7. Semmi köze hozzá
 |
Nem akarok nagyon reménykedni, mert minden sziának vége lesz egy viszláttal. |
Aznap még Vivvel is beszéltem, ugyanis ő is otthon volt, szinte fuldoklott a náthától, de annál nagyobb lelkesedéssel mesélte, hogy milyen féltékeny volt minden lány, mikor Jared elvitt a kórházba. Elmondása szerint Jasmine szinte vörösödött a dühtől, s másnap mikor nem mentem már suliba úgy tapadt Jaredre, mint valami pióca, ami nem elégszik meg az eddig kapott vérrel, míg Jared szinte levegőnek nézte. Szerinte nagyon is aggódott értem, mert folyton az óráját nézte és minden kérdésre ő felelt a tanároknak velem kapcsolatban, szerintem csak beképzelte. Mármint Viv. De attól azért jól esett, akaratlanul is felébredt bennem a remény, amit még csírájában igyekeztem elfojtani.
- Kim, itthon vagy? – kiabálta anyu a földszintről.
- Egy pillanat! – szóltam vissza, miközben gyorsan elvégeztem a zuhanyzás utáni simításokat, s lesiettem anyuhoz.
- Hogyhogy haza engedtek? – kérdezte. – Hogy vagy?
- Jól – feleltem tömören, láttam kissé megbántott arcán, hogy már kitalált egy számára megfelelő témát, amit mielőbb felakar hozni.
- Hogy jöttél haza? Apád? – kérdezte. Egyre inkább beigazodott a sejtésem...
- Nem, egy osztálytársam – mondtam nyíltan. – Jared, azt hiszem össze is futottatok vele a kórházban...
- Igen, nem tudom Kim, nem tetszik nekem az a fiú... Legutóbb is Sammel láttam – mondta megrovón.
- Nem különösebben tudom kikkel lóg – adtam az ártatlant. – Viszont nem kell félned, Jared csak egy barát, talán még annyi sem és teljesen jó fej – vigyorogtam. Valamiért a kisördög a vállamon folyton azt sugallta, hogy hergeljem anyut, hogy álljak ki Jared mellett, amit én meg is tettem, s végül annyival ott hagytam Monicát a konyhában, hogy holnap Jareddel újra találkozom, ugyanis megadja a leckét. Nem kértem engedélyt erre, csak törődjön bele és kész.
A reggel sokkal kellemesebben ért, mint tegnap a kórházban, főleg azzal a ténnyel, hogy nyugodtan lustálkodhatok még; nem nyit rám senki!
Bármennyire is próbáltam elterelni a figyelmem azért tekintetem időről időre az órára villant, ami eléggé nehezen akarta róni a köreit. Alig vártam, hogy leteljen a suli idő, noha abban sem lehettem biztos, hogy Jared tényleg eljön.
Délben végül sikerült rá vennem maga, hogy felkeljek, magamra vettem egy egyszerű szabadidő ruhát, ami melegítő naciból, egy egyszerű fekete pólóból és egy nadrághoz illő felsőből állt. Fél kettő lehetett, épp feltettem a teát főni, mikor csengettek, s az én szívem hatalmasat ugrott. Abban a pár pillanatban, amíg az ajtóhoz értem százszor megbántam, hogy nem normális ruhát vettem fel, mikor tudtam, hogy jönni fog.
- Hali – mosolyogtam, mikor kinyitottam az ajtót.
- Helló – viszonozta mosolyom, miközben szemérmetlenül végig nézett rajtam, amitől eléggé elpirultam.
- Bocs, hogy nem díszmagyarba öltöztem – nevettem fel eléggé zavartan, miközben még inkább elvörösödtem, s inkább be engedtem őt.
- Dehogyis! – ellenkezett. – Szerintem aranyos, jól áll – vigyorgott újra rám, s mintha élvezte volna, hogy teljesen zavarba hoz.
- Kösz – motyogtam. – Nappali megfelel? – kérdeztem. – Most készül a tea, kérsz?
- Igen és igen, köszönöm – mosolyogta továbbra is, s el is tűnt a nappaliban, míg én a konyhába mentem leellenőrizni a teát.
- Még pár perc... – utaltam a teára, leülve a kanapé másik felébe figyeltem, ahogy közénk pakolja a könyveket, ugyanis az apró dohányzó asztalon már az én cuccaim pihentek.
- Oké – vigyorgott. – Hogy vagy? – kérdezte hirtelen, mikor felnézett rám, barna szemei elől úgy éreztem képtelen lennék elmenekülni. – Nem volt lázad vagy ilyesmi?
- Ingadozik, de semmi komoly – nyugtattam meg. – Bár nem tudom, hogy a tanuláshoz mennyire kell jól lennie az embernek... – viccelődtem.
- Ahhoz nincs elegendő egészség – értett velem egyet.
- Ja, ez a jegyeimen is meglátszik – fintorogtam.
- Sokat rontottál az utóbbi időben... – bólintott komolyabban, látszólag egyáltalán nem tetszett neki ez, noha szerintem nem is volt tisztában, hogy mennyire is lerontottam az átlagom alig egy hét alatt – Hogyhogy? – kérdezett rá hirtelen.
- Nem tudom, nem érdekes – hagytam annyiban a témát egy váll vonás után, s újra megnéztem a teát, amit aztán két bögrébe öntöttem és bevittem a nappaliba.
- Te mikor írod a törit? – kérdeztem.
- Holnap – vágott egy hatalmas fintort, amit alig bírtam megállni újra röhögés nélkül. – Egy szót se néztem még át...
- Akkor kezdjük azzal, ha gondolod... nem akarom, hogy miattam még jobban lemaradj – ajánlottam, mire csak bólintott, s bele is vetettük magunkat a végeláthatatlan évszámok, helyszínek és nevek tengerébe, amiket aztán függvények váltottak fel, képletek, kövek és hasonló unalmas, száraz tananyagok.
- Nem lehet, hogy valami a rendszámmal kell tenni? – kérdeztem hátra fordulva a kanapéhoz, ugyanis már a földön ültem, sokkal kényelmesebb volt az írás a kanapéra rakott füzetekkel.
- Esetleg kitörölni a könyvből? – kérdezte viccelődve, miközben barna szemei folyton a hidrogént keresték. – Meg van, és most? – kérdezte.
- Mindent én találjak ki? – kérdeztem vissza felnevetve, mikor várakozón nézett le rám, s nekem lövésem sem volt hogyan tovább. Nem hiába voltam mindig kettes-hármas kémiából, az ilyeneket sosem tudtam kiszámolni.
- Én kitaláltam a matekot, most te jössz – bólintott magabiztosan, mire horkantva kitéptem a kezéből a könyveket, s magam elé rakva őket jobban szemügyre vettem a képleteket, molekulákat és egyéb információkat. Próbáltam figyelni és rá jönni az egyenletre, de nehezen, ment mikor végig magamon éreztem Jared tekintetét. Így nem tud koncentrálni az ember!
- Mi van? – kérdeztem értetlenül, mikor hosszú percek óta néztem vissza rá, s ő csak bámult és mosolygott rám. Nem tudnám elmondani élethűen az arcvonásait, nyugodt volt, kiegyensúlyozott és boldog.
- Semmi – mondta végül továbbra is olyan bárgyún vigyorogva, de végre másfele is nézett, így nyugodtan szöszmötölhettem tovább a kémián, aminek aztán meg is lett az eredménye.
- Na ki a király? – kérdeztem költőien, nem kevés egoizmussal a hangomban. – Hát én! – nevettem. – Kész, figyeld... – tettem vissza az ölébe a könyveket, s könnyedén elmagyaráztam mindent.
- Jé... – pislogott döbbenten, mikor második példát már egyedül oldotta meg és jól. – Kim, király vagy! – vigyorgott.
- Hát igen – vigyorogtam fölényesen, majd felnevetve saját hülyeségemen csak kivittem a bögréket a konyhába, míg Jared vissza pakolta a cuccait. Végre a kémiával is készen lettünk, így már nem volt más dolgunk. – Kérsz enni? Ha van egy kis időd össze dobom a sajtos tésztát, úgyis meg kell főznöm, mire anyuék haza érnek...
- Ha nem zavarok akkor szívesen maradok – mosolyodott el, majd pár perc múlva már a konyhában ücsörgött, s szórakozottan figyelte minden ténykedésem. – Nem tudom minek főzöl még betegen is... – rázta meg a fejét értetlenül.
- Mert attól még enniük kell... – érveltem.
- És? Még én is tudok ennivalót készíteni, ha anyu éppen nem ér rá. – Erre nem tudtam mit mondani, teljesen igaza volt, hiszen mindkét szülőm már javában felnőtt ember volt és mégis én főztem nekik.
- De most te is itt vagy – mondtam végül, nem valami okos indok, de indok – Különben is, ez hamar meg van – mutattam a már vízben főlő tésztára.
- Amúgy mióta vagy ennyire jóban Vivvel? – kérdezte hirtelen, mikor még mindig a zubogó vizet figyelte. Valamin nagyon gondolkodott.
- Hát.... az utóbbi két hétben lettünk jóban, mikor Jasmine átjött téged keresni a terembe, egyszerre szóltunk be a lánynak, mikor az beszólt az éppen bejövő Ashnek – magyaráztam halványan vigyorogva.
- Ki gondolta volna, hogy egyszer te és Vivenn még legjobb barátok lesztek – mormolta hitetlenkedve.
- Látod – vigyorogtam. – Rólad sem gondoltam volna, hogy Samékkel fogsz lógni – vágtam vissza.
- Ez... bonyolult – komorult el az arca. – És rám Sam amúgy sincs olyan rossz hatással, mint rád Viv.
- Miért lenne rám Vivienn rossz hatással? – kérdeztem hitetlenkedve, eléggé bántottak szavai. Utáltam ha bárki a barátnőmet kezdte okolni hirtelen jött változásaim miatt, s ezt még Jared Cameronnak sem néztem el.
- Mióta vagy ilyen flegma a tanárokkal? És a jegyeid? Mi lesz a következő lépés? Eléggé ismerem Viv baráti köreit, nem akarom, hogy bármi olyanba keveredj – hadarta, mire köpni-nyelni nem tudtam. Most komolyan beszél?
- És te egyáltalán mióta figyelsz rám? – kérdeztem végül. – Nem hinném, hogy olyan sok jogod van bele szólni a dolgaiban akár legális, akár illegális a dolog! – Ezzel már be is ismertem, hogy gondolatai nem is olyan alaptalanok, viszont jogtalanok, hiszen nincs semmi oka beleszólni az én dolgaimba. Azt csinálok, amit akarok!
- Tessék? – hitetlenkedett.
- Jaj már, mintha te semmi olyat nem csinálnál, amit nem szabad...
- Mit próbáltál ki? – kérdezte elhűlve, biztosra láttam, ahogy pár árnyalatnyival sápadtabb lesz.
- Nem hinném, hogy magyarázattal tartozom... – mormoltam a konyha halvány lila talaját bámulva, egyre inkább zavarban éreztem magam, s mintha barna szemei hatással lettek volna a bűntudatomra. Megbántam, hogy ki mondtam a szavakat.
Mire újra felnéztem csak hirtelen eltűnő alakját láttam, majd a hangos ajtó csapódásra összerezzentem, s újra egyedül találtam magam a lakásban.
