9. Hibáztatsz?

9. Hibáztatsz?


"Lehet-e barátság férfi és nő között, és ha igen, miért nem?"

Az apró konyhát rántotta szag töltötte be, miközben az ablakot halkan ütötte az eső, s az emeletről leszűrődött a zuhany tompa hangja, mikor Paul elment lefürödni, míg én valami ehetőt próbáltam összedobni az itthon találtakból. Ilyenkor örültem, hogy régebben kénytelen voltam megtanulni főzni, ha leakartam szoktatni magunkat a rendelt kajákról és a gyorsbüfékről. Sem nekem, sem apunak nem tett volna jót, ha még évekig azokon élünk.
Tekintetem olykor akaratlanul is a tornácra siklott attól félve, hogy a szakadó eső tönkre teszi a virágaim, de szerencsére azoknak semmi bajuk nem esett, nem érte el őket a víz.
Egy idő után arra kaptam fel a fejem, hogy már csak az eső halk kopogása töri meg a csendet, majd az én ügyetlen zizzenésem, ahogy félre nyúlva egyik ujjam becsúszott a kés alá, miközben kenyeret vágtam, s felnéztem az épp utolsó lépcsőfokról is lelépő fiúra.
Nem tudnám eldönteni, hogy azért nyúltam félre, mert megijedtem vagy mert akaratlanul is lefoglalt félmeztelen testének és még vizes hajának látványa. Azzal győzködtem magam, hogy az első opció az igaz, miközben magamban teljesen biztos voltam benne, hogy izmos mellkasán megcsillanó vízcseppek okozták pillanatnyi figyelmetlenségem.
Nem beteges ez? Úgy értem egy nálam majdhogynem öt évvel idősebb férfihoz vonzódom, mert valóban; egyre inkább felébredtek bennem azok a dolgok, amikről eddig még csak fogalmam sem volt.
- Hagyjad, csak béna vagyok – húztam el a kezem, mikor ő se perc alatt előttem termett és jobban megakarta nézni vérző ujjam.
- Ne nézelődj, ha közben késsel babrálsz – mondta megrovón, makacsul ujjai közé fogva vékony csuklóm, hogy ne tudjam előle elhúzni. – Nem mély, de be kellene kötnöd legalább egy zsebkendővel – magyarázta, s mielőtt válaszolhattam volna már hallottam is a víz pár pillanatra megszólaló csobogását, ahogy egy szalvétát bevizezett.
- Hé! – húztam el a kezem, mikor megéreztem a csípős érzést. – Ez fáj! – panaszoltam, mire akaratlanul is felnevetett.
- Akkor máskor ne vágd el a kezed – tanácsolta fölényesen, mire csak kiöltöttem rá a nyelvem, de persze gondolhattam volna, hogy nem állja meg szó nélkül.
- Vigyázz, mert leharapom – mosolyogta zavartalanul, mire kerülve átható pillantását ujjamra szorítottam az elázott szalvéta darabot és próbáltam eltűnni zavarba ejtő, szinte felfalni készülő tekintete elől. Komolyan mondom, néha már amiatt féltem, hogy egybe lenyel, noha nem pont kannibalizmus szándékából...
- Inkább elmegyek lezuhanyozni, amúgy is kész van a tojás... – mormoltam, mire csak szórakozottan bólintott és elállva utamból már meg is indultam az emelet felé, ahol aztán összeszedtem a cuccaim és bevonultam a fürdőbe.
A tükör halványan párás volt, ahogyan beléptem az apró helyiségbe, a levegő fülledt volt és meleg. Még éreztem a sampon és tusfürdő illatát.
Gyorsan levetkőzve beálltam a meleg tus alá, s hagytam, hogy a forró cseppek engedelmesen simítsanak végig éppen aktuális testrészeimen, miközben a hajam is tincsekbe ázott a hátamra.
A sampon illata csak még inkább beitta magát az orromba, ahogy végig simítottam vele most barnábbnak tűnő hajamon és csavartam fel a fejem búbjára, hogy újra rá engedve a vizet lemossam magamról a habokat.
Mikor talán negyed óra múlva kiléptem a fürdőkádból a tükröt már teljesen eltakarta a pára, s mikor letöröltem azt szinte megijedtem saját tükörképemtől, vagyis inkább kócos hajam állásától. Úgy néztem ki mint egy madárijesztő szénaboglya hajszerkezettel.
Nagy nehezen kifésültem tincseimet, melyek időközben kicsit átáztatták a pizsi pólóm, amit előtte még magamra kaptam a melegítőnadrággal együtt.
A meleg levegő után megnyugvásként ért a hidegebb, friss levegő, mikor kiléptem a folyosóra, ami lehűtötte kipirult arcom.
- Már azt hittem megfulladtál – mosolyogta gúnyosan, mikor beléptem a szobába. Tekintete a plafonról rám kalandozott, s akaratlanul is végig nézett még vizes hajamon és nagyjából minden porcikámon. Ez szokása volt, ha ruhát cseréltem vagy hosszú ideig nem látott, de sosem tudtam megszokni. Ilyenkor akaratlanul is azon kezdtem gondolkodni, hogy láthat-e bennem valami hibát, hiszen annyi van, hogy összeszámolni sem tudnám.
- Még élek – mosolyogtam próbálva nem törődni vizslató tekintetével, ami egész végig követett, miközben mellé másztam és befeküdtem az ágyba.
- Örömmel látom – mosolyogta még mindig engem nézve.
- Köszönöm a virágot – mondtam újra, mire még inkább elmosolyodott és tekintete párpillanatra a párkányon pihenő virágra tévedt.
- Bár szerintem az ablakban nem előnyös – mormolta, mire halkan felnevettem. – Nem akarom majd leverni...
- Majd találok neki helyet – nyugtattam meg, mire csak bólintott és újra rám nézett. – De egyszerűbb lenne, ha nem ablakon át közlekednél – tettem még hozzá piszkálódóan, mire gonoszan elmosolyodott és vállat vont.
- Egy ajtóban mi lenne a kihívás? – kérdezte vigyorogva, mire szemet forgatva tekintetem a plafonra siklott.
Az utcai lámpák fénye alig szűrődött be az ablakon, tekintve, hogy a szobám inkább az erdőre nézett, s csak homályosan jutott át az üvegen némi fény, ami rejtélyes árnyékokba burkolta a berendezéseket és kiélesítette Paul férfias vonásait, melyeket nem tudtam tovább bámulni pár percnél ámulat nélkül. Idegesített a megmaradt fény is, hiszen biztos voltam benne, hogy így is tökéletesen látja, ha esetleg elpirulok. Na nem mintha nem nézhette volna eleget nappal... Nem is értem, hogy még miért nem unta meg a folyton pipacsvörös arcom.
- Grace?! – szólalt meg halkan, mikor már percek óta lehunyt szemhéjjal feküdtem a plafon felé fordulva, magamon érezve tekintetét.
- Hm? – mormoltam, s újra elém tárult a felettünk magasodó tető, majd a fiú kissé gondterhelt, bizonytalan arca, mikor felé fordultam. – Baj van? – kérdeztem kissé aggodalmassá vált hangon, mikor jobban megnéztem az arcát és nem mondott még mindig semmit.
- Az annak számít, hogy nem tudok csak a barátod lenni? – kérdezett vissza, miközben feszülten várta a reakcióm, erősen kihangsúlyozva a csak szócskát.
Pillanatokig bámultam az arcát, könnyedén vesztem el sötétbarna, most inkább feketének tűnő szemeibe, melyek tökéletesen tudták miképp ejtsenek fogságba, s csak akkor kaptam észbe, már amennyire ez lehetséges volt a közelében, mikor megéreztem forró leheletét a számon, majd talán még forróbb érintését, mikor megcsókolt.
Ajkai először bizonytalanul érintették az enyémeket azt várva, hogy ellököm magamtól, de mikor nem tettem semmi ilyesmit, sőt inkább visszacsókoltam, bár kissé ügyetlenül a meglepettségtől felbátorodott és nagyobb hévvel ízlelgette ajkaim.
Ajkai édesek voltak és tapogatózóak, mint aki minél előbb kiakarta puhatolózni, hogy mi-merre-hány méter, miközben egyik keze óvatosan az arcom csúszott, amitől még inkább felforrósodott a bőröm.
Pár pillanatig tartott a egész, az is lehet, hogy percekig, amik észrevétlenül eltűntek, miközben ajkai forróságát élveztem.
- Hibáztatsz? – kérdezte alig hallhatóan, miközben pár milliméternyire húzódott el tőlem, s még mindig éreztem számon zilált leheletét.
- Tudnálak? – kérdeztem vissza kissé kábán, mire akaratlanul is felnevetett és újra megcsókolt.
Újabb és újabb varázslattal ért fel ajkának minden mozdulata valahányszor újra felém hajolt és megcsókolt, mintha ő maga sem tudott volna betelni az újdonság varázsával.
- Nem szívesen mondom, de aludnod kellene, holnap lesz a szülinapod – mormolta, mikor újra képes volt eltávolodni tőlem.
- Honnan tudod? – nyögtem fel csalódottan. Reméltem, hogy eltudom sikálni észrevétlenül a holnapi napot, de nénikém szája most sem állt be.
- Ugyan, most mi van? – értetlenkedett. – Nem vagy olyan öreg, hogy ez miatt aggódj...
- Nem is ez miatt vagyok kiakadva, egyszerűen csak nem szeretem... – vontam vállat. – Ez csak egy nap, ahol az emberek folyton zavarba hoznak.
- Szóval ez miatt zavar... – nevetett fel. – Így érthető – ingatta a fejét, amit nem igazán értettem. – Azért nem szereted a szülinapod, mert az emberek zavarba hoznak – szavaira bólintottam. – Akkor még szerencse, hogy nem készültem semmi nagy dologgal...
- Készültél valamivel?! – akadtam ki, mire halkan felnevetett és szorosabban ölelt magához.
- Imádni fogod – nyugtatott meg, mire csak fújtattam egyet és hagytam, hogy szokás szerint mellkasának lassú mozgása és szívdobogása altasson el.
Sokkal másabb volt úgy elaludni a karjaiban, hogy tudtam, több van köztünk, mint barátság. Más volt úgy érezni az ölelését, hogy már ismertem csókjának ízét, amiből bár az éjszaka sokat kaptam csak többet akartam.
Sosem gondoltam volna, mikor eldöntöttem, hogy ide költözöm, hogy valaki egyszer ilyen érzéseket és reakciókat tud majd kiváltani belőlem a közeljövőben...

8. Ártatlanság és tisztaság

8. Ártatlanság és tisztaság

"Nem csak szóban lehet a másik tudtára adni, hogy szereted, hogy fontos neked. Hanem a zavaroddal. Egy pirulással, néhány esetlen szóval, a viselkedéseddel. Amiből a másik pontosan tudja, hogy zavarban vagy. Amit úgy imád. Mert ettől bájos vagy, csodálatos, megható."

Tekintetem idegesen pásztázta körbe az apró szobát, mikor már percek óta az ágy szélén ücsörögtem és próbáltam magam arról győzködni, hogy fölösleges ennyire görcsölnöm. Egyáltalán miért izgulok? Tegnap sem ért ennyire érzékenyen, hogy itt aludt, hiszen nem lett volna nyugtom a bűntudattól, hogy ő kinn a hidegben farkast játszik, miközben én itthon vagyok. Nem, ma sem engedtem neki, hogy az erdőben maradjon, s mikor sikerült rá vennem, hogy fel jöjjön ma is megbeszéltük, hogy kilenckor már itt lesz az ablakom alatt. Na jó, nem kellett annyira győzködni, de ez részlet kérdés...
Lorelai hatkor elment, ezen a héten esti műszakot vállalt, mert nem nagyon tehetett mást, hiszen ide érkezésem ellenére sem pihenhettek meg a betegek, s ez teljesen megértettem. Önző mód örültem is neki, hiszen így legalább kevesebb volt rá az esély, hogy Paullal lebukunk... Na nem mintha bármi olyat csináltam volna a fiúval, amit nem lenne szabad, de nénikém ezt úgysem értette volna meg. Két hormontúltengéses fiatal szex nélkül az éjszaka? Neki ez teljesen abszurd lenne, hiszen mikor csak megemlítettem Pault már egyből úgy nézett rám, hogy jóval többet gondol a háttérben, mint ami valóban van. Igazság szerint nem tudtam, hogy mi lehet a háttérben. Egy barát nem tesz olyan kétértelmű megjegyzéseket, mint amikkel Paul bombáz ígérete ellenére is, de többet nem mertem belegondolni a dologba. Elvégre a bevésődés nem kötelez szerelemre... Szerintem.
Ijedten rezzentem össze, mikor két koppanás is érte az ablakot, s mikor aztán rá jöttem, hogy Paul lehet az gyorsan oda sietve kinyitottam az ablakot, hogy betudjon jönni. Ha az ember farkas meg sem kottyan neki az emeleti ablak...
- Szia – mosolyogta, mikor aztán már két lábbal benn volt a szobában egyenesen előttem. Ajkain szórakozott féloldalas mosoly játszott, tagadhatatlanul örült, hogy újra lát pedig alig négy órára váltunk el egymástól...
- Szia – mosolyodtam el, majd megérezve a beszökő hideg levegőt becsuktam az ablakot, remélve, hogy ezzel kizárom a furcsán ránk törő zavart állapotot is. Nem értettem, hiszen egész nap együtt voltunk, s mégsem volt egyszer sem ilyen körülöttünk a levegő. Teljesen melegem lett tőle.
- Meddig akarunk így ácsorogni? – törte meg végül újra a csendet, mire akaratlanul is felnevettem.
- Kérsz valamit? Enni? Inni? – kérdeztem egyből, mire csak megrázta a fejét. – Akkor én... – kezdtem volna, de perverzül megcsillanó szemei és szavai belém fojtották a szót.
- Grace, jó fiú vagyok, nem csinálok semmi olyat, amit nem szabad – emelte fel maga elé védekezően a kezeit. – Elég az ágy mindkettőnknek nem? – mosolyogta, éreztem ahogy a vér felszánkázik az arcomba.
- Én nem is gondoltam... – kezdtem volna ellenkezni, de nem tudtam volna kimagyarázni magam nála. Sötétbarna szemeiből könnyedén kitudtam olvasni minden gondolatát, amiktől leginkább zavarba jöttem, s hálát adtam az égnek, hogy nem mondja őket ki hangosan. – Mindegy, még felhozom a telefonom, a nappaliban maradt – mondtam végül, mire bólintva figyelte minden mozdulatom, ahogy eltűntem az ajtó mögött.
Úgy éreztem a szívem kifog ugrani a helyéről, nem gondoltam volna, hogy egy egyszerű alvás ilyen dolgokat vált ki belőlem, s bármennyire is próbáltam magam lenyugtatni egyáltalán nem segített a helyzeten, hogy mikor vissza értem kezemben a mobilommal Paul már az ágyban volt. Egyik keze a feje alatt pihent, miközben ő elmélyülten bámulta a plafon hajszál vékony repedéseit.
A telefont leraktam az éjjeliszekrényre, majd úgy téve mintha mi sem lenne természetesebb bebújtam mellé az ágyba.
Csak pár centi választott el minket egymástól, amit egyikünk sem mert átlépni, s ez a pár centi is olyan szintű feszültséget okozott közöttünk, amit kétségtelenül ő is érzett.
Pár pillanatig még a plafont néztem, majd oldalra fordítva a fejem bizonyosodtam meg róla, hogy Paul valóban engem néz.
- Csak nem ennyire unalmas volt a plafon? – kérdeztem, csakhogy leplezzem zavarom, mire halkan felnevetett.
- De, tulajdonképpen te sokkal érdekesebb vagy – helyeselt végül.
- Képzelem – forgattam meg a szemem, miközben felé fordultam és jobban begubóztam magam a meleg takaróba. Úgy éreztem, hogy megtudnék fagyni, csak azért mert nem éreztem Paul meleg bőrét közvetlenül magamon.
- Mellettem nincs hideg – mormolta, s értetlen tekintetemet látva, halványan elmosolyodva hozzám közelebb lévő karját kinyújtva várta, hogy közelebb húzódjak hozzá. – Szerintem ez még nem lépi át a barátság határait – tette hozzá bizonytalanságom látva, mire felhagyva minden zavarommal engedelmeskedtem a vágynak és közelebb bújtam hozzá.
Elképesztő nyugalommal árasztott el karjának meleg ölelése és mellkasának nyugodt fel-le emelkedése a fejem alatt, miközben tökéletes ráhallásom volt szívének dobogására.
- Jobb, nem? – kérdezte halkan, s hangjából tisztán éreztem, hogy nem arra érti, hogy már nem fázok. Egyszerűen nyíltan rá kérdezett, hogy jobb-e nekem, hogy itt van mellettem, s egyszerűen nem tudtam hazudni. Sokkal könnyebb volt ilyenről beszélnem vele a sötétben, ahol nem láthatta elvörösödő, kipirult arcom a közelségétől.
- De – leheltem végül, s szívének lelassuló, normális dobogásáról tudtam, hogy ő is így érez, aminek hallgatása közben lassan éreztem, ahogy az álmok maguk alá vonnak és nem eresztenek az éjszakára.
Reggel újra egyedül ébredtem, mint ahogyan minden nap, mikor mellette ért az alkony, s nélküle ért a hajnal. Ez kezdett mindennapi rutinná válni, amit aztán felborított az iskolakezdés, ahol igyekeztem megtalálni helyem a tőlem telhető legsikeresebb módon.
Kezdeti félelmem alaptalannak bizonyult, ugyanis könnyedén beilleszkedtem, ami még engem is meglepett. Az emberek többnyire kedvesek voltak, s természetesen azelőtt tudtak rólam minden lényeges információt mielőtt még találkoztam volna velük, de ez van, ha a város olyan kicsi, mint Forks.
Paul általában már a suli parkolójában várt rám, mikor az utolsó órámról is kicsengettek vagy később jött át hozzám, ha neki több órája volt, mint nekem. Majdhogynem minden percet együtt töltöttünk lassan egy hónapja, s bármennyire is féltem attól, hogy megunjuk egymást ez nem történt meg.
- Paul átjön? – kérdezte Lorelai kilesve a hátsó kertbe, ahol én telepedtem le egy csomó újonnan szerzett virággal, amivel fel akartam dobni a tornácot. Az eddig ott pihenő virágokhoz talán már hónapok óta nem nyúltak, hiszen Lorelai szinte alig volt itthon, ezért sem volt nehéz vele az együttélés. Nem zavartuk egymás körül a vizet.
- Gondolom biztosan – bólintottam, hiszen ez olyan alap dolog volt, minthogy forog a föld. Paul mindig át jött és ezt nénikém is tudta. Talán két hete mutattam be őket egymásnak, s nem győztem elhessegetni Lorelai gondolatait, miszerint én és Paul egy párt alkotunk. Nem tudom mik voltunk pontosan, mert a fiú sose hagyta, hogy ezt tisztázódva legyen számomra, de nem jártunk. Valahol a barátság és a következő szint között megrekedtünk.
- Kaja a hűtőben és a többit tudod – adott puszit a homlokomra
- Persze – helyeseltem mosolyogva. – Vigyázz magadra! – szóltam még utána, majd nem sokkal később hallottam az autó motorjának felbúgását, s halkulását, ahogy eltűnt a kórház felé.
Egyre inkább az orromba kúszott a föld nedves illata, ahogy feltúrtam a földet, hogy kicseréljem a virágcserepekből a már teljesen megszáradt növényeket és új ágyással lepjem meg a nem rég vett virágok gyökereit.
Majdhogynem teljesen könyékig földes voltam, mikor hallottam Paul kérdő hangját, ahogy a halk neszt követve eljutott a hátsó kertbe.
- Szia – mosolyogtam meglátva magas, izmos alakját felém közeledni.
Ajkain édes kisfiús mosoly terült szét, ahogy köszönésképpen puszit nyomott az arcomra és leült mellém a földre, szerencsére a puszijai már nem hoztak zavarba, mikor találkoztunk vagy elköszöntünk egymástól.
- Szóval mi újság? – érdeklődött, mire csak vállat vontam és eligazgattam az élénksárga színű virágok alatt a földet. – Lorelai említette tegnap, hogy virágokat ültetsz. Nem nagyon értek hozzá, de az eladónő azt mondta, hogy az elmondottak alapján szerinte ez tökéletes... – magyarázta, s csak akkor tűnt fel, hogy míg az egyik karján kényelmesen megtámaszkodott addig a másikat szigorúan a háta mögött tartotta biztos takarásban előlem.
- Margaréta – mosolyodtam el, mikor egy apró fehér, műanyag cserépben megpillantottam az apró, fehér szirmokat, melyek szorosan ölelték körbe sárga közepét.
- A nő azt mondta, hogy ez az tisztaság és őszinteség virága... – tette még hozzá Paul.
- Mégis milyen apácának festettél te le? – kérdeztem felnevetve, csakhogy eltereljem zavaromról a figyelmet, ami tisztán látható volt arcom halványpirossá vált színén, aminek minden négyzetcentiméterét élvezettel pásztázott végig tekintetével. – Anyu kedvenc virága volt, egy időben teli volt vele a lakás, csak hamar végük lett, mert anyu rá jött, hogy nincs ideje velük foglalkozni – mormoltam elgondolkodva, még mindig az apró virágokat bámulva. – A koszorú teli volt margarétákkal a temetésen... – tettem még hozzá, inkább csak magamnak, amit ő türelmesen és kíváncsian hallgatott. – Köszönöm – fordítottam végül rá a tekintetem meghatottan és vigyázva, hogy piszkos kezemmel ne érintésem fekete pólóját megöleltem, amit ő készségesen viszonzott.
A belőle áradó melegséget és szeretetet sosem tudtam volna megunni, ebben biztos voltam, hiszen valahányszor átölelt olyan lelki béke és nyugalom szállt rám, amit nehezen tudtam volna leírni. Mint mikor az ember elmegy nyaralni hetekre vagy akár hónapokra, s mikor haza ér átlépve a küszöböt újra orrában érzi az otthon megszokott illatát és a biztonságot, hogy itt elvan rejtve a világ előítéletei és kíváncsisága ellen. Így éreztem magam én is Paul karjaiban

7. Összeillünk

Hellóka!

Gondoltam hozom az első fejezetet, s szólok, hogy olykor lehet késni fogok pár fejezettel, ugyanis muszáj belehúznom a tanulásba. Hihetetlen mennyire ramatyul állok egyes tantárgyakból, remélem a ti bizonyítványotokban minden rendben lesz. :) Nekem most ezen egy tetoválás múlik, szóval szurkoljatok, hogy ne bukjak meg semmiből (yn) <3 Addig is jó olvasást és türelmet Grace és Paul érzelmeinek kibontakozásáig. ;)

Xoxo.Bri.

7. Összeillünk


"Rég éreztem ilyet. Jóformán nem is ismerem, de olyan érzésekkel tudja megdobogtatni a szívem, mintha évek óta mindent tudna rólam."

Tekintetem akaratlanul is elkalandozott férfias, enyhén borostás arcán és vékony vágású szemein olyan nyomok után kutatva, hogy csak a bolondját járatja velem, de megszokhattam volna, hogy Paul sosem hazudik ilyen komoly dolgokban. Nem is értettem miért kételkedtem szavaiban, hiszen arcán tisztán letudtam olvasni mennyire komolyan gondolja minden elhangzott mondatát és mennyire feszülten várta a reakcióm, ami egyre inkább késlekedett. Nem tudtam, hogy miként tudnék reagálni, mi lenne erre a megfelelő reakció?
- Grace...? – szólalt meg végül, mikor percek múltán sem tudtam megszólalni. Csak bámultam jóképű arcára és egyszerűen nem akartam elhinni, hogy a sors tényleg lehet ilyen kegyes hozzám.
- Hm? – ráztam meg a fejem, mintha a sokkból akarnék vissza térni a valóvilágba, ahol Paul várt valami életjelet tőlem még mindig. – Izé... – Csak ennyit tudtam kinyögni, egyszerűen semmi értelmes szó nem jött a torkomra, hiszen nem tudtam mi erre a megfelelő válasz. Mit lehet erre ilyenkor reagálni?! Még mindig nem tudtam.
- Képzelem, hogy most mit gondolhatsz, hogy a sors nyakadba akasztott egy idegbeteg farkast, de én tényleg dolgozom ezen, nem vagyok ilyen, nem akarom, hogy ilyennek láss! – bizonygatta, mikor félreértette hallgatásom és egyből a legrosszabbra gondolt.
- Jaj, Paul, dehogyis! – ellenkeztem azonnal, mikor megtaláltam a hangom, hogy elüldözzem hamis hiedelmeit. – Semmi ilyen nem jutott az eszembe! Persze, bevallom, hogy megijedtem az előbbiek miatt, de az nem jelenti azt, hogy most már csak ilyen dühös, vicsorgó farkasként tudok rád nézni... – magyaráztam.
- De megijedtél – Tehetetlenül fújtattam egyet, miközben beletúrtam a hajamba, hogy hátra sodorjam pár kósza tincsem, amit időközben arcomba fújt a szél. Gondolhattam volna, hogy ezen fog leakadni.
- Nem szoktam még meg, hogy lássam, ahogy kibújik belőled a farkas, és akkor sem kimondottan tőled ijedtem meg, hanem egyszerűen nem értettem, hogy mi dühíthetett fel ennyire... – magyarázkodtam, bár láttam rajta, hogy teljesen fölöslegesen, nem hitt, nekem, de nem hozta fel többet ezt a témát. Volt épp elég dolog, amit meg kellett beszélnünk.
- De a bevésődésre még mindig nem reagáltál... – mormolta visszatérve az eredeti témára, mire ismét elakadtak a szavaim. Össze kellett szednem a gondolataim pár pillanatra.
- Mert nem tudom, hogy mit kellene ehhez szólnom... – feleltem végül inkább a földet fixírozva, csak akkor tűnt fel, hogy egy ideje már egymással szemben ácsorgunk és nem mozdultunk egy tapodtat sem. – Mit kell tennem? Vagy ez, most...hogy működik? – éreztem ahogy elvörösödök tudatlanságom miatt, mikor nem bírtam tovább és rá kérdeztem a dolgokra. Valamiért túl hihetetlen volt számomra, hogy Isten vagy akárki is uralja a világot kiválaszt pár lányt és megadja nekik azt a farkast, aki mértéktelenül, tagadhatatlanul szeretni fogja az élete végéig.
- Csak bízz bennem – mondta végül, bár láttam rajta, hogy még mást is hozzá tett volna, de inkább hallgatott. – Igazság szerint semmit, egyszerűen ne sodord magad veszélybe és hagyd, hogy melletted legyek.
- Eddig is ezt csináltam, nem? – értetlenkedtem, mire végre elmosolyodott és bólintott.
- De – vigyorogta szinte már hálásan.
- De én ezt nem értem – mormoltam még mindig, – Nektek ebbe mi a jó?! – néztem fel újra megkönnyebbült arcára, ami most pár árnyalatnyival újra komolyabb lett, ahogy beszélni kezdett.
- Egy farkassal nem történhet annál jobb dolog, minthogy bevésődik, megtalálja a lelke másik felét és egyéb romantikus regényekbe való dolgok.. – próbált könnyedén beszélni, mintha talán kissé nyálasnak találta volna ezt a dolgot, de láttam rajta, hogy igenis minden szavában hisz, csak valószínű az én reakcióimtól félt. Elvégre a mi kapcsolatunkba, hogyan kerülnének szerelmes regények és romantika?! Csak barátok vagyunk.
- Szóval akkor ez a bevésődés nem véletlenül történik meg? – kérdeztem, mintha meg sem hallottam volna azokat a szavakat, amik inkább a szerelemre emlékeztettek. Nem tudtam velük mit kezdeni az elvörösödésen kívül, s most nem akartam pipaccsá válni.
- Persze, hogy nem, minden farkas végül abba a lányba vésődik, aki hozzá illik, aki minden ben kiegészíti – magyarázta. A feszültsége már sehol sem volt, jelen helyzetben tökéletesen szórakozott zavaromon, ami olykor akaratlanul is teljesen észrevehető volt arcvonásaimon.
- Akkor biztos vagy te benne, hogy belém vésődtél? – kérdeztem összevont szemöldökkel. Szavait hallva még képtelenebbnek tűnt, hogy Paulnak én lennék a lenyomata, hiszen egyáltalán nem illettem hozzá.
- Most miért mondod ezt?! – értetlenkedett pár pillanatra, majd tökéletes magabiztossággal újra megszólalt; – Szerintem tökéletesen hozzám illesz, ahogy én is hozzád – Szavai egyre nyíltabbá váltak, kezdett vissza térni az eredeti Paul, aki nem sokat köntörfalazott gondolatai és kimondott szavai között, melyekkel gyakran zavarba hozott.
- Aha, hát persze... – hagytam annyiban, úgy éreztem, ha tovább feszegetjük ezt a témát annyira elvörösödök, hogy már kilométerekről észrevesznek.
- Nem hiszel nekem – mosolyogta mindent tudóan.
- Hanyagoljuk ezt, jó?! Megint eltértünk a tárgytól! – kerültem ki szavait, mire újra elmosolyodott. Teljesen tisztában volt vele, hogy zavarba ejt ez a dolog és ő ezt ki is élvezte. Mindig ki élvezte.
- Te hoztad fel – ellenkezett ártatlanul.
- Én csak megkérdeztem, elég lett volna egy rövid, tömör válasz – vágtam vissza.
- De miért baj, ha tovább feszegetem a témát és elmondom az igazat? – Tudta jól a választ, de természetesen nem hagyhatta ki. Legszívesebben a föld alá süllyedtem volna, ahogy minden szót fogóval akart kiszedni belőlem, miközben a vér úgy áramlott az ereimben akár az éppen lefolyó láva. Égtem ott, ahol rám nézett, márpedig egy percre se vette le rólam a tekintetét.
- Mert... nem szoktam meg, hogy egy barátomtól olyan szinten zavarba jövök, hogy már egy paradicsom színéhez vagyok hasonlatos – nyögtem ki végül. Tekintetében valami furcsa fény csillant, nem tudtam volna hova tenni, s ajkain lévő mosoly egyszerre lett savanyú és csalódott. Biztos voltam benne, hogy valami rosszat mondtam, de ő nem említette meg, csak bólintott és megígérte, hogy próbálja magát vissza fogni.
- Szóval akkor nem változik köztünk semmi? Nem tartasz holmi nevelhetetlen vérfarkasnak, akinek nem lehet a közelébe menni, mert leharapja a fejed, ha egy rossz szót szólsz? – kérdezte végül.
- Sose láttalak ennek és nem is foglak. Nem tudom, hogy csak a bevésődés beszél belőlem vagy más is, de nem tudnál olyat tenni, hogy ennek lássalak – feleltem őszintén, mire arc vonásai furcsán ellágyultak, ahogy mozdulatlanul nézett le rám, hogy mire észbe kaptam magam körül éreztem forró karjait, ahogy szorosan magához ölelt.
- Köszönöm – mormolta a nyakamba, mire halkan felnevettem és viszonoztam ölelését. Úgy éreztem, hogy eltudnék tűnni karjai között, mégis olyan biztonságban éreztem magam, mint talán még soha.
Éreztem a belőle áradó hőt, azt a tagadhatatlan szeretetet, ami felém áradt, miközben beszívtam a tengersós illatát és az ő narancsos, mentolos illatát, ami kényelmesen megpihent az orromban és majdhogynem teljesen elkábított.
- Annyival könnyebb, hogy tudod – mormolta, mikor eltávolodott és magával húzott tovább sétálni.
- Most már legalább tudod, hogy minden elmondhatsz, elvégre akkor gondolom nem hiába vagyok a bevésődésed, biztosan megértem bármi is legyen – mosolyogtam, egyszerűen nem tudtam nem viszonozni azt a fellegekben járó mosolyt és pillantást, amivel ő ölelt körbe. Úgy éreztem, ha lehetne már rég megfulladtam volna abban a szeretetben, amit ő adott, pedig csak pár napja ismertük egymást. De úgy éreztem mintha az órák évek lennének, melyek olyan könnyen futottak el mellettünk, hogy észre sem vettük.
Teljesen magától értetődően fogta ujjaival körbe a kezem, bőre melege minden porcikámat átjárta, egyáltalán nem fáztam a közelében, miközben egy centivel se hagyta, hogy eltávolodjak tőle. Biztos voltam benne, hogy aki lát minket az egy párt lát, míg az én nézetemben kezdtek összemosódni a körvonalak. Paul teljesen összezavart.
- És amúgy most összevesztél Jacobbal? Vagy most mi van? – kérdeztem végül, mikor már percek óta sétáltunk egymás mellett teljesen néma csendben.
- Dehogyis, csak kicsit összekaptunk... ez nálunk nem jelent semmit – legyintett szabad kezével könnyedén, úgy tűnt ma már semmi sem ronthatná el a kedvét, aminek örültem. Jó volt ilyen gondtalannak látni őt.
- De attól még nem bírod azt a Bellát... – tippeltem.
- Nem érdekel, Jacob előbb-utóbb rá jön, hogy igazunk van – vont vállat.
- Szóval a csaj Jacob előtt egy vámpírral kavart? – kérdeztem, mintha valami ilyesmit említett volna beszélgetésünk legelején...
- Edward Cullennel – bólintott. – Cullenék afféle vegetáriánus vámpír család, csak állati véren élnek, még hosszú évtizedekkel ezelőtt a dédapáink egyességet kötöttek velük, hogyha nem ölnek és nem harapnak meg embert, na meg nem lépnek át a területünkre nem támadjuk meg őket. De aztán eltűntek... a csaj itt maradt nagy szerelmi bánatában és azóta csak annyit ért el, hogy Jacob is szenved – Egyáltalán nem rajongott a lányért, ez tisztán érezhető volt a hangjában, sem a vámpír családért.
- És mérges lettél, mert Jacob elmondta Bellának a titkotokat, miközben Bella nem is a fiú bevésődése? – kérdezősködtem tovább. Csakhogy minden tiszta legyen.
- Pontosan – bólintott. – Persze, aztán kiderült, hogy Bella kitalálta a falkánk titkát, de akkor is... Jacob sem kivétel, nem találhat folyton kiskapukat, mert neki az kényelmes, ha közben a falkát sodorja veszélybe.
- Miért jelentene ez rátok veszélyt? A vámpírok titkát is megtartotta, nem?
- De a csaj vámpírokkal haverkodott! Mi van, ha aztán elmondja a mi titkainkat a vérszívóknak, mert azok véletlenül vissza jöttek és Bella gondolom egyből vissza rohanna Edwardhoz...
- És még azt hittem, hogy az én életem vált bonyolulttá – húztam el a szám, mire csak felnevetett egy apró fejingatás közepette.
- Azért te se unatkozhatsz – mondta, mire rajtam volt helyeslő bólogatás sora. Valóban nem unatkoztam.