2012. május 20., vasárnap
11. Hogy tehette?
11. Hogy tehette?
"Eleget tudok már a gyászról, hogy felfogjam, sosem szűnik meg a hiányérzet, csak megtanulsz élni a tátongó űrrel, amit maguk után hagynak, akik elmennek."
Meglepve figyeltem a három alakot, akik nem sokkal Paul sietős távozása után feltűntek és még bonyolultabbá varázsolták a napomat.
Lorelai anyáéra emlékeztető vonásai aggodalmasnak tűntek, alsó ajkát olykor akaratlanul is harapdálni kezdte, miközben haját görcsösen próbálta hátra tűrni a szeme elől.
A férfi vonásaiban hamar felismertem aput, sűrű haja már néhol őszes volt, mosolygós ajkai olykor egy vonallá préselődtek, s a feszültség egyre inkább tapinthatóvá vált, mikor tekintetem értetlenül siklott a harmadik személyre. A lány nálam talán három évvel lehetett fiatalabb, hosszú szőke haja volt, amit lófarokba kötött a tarkóján, az orrában és a szemeiben mintha aput láttam volna, de képtelenségnek találva az ötletet próbáltam elhessegetni a gondolatokat.
- Sziasztok – mondtam meglepve, lelépve az utolsó lépcsőfokról is. – Miről maradtam le? – kérdeztem újra végig nézve a feszült arcokon.
- Boldog születésnapot, kincsem – mosolyogta apu, amit viszonoztam, de még inkább összezavarodtam. Mi a fene folyik itt?!
- Szerintem...üljünk le – sóhajtotta Lorelai, sápadt arca miatt attól kezdtem aggódni, hogy elájul. – Kértek valamit? – kérdezte körbe nézve, mikor be léptünk az apró helyiségbe és leültem apu és Lorelai közé. Még mindig nem tudtam ki lehet az a lány, aki velem szemben ült és talán még inkább kellemetlenebbül érezte magát, mint én.
- Szóval.... mi folyik itt? – kérdeztem, mikor egyikőjük sem akart megszólalni, s bennem kezdtek elpattanni a türelem húrjai.
- Grace ő Nora, Nora ő lenne Grace – mutatott be minket egymásnak apu, amit újra nem értettem, de idegességem ellenére is próbáltam kedves mosolyt villantani a lány felé, aki úgy tűnt inkább elakarna tűnni a föld alá, vagy legalábbis el innen. – Grace sokat meséltem már rólad Norának és úgy gondoltuk a nénikéddel, hogy itt az ideje, hogy te is megtudd... – nagyon nehezen pörgött a nyelve, látszott rajta, hogy nehéz kimondani minden szót. Valamivel nagyon küzdött.
- De mit? – értetlenkedtem. Még mindig nem értettem, hogy a lánynak mi köze lenne hozzám és mi olyan fontos, hogy eljöjjenek ide...
- Nora a... féltestvéred – mondta ki végül Lorelai, mikor látta apun, hogy torkára forrnak a szavak. Pár pillanatig hitetlenkedve bámultam a két felnőttre, akik próbálták fülüket, farkokat behúzva várni a reakcióm, ami egyre inkább késlekedett. Nem tudtam eldönteni, a szülinapom van vagy bolondok napja. Nekem a születésnapom rémlett...
- Hm? – pislogtam, az információt valamiért kilökte az agyam, egyszerűen nem akartam hinni a fülemnek. – Bocsi, de hány éves vagy? – kérdeztem a lány felé fordulva.
- Tizenhárom – felelte, a lehető leginkább próbálta magát meghúzni, de most nem voltam benne olyan biztos, hogy ő érzi itt magát a legrosszabbul...
- De hát... – makogtam, gondolataim minden darabkát összeraktak és bármennyire is próbáltam biztosra menni egyszerűen nem tudtam kimondani azt, amit akartam. Mintha attól féltem volna, hogyha tényleg kimondom őket valóra válnak, pedig ez már a valóság volt. – Hogyan? – kérdeztem végül, persze hülyeség volt. Mindannyian tudtuk, hogy ez miképpen fordulhatott elő és sejtésem tökéletesen beigazolódott, mikor apám egyszerűen képtelen volt belenézni a szemembe.
- Anyád tudott róla, elmondtam neki még akkor... – próbálta megmenteni a menthetőt, de ez nem sikerült. Nem változtatott a dolgokon; megcsalta anyut.
- Hát ez tényleg sokat segít a dolgokon... – hördültem fel kirúgva magam alól a széket. Apám keze pár pillanatra felém nyúlt, hogy megállítson, de aztán meggondolhatta magát, mert karja esetlenül hullott vissza az asztalra hagyva, hogy elmenjek. El is mentem, távol akartam lenni tőlük.
- Mégis hogy tehetted ezt? – fakadtam ki végül a boltív alatt. – Pont te? Pont őt?! – kérdeztem, próbáltam visszanyelni hangomból a bent érzett hisztériát, de nehezen ment, mikor csak sírni és toporzékolni lett volna kedvem. Úgy éreztem, bemocskolja anyu emlékét.
Nem vártam választ, megmarkolva a kabátomat becsaptam magam után az ajtót és elindultam. Nem volt célom, csak elindultam és próbáltam lehűteni magam a hideg levegő szelével, ami egyre inkább megcsapta az arcom, ahogy gondolataimba merülve mentem előre, s csak akkor kaptam észbe, mikor valahol Forks és Lapush között lévő autópálya menti bicikliút mellett sétáltam. Semmi ház, csak fák.
Mikor ez tudatosult bennem kissé lelassítottam, nem tudtam, hogy vissza kellene-e fordulnom vagy Lapush már közelebb van. De egyre inkább nem hagyott nyugodni a rózsának és annak a levélnek az emléke, bár még mindig nem tűnt olyan fontosnak, mint az, hogy nem lettem volna képes haza menni. Nem tudom mennyi időre jött apám és a lánya, de nem akartam addig ott lenni, amíg ők is. Nem is értem, hogy egyáltalán Lorelai, hogy engedhette, hogy eljöjjenek...
- Grace?! Mégis mi a fészkes fenét csinálsz itt?! – harsant fel mögöttem Paul dühös hangja, mire akaratlanul is összerezzentem és megszeppenve fordultam a félmeztelen fiú felé. Tekintetem izmos, kidolgozott testén át felfutott az arcára, ami tekintetünk találkozásakor egyből ellágyult és csak értetlenség, aggodalom maradt a harag helyén, amiért ennyire felelőtlen vagyok. – Mi a baj? – kérdezte sokkal lágyabban, de egyszerűen képtelen voltam megszólalni. A torkomat majd szét feszítette a felismerés, s egyre homályosabban láttam összegyűlt könnyeim miatt.
Mikor nem válaszoltam pár könnyed mozdulattal átszelte kettőnk között a távolságot és meg is érezhettem egyik karját ölelően a derekamon, miközben másikkal az állam emelte fel maga felé, hogy a szemembe nézhessen.
- Mi a baj? – kérdezte, barna szemei egyre sötétebbek lettek az aggodalomtól, miközben gondolataiban valószínűleg már a lehető legrosszabb ötletek játszódtak le.
- Annyira hiányzik anyu – nyögtem ki végül teljesen utat engedve a kétségbeesésnek, amit egész végig elakartam rejteni Paul elől. Nem akartam, hogy bőgni lásson, mint valami pisist...
- Történt valami...? – kérdezte szorosabban ölelve magához, mikor megérezte, hogy lábaim kezdik felmondani a szolgálatot. Egyre inkább úrrá lett rajtam az a pánik, ami anyu halála után gyakran rám tört. Remegés, gyengeség, sírás... Minden, amit a fiúnak sosem kellett volna látnia rajtam.
- Apu megjelent... a lányával együtt – magyaráztam, mikor nagy nehézségek árán utat tört magának a hangom a szipogásokon át.
- De hát nem egyke vagy? – kérdezte meglepve, mire csak bólintottam, s úgy tűnt mindent megértett, mert karjaival szorosabban ölelt magához, miközben hagyta, hogy arcom a vállába fúrva lenyugodhassak. Úgy ölelt magához mintha ezt örök életére megtudná szokni, s én nem ellenkeztem volna. Forró karjait élvezve magam körül és fel-le mozgó mellkasán pihenve lassacskán megnyugodtam. Úgy éreztem, a karjaiban minden rendben, pedig egyáltalán nem volt minden rendben! Most itt van apám meg Nora, aztán Damien... Tényleg, Damien!
- És mi van Damiennel? – kérdeztem kicsit elhúzódva tőle, hogy a szemébe tudjak nézni. Az arcom még égett a sós könnyektől és a torkom is feszített, de úgy gondoltam, minél gyorsabban elterelem a figyelmem annál könnyebb lesz, s jelen helyzetben apámnál minden téma jobbnak bizonyult.
- Hm? – húzta össze a szemöldökét.
- A vámpír... – tettem hozzá, mire szemeiben felismerés csillant, majd harag és elégedetlenség. Karja szorítása erősödött a derekamon, mintha csak attól félne, hogy akár most is kikaphatna kezeiből az a vérszívó.
- Követtem a szagát, de a folyónál nyomát vesztettem – magyarázta elégedetlenül, éreztem mellkasán, hogy némi erejébe telik visszafognia magát. – De honnan tudod a nevét? – kérdezte.
- A virág mellett hagyott egy levelet... – magyaráztam. – Ott volt a neve – tettem hozzá.
- Mi volt a levélben? – kérdezte, mire ajkaim válaszra nyitottam, majd el is hallgattam, nem akartam, hogy újra felidegesítse magát emiatt.
- Nem érdekes, semmi fontos – mondtam végül, mire könnyedén kitalálhatta mi járhat az eszembe.
- Szóval jobb, ha nem tudom? – kérdezte elnézően mosolyogva.
- Valami olyasmi – ismertem be. – Igazából, ha tehetném én sem akarnék tudni róla – húztam el a szám. – Egy dolog, hogy milyen romantikus és aranyos is tud lenni egy kézzel írott levél, mint a régi időkben, de nem egy őrülttől – magyaráztam, mire akaratlanul is felnevetett, s rá kellett jönnöm öblös hangját hallva és mosolyát látva, hogy száz mástól kapott szerelmes levél sem tudna olyan pulzus számot és pillangókat előhozni a hasamba, mint amit ilyenkor Paullal éreztem.
- Még jó, hogy van, aki megvéd ettől az őrülttől – mosolyogta lejjebb hajolva, mire halkan felnevetve hagytam, hogy azt a pár millimétert is megszüntesse, hogy megcsókoljon. – Nem fázol? – kérdezte komolyabban, mikor kicsit eltávolodott, hogy kivéve kezemből a kabátot már rám is aggathassa azt. – Haza kellene menned, sötétedik és nem lenne jó, ha Lorelaiék aggódnának...
- Hadd aggódjanak csak – mormoltam durcásan. – Nem akarok haza menni, amíg ők is ott vannak – makacskodtam, s bár számomra teljesen jogosnak tűnt haragom kissé gyerekesnek éreztem magam a fiú mellett.
- És meddig maradnak? – kérdezte olyan elnézően mosolyogva, amitől még inkább gyereknek éreztem magam.
- Jó kérdés – húztam el a szám, mire próbált elfojtani egy nevetés, de azt a féloldalas mosolyát nem tudta eltüntetni jóképű arcáról.
- Na gyere, ott lesz Diego és én is fellopódzom – mosolyogta cinkosan, mire akaratlanul is felnevettem és azon tűnődtem, hogy miként képes ezen a napon ilyen könnyedén felvidítani.
"Eleget tudok már a gyászról, hogy felfogjam, sosem szűnik meg a hiányérzet, csak megtanulsz élni a tátongó űrrel, amit maguk után hagynak, akik elmennek."
Meglepve figyeltem a három alakot, akik nem sokkal Paul sietős távozása után feltűntek és még bonyolultabbá varázsolták a napomat.
Lorelai anyáéra emlékeztető vonásai aggodalmasnak tűntek, alsó ajkát olykor akaratlanul is harapdálni kezdte, miközben haját görcsösen próbálta hátra tűrni a szeme elől.
A férfi vonásaiban hamar felismertem aput, sűrű haja már néhol őszes volt, mosolygós ajkai olykor egy vonallá préselődtek, s a feszültség egyre inkább tapinthatóvá vált, mikor tekintetem értetlenül siklott a harmadik személyre. A lány nálam talán három évvel lehetett fiatalabb, hosszú szőke haja volt, amit lófarokba kötött a tarkóján, az orrában és a szemeiben mintha aput láttam volna, de képtelenségnek találva az ötletet próbáltam elhessegetni a gondolatokat.
- Sziasztok – mondtam meglepve, lelépve az utolsó lépcsőfokról is. – Miről maradtam le? – kérdeztem újra végig nézve a feszült arcokon.
- Boldog születésnapot, kincsem – mosolyogta apu, amit viszonoztam, de még inkább összezavarodtam. Mi a fene folyik itt?!
- Szerintem...üljünk le – sóhajtotta Lorelai, sápadt arca miatt attól kezdtem aggódni, hogy elájul. – Kértek valamit? – kérdezte körbe nézve, mikor be léptünk az apró helyiségbe és leültem apu és Lorelai közé. Még mindig nem tudtam ki lehet az a lány, aki velem szemben ült és talán még inkább kellemetlenebbül érezte magát, mint én.
- Szóval.... mi folyik itt? – kérdeztem, mikor egyikőjük sem akart megszólalni, s bennem kezdtek elpattanni a türelem húrjai.
- Grace ő Nora, Nora ő lenne Grace – mutatott be minket egymásnak apu, amit újra nem értettem, de idegességem ellenére is próbáltam kedves mosolyt villantani a lány felé, aki úgy tűnt inkább elakarna tűnni a föld alá, vagy legalábbis el innen. – Grace sokat meséltem már rólad Norának és úgy gondoltuk a nénikéddel, hogy itt az ideje, hogy te is megtudd... – nagyon nehezen pörgött a nyelve, látszott rajta, hogy nehéz kimondani minden szót. Valamivel nagyon küzdött.
- De mit? – értetlenkedtem. Még mindig nem értettem, hogy a lánynak mi köze lenne hozzám és mi olyan fontos, hogy eljöjjenek ide...
- Nora a... féltestvéred – mondta ki végül Lorelai, mikor látta apun, hogy torkára forrnak a szavak. Pár pillanatig hitetlenkedve bámultam a két felnőttre, akik próbálták fülüket, farkokat behúzva várni a reakcióm, ami egyre inkább késlekedett. Nem tudtam eldönteni, a szülinapom van vagy bolondok napja. Nekem a születésnapom rémlett...
- Hm? – pislogtam, az információt valamiért kilökte az agyam, egyszerűen nem akartam hinni a fülemnek. – Bocsi, de hány éves vagy? – kérdeztem a lány felé fordulva.
- Tizenhárom – felelte, a lehető leginkább próbálta magát meghúzni, de most nem voltam benne olyan biztos, hogy ő érzi itt magát a legrosszabbul...
- De hát... – makogtam, gondolataim minden darabkát összeraktak és bármennyire is próbáltam biztosra menni egyszerűen nem tudtam kimondani azt, amit akartam. Mintha attól féltem volna, hogyha tényleg kimondom őket valóra válnak, pedig ez már a valóság volt. – Hogyan? – kérdeztem végül, persze hülyeség volt. Mindannyian tudtuk, hogy ez miképpen fordulhatott elő és sejtésem tökéletesen beigazolódott, mikor apám egyszerűen képtelen volt belenézni a szemembe.
- Anyád tudott róla, elmondtam neki még akkor... – próbálta megmenteni a menthetőt, de ez nem sikerült. Nem változtatott a dolgokon; megcsalta anyut.
- Hát ez tényleg sokat segít a dolgokon... – hördültem fel kirúgva magam alól a széket. Apám keze pár pillanatra felém nyúlt, hogy megállítson, de aztán meggondolhatta magát, mert karja esetlenül hullott vissza az asztalra hagyva, hogy elmenjek. El is mentem, távol akartam lenni tőlük.
- Mégis hogy tehetted ezt? – fakadtam ki végül a boltív alatt. – Pont te? Pont őt?! – kérdeztem, próbáltam visszanyelni hangomból a bent érzett hisztériát, de nehezen ment, mikor csak sírni és toporzékolni lett volna kedvem. Úgy éreztem, bemocskolja anyu emlékét.
Nem vártam választ, megmarkolva a kabátomat becsaptam magam után az ajtót és elindultam. Nem volt célom, csak elindultam és próbáltam lehűteni magam a hideg levegő szelével, ami egyre inkább megcsapta az arcom, ahogy gondolataimba merülve mentem előre, s csak akkor kaptam észbe, mikor valahol Forks és Lapush között lévő autópálya menti bicikliút mellett sétáltam. Semmi ház, csak fák.
Mikor ez tudatosult bennem kissé lelassítottam, nem tudtam, hogy vissza kellene-e fordulnom vagy Lapush már közelebb van. De egyre inkább nem hagyott nyugodni a rózsának és annak a levélnek az emléke, bár még mindig nem tűnt olyan fontosnak, mint az, hogy nem lettem volna képes haza menni. Nem tudom mennyi időre jött apám és a lánya, de nem akartam addig ott lenni, amíg ők is. Nem is értem, hogy egyáltalán Lorelai, hogy engedhette, hogy eljöjjenek...
- Grace?! Mégis mi a fészkes fenét csinálsz itt?! – harsant fel mögöttem Paul dühös hangja, mire akaratlanul is összerezzentem és megszeppenve fordultam a félmeztelen fiú felé. Tekintetem izmos, kidolgozott testén át felfutott az arcára, ami tekintetünk találkozásakor egyből ellágyult és csak értetlenség, aggodalom maradt a harag helyén, amiért ennyire felelőtlen vagyok. – Mi a baj? – kérdezte sokkal lágyabban, de egyszerűen képtelen voltam megszólalni. A torkomat majd szét feszítette a felismerés, s egyre homályosabban láttam összegyűlt könnyeim miatt.
Mikor nem válaszoltam pár könnyed mozdulattal átszelte kettőnk között a távolságot és meg is érezhettem egyik karját ölelően a derekamon, miközben másikkal az állam emelte fel maga felé, hogy a szemembe nézhessen.
- Mi a baj? – kérdezte, barna szemei egyre sötétebbek lettek az aggodalomtól, miközben gondolataiban valószínűleg már a lehető legrosszabb ötletek játszódtak le.
- Annyira hiányzik anyu – nyögtem ki végül teljesen utat engedve a kétségbeesésnek, amit egész végig elakartam rejteni Paul elől. Nem akartam, hogy bőgni lásson, mint valami pisist...
- Történt valami...? – kérdezte szorosabban ölelve magához, mikor megérezte, hogy lábaim kezdik felmondani a szolgálatot. Egyre inkább úrrá lett rajtam az a pánik, ami anyu halála után gyakran rám tört. Remegés, gyengeség, sírás... Minden, amit a fiúnak sosem kellett volna látnia rajtam.
- Apu megjelent... a lányával együtt – magyaráztam, mikor nagy nehézségek árán utat tört magának a hangom a szipogásokon át.
- De hát nem egyke vagy? – kérdezte meglepve, mire csak bólintottam, s úgy tűnt mindent megértett, mert karjaival szorosabban ölelt magához, miközben hagyta, hogy arcom a vállába fúrva lenyugodhassak. Úgy ölelt magához mintha ezt örök életére megtudná szokni, s én nem ellenkeztem volna. Forró karjait élvezve magam körül és fel-le mozgó mellkasán pihenve lassacskán megnyugodtam. Úgy éreztem, a karjaiban minden rendben, pedig egyáltalán nem volt minden rendben! Most itt van apám meg Nora, aztán Damien... Tényleg, Damien!
- És mi van Damiennel? – kérdeztem kicsit elhúzódva tőle, hogy a szemébe tudjak nézni. Az arcom még égett a sós könnyektől és a torkom is feszített, de úgy gondoltam, minél gyorsabban elterelem a figyelmem annál könnyebb lesz, s jelen helyzetben apámnál minden téma jobbnak bizonyult.
- Hm? – húzta össze a szemöldökét.
- A vámpír... – tettem hozzá, mire szemeiben felismerés csillant, majd harag és elégedetlenség. Karja szorítása erősödött a derekamon, mintha csak attól félne, hogy akár most is kikaphatna kezeiből az a vérszívó.
- Követtem a szagát, de a folyónál nyomát vesztettem – magyarázta elégedetlenül, éreztem mellkasán, hogy némi erejébe telik visszafognia magát. – De honnan tudod a nevét? – kérdezte.
- A virág mellett hagyott egy levelet... – magyaráztam. – Ott volt a neve – tettem hozzá.
- Mi volt a levélben? – kérdezte, mire ajkaim válaszra nyitottam, majd el is hallgattam, nem akartam, hogy újra felidegesítse magát emiatt.
- Nem érdekes, semmi fontos – mondtam végül, mire könnyedén kitalálhatta mi járhat az eszembe.
- Szóval jobb, ha nem tudom? – kérdezte elnézően mosolyogva.
- Valami olyasmi – ismertem be. – Igazából, ha tehetném én sem akarnék tudni róla – húztam el a szám. – Egy dolog, hogy milyen romantikus és aranyos is tud lenni egy kézzel írott levél, mint a régi időkben, de nem egy őrülttől – magyaráztam, mire akaratlanul is felnevetett, s rá kellett jönnöm öblös hangját hallva és mosolyát látva, hogy száz mástól kapott szerelmes levél sem tudna olyan pulzus számot és pillangókat előhozni a hasamba, mint amit ilyenkor Paullal éreztem.
- Még jó, hogy van, aki megvéd ettől az őrülttől – mosolyogta lejjebb hajolva, mire halkan felnevetve hagytam, hogy azt a pár millimétert is megszüntesse, hogy megcsókoljon. – Nem fázol? – kérdezte komolyabban, mikor kicsit eltávolodott, hogy kivéve kezemből a kabátot már rám is aggathassa azt. – Haza kellene menned, sötétedik és nem lenne jó, ha Lorelaiék aggódnának...
- Hadd aggódjanak csak – mormoltam durcásan. – Nem akarok haza menni, amíg ők is ott vannak – makacskodtam, s bár számomra teljesen jogosnak tűnt haragom kissé gyerekesnek éreztem magam a fiú mellett.
- És meddig maradnak? – kérdezte olyan elnézően mosolyogva, amitől még inkább gyereknek éreztem magam.
- Jó kérdés – húztam el a szám, mire próbált elfojtani egy nevetés, de azt a féloldalas mosolyát nem tudta eltüntetni jóképű arcáról.
- Na gyere, ott lesz Diego és én is fellopódzom – mosolyogta cinkosan, mire akaratlanul is felnevettem és azon tűnődtem, hogy miként képes ezen a napon ilyen könnyedén felvidítani.
2012. május 15., kedd
10. Diego
10. Diego"Az igazi ajándék az egyik ember számára a másik ember lehet, a másik szívtől szívig érő szeretete."
Egy idő után sosem szerettem a szülinapomat, vagyis inkább hidegen hagyott, nem volt az a várakozó izgalom, hogy mit kapok a szüleimtől és milyen marcipán lesz a tortámon. Nem érdekelt, hiszen bármit kértem aputól előbb-utóbb úgyis megkaptam mindenféle ünnep nélkül, a szülinapom csak arra volt jó, hogy folyton kellemetlenül éreztem magam. Folyton elpirultam és zavarban voltam, nem tudtam miként kezelni, ha valakitől ajándékot kaptam. Ráadásul a bolti torta fel sem ért anyu által sütött tortákhoz, amiket mindig olyan precíz gondoskodással díszített fel, hogy a lehető legtökéletesebb legyen erre az alkalomra.
Párizsban ezeken a napokon anyu halála után délelőtt apuval elmentünk sétálni, beültünk egy fagyizóba, beszélgettünk és egyszerűen élveztük, hogy van időnk egymásra. Ezzel szemben nagymamám folyton parikat rendezett, ahova mindenkit elhívott, néha még olyanokat is akiket talán életemben nem láttam, de nagymamám fontos barátai voltak... Itt jött a kellemetlen rész, begöndörített haj, csinos, kényelmetlen ruha és felesleges, semmit mondó beszélgetések mondhatni idegenekkel.
Persze itt nem kellett félnem ettől, reméltem, hogy Lorelai nem akar semmit sem tervezni, hiszen tudta jól, hogy mennyire utálom a családi összejöveteleket, ráadásul a családom pillanatnyilag egy másik kontinensen tartózkodott, csak nem olyan elvetemültek, hogy ide utazzanak ez miatt...
Tekintetem újra az órára siklott, mikor tíz is elmúlt és Paul még csak nem is hívott, hiszen a reggel természetesen újra nélküle ért. Kezdtem attól tartani, hogy az egészet csak álmodtam vagy megbánta és többé még csak látni sem fogom... Két perc alatt annyira túl dramatizáltam a dolgot, hogy a gyomrom görcsbe ugrott és a sírás kerülgetett. Le kellene állnom ezekkel a hülyeségekkel, csak nem vagyok olyan szerencsétlen, hogy ez megtörténjen velem. Ha pedig megbánta akkor mondja meg, nem fogok idióta tinédzser módjára hisztizni, hogy mekkora egy görény.
Mikor halk kopogás zavarta meg gondolatmenetem a szívem nagyot zökkent és a gyomrom, ha lehet még kisebbre ugrott össze, ahogy az ajtóhoz siettem és kinyitottam azt.
- Szia – mosolyodtam el zavartan, mikor szembe találtam magam Paul féloldalas mosolyával és sötétbarna szemeivel. – Hát ő? – kérdeztem meglepve, mikor tekintetem lejjebb futott és a lábánál megpillantottam egy apró kölyökkutyát. – Csak nem valamelyik falkatársad? – viccelődtem, mire halkan felnevetett és megrázta a fejét.
- Ő lenne a szülinapi ajándékod – magyarázta. – Lorelaitól kaptam némi infót, hogy mindig akartál egy kiskutyát, csak a panelban nehéz lett volna eltartani egy huskyt...
- Te most viccelsz? – hüledeztem, s még mindig nem tudtam levenni tekintetem az apró kutyusról. Sűrű, szürke bundája volt, ami a hasánál és a pofájánál kifehéredett. Egyik szeme világos kéken, míg a másik barnán bámult fel rám, miközben nyelve hegye ott pirosodott a szája szélén.
- Csak nehogy jobban megszeresd, mint engem... – mormolta még mindig viccelődve, mikor látta a gyerekes elragadtatottságot az arcomon, amivel újra és újra a kutyát tüntettem ki.
- Szerintem is vigyázz magadra – helyeseltem fel nézve rá, mire arca pár pillanatra hitetlenkedővé vált, majd újra elmosolyodott. – Na gyertek be – álltam el végül az útból, hogy mindketten bejöhessenek.
- Lorelai? – kérdezte, mikor látta, hogy egyedül vagyok itthon.
- El kellett mennie, gondolom a kórházban van... – vontam vállat, hiszen nem tudtam többet. Reggel olyan sietősen távozott, hogy még arra sem volt időm, hogy jobban kifaggassam. – Van neve? – kérdeztem, mikor már a kanapén ücsörögtünk és percek óta az ölemben tartottam a kutyust, aki kíváncsian nézett körbe a helyiségben, majd nyaldosta simogató kezeim. Sűrű, puha bundája volt, amibe élvezet volt beletúrni, ráadásul alig bírtam levenni tekintetem a szemeiről. Gyönyörű volt.
- Nincs, gondoltam te majd adsz neki... – felelte. – De ha fölösleges vagyok, csak szólj... – mondta, majd már fel is akart állni, mire egyik kezemmel, amivel nem a kutyát tartottam egyből megállítottam. Persze, ha akart volna tovább mehetett volna, hiszen hozzá képest semmi sem volt az a gyenge kis szorításom a kezén, amivel próbáltam maradásra bírni, de ajkain pihenő szórakozott mosolyból egyből tudtam, hogy nem akar sehova sem menni, csak engem akar idegesíteni.
- Olyan... – kezdtem volna, de inkább egy sértődött fújtatással fejeztem be a mondatot, mire csak felnevetett és vissza ülve a helyére elgondolkodóan bámult rám.
- Olyan mi? – kekeckedett, mire csak szemet forgattam és inkább nem válaszoltam semmit. – Hé, fejezd be a mondatot! – makacskodott.
- Olyan bolond vagy! – mondtam ki végül, mire elégedetten elvigyorodott, majd próbált sértődött arcot vágni, csak nevetni bírtam rajta.
- Tudod, kezdek tényleg megsértődni! Mióta megjöttem a kutyát már szét dögönyözted én meg csak egy puszit sem kapok! – panaszolta akár egy durcás kisfiú, mire újra felnevettem és megrázva fejem közelebb hajolva hozzá arcon pusziltam, miközben azon igyekeztem, hogy le nyeljem a torkomban akadt zavarom, miközben mentőövként kapaszkodtam a még mindig névtelen kutyus puha bundájába.
Megérezhette lányos zavarom, mert ajkain mindent tudó mosoly terült szét, s egyik kezét óvatosan az arcomra csúsztatva teljesen felém fordult, majd végül megcsókolt, mikor látta, hogy most sem ellenkezem. Forró csókját érezve az ajkaimon hatalmas kő esett le a szívemről, hiszen ez azt jelentette, hogy nem álmodtam, ő pedig nem bánta meg.
- Köszönöm – utaltam a kutyusra, mire csak elmosolyodva újabb apró csókot nyomott a számra. – Na, de mi legyen a neve? – kérdeztem, mikor már pillanatok elteltével is csak bámultam az ölembe telepedett bundásra és nem jutott eszembe egy találó név se.
- Jacob – röhögött fel Paul gonoszkodva, mire csak megrovón oldalba vágtam. – Jól van, na! – nézett rám kisfiús szemekkel, ami láttán halkan felnevettem és figyelmem újra a név adásra terelődött. – Diego – mormolta végül, mire elgondolkodva bámultam pár percig a kutyust, miközben a nevét ízlelgettem.
- Szerintem tökéletes – mosolyodtam el végül, mikor a név hallatán Diego szemei kipattantak és kíváncsian nézett vissza ránk.
- Egy zseni vagyok – helyeselte bólogatva, mire csak szemet forgatva néztem rá hitetlenkedő pillantással.
- Nagyszerűen álcázod – mondtam végül piszkálódóan, mire először felnevetett, majd újra megpróbálta felvenni a durcás kisgyerek maszkját.
- Te ma nagyon kóstolgatsz – állapította meg, mire elégedetten felnevettem és bólintottam.
- Elememben vagyok – helyeseltem, hagyva, hogy a kutyus kimászva karjaimból körbenézzen új otthonában. Reméltem, hogy nem fog semmit sem megjelölni...
- Mi a baja? – kérdeztem összevont szemöldökkel, mikor Diego letelepedett a lépcső aljában és morogni kezdett. Választ persze nem kaptam, de mikor Paul a kutya mögé lépve mélyet szívott a levegőből arca elkomorodása és kapkodó léptei fel az emeltre elegendő okot adott az aggodalomra. Amilyen gyorsan csak tudtam követtem fel a szobámba, ahol arca dühösen eltorzult, ahogy a nyitott ablakra és az ágyamon lévő rózsára bámult.
- Paul? – próbálkoztam szólásra bírni a fiút, de az mintha meg sem hallotta volna, míg én nem mertem közelebb lépni remegő, dühös testéhez. – Ez mi? Mi történt? – kérdeztem újra, de komor pillantása belém fojtotta a szót és mielőtt bármit mondhattam volna már ott sem volt. Csak távolodó testét bámultam, ahogy egyre messzebb került a háztól és bevetett magát az erdőbe.
Mikor rá jöttem, hogy Paul nem mostanában fog vissza jönni figyelmem az ágyra irányult, ahol egy rózsa és egy fényes, apró papírlap pihent.
A gyomrom görcsbe ugrott, ahogy leültem az ágy végébe és mindkét ajándékot a kezembe fogtam.
A papíron gyöngybetűk pihentek, pár pillanatra talán még meg is tetszett, de mikor elkezdtem olvasni inkább a hányinger lett úrrá rajtam. Minden ízemben remegtem.
A levelet franciául írták és egész végig Cosettnek hívott, miközben a múltról áradozott és azt bizonygatta, hogy szerelme egy percre sem homályosodott el az évek során irántam. Vagyis a lány iránt, akivel összekevert.
- Damien? – mormoltam felnézve a lapról, mikor az utolsó betűkkel is végeztem. A név egyáltalán nem volt ismerős, bármennyire is kutattam az agyamban egyáltalán nem volt ilyen nevű ismerősöm, de még csak hallásból sem.
Mikor túl tettem magam a remegésen és képes voltam megmozdulni fagyott testtartásomból dühösen, szinte kapkodva gyűrtem össze a levelet és a virágot is.
Hogyan jutott be a lakásba? Mikor? Máskor is megteszi? Persze választ egyik kérdésemre sem kaptam, s szívből reméltem, hogy Paul hamarosan visszatér, de helyette Lorelai jelent meg fél óra múlva az ajtóban mögött még két látogatóval.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)