvére szavait, míg Emmett már készült volna közbe szúrni valami csípős megjegyzést, de Jasper még idejében állította le a mackótermetű vámpír srácot.

- Borzasztó vagy – közöltem Emmettel, aki csak büszkén kihúzta magát, majd vállat vont.

- Amúgy hogyan viselte a kis kedvenced, hogy mi vagy? – kérdezte Rosalie, mikor nem tudta magában tartani rosszindulatú kérdését.

A szőke szépséggel alapjáraton nem volt bajom, mindig is barátnőmként tekintettem rá, s tudván, hogy milyen a viszonya a kétlábú szomszédaival nem igazán sértődtem meg szavain, illetve hanghordozásán.

- Jól – feleltem tömören. Lényegében tényleg nem okozott ez gondot közöttünk, hiszen nem nézett rám másként, nem változott meg velem kapcsolatban. Legalábbis nem rossz irányban.

- Ki gondolta volna? – horkantott Rosalie, mintha ennek olyan egyértelműnek kellett volna lennie.

- Hogy érted? – kérdeztem vissza értetlenül, de mielőtt a szőkeség megszólalhatott volna Edward leintette testvérét és makacsul témát terelt. Esélyem sem volt tovább kérdezősködni. Próbáltam ezt betudni Rosalie egyik szeszélyének, amit a farkasok váltottak ki belőle.

Tényleg úgy tűnt, hogy kezd minden helyre rázódni. Az életem fel vett valamilyen ütemet, már-már megszokottá váltak a nappalok, s éjszakák egyaránt, ám Alexet képtelen voltam kizárni a fejemből. Tudni akartam, hogy mi lehet vele, miként segíthetnék neki, de ötletem sem volt, hogy mitévő legyek. Legalábbis egészen addig, amíg egy Jacobbal való sétánk alkalmával Alice fel nem keresett telefonon zilált, frusztrált hangon.

Elképzelni sem tudtam, hogy a mindig vidám és talpraesett vámpírlányt mi rázhatta meg ennyire, így nem is késlekedtem, mikor Jacobbal a nyomomban átfutottam az erdőt, hogy mielőbb Cullenéknél legyünk, s választ kaphassak a kérdéseimre.

Mikor beléptünk a tágas, világos nappaliba, ahol az összes családtag felsorakozott szinte tapintható volt a feszültség és az idegesség, ami nem csak engem, de Jacobot is frusztrált. Éreztem a szorosabban ölelő, derekamon pihenő karjában azt a feszültséget, amit a többiek okoztak.

Jasper próbált mély, nyugtató levegőket venni, ha Edward nem kezd bele a beszédébe kezdtem volna megsajnálni szegény fiút, hiszen neki lehetett a legnehezebb ennyi érzelem közepette.

- Alicenek látomása volt – törte meg végül a csendet Edward. Arca komoly volt, gondterhelt. – A Volturi megtudta, hogy itt vagy – folytatta. – Ide tartanak.

- Ó, te jó ég – mormoltam elsápadva, mikor a szavak eljutottak a tudatomig. Látszólag sem én, sem Jacob nem szorultunk magyarázatra, mindketten tudtuk, hogy mit jelent, ha a Volturi látogatást tesz egy olyan nagy és összetartó klánnál, mint Cullenék, főleg ha azok még segítenek is egy szököttnek. Nekem.

- Ne aggódj, Lily, mindent megoldunk – próbált megnyugtatni Carlisle összeszedetten, pontosan olyan nyugalommal és hozzáértéssel, mint ahogyan beszélni szokott. A férfinak volt egy fajta tehetsége a beszédekben, mintha bármikor elküldhetne a fenébe, s te várnád, hogy indulj, ha ő vesz rá.

- El kell mennem – mormoltam. – Így is sokat tettetek, nem tehetlek ki benneteket a Volturinak – bizonygattam.

A bűntudat és a félelem egyszerre kezdte mardosni a mellkasom. Nem akartam Cullenéket és Jacobékat bajba keverni, hiszen így is sokat segítettek, de féltem. Rettegtem, hogy a vámpírok királyai rám találnak és talán nem bocsájtanak meg szökésem miatt, vagy ami rosszabb...nem bocsájtanak meg Alexnek vagy azoknak, akik hetek óta istápoltak az utóbbi időben. Nem akartam senkit sem bajba keverni, nem bírtam volna elviselni, ha az én hibámból bárki..meghal.

- Ne is gondolj ilyenekre! – mordult rám Edward, mikor meghallotta gondolataim. – Itt maradsz és felkészülünk a látogatásukra, nem igaz? – nézett családtagjaira biztatást remélve.

- Végre valami történik – csapta össze a tenyerét lelkesen Emmett, miközben arcán hatalmas, szórakozott mosoly terült szét.

- Szólok a többieknek – folytatta Jacob.

- Dehogyis! – ellenkeztem azonnal. – Erre semmi szükség! – bizonygattam.

- Ne akadékoskodj – kérte Jasper. – Nem hagyunk el, sem mi, sem a farkasok – nézett Jacobra, aki erre csak bólintott és jobban magához ölelt.

Ölelése most az egyszer nem nyugtatott meg, nem éreztem magam biztonságban sem karjaiban, sem sehol máshol, miközben a többiek szervezkedni kezdtek nekem pedig nem volt beleszólásom.

Hálás voltam Cullenéknek és természetesen a farkasoknak is, hiszen az utóbbi időben volt alkalmam velük megismerkedni. Egytől egyig elfogadtak, noha Paul sosem tudta türtőztetni magát, hogy ne mondjon rám egy-egy csípős megjegyzést, amit egy idő után észre sem vettem. Rájöttem, hogy nem rossz indulatból mondja, egyszerűen kell valaki, akivel kekeckedhet, hát én jó célpont voltam, ráadásul visszaszólni is mertem, ha arról volt szó. Megszerettem őket, s emiatt nem akartam, hogy részt vegyenek ebben az egészben, nem kérhettem tőlük ilyen hatalmas szívességet.

- Hé, min gondolkodsz? – kérdezte halkan kedvesem, mikor percek óta ücsörögtünk egymás mellett valahol az erdő és a tenger közti homokos területen.

- Én csak...csak a szokásoson – mormoltam. Igyekeztem észhez térni, miközben csak karjainak ölelésére, s ajkainak óvatos puszijaira akartam figyelni arcomon.

- Nem lesz semmi baj – ígérte teljesen komolyan, amit alig akartam elhinni.

- Miért vagy ebben olyan biztos? – kérdeztem értetlenül, már-már felháborodottan, miközben tekintetem felé fordítva néztem végig jóképű vonásain, fekete haján, vastag ajkain, s barna szemein.

- Mert így kell lennie – vont vállat. – Nem hagyom, hogy bármi bajod essen! – ígérte.

- Miért vagyok neked ilyen fontos? Jacob, veszélybe sodrom az életed, az életeteket...fejvesztve kellene előlem menekülnöd, olyan vagyok, mint egy rossz csapás... – hadartam, s csak úgy volt képes belém fojtani a szót, hogy ajkait makacsul az enyémre nyomta, s még a lélegzetem is elakasztotta.

Ezt is imádtam Jacobban. Egyszerűen a legváratlanabb pillanatokban tudott lenyugtatni egyetlen egy csókjával vagy érintésével, olyan volt ő mintha a másik felem találtam volna meg a személyében. Ő megtestesített mindent, amire valaha vágytam vagy amit valaha akarhattam a szerelemtől.

- Mert szeretlek – mondta ki őszintén, nyíltan. Nem most tette először, de mindig letudott nyűgözni ezzel az egy szóval, amit olyan szeretettel ejtett ki mindig ajkain, hogy abba akaratlanul is beleborzongtam.

- Szép szerelem – horkantottam gúnyosan. – Megöletlek, de szerelmes vagy belém...

- Ez nem csak erről szól – sóhajtotta végül feladóan, mikor látta, hogy képtelen lesz enyhíteni önmarcangolásomon. – Nálunk farkasoknál van egy fajta...képesség, ezzel találjuk meg a párunkat, akivel aztán leakarjuk élni az életünket, akit fenntartások és kényszerek, ítélkezések nélkül szerethetünk. Ezt nevezzük mi bevésődésnek, mikor megtaláljuk mondhatni a másik felünk, akit óvni akarunk akár az életünk árán is – magyarázta olyan átéléssel és lendülettel, hogy alig bírtam követni szavait. – Csak ezt a Volturi találkozás előtt nem akartam elmondani – húzta el a száját.

- Miért? – értetlenkedtem. Elképzelésem sem volt, hogy ezt miért akarta eltitkolni előlem.

- Mert nem akartam, hogy ez számítson, ha esetleg köztem és Alex között kellene választanod – mondta őszintén.

- Miért kellene választanom köztetek? – kérdeztem, bár nem vártam választ. Tudtam mire gondol, hogy meg van az esélye annak, hogy választani kényszerüljek majd új és régi életem között. – Jake?

- Hm? – fordult felém. Látszólag nem igazán tudta, hogy milyen reakcióra számíthat tőlem.

- Szeretlek – mondtam végül teljesen komolyan, miközben közelebb hajolva megcsókoltam őt.

10. Önző

10. Önző

"Alapjában véve önző alak vagyok. Túlságosan vágyódom a társaságodra, semhogy képes lennék azt tenni, ami helyes."

Az egész elképzelhetetlennek tűnt, de igazából ennek nem is kellett volna meglepnie. Ahogy rájöttem az egész életem hihetetlen és irracionális volt, mégis átlagos és normális. Számomra. Ahogy visszaemlékeztem életem fontos pillanataira vissza kaptam önmagam, az életem, ami sokkal bonyolultabbnak tűnt, mint eddig. Mindenesetre nem panaszkodtam, legalább tisztában voltam vele, hogy honnan jöttem és merre tartok. Legalábbis halványan körvonalazódott bennem az elképzelés, hogy ezek után mitévő legyek. Meg kellett mentenem Alexet. Ahogy megkaptam az eddigi idegennek, mégis ismerősnek tűnő férfi kilétét iránta való szeretetem és ragaszkodásom újult erővel szakadt rám a bűntudattal és a hiányával együtt. Vissza akartam őt kapni, törleszteni azt a számlát, hogy ő ismét saját maga előtt tartva érdekeim megmentett a már évtizedek óta tartó létezésemből a Volturinál. Segíteni akartam neki, vissza akartam őt kapni és ott folytatni az életünket ahol egykor félbeszakadt. Félelemmel töltött el a tudat, hogy nem tudok róla semmit, hogy él-e még vagy a Volturi végzett vele miattam.

A rengeteg újdonság és információ hatására kimerültem, gyengének és fáradtnak éreztem magam, amit a többiek természetesen megértettek, s inkább hazaküldtek Jacobbal együtt, hogy ki pihenhessem magam azzal a céllal, hogy holnap végre használható leszek.

Az indián fiú a nap további részében nem igazán volt hajlandó beszélni velem, ha nem volt muszáj. Leginkább a gondolataiba merült, noha ténylegesen nem mutatta, de éreztem, hogy valamiért és valamivel megbántottam őt. Fogalmam sem volt róla, hogy miért, s kíváncsiságomnak nem igazán tudtam egy idő után megálljt parancsolni. Rosszul esett, hogy kapcsolatunk ilyen hamar tönkrement, nem akartam, hogy bármi miatt is haragudjon rám.

- Mi a baj? – kérdeztem halkan, bűntudatosan, mikor fejet hajtva kíváncsiságomnak rákérdeztem Jacobnál.

- Semmi – mondta. – Kellene, hogy baj legyen? – kérdezte.

- Jacob – szóltam rá szelíden. – Látom, hogy valami miatt haragszol rám, nem vagyok vak – közöltem vele a tényeket. – Szóval? – makacskodtam.

- Máshogy is vissza szerezhettük volna az emlékeid – tört ki végül belőle a felelet, s kellett pár másodperc, míg rájöttem, hogy mire is gondolhat.

- Szóval az a gond, hogy...ittam? – kérdeztem, csakhogy biztos legyek ebben.

- Nem...vagyis... – makogott. Nem igazán tudta magát kifejezni, hisze láttam rajta, hogy nem akar megbántani, ami ugyan jólesett, de kissé azért mégiscsak fájtak szavai, vagyis inkább gondolatai.

- Jake – kezdtem bele, miközben kezem bizonytalanul az övére raktam. Ujjai reflexszerűen fogták közre a kezem, s pár pillanatra, míg élveztem érintésének melegét az is kiment a fejemből, hogy mit akartam mondani. – Nem vagyok teljesen ember, ráadásul nem is jó értelemben, hiszen ezek szerint félig az ellenségetek vagyok – kezdtem bele. – De én nem vagyok vámpír, én nem vagyok gonosz... – bizonygattam kétségbeesetten. Csak szavaim kiejtése közben esett le igazán a félelem, miszerint Jacob megutálhat amiatt, ami vagyok. Nem akartam, hogy megutáljon, mert szükségem volt rá. Azt nem tudom, hogy miért, csak azt, hogy nem veszíthetem el őt emiatt.

- Tudom, tudom... – sóhajtotta. – Nem így értettem, csak megijedtem, hogy...szóval...megértheted, hiszen mégis csak arra születtem, hogy vámpírokat öljek, erre itt vagy te és... sosem tudnálak bántani, Lily – Éreztem hangjában a kínlódást amiatt, aminek született, s amiatt, aminek én születtem. Nem voltunk könnyű helyzetben, hiszen tudtam, hogy falkatársai nem lesznek elnézőek velem szemben.

- Tudom – mosolyodtam el halványan, miközben félig lehunyt szemekkel élveztem kezének simítását az arcomon. Jólesett a belőle áradó meleg és kedvesség, mintha betakart, s ringatni kezdett volna. – De nem akarom, hogy a társaiddal összevessz, Alice és a többiek felajánlották, hogy hozzájuk költözhetnék, amíg nem tisztázódnak a dolgok – hoztam fel.

- Erre semmi szükség – kezdett el azonnal ellenkezni, de megmakacsoltam magam, s próbáltam rávenni az ésszerű gondolkodásra, mert valamiért velem mindig olyan elnéző és elfogult volt.

- De igen van, kétlem, hogy a szürke haverod díjazná az ittlétem annak tudatában, hogy mi is vagyok igazából – magyaráztam. – És Cullenék tudnának segíteni nekem...

- Én is tudnék!

- Így is túl sokat tettél értem, én meg így hálálom meg – nevettem fel keservesen. – Igazán hálátlannak tűnök – állapítottam meg. – És most az önzőt is hozzám csatolhatjuk, mert...ha még mindig képes vagy elviselni annak ellenére is, hogy mi vagyok én örülnék...szóval, ha nem szakadna meg a kapcsolatunk – makogtam. Éreztem, ahogy az arcom pírba borul, s ő ezt érezhette is, mert keze még mindig az arcomon pihent, miközben halványan elmosolyodott és közelebb hajolt. Barna, vidámabban csillogó szemei magukba kebeleztek, miközben lehelete ajkaimat perzselte, s én bódultan hagytam, hogy az édeskés köd maga alá vonjon és uralma alatt tartson hosszú másodpercekig tartó csókunk közben is. Ajkai óvatosan becézték a szám, mintha még mindig attól tartott volna, hogy ellököm magamtól, s emiatt valami furcsa keserűség volt ajkaink játékában, amit szerettem volna mielőbb eltüntetni. Karjaim a nyaka köré fonva mélyítettem el édes kis játékunk, amit ő ellenkezés nélkül hagyott, miközben ölébe vont és hihetetlen gyengédséggel, mégis magabiztossággal ölelte át a derekam.

A mellkasom majd szét szakadt szívem heves dobogásától, mégis nyugodtságot éreztem. A belső béke lávaként öntött el, miközben vérem pezsgett, a vénáim égtek, mégis boldog voltam.

- Amúgy örülök, hogy így gondolod, mert önző mód én is igényt tartok rád – mosolyogta csókunk végeztével, ami engem is vigyorgásra késztetett. Kislányos izgalmam alább hagyott, hiszen egyértelmű volt; egyre nyilvánvalóbbá váló érzelmeim viszonozva vannak.

Furcsa volt úgy lefeküdni, hogy tudom ki és mi vagyok, s ugyanilyen furcsa volt fel kelni, noha Billyvel való találkozásom miatt aggódtam. Nem tudom, hogy a férfi mennyit tud ezekről, s milyen véleménnyel lesz rólam, ha tisztában van fia másik, eltitkolt életével kapcsolatban.

- Jó reggelt, Lily – köszönt mosolyogva, jókedvűen a férfi. Ajkainak kedves felfelé ívelése a fiáéra emlékeztetett, noha már rengeteg alkalmam volt rájönni, hogy Jake nagyon hasonlít az apjára nem csak kinézetileg, hanem személyiségileg is.

- Jó reggelt – mosolyogtam zavartan, miközben kérdőn felé fordítottam a tekintetem. – Csináljak kávét? – kérdeztem udvariasan.

- Azt megköszönném – biccentett a férfi, miközben gyakorlott mozdulatokkal az asztalhoz gurult és onnan figyelte tovább ténykedésem a konyhapultnál.

- Jacob elmesélt mindent – közölte, mikor egyértelművé vált a feszültség közöttünk.

- Én...nem igazán tudom, hogy mit mondjak – motyogtam válasz gyanánt, mikor nem folytatta. Fogalmam sem volt róla, hogy milyen reakcióra számítsak, így igyekeztem a legrosszabbra felkészülni.

- Nézd, Lily, nem ítélkezem – kezdett bele, mikor látta tanácstalanságom. – Látom Jacobon, hogy szeret és volt alkalmam megismerni téged, őszintén szólva meg is kedveltelek, mert nem vagy gonosz vagy rossz – folytatta. – Nincs valami nagy beleszólásom abba, ami veletek történik, de ha megkérhetlek, megkérnélek arra, hogy ne bántsd meg Jaket, sokat...szenvedett már és nem akarom, hogy újra olyan legyen, mint megérkezésed előtt – kérte szelíden, kedvesen.

- Én nem akarok ártani senkinek – közöltem. – Főleg nem Jacobnak – tettem még hozzá nyugtatólag, néma ígéretként, aminek hatására halványan elmosolyodott és bólintott.

- Jó reggelt – lépett be az apró helyiségbe Jake eléggé nyúzottan, de az órák elteltével felélénkülve.

Nem tudtam volna megmondani, hogy pontosan mi, de valami határozottan megváltozott kettőnk között. Egyszerűen sokkal bensőségesebbnek éreztem a kapcsolatunkat, pedig semmi szokatlant nem tettünk egész nap, egyszerűen...csak voltak olyan pillantások, amikből tudtam, hogy valami más, s ez a más, ez az új megnyugtatott és örömmel töltött el. Tetszett. Határozottan tetszett.

Végül aztán olyan három körül rátudtam venni Jacobot, hogy átköltözzek Cullenékhez, s noha erről megtudtam őt győzni afelől már hajthatatlan volt, hogy ő vigyen el. Inkább nem is makacskodtam, csak hagytam magam, miközben ő vissza változott emberré, hogy elbúcsúzhassunk egy kis időre, mert neki ideje volt újra járőrözni Lapush területén.

- Vigyázz magadra – kértem zavartan, hiszen tudtam, hogyha vámpírok lépnek a területükre ott eléggé eldurvulhatnak a dolgok. Nem akartam, hogy baja essen, s a gondolat, miszerint valaki árthat neki elborzasztott.

- Ne aggódj – mosolyogta. Látszólag nagyon is jólesett neki törődésem. – Nem most kezdtük az ipart – nevetett fel, ami megmosolyogtatott, de aggodalmam nem tudta semmissé tenni. – Minden rendben lesz – ígérte, miközben közelebb lépett, majd látva, hogy nem ellenkezem még közelebb jött, s karjaival átölelve a derekam teljesen magához húzott.

Az édeskés köd, mely jólesően betakart teljesen elbódított, majd még inkább bűvkörébe vont, mikor ő lejjebb hajolt és megcsókolt. Úgy éreztem, hogy képtelen leszek valaha is megunni csókjainak ízét vagy őt magát.

- Ne tűnj el, mire végzek, rendben? – kérte, amit nem tudtam először mire vélni, s láttam rajta, hogy ezt nem most készül nekem elmagyarázni. Nem is kérdezősködtem, úgy voltam vele, hogy még lesz alkalmam érdeklődni efelől.

- Nem fogok – nevettem fel halkan, majd megvárva, míg ő ismét átváltozott hagytam, hogy bevesse magát az erdőbe, míg én csatlakoztam Cullenékhez a nappaliba.

9. Vért

9. Vért

"Rettenetes és édes adomány, hogy emlékezni tudunk."

Végtelennek tűnő percekig bámultam azt a hatalmas festményt, ami Carlisle irodájában díszelgett, miközben hallgattam a férfi kellemes hangját az életéről, az életemről és minden más vámpírról, akikkel valaha dolga volt, s akiket állítólag még én is ismertem, mikor emlékeztem saját magamra.

Az egész hihetetlennek tűnt, de első kiakadásom után kezdtem felfogni és elfogadni a dolgokat. Sok dologra magyarázatot kaptam, köztük a fekete köpönyeges Volturira, az engem olyannyira védő és nevelő Alexre és minden más vámpírra, s azok fontosabb tulajdonságaira. Bár meglepett Carlisle minden szava és új információja valamiért mégsem lepődtem meg annyira, mint amennyire szerintem kellett volna. Valahol mélyen tudtam, hogy én ezekkel tisztában vagyok, hogy ez nekem nem újdonság, hanem az életem, noha nem emlékeztem ezekre már hosszú ideje.

- Carlisle? – kérdeztem kissé bambán, mikor tekintetem végül sikerült levennem a festményről, melyen a Volturi királyai és Carlisle díszelgett elegánsan és emberfelettien.

- Tessék? – kérdezte a férfi várakozóan, mégis türelmesen. Éreztem a hangjában, hogy kész minden kérdésemre válaszolni, s nem okozok gondot neki kíváncsiságommal, mert segíteni akar. Ahogyan mindannyian, akik a ház nappalijában vártak rám és remélték, hogy nem futok világgá ettől a sok emberfeletti dologtól. Szerintem ebben leginkább Jacob reménykedett, aki alig bírta elereszteni a kezem, mintha tényleg attól félt volna, hogy elmenekülök előlük.

- Mi vagyok én? – kérdeztem, miközben rá pillantottam. Sok minden elmesélt, mindent elmondott, de az még mindig rejtély volt számomra, hogy én magam mi is vagyok igazából, mert azzal tisztában voltam, hogy nem voltam ember. Legalábbis nem teljesen. Alig ettem, alig fáztam, gyors voltam és nem véletlenül lehetett közöm a halandók elől elrejtett világhoz.

- Egy ember és egy vámpír gyermeke – felelte nemes egyszerűséggel Carlisle. – Édesanyád belehalt a szülésbe, apádat pedig megölte a Volturi, mikor rájöttek, hogy veled egy teljesen új fajt hoztak létre, amihez még nem volt példa a történelmünkben. Alex mentett meg, s évekig rejtegetett téged a világunk elől, amíg fel nem nőttél és meg nem bizonyosodott arról, hogy ártalmatlan vagy, legalább annyira, mint más vámpírok. Csak aztán rátok akadt a Volturi, akkoriban vendégeskedtem én is náluk, ott voltam, mikor képtelenek voltatok tovább menekülni, s nem volt más választásotok, mint beállni a Aroék gárdájába, hogy életben maradjatok. Emlékszem mennyire ijedt voltál, s mennyire féltetted Alexet, aki alig akart elengedni a karjaiból hosszú napokig, amit persze nem néztek jó szemmel, de Aro még ezt is elnézte. Majd megőrült annyira érdekelte, hogy ki és mi vagy te pontosan.

- Mint egy kísérleti egér – mormoltam szárazon, fanyarul. Nem emlékeztem ezekre, de tudtam; utálom a Volturit. – És hol van Alex most? – kérdeztem. Noha továbbra sem volt semmi konkrétumom Alexről szeretetem csak nőtt iránta, ahogyan a ragaszkodásom is, tudtam, hogy fontos számomra az engem óvó vámpír férfi.

- A pletykák szerint nem régiben Voltera rabjává vált véglegesen, mikor sikerült megszöktetnie téged... – vallotta be szomorúan, úgy tűnt számára is sokat jelent az idegen, mégis ismerős férfi.

A bűntudat végig marta az ereim, a mellkasom veszíteni kezdett a gondolatra, hogy talán miattam került bajba. Segíteni akartam neki, de ahhoz az kellett, hogy megkapjam az emlékeim. Átakartam végre törni a falat, ami elkerített az életemtől.

- Hogyan szerezzem vissza az emlékeim? – kérdeztem komolyan, tenni akaróan. Reméltem, hogy egy olyan férfi, mint Carlisle tudni fogja a választ.

- Olyanokat kellene tenned, amit régebben is tettél – magyarázta elgondolkodva. – Elvégre Paul átváltozásánál is eszedbe jutott az a vérfarkas, aki még anno megtámadott téged.

- Paul? – értetlenkedtem. Nem volt ismerős, de még olyan érzésem sem támadt tőle, hogy valamikor ismertem.

- A szürke farkas reggelről – magyarázta, mire megremegve bólintottam. Akaratlanul is elém vetült az a haragtól izzó tekintet abban a hatalmas, szürke farkas alakban.

- Szóval...ugorjak még több farkas elé? – értetlenkedtem, mire lágyan, dallamosan felnevetett és megrázta a fejét.

- Próbálkoznunk kellene előhozni a vámpír oldaladat – magyarázta. – Valami talán előcsalogatná az emlékeidet – tűnődött. Nem tudtam pontosan mire gondol, de a következő pillanatban Edward nyitott be az ajtót, miközben kérdőn nevelőapjára bámult.

- Gondolod, hogy az segítene? – kérdezte, mire még inkább összezavarodtam. Arra hamar rájöttem, még beszélgetéseink legelején, hogy vannak olyan különleges vámpírok, akik képességet kaptak valami olyan tulajdonságukból, ami emberként is nagyon erős volt bennük. Edward az emberek gondolataiban tudott olvasni, Alice látta a jövőt, Jasper az érzelmekre tudott hatni, s Bella mentális pajzsot tudott maga vagy mások köré vonni, amit ugyan nem értettem teljesen, de hasznos dolognak tűnt.

- Miről van szó? – adtam hangot értetlenkedésemnek. Kíváncsi voltam, hiszen rólam volt szó, s úgy tűnt találtak valamit, ami segíthet rajtam. Hát hadd halljam és essünk túl rajta!

- Szóval... – kezdett bele Edward zavartan, miközben tekintetét olykor a padlóra szegezte, mintha átlátna a nappaliig. – Tudod van a vámpíroknak egy alapvető, khm... túlélési szabálya – magyarázta. – Jacob, ne kapd fel a vizet! Vért kellene innod – hadarta el az utolsó két mondatot, mire az ajtó se perc alatt kicsapódott és a dühösen morgolódó Jake lépett be a világos helyiségbe.

- Ezt nem gondolhatjátok komolyan! – fakadt ki. – Ő nem vámpír! – mutatott rám. Látszólag nagyon felkavarta Carlisle és Edward ötlete, amit nem igazán tudtam mire vélni. Még időt sem adott végig gondolni a többiek szavait már egyből ellenkezni akart, s helyettem is dönteni. Ezt nem hagyhattam.

- Elég, Jacob! – szóltam rá komolyan, mégis némi gyengédséggel a hangomban. – Szóval...vért? – fordultam a vámpírok felé, s próbáltam nem foglalkozni Jacob sértődött morgolódásával.

- Csak egy ötlet, nem garantálunk semmit – mondta Carlisle.

- Rendben – bólintottam.

- Lily... – kezdte volna Jake, de én türelmetlenül, mégis kérlelően leintettem.

- Ennyit megérnek az emlékeim – mondtam, s választ sem várva követtem Carlislet egy másik szobába, ahol aztán nem sokkal később egy pohár vért hozott elém. Akaratlanul is nagyot nyeltem a vörös folyadék láttán, s pár pillanatra elbizonytalanodtam. Biztos jó ötlet ez? Ittam én vért valaha is? Tényleg segíthet ez?

- Ha nem akarod nem muszáj – mondta Carlisle, de én csak megráztam a fejem, s két kezem közé fogva a törékeny poharat hosszú másodpercekig csak bámultam a folyadékot, mely talán nem is olyan régen mást éltetett.

- Azt szabad tudnom, hogy...szóval ez...ki? – kérdeztem zavartan. Még csak a gondolattól is rosszul voltam, hogy ez valakinek az anyja, apja vagy bármely más rokona.

- Szimpla állati vér – nyugtatott meg. – Medve.

- Huh – szusszantottam, s bár elég furcsa volt úgy ránézni a vöröslő folyadékra, hogy szinte láttam benne a medvét, de határozottan megnyugtatott, hogy nem emberi vért készülök meginni. – Rendben – motyogtam mély levegőt szívva. Éreztem a vér rozsdás, sós szagát, ami végül ajkaimat érte, ahogy megdöntve a poharat számhoz emeltem azt és pár hatalmas korttyal lekényszerítettem a folyadékot magamba. Az érdekes, első pillanatban undorítónak tűnő íz elárasztotta a szám, végig folyt a torkomon, s teljesen feltöltötte a testem. Szinte éreztem, ahogy jólesően megborzongok magamban a folyadékkal, hirtelen hallani kezdtem a lenti mocorgásokat, látásom kiélesedett és minden olyan...élethű lett. Furcsa volt, teljesen megzavarodtam, s nem tudtam, hogy undorodjak-e magamtól vagy sem. Finom volt.

Tekintetem az előttem ácsorgó férfira terelődött, miközben ő türelmesen, kíváncsian várta reakcióim, miközben néhány kósza napsugár átszelte az itteni időjárásra jellemző szürke felhőket és a hatalmas, szinte egész falat elfoglaló ablaküveget. Egyenesen rávetült Carlisle tökéletes, sápadt bőrére, mely a sugarak lágy simogatására csillogni kezdett akár a gyémánt. Pár pillanatra még a lélegzetem is elakadt, ahogy megláthattam egy vámpírt teljes valójában a napfény menekültjeként, s a folytonos sötétség rabjaként. Láttam őt, Carlisle Cullent, a férfit, akit évekkel ezelőtt is megbecsültem és tiszteltem munkássága miatt, s sokkal inkább láttam Alexet. Képzeletemben szőke haja kócosan meredezett ezer felé, s apró gödröcskék jelentek meg csillogó arcán a mosolyától, ami bizalmat és jókedvet sugárzott. Láttam őt, magamat és mindent, amit valaha is átéltem, s megéltem hosszú, végtelen életem során.

8. Cullenék

8. Cullenék

"Rég elfelejtett ismerősök bukkannak fel, és olyan híreket hoznak, amelyek megváltoztatják az életünket."

A szívem majd ki szakadt a torkomból, a halántékom lüktetett és a bordáim roppanásig összeszorultak, ahogy ki, majd be fújtam a levegőt, hogy kicsit kitisztuljon a fejem. Úgy éreztem, hogy a zavartságom és az értetlenségem elérte a tetőfogát, miközben magamtól is félni kezdtem.

Hosszú ideig futottam, legalábbis nekem annak tűnt, miközben hangtalan szellemként szlalomoztam a hatalmas fák között abban reménykedve, hogy ezzel minden gondom, bajom elől eltudok menekülni. Nem, nem tudtam. Gondolataim utolértek, rettegő, összezavarodott érzelmeimet pedig le sem tudtam hagyni bármennyire is futottam gyorsan, minden emberi erőt meghaladóan.

Végül aztán kifulladva, sokkal inkább az érzelmeimtől, mintsem a futástól leültem az egyik fa tövébe, ahol összekuporodva, fejem a karjaimba temettem, miközben megtámaszkodtam felhúzott térdeimen és próbáltam rendbe szedni magam. Szorosan lehunyt szemekkel igyekeztem többre emlékezni, mint a hatalmas fekete farkas, vicsorgástól nyáladzó pofával és erőteljes, rémisztő morgással.

- Mi a franc vagyok? – kérdeztem rekedten, alig hallhatóan magamtól, hiszen tudtam, hogy bármi legyek is az embert kihúzhatom a listámról. Egy ember nem tud ilyen gyorsan futni, átúszni egy tengert és olyan lényekkel találkozni, mint amik álmomban bukkantak elő vagy amik egészen az erdőig üldöztek. Bár lehet, hogy sokkal inkább magam elől futottam, mint a hatalmas, szürke farkastól.

- Lily... – hallottam meg percek múltán Jacob halk, óvatos hangját, ami azonnal kizökkentett kétségbeesett gondolataimból. Fejem felkapva találtam meg tekintetemmel Jake félmeztelen, megtörtnek tűnt alakját tőlem pár méterrel. – Kérlek, ne félj – folytatta, mielőtt bármit reagálhattam volna.

Pár másodpercig csak bámultam barna szemeibe, végig néztem megtörtnek tűnő, izmos alakján és várakozó, félő arcvonásain. Bármennyire is próbáltam, nem tudtam tőle félni, képtelennek tartottam, hogy az előttem ácsorgó fiú valaha is ártson nekem.

Torkomból tehetetlenül tört fel a zokogás, mikor visszatértem Jacob bámulásából és ismét eljutottak a tudatomig azok a kérdések és tények, melyekre abszolút nem kaptam választ. Könnyeim forrón áztatták el az arcom, miközben lélegzetvételem szaggatottá és esetlenné vált, alig kaptam levegőt a szipogástól, de ez volt a legkisebb bajom.

- Mi a franc vagyok én?! – tört ki belőlem újra a kérdés, miközben hagytam, hogy Jacob közelebb lépve hozzám szorosan magához öleljen és hosszú percekig csak tartson a karjaiba, amíg meg nem nyugszom. Ismét megbizonyosodhattam afelől, hogy nincs mitől félnem Jacobot illetően. Sokkal inkább magamtól kellene rettegnem, s attól, ami lehetek.

- Egy gyönyörű lány vagy, aki most össze van zavarodva – súgta halkan, nyugtatóan, miközben letörölte könnyeimet és arcom két keze közé vette. – De segítek, Lily – mondta, miközben egyik kezét az enyémre téve összefonta ujjainkat. – Ha még ezek után is szükséged van rám akkor segítek – bizonygatta. Hangja őszinte volt, s még mindig félő, mint aki arra vár, hogy ellökjék és a képébe mondják, hogy egy büdös korcs.

- Szükségem van rád – szipogtam, miközben karjaim nyaka köré fontam és szorosan megöleltem. Karjai melegsége a derekamon, suttogó, nyugtató szavai lassacskán megnyugtattak. Képes voltam tiszta fejjel gondolkodni, ami ugyan kicsit segített, de nem jelentett megoldást a problémáimra.

- Megpróbálok segíteni neked, de akkor gyere velem – kérte. – Ismerek valakiket, akik talán tudnának segíteni...

- Menjünk – bólintottam némi gondolkodás után. Nem volt veszíteni valóm.

- Lily, ugye tudod, hogy sosem bántanálak? Sem ember, sem farkas alakban? – kérdezte kétkedve.

- Szóval te is vérfarkas vagy – nevettem fel mindenféle boldogság vagy öröm nélkül. Ebben igazából nem találtam semmi vicceset.

- Alakváltó – javította ki magát. – De hát tudod, meséltem a legendáinkról – bizonygatta.

- Tudom Jake, bízom benned – nyugtattam meg végül, mire hosszan, talán percekre mélyesztette tekintetét az enyémbe, majd várakozásra intve pár percre eltűnt a bokrok takarásában, ahonnan aztán egy hatalmas, rozsdabarna farkas jött elő, ami láttán akaratlanul is a fához lapultam. Figyelmeztetnem kellett magamat, hogy ő nem vérfarkas, a vérfarkasok miatt valamiért egyből elöntött a félelem és a vállamba nyilalló fájdalom.

- Jacob? – kérdeztem bizonytalanul, mikor az állat pár lépést tett és lehorgasztott testtartással próbálta bebizonyítani, hogy nem akar bántani. Nagy, busa fejével bólintott és ismerős, barna szempárral figyelte, ahogy közelebb lépve hozzá ujjaim sűrű bundájába mélyesztem. Puha volt, mégis kissé durva, de tetszett, ahogyan a színe is, s mégis leginkább amiatt a barna szempár miatt voltam leginkább oda. Az bizonyította, hogy ő még mindig Jacob. Fejével a háta felé intett, miközben lefeküdt a földre és várta, hogy végre felfogjam mozdulatait.

- Üljek fel? – értetlenkedtem, s vártam, hogy valamiképpen kiröhög szavaim hallatán, de csak várakozón, szemeiben még mindig félelemmel bólintott. – Jake... – sóhajtottam, hogy ellenkezzek, de aztán látva, hogy nem tántorodik meg bizonytalanságom láttán végül felültem a hátára, s szorosan markolva szőrébe felhevült szívveréssel éreztem, ahogy izmai megmozdulnak alattam és felállt. Testét megrázva jelezte, hogy jobban kapaszkodjak belé, amit meg is tettem, miközben ő meglódult és a körülöttünk sorakozó fák ismét összeolvadtak.

Elképesztő érzés volt izmainak összehangolt mozgása alattam, miközben még mindig bundájába kapaszkodtam és mélyen szívtam be az erdő friss föld és az alattam lévő farkas szagát. Kicsit zavarta ugyan az orrom, de megnyugtatott, pár pillanatra legalább elterelte a figyelmem arról, hogy mi is várhat még rám a mai nap folyamán.

Percek múltán, mikor úgy tűnt, hogy Jacob átszáguldotta velem az egész erdőt lassítani kezdett, míg végül teljesen megállt, hogy lefeküdve időt adjon, hogy lekászálódjak róla, s körbe nézhessek az ismeretlen, semmit mondó fákon és növényeken, amíg ő vissza változott emberré.

- Ne félj – kérte, mikor mellém érve megérezte a belőlem áradó feszültséget és félelmet, amit sehogy sem sikerült palástolnom sem a kisugárzásomból, de még az arcomról sem. – Nem fognak bántani – tette még hozzá, ám ezt nem igazán értettem, s ő nem volt hajlandó tudomást venni értetlen arcomról, miközben magával húzva kezem akkor sem eresztette el, mikor kiérve az erdőből egy hatalmas ház elé értünk.

A tornácot gyönyörű virágok vették körbe, az egész olyan rendezettnek és precíznek tűnt. Kellemesnek hatott a hatalmas ablakokkal és a kintről is látszódó, leginkább pasztell színekkel.

- Jacob, hol vagyunk? – kérdeztem zavartan, noha választ már nem volt ideje adni, mert az ajtó mögül egy alacsony, fekete hajú lány tűnt fel angyalian gyönyörű vonásokkal, aranybarna szemekkel és kecses mozdulatokkal. Ajkain lévő mosoly még inkább kiszélesedett, mikor felénk fordulva észrevett minket, s nem nagyon zavartatva magát elénk suhanva szorosan magához ölelt.

- Lily, úgy örülök, hogy újra látlak – sóhajtotta őszinte boldogsággal a hangjában, miközben elengedve alaposan végig nézett rajtam. – Nem sokat változtál az évek alatt – nevetett fel, s csak akkor kapott észbe, mikor jobban megfigyelte értetlen vonásaimat. – Oh, bocsánat, nem emlékszel – húzta el a száját szomorúan, mégis mosolyogva. – Alice Cullen vagyok – mutatkozott be végül.

Sápadt, hibátlan arca, tökéletesen beállított, holló fekete haja és vékony, alacsony termete túlságosan is ismerős volt, ami miatt legszívesebben a falat kapartam volna. Miért nem emlékszem?!

- Aha – nyögtem ki zavartan. Olyannyira hirtelenül ért közvetlensége és szeszélyesnek tűnő személyisége, hogy köpni-nyelni nem tudtam, miközben ő és Jacob benoszogattak a hatalmas házba és az állam még inkább a padlót verte még ha csak képletesen is.

A nappaliban elég sokan helyet foglaltak, köztük egy magas, sápadt, szőke férfi, aki közülük elsőnek üdvözölt, s mutatkozott be régi ismerősként.

- Sajnálom, hogy ilyen körülmények között kell újra találkoznunk – sóhajtott fel utoljára egy szintén sápadt, jóképű idegen kócos, bronzos színű hajjal és szintén aranybarna szemekkel.

Mindannyian olyan mások voltak, hiszen látszott rajtuk, hogy semmi közük egymáshoz genetikailag, mégis annyira hasonlítottak sápadt, tökéletes bőrük miatt, aranyszín szemük miatt és volt valami a kisugárzásukban, ami egyik felemnek folyton azt suttogta, hogy meneküljek, míg a másikat vonzotta ez a fajta ismeretlen, s mégis ismerős dolog. Végképp képtelen voltam kiigazodni magamon, kíváncsian vártam, hogy mikor adja fel végül az agyam ezt a temérdek újdonságot.

7. Farkas

7. Farkas

"Ha a düh és az adrenalin egyesül, emberfeletti erejű vadállattá változtathat egy embert."

Alig kaptam levegőt, mintha a tüdőm tényleg teli tódult volna sós vízzel, amit szinte számban éreztem, ahogy zilálva próbáltam tudatosítani magamban, hogy csak álmodtam, s a hozzám csapódó könyörtelen hullámok csak képzeletem szüleményei.

- Lily, Lily.. – ismételgette a nevem Jacob az ágy szélén ülve, mind két karomat fogva, hogy feltudjon ébreszteni álmaimból, amiből csak nagy nehezen voltam képes teljesen kiszakadni.

Zilálva pillantottam a sötétség ellenére is tisztán látható, barna szemeibe, melyekbe aggodalom és némi fáradtság ült, miközben igyekezett meggyőzni magát arról, hogy semmi bajom. – Csak egy álom volt, ne félj – kérte álmosságtól rekedtes, borzongató hangon.

- Sajnálom, hogy felébresztettelek – motyogtam, miközben felültem és próbáltam rendszerezni gondolataim. Képek villantak elő az álmomból, amik megnehezítették a józan gondolkodást. Így is végtelennek tűnő kérdéseim csak bővültek, ahelyett, hogy végre valamire választ kaphattam volna.

- Ne butáskodj, nem baj – mondta kedvesen, akaratlanul is végig simítva rémektől kipirult arcomon, ami egyszerre nyugtatott meg és pezsdítette fel amúgy is sebesen száguldozó vérem. – Mit álmodtál? Vagy megint nem mondod el? – kérdezte talán némi csalódottsággal a hangjában, elvégre már megszokhatta, hogy efféle képtelen, őrültségnek tűnő álmaimat sosem voltam hajlandó vele megosztani.

- Mi vagy ki az a Voltera? – kérdeztem figyelmen kívül hagyva az ő kérdését, mire szemei meglepettségről és még nagyobb aggodalomról árulkodtak. – Tudsz valamit? – kérdeztem makacsul, hiszen ahogy végig néztem álmosságtól ugyan nyúzott arcán láttam rajta, hogy nem éri idegenként ez a név.

- Ismerős – vont vállat, s láttam, hogy erről többet nem akar beszélni. – Miért? Mit álmodtál? – kérdezte.

- Valakik elől futottam, fekete csuklyájuk volt és teljesen berezeltem tőlük, aztán a tengerbe ugortam és egy idő után teljesen kimerültem... – magyaráztam zavartan. Nem igazán volt tiszta az álmom, így nem lepődtem volna meg, ha Jacob sem ért belőle egy szót sem, de fele annyira sem volt értetlen, mint amennyire én annak éreztem magam.

- Majd kiderítjük – mondta végül, miután többször is átgondolta, hogy mit mondjon. Kételkedtem a szavaiban, valami nem hagyta, hogy teljesen higgyek neki, de nem említettem meg neki, hiszen láttam mennyire fáradt.

Gondolataimból végül hangos farkas üvöltés rázott fel, ami hallatán a félelem villámcsapásként hatolt át a porcikáimon, miközben ijedten összerezzentem és próbáltam kizárni fejemből az ijesztő vonyítást, ami még mindig számomra érthetetlen okokból rémülettel és félelemmel töltött el.

- Csak farkasok, nem bántanak – szólalt meg ugyanolyan lágysággal és kedvességgel, mint mikor egy szülő próbálja rávenni gyermekét arra, hogy az első iskolanapján betegye a lábát a terembe és megismerkedjen az osztálytársaival. Csalogató volt és kedves.

- Én tudom, de nem tudom... – makogtam, s szavaimat hallva akaratlanul is felnevettem, amit az ő jókedvűbb mosolygása követett.

- Próbálj elaludni, holnap fáradt leszel, ha így haladunk – kérte, miközben bizonytalanul felállt a helyéről és megindult az ajtó felé.

Az agyam ide-oda kattogott a lehetőségek és a következmények között, s csak nagy nehézségek árán tudtam megszólalni ezzel maradásra bírva őt. Ahogy a szavak elhagyták a szám egyszerre meg is bántam a dolgot, miközben reménykedtem, hogy nem nevet ki vagy rontottam el valamit ezzel a kapcsolatunkban.

- Jacob... – motyogtam. Kérdőn fordult vissza felém, miközben a folytatást várta. – Ne értsd félre..szóval én nem azért...hanem...szóval – makogtam össze-vissza, éreztem ahogy az arcom egyre inkább pirosba borult, ami láttán ő halványan elmosolyodott és biztatva nézve szemeimbe kérlelt, hogy végre befejezzem mondatom; – Nem maradnál itt? – nyögtem ki végül.

- De, persze – mosolyogta halványan, miközben visszaindult felém, s az ágy másik oldalához lépve óvatosan bebújva a takaró alá könnyedén a mellkasára vont és próbált megnyugtatni.

- Minden rendben – mondta.

- Miért vagy ebben mindig olyan biztos? – kérdeztem.

- Mert addig nem nyugszom, amíg így nem lesz – felelte magától értetődően, őszintén.

Nem feleltem. Hosszú percekig hallgattam szívének egyenletes ritmusát, miközben mellkasa egyre lassabban emelkedett fel-le, ahogyan sikerült elaludnia, míg én hallgattam szuszogását és élveztem azt a biztonságérzetet, amit karja ölelése nyújtott a derekamnál, s ami végül álomba ringatott mindenféle képzelődés és rémek nélkül.

Fogalmam sem volt róla, hogy mikor aludtam utoljára olyan jól, mint akkor este Jacob karjaiban. Még álmomban is tudtam, hogy ott van mellettem és nem kell félnem semmitől, mert megvéd. Hogy honnan voltam ebben olyan biztos? Nem tudom, egyszerűen tudtam és kész, mint mikor az ember mélyet szív a esőillatú levegőből és tudja, hogy esni fog. Egyszerű megállapítás, semmi több.

Reggel, mikor felkeltem Jacob még mindig mellettem aludt, hasra fordulva, hangosan, békésen szuszogva, ami akaratlan is megmosolyogtatott. Vonásai ellágyultak, sokkal kisfiúsabb volt, mint általában, miközben fekete haja kócosan meredezett mindenfelé.

- Jacob! – hallatszott nem messze az ismeretlen férfi kiáltás. – Jacob! – ismételte, mikor nem kapott választ. Felülve az ágyban tekintetem az ablakra tévedt, ahogy meg is láthattam a hang tulajdonosát. Egy félmeztelen férfi közeledett az apró ház felé mellette még két szintén félmeztelen sráccal, miközben Jake nevét kántálták.

- Jacob – ráztam meg egy kicsit, hogy felébresszem, ha már a kinti hangokra nem hallgatott. Nem tudtam, hogy kik lehetnek a látogatói, de jobbnak láttam, ha felébresztem a fiút. Biztosan ismeri őket, gondoltam. – Jacob, ébresztő – ismételtem, mikor meg sem rezzent.

- Hm? – mormolta kábán, majd mikor kapcsolt, s valószínű egyből a legrosszabbra gondolt szemei kipattantak és kérdőn nézett rám. – Baj van? – adott hangot aggodalmának.

- Nem – ráztam meg a fejem, majd az ablak felé böktem. – Keresnek – mondtam, ahol még mindig ott ácsorgott a három idegen, miközben olykor elkiabálták magukat Jake nevével.

- Mindjárt jövök – sóhajtotta fel fáradtan, s választ sem várva hagyta el a szobát, miközben igazításként beletúrt a hajába és előre simította fekete tincseit, ahogy végül a lakást is el hagyta, míg végül már csak az ablakból láttam izmos, magas alakját.

Megrázva a fejem, hogy kiűzzem őt a gondolataimból inkább gyorsan lezuhanyoztam és elkezdtem reggelit készíteni, míg Billy aludt és Jacob még mindig a ház mögött beszélgetett az ismerőseivel. Mármint reggelit készítettem volna, ha letudtam volna csavarni az étolaj kupakját, amihez tíz perc szerencsétlenkedés után kénytelen voltam segítséget kérni Jacobtól.

Bizonytalanul indultam meg a ház háta mögé, hogy segítséget kérjek a fiútól, ugyan nem voltam biztos benne, hogy szabad lenne-e meg zavarnom őt. Ahogy messzebbről láttam eléggé artikuláltan, indulatosan beszélgetett az egyik haverjával, de nem volt mit tenni. Ketten észre vettek, akik hosszú ideje csak hallgatták a másik kettő beszélgetését, s nem kellett sok hozzá, hogy Jacob és a vele szemben lévő, szintén izmos fiú arcán jól látható dühös vonásokkal néztek felém.

Az ismeretlen fiú testén remegések futottak át, ajkai szinte vicsorba torzultak, miközben sötét barna szemei elsötétültek a haragtól. Keze ökölbe szorult, izmai megfeszültek, mintha egyáltalán nem tudott volna uralkodni a testét, ami teljesen megrémisztett. Ujjaim görcsösen markolták a műanyag üveget, miközben tekintetem le sem vettem a dühös srácról, s lábaim gyökeret eresztve, megmozdíthatatlanul álltak és várták jelenlétem következményeit.

- Lily! – szólt rám Jacob. Hangja feszült volt, de éreztem, hogy nem rám haragszik. – Menj be a házba! – kérte. – Most! – tette még hozzá parancsolóbban, de képtelen voltam megmozdulni, vagy levenni tekintetem az idegen srác egyre inkább remegő alakjáról, ami végül mintha szét szakadt volna. Egy hatalmas, szürke farkas állt helyette vadul vicsorogva, pár lépést közelebb lépve, amit Jacob egy morgással próbált megakadályozni.

- Oké, idegen lány...ez nem az, aminek látszik – szólalt meg végül a másik, látszólag a legfiatalabb, de alig értek el tudatomig szavainak értelme.

- Lily...kérlek, menj..be – sóhajtotta csalódottsággal, félelemmel a hangjában Jacob, miközben két lépést közelített felém, s én reflexszerűen elhátráltam tőle, ami természetesen nem kerülte el a figyelmét. Tekintete aggódva, szomorúan meredt rám, miközben újra megpróbált közelebb jönni, de én ismét csak elhátráltam, miközben az műanyag üveg leesett mellém, s nekem koncentrálnom kellett, hogy ne essek a földre.

Egyszerűen képtelen voltam elhinni, hogy a srácból egy hatalmas farkas lett, aki még mindig dühös szemekkel meredt rám, mintha bármelyik pillanatban nekem ronthatna, mint anno...nagyon régen.

Tekintetem elhomályosult, ahogy egy hatalmas, fekete farkas magasodott felém gondolataimban, s mélyen belemart a vállamba, aminek nyomán sebem vérezni és égni kezdett. A szívem hatalmasat dobbant, majd gyorsabb ütemre kapcsolt, ahogy az adrenalin végig száguldott a testemen és bal vállam sajogni kezdett az emlékek után.

- Lily.. – szólított meg újra Jacob, de képtelen voltam ránézni. Lábaim szabad akarattal rendelkezve lódultak meg a tőlük legmesszebbi, erdős irányba mielőtt még bárki bármit mondhatott volna. De talán nem is mondtak volna semmit, talán pont úgy elakadt a szavuk, mint nekem, mikor a táj összemosódott körülöttem és a lábammal alig érintve a talajt futottam úgy akár az álmaimban. Emberfelettien.