23. Jövő

23. Jövő

A jövő azoké, akik hisznek
álmaik szépségében. 

A percek teltek, s végre valahára Paul is betoppant eléggé zilált és zavart állapotban. Semmire sem figyelt, legtöbbször a gondolataiba merült oly annyira, hogy még enni sem kért, pedig Emily már a sértődés határán állt, elvégre mi az, hogy egy farkas nem kér enni? Ráadásul pont Paul! Paul szétszórtsága nem csak nekem tűnt fel, a többieknek is szemet szúrt, de valahányszor rá kérdeztek a fiú csak mormolt valamit az orra alatt és újra igyekezett bekapcsolódni a beszélgetésbe. Eléggé nehezére esett.

Megragadva egy még becsomagolt szendvicset elindultam Paul felé, aki a tűz másik felén ült és bámult maga elé. Szemöldöke összeszűkült annyira gondolkodott valamit, majd meglepetten nézett fel rám, mikor az orra alá dugtam a szalvétába csomagolt ételt.

- Ha nem eszel Emily még a végén besértődik – mondtam. – Te sem akarhatod...! – makacskodtam, mire felsóhajtva halványan elmosolyodott és elvette a szendvicset, miközben én leültem mellé.

- Te is kérdezősködni jöttél? – kérdezte sokat sejtőn két hatalmas harapás között.

- Ha nem akarod nem kérdezek, de elmondhatod, ha akarod kérdések nélkül is – válaszoltam.

- Délután kimentem az erdőbe futni pár kört, hogy este nyugodt legyek... – kezdett végül bele percek múltán. – Csak aztán észre vettem valamit vagy valakit... már igazság szerint ezt sem tudom eldönteni, szóval észre vettem, mire ő elfutott, nem hinném, hogy előlem... Egy újabb vámpír szagot éreztem meg, eddig még nem járt erre, elkezdtem üldözni, de a folyónál elvesztettem a szagát és azt is, akit üldözött – mesélte. – És olyan fura érzésem van, nem tudom megmagyarázni – sóhajtotta. Teljesen kikészítette, hogy nincs tisztában az érzéseivel.

- Ha az sors úgy akarja, hogy még találkozzatok akkor fogtok, de addig minek idegeskedsz? – kérdeztem. – Fölösleges olyanon agyalni, ami lehet nem is fontos vagy ilyesmi...

- Ügyes próbálkozás – mosolyodott el végül féloldalasan, mire halványan elpirultam, tisztában voltam vele, hogy eléggé zagyván magyaráztam, de látszólag megértette. – Azért kösz!

- Igyekszem – vigyorodtam el. – Ha pedig nem tudsz magaddal mit kezdeni Embry szerintem biztosan szívesen kiharap egy darabot a füledből – mosolyodtam el gonoszan, mire a fiú csak hitetlenkedve felhorkantott Embry pedig cinkosan felém kacsintott. Hallotta minden szavam és látszólag eléggé fölényesen érezte magát, hogy mondhatni őt ítéltem győzelemre.

- Ne reménykedj – szólt oda neki Paul. – Szét kaplak mielőtt felvonyíthatnál!

- Azt hiszed?! – röhögött Embry, s már meg is indult, hogy vállba lökje haverját, s eltűnjenek a fák takarásában. Pár perc múlva a két hatalmas farkas tört ki az erdőből, s a tűz körül, biztonságos távolságra tőlünk kezdtek el marakodni. Eléggé megijesztett néhány pillanat, elvégre nem minden nap lát ilyet az ember, ráadásul nem tudtam eldönteni, hogy ez még mindig játék-e.

- Ne aggódj, csak hülyülnek – ült le mellém Jared vigyorogva, egyből átkarolva.

- Melyikük melyik? – kérdeztem, bár a sötéttől nem sokat láttam belőlük, csak annyit amennyit a tűz megvilágított.

- A nagyobb szürke Paul, a kisebb fekete foltos Embry – válaszolta. – Ez szabálytalan! – kiabálta közbe, mikor Paul beleharapott a másik farkába és elkezdte húzni a földön. Elfintorodtam a látványra.

- Ez nem fáj? – kérdeztem, egyre inkább aggódtam, hogy valamelyikőjüknek baja esik, de látszólag senki sem foglalkozott ezzel különösebben. Talán nekem sem kellene.

- Hát...fáj, de nem vészes... Azért figyelünk egymásra – nyugtatott meg még mindig jót derülve félelmemen.

- Hát akik gyorsan gyógyulnak megtehetik – mormoltam, mire csak felnevetett, s közelebb hajolva megcsókolt.

- Jól van fiúk, elég legyen – csapta össze két tenyerét Billy. – Változzatok vissza és kezdjünk bele – mosolyogta lelkesen. Barna szemeit apró, mély szarkalábak vették körül, miközben mosolygott, sok-sok évvel fiatalabbnak tűnt.

Embry és Paul jó kis farkasok módjára vissza változtak emberré, majd leülve valahova figyelmesen hallgatták Billyt, aki időközben belekezdett a mesélésbe.

Mindenki elcsendesedett, s Jacob apjának hangja körbe lengte a tüzet és beleivódott az este emlékébe, kellemes hangja volt, pont meséléshez illő, amit néha felváltott Christina hangja, ahogy kiegészítette a történeteket.

Jared karjai óvón öleltek körbe, miközben fejét a vállamon pihentette, csak a tenger sós és az ő finom illatát éreztem, forró bőre nem hagyott fázni, míg tekintetem itta a tűz lángjait, melyek egyre magasabbra és magasabbra próbáltak feltörni.

A tűz rejtélyesen világította meg a többiek arcát, aki látszólag egytől egyig a gondolataikba merültek, Jacob arca néha szomorúvá vált, míg Paul szemei olykor bosszúsan össze szűkültek. Nem volt nehéz kitalálni, hogy mire gondolhatnak éppen, ahogyan Sam és Emily szerelmes összenézéseiből is könnyen lehetett olvasni. Embry arcán szórakozott elmélázás volt, mint aki egyszerre hálás ennek a farkasos dolognak és közben szomorú is. Embrynél sosem lehetett tudni, hogy valójában milyen kedve van, hiszen könnyedén színészkedett.

Billy legendája a kezdetekhez nyúlt vissza, mikor megjelentek az első védelmezők a rezervátumban, amikor úgymond mindannyiunk sors megpecsételődött még az előtt, hogy egyáltalán megszülettünk volna.

- Szerintetek belőlünk is lesznek ilyen történetek? – kérdezte hirtelen szórakozottan Embry. – Talán pont valamelyikünk fogja tovább adni a történeteinket?

- Ha ez így lesz hallani akarom, hogy mit meséltek! – mormolta Paul bizalmatlanul, ajkai szegletében azért egy gúnyos vigyorral.

- Ugyan Paul, rólad mindenki tudni fogja, hogy mekkora félnótás voltál! – röhögte Jared, mire Paul dühösen bámult farkasfiúmra.

- Most megúszod, de csak azért, mert összenőttél Kimmel! – mondta fenyegetően.

- Fiúk... – sóhajtotta Emily elnézően mosolyogva. – Amúgy szerintem lehetséges, már ha lesz kiknek tovább adni... – tért vissza az eredeti témához a lány.

- Szerintem az utódokkal nem lesz gond – vigyorodott el perverzül Paul. Nem is ő lett volna...

- Mondhatják ezt Emilyék és Kimék, ti még várjatok a sorotokra – szúrta közbe Billy, mire Sam és Emily csókot váltottak, míg Jared még szorosabban ölelt magához. Tekintetünk pár pillanatra találkozott, olyan rajongás és hihetetlen lelkesedés volt a szemeiben, amitől pár pillanatra ideges lettem, majd teljesen elpirultam.

Tudtam, hogy Jared nagyon is hosszú távra tervezi a dolgot, abban is biztos voltam, hogy én teljes mértékben ezt akarom. Vele lenni amíg csak lehet. Viszont furcsa volt belegondolni, hogy egyszer valóban lesz talán esküvőnk és gyerekünk. Sok kicsi Jared vagy Kim. Inkább Jared, sokkal jobban járnak, ha majd inkább az apjukra hasonlítanak.

Az idő újra futásba kezdett, a fiúk ökörködtek, Billyék nosztalgiáztak, míg a pia és a kaja fogyott. Csillagok sokasága ragyogott az égen, miközben minket körbe vett a tűz meleg fénye, ahogyan vártuk azt a bizonyos időpontot, amikor sok minden újra kezdődik. Valakinek csak egy év, míg megint másoknak egy élet, hiszen eme napon bizony sokunkban felvetül a remény, miszerint az újév egy új kezdetet is adhat, de bármennyire is szeretnénk nem tudnánk eltörölni a múltat. Az örökre mögöttünk kullog, s szívja be magába a jelenünket. Legyen az jó vagy rossz.

- Boldog új évet – mormoltam Jarednek, akit időközben elragadtak mellőlem a fiúk. Csak pár percre szakadtam ki a karjaiból, amíg mindenki mindenkinek átadta az ilyenkor szokásos, begyakorolt szöveget, de rá pár másodpercre már hiányozni kezdett az ölelése.

- Neked is Drágám – mosolyogta, s lejjebb hajolva forró csókot nyomott a számra, pont olyant amilyennek délután lepett meg, noha most azért tartottuk magunkat, elvégre nem egyedül voltunk. – Álmos vagy? – kérdezte, mire csak elnyomtam a feltörő ásításom és megráztam a fejem.

- Kicsit – vontam vállat, azt akartam, hogy addig maradjunk ameddig ő akarja. Ne igazodjon folyton hozzám!

- Menjünk? – Nem tudtam eldönteni, hogy kérdés vagy kijelentés akart-e lenni. – Hosszú volt ez a nap – mosolyodott el kótyagosan, mire csak bólintottam jót derülve kisfiússá vált arcán.

Miután mindenkitől elbúcsúztunk szorosan hozzá simulva indultunk haza, mármint Jaredhez, s bármennyire is próbáltam elszakadni a gondolataimtól nem voltam képes rá. A tűz körül történtek egyre inkább magukba kebeleztek és nem hagytak békén, egy csomó hitetlenkedő kérdésem maradt, amit Jared is észre vett és hamarosan rá is kérdezett. Várható volt.

22. Az év utolsó napja

22. Az év utolsó napja

Még soha, egyetlen csók sem juttatta túl azon a bizonyos ponton, senki nem hatott rá eddig úgy, hogy még többet kívánjon, és senki tüze sem égette még úgy, mint ez a tűz.

Az év utolsó napját javarészt Emilynél töltöttem, segítettem neki a főzésben, ugyanis nem lett volna könnyű munka ennyi feneketlen gyomrú farkasra főzni, ráadásul Emily barátságos természetét lehetetlen lett volna utálni, könnyen egy síkra terelődtünk és én úgy gondolom nagyon jól elvoltunk.

Mesélt a fiúkról, a falkáról, Samről és minden más hétköznapibb témáról, ami éppen szóba jött. Leginkább sütit és szendvicseket csináltunk, míg a fiúk lenn a parton pakolták össze a tábortüzes cuccokat.

Miután ezzel meglettünk, mi is és a fiúk is mindenki haza ment, hogy készüljön az estére, vagyis én Jaredhez, akinek a nagymamája újra kitörő örömmel üdvözölt.

Farkasfiúm szobája teljesen...rendetlen volt, legalábbis ez a szó jutott legelőször eszembe. A kék falakon képek voltak, álomőrzők és rajzok. Pár póló volt a székeken vagy nadrág a földön, a suli cuccok ki voltak hányva az íróasztalra, talán mióta vége a sulinak nem is nyúlt hozzájuk. Mondjuk nem panaszkodom, én sem foglalkoztam utóbbi időben nagyon a tanulással.

- Mondanám, hogy melegen öltözz fel, de fölösleges lenne, hiszen úgysem engedem, hogy messze kerülj tőlem – vigyorogta, miközben hátulról átölelt. Fejét a vállamon pihentette, míg én még mindig az indiános motívumokkal voltam elfoglalva. Sokat rajzolt belőlük, s az egyiket fel is ismertem.

- Nem ez van a karodon? – kérdeztem hirtelen a farkasos képre mutatva, mire csak bólintott. – Meg a többi farkason is, nem?

- De, ez amolyan... szektajel – mosolyodott el sötéten, hiszen már gyakran csíptünk el ilyen szavakat az olyanoktól, akik nem voltak tisztában a titokkal.

- Értem – bólintottam, majd megfordulva karjaiban inkább átkaroltam a nyakát és megcsókoltam. – Készülnöm kellene? – kérdeztem kissé nyűgösen, nem nagyon akartam kibújni forró karjaiból.

- Hát végül is szerintem úgyis átöltözhetsz, hogy tovább ölellek – vigyorogta kaján mosollyal, mire csak elvörösödve szemet forgattam és kitessékeltem a szobából. Miután ez megtörtént magamra vettem egy terepszínű, bő szabású pólót, amiből az egyik vállam kilátszott és egy hozzá illő zöldes-szürkés színű csőnadrágot, amihez elég volt a szokásos fekete tornacipőm. Átszökve a fürdőszobába a hajam begöndörítettem és a szokottnál erősebb sminket kentem az arcomra.

- Gyönyörű vagy – mosolyogta Jared teljesen elbűvölt pillantással, mikor egy óra múlva már a cuccaimat pakoltam vissza a válltáskámba.

- Köszönöm – mosolyogtam elpirulva, s hagytam, hogy közelebb húzva magához szenvedélyesen megcsókoljon. Talán még sosem éreztem ennyire intenzíven ajkainak és nyelvének összedolgozott játékát. – Hányra kellene ott lennünk? – kérdeztem kábán, mikor pár perce elszakadtunk egymástól.

- Kilenc-fél tíz – vont vállat szórakozottan, látszólag cseppet sem érdekelte most a szilveszter, inkább az arcom puszilgatásával volt elfoglalva. A gerincemen újra bizsergés futott végig miközben a nyakam csókolgatta, ügyelve, hogy kihagyja azokat a pontokat ahol csikis vagyok. Teljesen más reakciókat váltott ki belőle édes ajka, amit ő is észrevehetett, ugyanis szorosabban ölelte a derekam magához. Ujjai óvatosan simultak a hátamra, miközben az ágyon kötöttünk ki, mintha itt is attól félt volna, hogy megütöm magam. Fölém gördülve teljesen hozzám simult, s kitartóan ostromolta bőrömet édes csókjaival, ahol hozzám ért a bőröm felpezsdült. Úgy folyt ereimben a vér mintha láva keringene bennem. Teljesen elvette az eszem.

- Jared... – leheltem, mikor kissé kitisztult a fejem. Túl messzire mentünk. – Jared – ismételtem újra – Ezt még nem kellene... – Nem tűntem túl magabiztosnak, igazság szerint én sem voltam biztos a szavaimban, de ő látszólag megértette, s bár egy kissé zilálva és összezavarodva, de legördült rólam.

- Bocs, sajnálom, nem akartam...izé... – kezdett el össze vissza dadogni, mire csak megráztam a fejem és feljebb kúszva mellkasára támaszkodtam, miközben kitartóan bámultam el mellette. Nem mertem rá nézni. Teljesen elvörösödtem még a gondolattól is, hogy mit akarok mondani.

- Ne kérj bocsánatot, teljesen fölösleges... nem arról van szó, hogy nem akarom, csak éppen nem most.. – motyogtam. Az arcom égett a pírtól, főleg mikor Jared óvatosan két keze közé fogta az arcom és kényszerített, hogy a szemébe nézzek.

- Édes vagy, mikor folyton elpirulsz – mosolyogta szórakozottan, lágy pillantása simogatta csókjainak nyomát az arcomon, amitől még inkább zavarban éreztem magam, így inkább nyakához bújtam, hogy elrejtsem piros arcom, mire halkan felnevetett és magához ölelve percekig feküdtünk így.

- Szeretlek – mondtam hirtelen, halkan. A hangom szinte össze olvadt a békés csenddel, ami körül vett minket. Karjai szorosabban öleltek, míg homlokomra apró puszit nyomott.

- Én is édesem – mondta halkan.

Persze a karjaiban túl gyorsan és megállíthatatlanul telt az idő, mire észbe kaptam már a tábortűz felé igyekeztünk szorosan összekulcsolt ujjakkal. A hideg szél igyekezett átjutni a vékony dzseki alatt, de nem nagyon sikerült neki, Jared mint minden tekintetben ebben is menedéket adott erős karjai között.

- Sziasztok – köszöntünk kánonban, a tűz már parázslott, épp Sam és Embry próbálta jobban felszítani, míg Emily egy apró, szétnyithatós asztalra pakolta ki az italokat és kaját. Mondanom sem kell, hogy a kaját inkább előnyben részesítették, mint az alkoholt.

- Hol maradt Paul? – kérdezte Jared, mikor észre vette, hogy minden farkas itt van, már csak Paul lábatlankodik valahol másutt.

- Körbe néz az erdőben, elvileg furcsa érzése volt... – vont vállat Jake. – Idóta! - mormolta.

- Csak nem megint összekaptatok? – kérdezte Jared.

- Miért kell neki folyton Bellával jönnie?! – kérdezte Jacob, arca szomorú volt. Sehol sem volt azaz általában mosolygós, életerős fiú, akit az iskola folyosóján szoktam látni.

- Ne kezdjétek fiúk! – szólt figyelmeztetően Sam, mire mindketten elhallgattak és tovább bűvölték a tűz egyre nagyobb lángjait. Ahogy a lángok életre kaptam a meleg körbe vett minket, egyáltalán nem fáztam, Jared karjai nélkül is megvoltam, bár nem szívesen szakadtam ki onnan.

- Lassan a szülők is befutnak... – mormolta az órájára pillantva Jake kezében valami löttyel, talán sör lehetett. Nem különösebben érdekelt. Szülők alatt Christinát és Billyt és idősebb Quil Atearát értette, mivel Sue nem tudott eljönni, illetve Harry sem, márpedig a farkasok szükségesnek tartották, hogy legyen némi legenda mesélés is. Kíváncsian vártam őket.

- Na mizu kicsi lány? – ült le mellém Jake jobb kedvel, mikor a hangulat is kezdett oldódni. Embry és Jared éppen valami fogadáson veszekedtek, így nem nagyon akartam őket zavarni.

- Nem én vagyok olyan bús... – mormoltam. – Mi a baj? – Jacobot már régről ismertem, általános iskola alsós tagozatából és elég jó barátok voltunk, elég jók ahhoz, hogy most, hosszú évekkel utána újra előröl kezdhessünk mindent, ráadásul úgy mintha csak folytatnák. Nem voltak azok a kínos csendek vagy ilyesmi, csak beszélgettünk, mint két nagyon régi barát. Jó volt.

- Csak ez a farkasos dolog – mondta vállat vonva. – Egyáltalán nem nekem való, de megyünk egyet sétálni? – kérdezte hirtelen, mire csak bólintottam, s gyorsan Jaredhez lépve szóltam hol leszek, mire bólintott, adott egy csókot és utamra engedett.

- Szóval? Mi a baj a farkasos dologgal? – kérdeztem.

- Nem tudom rendesen elmagyarázni... – sóhajtotta. – Elválaszt az embertől, aki én vagyok... Csak egy szörnyeteg lettem, aki közelébe sem mehet Bellának! – Hát ki bújt a szög a zsákból.

- Szóval Bella az? Ő az oka, amiért ilyen szomorú vagy? – sóhajtottam.

- Eltiltanak attól, akit szeretek! Mégis mit szólhatnék ehhez? – kérdezte dacosan.

- Bevésődtél vele? – kérdeztem. Talán nem kellett volna.

- Álljatok már le ezzel! – csattant fel. – Nem minden a bevésődés körül forog... Most akkor addig ne is legyek szerelmes, míg a lenyomatom meg nem találom? És ha az sosem jön el?! Ha sosem leszek bevésődve?!

- Nem, persze, hogy nem erről van szó, Jake! Én csak azt akarom, hogy boldog legyél! – magyarázkodtam. Nem akartam feldühíteni, még eléggé ingatag állapotban volt az idegrendszere. – Nincs valami kiskapu? Valahogy nem tudnád Bella tudtára adni a dolgokat úgy, hogy te ne szegd meg a parancsot? – kérdeztem kíváncsian, mire arca egy pillanat alatt felragyogott, kicsit elgondolkodóvá vált, majd mire észhez tértem már a karjaiba emelt és össze vissza pörgött felem. – Mi van Jake?! – sikítottam nevetve.

- Kim, te zseni vagy! – mondta, végre hallhattam rekedt nevetését. Boldognak tűnt. – Remek ötletet adtál! Köszönöm! – adott puszit az arcomra, majd mikor végre letett tovább beszélgettünk immár teljesen átlagosabb, vidámabb témákról. Úgy látszott nagyon jó ötletet adhattam neki, mert az este további részében csak ezerwattos mosolyát láthattam, ami megnyugtatott. Nem akartam, hogy még szilveszterkor is szomorkodjon.

- Mit műveltél Jacobbal? – kérdezte fülemhez hajolva Jared, mikor átölelt hátulról.

- Semmit – mosolyogtam. – Csak megfenyegettem, hogy faron billentem, ha nem vidul fel – mosolyodtam el, mire minden szem rám szegeződött. Na ja, mert annyira kitelik tőlem, hogy megverek egy farkasfiút...

- Úgy van! – értett egyet Jake. – Nagyon veszélyes barátnőd van, vigyázz vele, haver! – nevetett, mire Jared csak felkuncogott és belepuszilt a nyakamba, mire igyekeztem elhúzódni előle. Nem engedett el védelmező karjai közül, de legalább már békén hagyta a nyakam.

- De hol lehet Paul? – kérdeztem értetlenkedve, mikor újra végig néztem a többieken, viszont a legforrófejűbb ordas sehol sem volt.

- Azt mondta mindjárt itt lesz – felelte Emily a telefonjára pillantva, ami fél tízet mutatott.

21. Szülei

21. Szülei

Vannak történetek, amelyek félbeszakadtak. Ezek a történetek sokkal inkább jelen vannak, mint a többi, és amíg nem zárjuk le őket, addig nem tudunk továbblépni. (...) Ezért olyan fontos, hogy bizonyos dolgokat hagyjunk elmenni. 

Minden félelmem fölöslegesnek bizonyult, Christina hihetetlen közvetlen volt, ami kis idő elteltével engem is megnyugtatott, s bár nehéz volt folyton figyelmeztetni magam, hogy ne merjek magázódni nagyszerűen elbeszélgettünk abban az egy órában, amíg Jarednek farkas dolgai akadtak, ugyanis újra feltűnt a vörös vérszívó, akit már hetek óta üldöztek. Reméltem, hogy Jarednek nem esik baja, de Christinán nem nagyon látszott, hogy aggódna. Száz százalékig megbízott unokája talpraesettségében és eszébe sem jutott olyan, hogy a fiúnak bármi baja eshet. Teljes lelki nyugalomban kezdett el mesélni mindenről, ami csak témába jött, leginkább a bevésődésről és Jared szüleiről, ugyanis a fiú elég keveset mesélt nekem ezen téren, amit teljesen megértettem. Nem lehetett könnyű neki.

- Jarednek mindig is érzékeny téma volt a szülei halála... – kezdett bele Christina. – Emlékszem rájuk, még tisztán él bennem a kép, mikor össze házasodtak. A fiamon nagyszerűen állt az öltöny, de láttam rajta, hogy legszívesebben megszabadulna már a csicsás ruháktól... Amy... ő pedig gyönyörű menyasszony volt, hatalmas kék szemekkel és fekete, kócos hajjal. Gyönyörűen állt rajta a ruha és Nate is így gondolhatta, csakúgy csillogott mindkettejük szeme az oltárnál – sóhajtotta, szemeiben könnyek gyűltek, de nem sírta el magát. Szomorúan mosolygott a semmibe, miközben a családi képeket tanulmányozta. – Gondolom nem árulok el nagy meglepetést, ha azt mondom, hogy Nate és Amy bevésődöttek voltak, így az a kötelék eltéphetetlen volt minden emberi hatalom számára, de ezt ti is tapasztaltátok, mikor össze vesztetek... – Bólintottam, nem szívesen emlékeztem vissza arra a pár napra, hiszen mindig vissza költözött belém a hiány és az üresség. Szörnyű volt. – Aztán rá fél évre képbe jött a család nevelés és Jared augusztus tizenkilencedikén megszületett, sajnos nem minden sikerült úgy, ahogy tervezték. Amy egészsége a terhességtől eltekintve is romlani kezdett, az orvosok nem tudták miért, bár szerintünk egy leendő farkas születése sok mindenben más lehet egy átlag gyermekétől... Mindegy. Jared megszületett, egészséges volt, mint a makk, a szülei boldogabbak nem is lehettek volna, csak aztán pár óra múlva értesítettek minket, hogy Amy elhunyt.. A szervezete nem tudott elég gyorsan regenerálódni, a betegség legyűrte... Nate egyedül maradt, vagyis nem egyedül hiszen itt voltam én, a falka és még Jared is, de a fiam ezektől eltekintve is magányos lett. Elvesztette a másik felét, bele gondolni sem merek mit érezhet ilyenkor a bevésődött – sóhajtotta akadozva. – A fiam teljesen magába fordult, csak Jareddel volt hajlandó beszélgetni, igyekezett jó apja lenni, de aztán lelkiekben nem bírta tovább... Mikor a környékre vámpírok jöttek megölte a legtöbbet, s egynek feláldozta magát... Nem tudtuk megmenteni, senki sem tudott tenni egy vámpír harapás ellen... – A sötétbarna szemek szomorúvá váltak, még mindig a múltban volt, miközben egy könnycsepp indult útnak az arcán, míg én nem tudtam megszólalni, egyik kezem rá tettem az övére, ami az asztalon pihent, mire vissza rezzent a jelenbe és elmosolyodott. – Bocsánat.

- Ugyan, ne kérj bocsánatot! – ellenkeztem. – Jared hogy viselte ezt...? – érdeklődtem, nem voltam biztos benne, hogy tovább kellene feszegetni a témát.

- Felnőtt, mindent megadtam neki, amit csak tudtam, de máig magát okolja ezek miatt... Ez valahol természetes, hiszen mi mást tehetne?! De örülök, hogy rád talált, már nem csak létezik, hanem él is és ezt neked meg a falkának köszönheti, rég láttam ennyire boldognak Kim, talán sosem... – ajkain őszinte, hálás mosoly terült szét, miközben megszorította a kezem.

- Örülök, ha ő boldog – mosolyodtam el, kicsit talán el is pirulhattam. Fogalmam sem volt róla, hogy a bevésődés tényleg ilyen hatalmas erő, s ez úgy látszik valóban nem kényszer neki. Ez megnyugtatott.

- Talán te nem vagy az? – kérdezte hirtelen, összevont szemöldökkel.

- Dehogynem – mosolyodtam el még inkább. – Engem jobb dolog nem is nagyon érhetett, hogy ő szeret engem, hiszen még a legvadabb álmaimban sem mertem ennyire elmenni a reménykedésben, aztán most itt van és a csillagokat is lehozná nekem, miközben én csak arra vágyom, hogy legyen mellettem. Hiszen minek nekem csillagok, ha ő beragyogja az egész napomat? – Csak úgy dőltek belőlem a szavak. – Tudom, hogy ez elég szentimentálisan hangzott, de ezek szerint a bevésődés elég érzelmes dolog.

- Na, de elég ebből – fújta ki a benntartott levegőjét, s arcára még nagyobb mosoly kúszott. – Annyi a lényeg, hogy vigyázzatok egymásra – tette még hozzá bölcsen, s az ajtó ki is nyílt mögötte Jareddel.

- Remélem elég időt kaptatok, hogy kibeszéljetek – vigyorogta, mire cinkosan össze nézve Christinával csak bólintottunk. – Ch...szép! – horkantott. – Nagyi, maradt még abból a sütiből? – kérdezte hirtelen, falánkul felcsillanó szemekkel, miközben leült mellém és hallgatta az asszony nevetését, miközben kivette a hűtőből a gyümölcstortát.

- Te kérsz, Kim? – kérdezte azonnal az asszony, mire csak megráztam a fejem. Már azzal újra jól laktam, hogy a Jarednek szánt szeletet megláttam. Hihetetlen, hogy ezek a farkasfiúk mennyit tudnak enni, bár aki éjszaka vámpírokkal harcol az gondolom megteheti...

- Oh, bocsánat – állt fel újra a székből Christina, mikor megszólalt a telefon és eltűnt a nappaliban, nem sokkal később a csörgés is alább hagyott.

- Tényleg nem kérsz? – kérdezte Jared szórakozottan. – Á! Mond, hogy á! – makacskodott, mire csak azért is össze szorítottam ajkaimat.

- Jared! Maradj már! – szóltam rá és igyekeztem a legtávolabb tolni kezeit, de nem nagyon hallgatott rám, folyton az arcomba nyomta a sütit, amitől aztán a szám tiszta cukormáz lett.

- Várj, segítek – mosolyogta, mikor a szalvétáért nyúltam, s mire észbe kaphattam volna az ajkaimon volt és nagy vígan csókolta le rólam a cukrot.

- Olyan bolond vagy! – nevettem pár perc múlva. – Amúgy mi volt? – kérdeztem hirtelen. – Megtaláltátok a vöröst?

- Nem – húzta el a száját. – Már nagyon az idegeimre megy, fogalmunk sincs mit akarhat!

- Hát...majd csak elkapjátok, nem mehet ez így örökké – próbáltam megnyugtatni, mire csak rám mosolygott, s látva, hogy lassan besötétedik inkább felállt az asztaltól engem is magával húzva.

- Haza kísérlek, azért nem árt kicsit tepernem anyádéknál és jó kisfiú módjára haza vinni téged sötétedés előtt – mosolyogta kis angyalként, mire inkább felnevettem és követtem őt a nagyijához, ahol halk köszönések és ölelések után elmentünk. Látszólag nagyon jól elbeszélgetett Sue Clearwaterrel.

- Szóval, jól érezted magad? – kérdezte mosolyogva, messzebbről már láttam a házunkat, még mindenhol égett a villany.

- Köszönöm – mosolyogtam rá, egyik karommal a derekát ölelve át. – A nagymamád nagyon jó fej!

- Még szép, hogy az, hisz az én nagyim! – mondta büszkén, mire csak halkan felnevettem, s kicsit feljebb tornázva magam apró puszit nyomtam az arcára. – Amúgy akkor beszélsz anyudékkal a szilveszterről? – kérdezte.

- Majd valamit kitalálok, de szerintem nem lesz gond – ígértem. A gondolatra, hogy Jareddel töltöm a szilveszter hihetetlen izgalom lett úrrá rajtam és már alig vártam, hogy ott tartsunk. Vele akartam lenni, s mi lenne szebb újévi kezdés, mint vele lenni?

Másnap nagy nehezen felhoztam a témát Domnak, akinek nem volt ellenvetése, úgy gondolta, hogy elég idős vagyok már az ilyenre, ráadásul Jaredben is teljesen megbízott. Ez boldogsággal töltött el, főleg, mikor kiállt anyuék elé és közölte, hogy miképp fogom tartani a szilveszterem, anyu feje pár pillanatra ellilult, míg apu tekintetéből olyan keserédes érzelmeket olvastam ki, miszerint 'Hát csak felnőttél...'.

- Szó sem lehet róla! – csattant fel anyu, miután Dominic beszéde végére ért. – Jim! Mondj már valamit! Csak úgy hagyod?!

- Vigyázz magadra, Kim és érezd jól magad – mosolyogta végül apu, mire szó nélkül a nyakába borultam és szorosan megöleltem. Ritkán állt ki mellettem, hogy anyuval ne kelljen veszekednie és most nagyon is jól esett, hogy az én pártomat fogta. Monica csak egy horkantással jelezte nem tetszését, majd már ott sem volt. Feltrappolt a hálószobájukba és besértődött. Nem érdekelt.

- Köszönöm Dom – öleltem meg bátyámat is. – De tényleg nem zavar, ha nem töltjük együtt a szilvesztert? – kérdeztem aggodalmasan. Tudtam, hogy nem sokat lesznek már itthon és így is javarészt Jareddel voltam elfoglalva helyettük.

- Dehogyis! – ellenkezett Dom. – Különben is, Liznek van pár ismerőse Seattleben... így már eltudunk menni és szórakozni kicsit.

- Rendben – mosolyodtam el megkönnyebbülten. Alig vártam, hogy leteljen ez a pár nap, ami igencsak lassacskán telt, ugyanis alig találkoztam Jareddel. Én igyekeztem minél több időt tölteni Lizzel és a bátyámmal, míg Jaredék az erdőben rohangáltak és próbálták elkapni a vörös vérszívót, aki folyton a farkasok határait feszegette. Nemhogy én, de már a falka is teljesen elvesztette a fonalat, hogy mit is akarhat az a szuka.