3. Másik kontinens?

3. Másik kontinens?

"A félelem és a menekülési vágy az a két kis ragadozó, amelyek ideges életünk forgó drótketrecében egymást kergetik."

Bármennyire is reménykedtem benne, hogy az alvás kicsit lenyugtat majd és helyrehozza összezavarodott közérzetem az éjszaka felét azzal töltöttem, hogy jobbra-balra forgolódtam és próbáltam kiűzni a Jacob által mesélt legendákat és azok igazságtartalmát. Valahányszor elismételtem magamban, hogy ezek csak mesék és badarság lenne hinni bennük valami mindig meggátolt abban, hogy ezt teljesen elhiggyem. Egy kis hang bent suttogott a tudatalattimban, s felidéztette velem a fényképet és a jelenpillanatban teljesen idegen férfit, aki amúgy közel állhatott hozzám valamiért. Mi közöm lehet hozzá? Miért vörösek a szemei? Miért illik rá minden jellemzés, amit Jacob mondott a hidegekről? Vámpír lenne? Léteznek? És ha csak jelmez és fölösleges ezen agyalnom? És ha olyan fontos szerepet játszhatott az életemben akkor végül is keresnie kell engem, nem? Ilyen, s ehhez hasonló gondolatok kavarogtak szüntelenül a fejemben, míg végül elnyomott az álom és elgyengülten mélyedhettem a gondolatoktól mentes álmokba, melyek csak egy kis ideig hoztak megváltást. Mintha a rossz előérzet utat tört volna magának álmaim burkán, egy kis résen beszökött és nem hagyott békén.

Egy várban lehettem. A falak között megpihent félhomály hosszú ideig vezetett végig a folyosókon, amiknek úgy tűnt sosem lesz vége, miközben én magabiztosan, megállíthatatlanul lépdeltem megérzéseim szerint a kijárat felé. A cipőm halkan kopogott a talajon, miközben tekintetem olykor-olykor megakadt egy-egy réginek tűnő festményen, melyek többségén három alak szerepelt fekete csuklyában és ijesztően érezhető tekintéllyel. A látványukra kirázott a hideg, amitől csak még gyorsabban szedtem a lábam, miközben szívem a fülemben dobogott és számoltam magamban az elmúló másodperceket abban bízva, hogy hamarosan a folyosó végére érek, de semmilyen ajtó vagy ablak nem mutatta, hogy milyen messze lehetek a célomtól.

- Ott van! – szólt nem messze tőlem egy idegen, hidegen csengő női hang. Szavaira összerezzentem, s még gyorsabb iramot diktáltam lábaimnak, amiből végül futás lett, miközben ők szorosan loholtak a nyakamba. Menekültem, s nem is akármilyen sebességgel. Mintha a lábam nem is érintette volna a talajt, könnyűnek és kecsesnek éreztem magam, de a halálfélelmemet nem tudtam legyőzni. Az egészen a csontomig mart, míg agyam sebesen kattogott valamilyen megoldás után.

- Hé...Lily! Lily... – szólongatott valaki. Egy cseppet sem álmomba illő hang, melynek tulajdonosa végül kizökkentett az öntudatlanságból, s értetlenül, talán némi rémülettel az arcán figyelte, ahogy magamhoz térek és újra csekkolnom kell magamban, hogy hol is vagyok. – Jól vagy? – kérdezte.

- Persze – leheltem még mindig kábultan, rémülten. Újra és újra felvillant előttem a véget nemérő folyosó, miközben az adrenalin szintem megugrott és sok mély levegő kellett ahhoz, hogy lenyugodjak. – Csak rosszat álmodtam – tettem még hozzá, bár sokkal inkább magamnak szántam a szavaim, mintsem Jacobnak.

- Mit álmodtál? – kérdezte összevont szemöldökkel.

- Nem lényeg – ráztam meg a fejem. – Nem fontos – ismételtem.

- Rendben – mondta végül, mikor látta, hogy fölöslegesen faggatna, nem mondanék semmit. – Csak egy álom volt – nyugtatott meg halványan elmosolyodva, ami megnyugtatott. Valami érthetetlen ok miatt jóleső érzés árasztott el valahányszor rám mosolygott vagy kezét az enyémre rakta, biztonságot adott és lehűtötte idegeim.

- Hány óra? – kérdeztem végül. Az időérzékem még mindig nem működött valami jól, s elképzelni sem tudtam, hogy milyen napszakban járhattunk.

- Tíz lesz pár perc múlva – felelte. – Aludni akarsz még? – kérdezte.

- Nem – ráztam meg a fejem. – Úgy sem tudnék – húztam el a szám. Igazából tudtam volna még aludni, hiszen az éjszaka folyamán nem sok nyugodt percem volt, de nem akartam visszaaludni, féltem attól, hogy esetleg az álmaim visszatérnek, s nem lesz velem Jacob, hogy felriasszon belőlük.

- Akkor magadra hagylak, hogy...összeszedd magad – mondta bizonytalanul, majd látva bólintásom halványan elmosolyodott és kilépve az apró szobából újra magamra maradtam.

Szerencsémre a táskámban talált cuccaim az éjszaka folyamán megszáradtak, így volt mit felvennem, s noha nem tudhattam biztosra, hogy tényleg az én ruháim, mégis sokkal jobban éreztem magam bennük, mint amiket Jake tegnap adott.

A mosdóban gyorsan megmosakodtam, kifésültem a hajam és remélve, hogy nem tűnök olyan nagyon fáradtnak kiléptem a konyhába, ahol Jake próbált pirítóst készíteni nem sok sikerrel. A felszeletelt kenyér felét már sikerült odaégetnie, ami láttán az apja csak a fejét csóválta, s úgy tűnt elkönyvelte magában, hogy fiából nem lesz szakács.

- Jó reggelt – mosolyogta Billy, mikor észrevett.

- Jó reggelt – viszonoztam gesztusát, majd kérdőn a mellettem magasodó fiúra pillantottam, miközben neki dőltem a pultnak és figyeltem mozdulatait. – Segítsek? – kérdeztem.

- Tudsz? – kérdezte kissé hitetlenkedve, mire jogosnak érezve kérdését halványan elmosolyodtam.

- Megérzés – vontam vállat szórakozottan, miközben arrébb hessegetve őt próbáltam nem oda égetni a kenyeret, ami pár perc múlva sikerült is. – Nem szerepelt a kérdéseim között, hogy tudok-e pirítóst készíteni, de úgy tűnik igen – állapítottam meg, miközben felváltva két tányérra rakosgattam a kész darabokat, majd elkészülve velük mindkettőt az asztalra raktam eléjük.

- Te nem eszel? – kérdezte meglepetten Jacob, s már készült volna felém tolni a tányérját, de csak megráztam a fejem.

- Nem vagyok éhes – feleltem.

- Biztos? Tegnap sem ettél – makacskodott az időseb Black.

- Teljesen biztos – mosolyogtam, s inkább neki láttam a mosogatásnak. Úgy éreztem, hogy viszonoznom kell valamivel a kedvességüket, hogy itt maradhatok, amíg eszembe nem jut valami, ami segíthet, ráadásul tényleg nem voltam éhes. Fáradt voltam, értetlen, de éhes semmiképpen sem.

A konyhára néma csend telepedett, miközben ők ettek, s én ismét a gondolataimba merültem. Újra felidéztem magamban az álmom részleteit, s nem tudtam eldönteni, hogy ez megtörtént eset vagy csak a képzelem játszadozott velem az éjszaka folyamán. De hogyan lennék képes olyan gyorsan futni? És mi elől menekülhettem? Agyrém az egész!

- Köszönjük Lily, ha Jacobon múlik biztosan éhen haltunk volna – mosolyogta hálásan Billy, mikor végeztek a reggelivel, s én elvettem a tányérjukat. Pár pillanatra eltűnődtem azon, hogy mégis miként fért beléjük ennyi étel, de aztán eszembe jutott, hogy mindkettejük elég nagy darab, még akkor is, ha Billy tolószékbe kényszerült valami miatt.

- Ez a minimum – mosolyogtam berakva a szárítóba az utolsó két tányért is, miközben Billy a nappaliba ment, hogy megnézze a reggeli híradót, s én kettesben maradtam a fiával.

- Lenne kedved sétálni? – kérdezte végül, mielőtt a közénk állt csend kínos lett volna. – Megmutathatnám a környéket... – tette még hozzá.

- Persze – mosolyogtam. – Menjünk – mondtam, s magamra véve az immár megszáradt cipőm és kabátom követtem Jacobot ki a házból egyenesen a hideg levegőre, ami nagyon is jólesett még mindig kavargó gondolataimnak.

A környék ugyanolyan nyugodtnak tűnt, mint tegnap, mintha az időjárás sem változott volna...

- Itt mindig ilyen..idő van? – kérdeztem. Ahogy a szavak elhagyták a számat fejbe akartam magam csapni, komolyan az időjárásról kezdtem el témázgatni?!

- Hát...leginkább – ingatta a fejét. – Forks és Lapush Washington állam legcsapadékosabb része – magyarázta. Szép kis földrajzi eligazítás...

- Várjunk csak! – kaptam észbe. – Úgy érted Amerikába vagyok? – képedtem el, de magam sem tudtam miért. Nem is értettem, hogy ez eddig miért nem tűnt fel...

- Ez olyan meglepő? – értetlenkedett ő is.

- Nem tudom – ráztam meg a fejem. – Azt hiszem... – húztam el a szám. Bármennyire is próbáltam visszaemlékezni a múltamra egyszerűen nem jutott eszembe semmi. Csak halvány érzések maradtak, amikre kénytelen voltam hallgatni, s reménykedtem, hogy azok segítséget nyújtanak számomra.

- Szóval azt akarod mondani, hogy a tenger áthozott egy másik kontinensről ide? – tette fel a kérdést, ami lassan az én fejemben is megfogalmazódott.

- Igen – feleltem, majd ki is javítottam magam; – Vagyis nem! Hülyeség ugye? – kérdeztem.

- Csak...meglepő – motyogta, de tudtam jól, hogy eme felvetésem ő is hihetetlennek tartja, s bármennyire is tudtam, hogy az valamiért nem tudtam magamban teljesen elásni ezt a képtelen ötletet.

- Szóval hülyeség – állapítottam meg ki nem mondott szavait.

- Nem ezt mondtam! – makacskodott. – Biztosan nem a környékről származol, mert akkor ismernélek, viszont valahonnan a vízbe kellett kerülnöd...csak éppen nem értem, hogy miként élted volna túl ezt az egészet – magyarázta.

- Jó kérdés – mormoltam. – De akkor hogyan fognak megtalálni? - kérdeztem. – Mármint egy lány eltűnése nem olyan nagy dolog, hogy egy másik kontinensen is keressék...Mi van ha nem fognak megtalálni? – kérdeztem. – Egyáltalán keresni... – adtam hangot kétségeimnek.

- Hát akkor majd eszedbe jutnak a dolgok, ez biztosan csak ideiglenes dolog... – biztatott. – Különben is, ki mondta, hogy nem maradhatsz itt örökre? – vetette fel nevetve, amit akaratlanul is viszonoztam.

Még mindig furcsa volt nekem, hogy ennyire közvetlen és segítőkész, miközben nem ismer, de valami miatt, mikor belenéztem barna szemeibe és elkalandoztam őszinte mosolyán ezek a kétségek kiszálltak belőlem és csak arra tudtam gondolni, hogy mennyire hálás vagyok neki.

2. Vérvörös írisz

2. Vérvörös írisz

"Az ember tekintete nem hazudik. Szavakkal lehet hazudni, de a szem mindent elárul."

Elképesztően jólesett a meleg zuhany elgémberedett, fagyott tagjaimnak. Hosszú pillanatokig csak élveztem a meleg cseppeket a testemen, miközben lemostam magamról a tenger sós, hideg emlékét, s teljesen a gondolataimba merültem. Próbáltam összeszedni magam, s rájönni, hogy most mit is fogok kezdeni. Addig eljutottam, hogy nem maradhatok itt, elvégre nem is ismerem a fiút, s bármennyire is kedves és közvetlen nem maradhatok a nyakán, ám arról fogalmam sem volt róla, hogy miből és hogyan megyek el. Pénz nem volt nálam, s semmi más sem, ami elvezetett volna igazi otthonomhoz vagy ahhoz az Alex nevű fickóhoz, aki miatt hirtelen hiányérzet fogott el, s akihez feltehetően elég bensőséges és szoros érzelmek fűztek.

Ki lehet ő? Az apám? Valamilyen rokonom? És miért vörösek a szemei?

Kiszállva a tus alól gyorsan megtöröltem magam és megnyugodva észleltem, hogy a farmer nadrág és a pulcsi is jó rám, a pulcsi talán kicsit bő is volt, de nem különösebben zavart, elvégre addig sem fáztam, míg kibontottam a hajam a törölköző alól és elkezdtem kifésülni csapzott, barna hajam.

Hosszú pillanatokig bámultam magam, mintha a tükörképem bármire is választ tudott volna adni, de továbbra is teli kérdésekkel a fejemben léptem ki a fürdőszobából, mint ahogyan beléptem oda.

Sokkal kényelmesebben éreztem magam, mint az átázott ruháimban, de ez mind fizikai volt. Belül ugyanúgy feszengtem, mint eddig, ráadásul zavarom csak nagyobbodott, mikor kiérve az apró folyosóról tekintetem egy kerekesszékben ülő, idős férfira villant. Az ismeretlen arcán barátságos mosoly játszott, ahogy felém fordulva rám emelte barna szemeit, ahogyan Jacob is tette. Vonásaik elképesztő hasonlóságából mertem arra következtetni, hogy az idősebb a rám talált srác apja lehet.

- Jó napot – köszöntem zavartan, hogy megtörjem a csendet. A férfi arcán lévő mosoly kiszélesedett, miközben jobban felém fordult és végre megszólalt.

- Kérlek, hagyjuk a magázódást – mondta. – Szólíts csak Billynek, Jacob apja vagyok – mutatkozott be.

- Lily – biccentettem.

- Jacob elmesélt mindent – nézett pár pillanatra a fiúra, majd újra rám. – Amíg nem tudjuk meg, hogy mi is történt nyugodtan itt maradhatsz – mosolyogta.

- Erre semmi szükség – kezdtem el azonnal ellenkezni. – Nem akarok kellemetlenséget okozni.

- És mégis hova mennél? – kérdezte Jacob lényegre törően, egyből megtalálva azt a pontot, amire nem tudtam válaszolni, s ő ezt örömmel nyugtázta.

- Akkor ezt megbeszéltük – mondta Billy. – Addig maradsz, ameddig akarsz, nem vagy a terhünkre – nyugtatott meg, s nekem esélyem sem lett volna ellenük győzni. – Jacob, kérlek, elvinnél Charliehoz? – nézett fiára. – Hamarosan kezdődik a meccs és áthívott.

- Persze – bólintott. – Nem sokára visszajövök – mondta felém fordulva, kisegítve apját a lakásból, be egy öregnek tűnő autóba.

- Érezd otthon magad! – kiabált még nekem Billy, miközben intett és lassan elhagyták a látóterem, míg én távozások után is hosszú percekig az ajtófélfának dőlve bámultam a tájat.

Az olykor feltámadó szél miatt könnyedén felém áramlott a tenger sós illata, s az erdők ázott föld, friss zamata. A szürke felhők ugyan esőt ígértek, míg a kicsit párás levegő is erről árulkodott, de valamiért volt egy olyan érzésem, hogy ez csak este fog megtörténni. Nem messze Jacobék lakásától hasonló házak sorakoztak szabálytalanul. Az egész környék barátságosnak és nyugodtnak tűnt komor, hideg időjárása ellenére is, amit körbevett az erdők sűrű lombozata.

Végül aztán ellöktem magam az ajtófélfától, s becsukva magam mögött az ajtót leültem a kanapéra, miközben bekapcsoltam a tévét és találomra ott hagytam valamilyen szappanoperán, miközben a táskámban kutakodtam.

Volt benne pár farmernadrág, két fekete pulcsi, egy fehér ujjatlan, néhány fehérnemű és többségben sötétebb árnyalatú pólók, amik közé betuszkoltam azt a rongyosra gyűrődött fényképet is.

Újra elbambultam a férfi hihetetlenül vörös, már-már rémisztő szemein, melyek csak azért vesztettek élükből, mert az arcán majdnem körbeért a mosolya és valami olyan érzelem sugárzott íriszeiből, ami megnyugtatott és biztonságot nyújtott az idegen helyen.

Fogalmam sem volt róla, hogy mennyi ideig néztem a fényképet, míg végül Jacob nyugtatónak szánt hangja ijesztett fel gondolataimból, ahogy köszönt nekem, s leült mellém.

Valami miatt egyből megcsapott a felőle áradó meleg, s nem csak azért, mert zavarba jöttem barna szemeinek szüntelen bámulásától, hanem mert Jake tényleg...melegnek tűnt.

- Minden rendben? – kérdezte.

- Fogalmam sincs, hogy honnan jöttem vagy ki vagyok, de igen...minden rendben – feleltem nem kevés szarkazmussal a hangomban, amit beismerő mosollyal viszonzott, s bólintott szavaimra. – Én tényleg nem akarok gondot okozni nektek, semmi szükség erre... – kezdtem bele, elvégre nem hagyott nyugodni a dolog, hogy miért ilyen kedvesek velem. Semmi közük hozzám, nem is kellene érdekelniük, hogy mi van velem.

- Ugyan már! – makacskodott. – Hova máshova tudnál menni? – kérdezte, de nem várt választ. Folytatta; – Itt nyugodtan ellakhatsz, amíg nem tudjuk meg, hogy hova is tartozol!

- Köszönöm – mondtam végül. – Mindent köszönök – tettem még hozzá, elvégre fene se tudja, hogy mi lenne velem, ha Jacob ott hagy a parton.

- Semmiség – vont vállat mosolyogva. Látszólag nagyon is örült, hogy végül beadtam a derekam, noha én emiatt még mindig kellemetlenül éreztem magam. – Nem jöttél rá, hogy ki a fényképen lévő férfi? – kérdezte komolyabban, összevont szemöldökkel.

- Nem – ráztam meg a fejem tanácstalanul, kezeimben továbbra is a képet szorongatva.

- Akkor gondolom azt sem tudod, hogy miért vörös a szeme – állapította meg, miközben elkapva tekintetem pillantását az enyémbe fúrta. Hosszú másodpercekig még levegőt is elfelejtettem venni, miközben elnyelt íriszeinek barna mélysége. Azon kezdtem el tűnődni, hogy miként vonzhat valakinek ennyire a szeme, s maga a közelsége, de ahogyan annyi kérdésemre, erre sem kaptam választ.

- Fogalmam sincs – motyogtam végül észbe kapva, lesütve szemeim átható tekintetétől.

- Majd rájövünk – biztatott kezét az enyémre rakva, nyugtatóan megszorítva. – Biztosan keresni fognak.

- Remélem – mosolyogtam meg gesztusát. – Miért vagy ilyen meleg? – szökött ki ajkaimon a kérdés, mikor megéreztem érintésének melegségét. – Úgy értem...szóval.. – makogtam, mikor rájöttem szavaim félreérthetőségére.

- Nyugi, értettem – vigyorogta. – Ez egy...quileute...tulajdonság – kereste a megfelelő szavakat. – És tisztázzunk valamit, nem vagy úgy meleg – szögezte le.

- Nem is úgy gondoltam – feleltem. – Quileute? – kérdeztem rá, mikor leesett előbbi szavainak értelme.

- Ez azaz indián törzs, amihez származom – magyarázta. – Ahogyan Lapush is egy indián rezervátum – tette még hozzá. Hát persze, így mindent megmagyarázott bőrének barnasága és hajának feketesége, noha a meleg testhőmérsékletét nem teljesen értettem, de ahogy kérdéseim utat nyertek ajkaimon keresztül ő belekezdett a mesélésbe kezdve az őseitől az alakváltáson át egészen a vámpírokig.

Bármennyire is lekötöttek szavai valamiért nem lepődtem meg, nem ért meglepetésként ez a legenda, főleg nem a vámpírokról, pedig úgy gondoltam, hogy nem nagyon hiszek ilyenekbe, legalábbis egyszer sem foglalkoztatott ez a gondolat a mai nap folyamán a rengeteg értetlen, tanácstalan kérdés közepette.

- Milyenek a vámpírok? – kérdeztem hirtelen. – Úgy értem biztosan van a legendáitoknak valami elképzelésük róluk, nem?

- De, persze – bólintott kicsit meglepetten, legalább annyira nem értette kérdésem okát, mint én magam. – A legendáink szerint sápadtak és tökéletesnek tűnnek a halandó szemnek, a bőrük hideg és olyan tapintású, mint a precízen megcsiszolt márvány, a szemük vörösben izzik és pont ezzel a megnyerő külsővel próbálják magukhoz csalogatni az áldozataikat.

Szavait hallgatva tekintetem akaratlanul is a képre siklott, egyenesen Alex hibátlan, sápadt bőrére és vörös szemeire.

- Nem, az nem lehet – ráztam meg a fejem, noha sokkal inkább beszéltem magamnak, mint Jacobnak, aki talán érthette kiakadásom, mert ugyanúgy a képet figyelte, míg végül tekintetük újra össze nem találkozott.

- Jól vagy? – kérdezte.

- Csak fáradt vagyok – mondtam végül, legalábbis próbáltam erre fogni hirtelen jövő zavart, felismerhetetlen érzéseim kavalkádját előbbi gondolatmenetem után.

- Gyere, megmutatom a szobád – felelte hosszas hallgatás után, mint aki próbált felülkerekedni gondolatain, s nem foglalkozni furcsa megérzésével, ami engem is hatalma alá kerített.

Vajon ugyanarra gondolhattunk?

1. Nem emlékszem

1. Nem emlékszem

"Szédítő szemei voltak, akár a tenger hullámai, az ember minden vágya, hogy belevesse magát, aztán vagy a habok hátára kél, és elúszik a végtelenbe, vagy a mélybe ragadja az örvény, és vége!"

Úgy éreztem mintha a hullámok továbbra is elgyengült testem dobálásával és rángatásával lettek volna elfoglalva, mintha jobb szórakozásuk nem akadt volna annál, minthogy engem az eszméletvesztés legmélyebb pontjára lökjenek, míg a jéghideg cseppek fájdalmas burokként fogták körül tehetetlen tagjaim. Mint mikor az ember egy családi nyaralás közben kijön a strandvizéből, s még derekán érzi a hullámok lágy ringatását, noha már a parton törölközik. Hasonlót éreztem, csak sokkal intenzívebben, s fájdalmasabban, elvégre a hullámok egyáltalán nem kegyelmeztek nekem. Ráadásul majd meg fagytam a hideg szél simogatásától, s bármennyire is próbáltam mozgásra bírni tagjaim azok makacsul mellettem maradtak. Nem tudtam eldönteni, hogy a fáradtságtól vagy a hidegtől.

- Hé... – Hallottam meg egy halk, noszogató hangot magam mellől. Hosszú percekig nem tudtam rá reagálni, csak hallgattam a fiú keltegető, talán kissé aggódó hangját, miközben mellettem mocorgott, s meleg ujjait olykor a nyakamhoz érintette a pulzusom után kutatva. – Ébredj – kérte. Érezni lehetett a hangjából, hogy nem igazán tudja hova tenni a helyzetet, miközben egyik kezével a fejem alá nyúlva kicsit megemelt, aminek hatására a tüdőm fellélegezhetett, s én hatalmas fuldokló, köhögőrohamba kezdtem.

Csak pár pillanat volt az egész, amíg én oldalamra fordulva köhögtem, s tekintetem elhomályosult az erőlködéstől kiszökött könnyeimtől. A világ forgott körülöttem, a fejem ijedten zakatolt, miközben minden tagom fájt és zsibbadt. Képtelen lettem volna megtartani magam, ha az idegen nem nyújt támaszt fuldoklásomban.

- Hé, minden rendben? – kérdezte gyengéden, segítőkészen, ami egy kicsit meglepett, elvégre nem ismertem őt, legalábbis ahogy felnéztem kissé még kisfiús, de már férfiasodó vonásaira, bronzos bőrére, szép ívű, vastag ajkaira egyáltalán nem volt ismerős. Biztos voltam benne, hogy semmi közöm a sráchoz, főleg mikor tekintetem összeakadt az övével. A barna íriszek hosszú másodpercekre elnyeltek, tompították tagjaim fájdalmát, minden kavargó gondolatot a fejemben, miközben arra próbáltam rájönni, hogy milyen érzelmek is sorakoznak fel ellágyult, rémült tekintetében, amíg én ismét erőmet vesztve visszahanyatlottam az öntudatlanságba.

A melegséget sugárzó barna szemek emléke egész idő alatt előttem lebegett, s mintha bármelyik pillanatban képes lett volna még mélyebbre nyelni a sötétségben. Az egész olyan furcsa volt, miközben a mellkasom feszült, szúrt égetett, s közben némi melegséget árasztott magából. Nem tudtam volna rájönni, hogy mi történik körülöttem, miközben az öntudatlanság homályában lebegtem és hagytam regenerálódni magam.

Nem tudom mennyi idő lehetett, milyen nap vagy mióta feküdhettem teljesen eszméletemet vesztve ott ahol. Ugyanis, mikor kezdtem magamhoz térni egy apró szobában találtam magam.

A halvány bézs színű falakon egyszerű, fa keretes képek díszelegtek, nem messze majdnem egyből az ágy végében egy komód volt, s az ággyal párhuzamosan egy íróasztal kapott helyet hatalmas rendetlenséggel rajta.

A felettem lévő ablakon halványan besütött a ködös idő pár napsugara, ami megvilágította a levegőben szállingózó, mozdulataimra felkavarodó porszemeket.

A fejem még mindig fájt, s a tagjaim is izomláztól zsibbadtak, noha úgy tűnt ez a legkisebb bajom. Legalábbis ahhoz képest biztosan, hogy fogalmam sem volt róla, hol lehetek.

Bizonytalan mozdulatokkal löktem le magamról a gondosan rám terített takarót, mire még a hideg is kirázott a hirtelen rám zuhanó hideg levegőtől, addig fel sem tűnt, hogy a takaró milyen melegnek és biztonságosnak tűnt az ismeretlen helyiségben.

Akadozó, lassú mozdulatokkal közelítettem meg a behajtott ajtót, ami végül nyikorogva engedelmeskedett akaratomnak, így több rálátást kaptam a lakásra.

A konyha és a nappali szinte egybeolvadó helyiségében leginkább a barna és a zöld árnyalatok kaptak uralmat, az egész egyszerűnek és otthonosnak tűnt a rengeteg képpel a falon, könyvekkel a polcokon és a halkan szóló tévével.

Az ég világon semmi sem tűnt ismerősnek kezdve az apró konyhától, a barátságos nappalin át egészen a bejárati ajtón belépő magas, izmos srácig, aki legalább annyira meg volt lepve, mint én.

Magas alakja edzettnek tűnt még a fekete póló ellenére is, ami néhol testére tapadva kiadta izmait. Zavartan túrt bele fekete hajába, mikor többször is szólásra nyitotta száját, majd újra becsukta azt. Nem igazán tudta mit kellene lépnie, s én sem voltam a helyzet magaslatán.

- Szia – motyogta végül beljebb lépve a lakásban, ami ha lehet még kisebbnek tűnt, mint eddig. – Jacob Black vagyok – tette még hozzá egy pillanatra sem eresztve a tekintetem. Barna szemei legalább annyira akartak bekebelezni, mint eszméletvesztésemkor. Az íriszeiből áradó melegség és kedvesség láttán megnyugodtam, de továbbra is teli voltam kérdésekkel, amiket viszont nem mertem egyből feltenni.

- Én... – kezdtem, de aztán el is akadtam. Összevont szemöldökkel, némi rémülettel a tekintetemben viszonoztam továbbra is a fiú értetlen pillantását, míg a nevemet várta, s amíg én a folytatáson gondolkodtam.

Mintha üvegfalnak ütköztem volna, tudtam, hogy ott van a szükséges információ számomra, de nem tudtam átnyúlni a falon, nem tudtam megérinteni azt, ami kellett.

-Te? – ösztönzött folytatásra Jacob, mikor feltűnt neki, hogyha nem szólal meg újra a gondolataimba süppedek.

- Nem tudom – ismertem be végül teljesen elképedve. Próbáltam arra visszaemlékezni, hogy miként kerültem én a hullámok karmaiba, de nem találtam választ. Az ég világon semmire sem emlékeztem. – Nem emlékszem – tettem még hozzá hitetlenkedve, kissé kétségbeesett mozdulatokkal túrva még vizes hajamba.

- Úgy érted semmire sem? – kérdezte nyugtató, rekedt hangján. – Arra, hogy honnan jöttél? Miként kerültél a tengerbe? – kérdezősködött, de csak tehetetlenül, bepánikolva ráztam meg újra és újra a fejem.

- Hol vagyok? – kérdeztem. – Ismernem kellene téged? – csúszott ki a számon a következő kérdés, mire csak elnézően megmosolyogta szavaim, s megrázta a fejét, miközben pár lépéssel közelebb jött.

- Most éppen Lapushban vagy, nálam és nem, nem ismerjük egymást – felelt a kérdéseimre. – Mikor rád találtam volt rajtad egy táska – bökött a kanapén heverő kék hátitáskára. – Hátha találsz benne valami, ami segíthet – tette még hozzá, s nekem több sem kellett.

Fáradt mozdulatokkal ültem le a kanapéra, mire lábaim jólesően elzsibbadtak, mintha hosszú órák óta ácsorogtam volna egy helyben, pedig alig pár perc lehetett.

A táska cipzárja könnyedén adta meg magát ujjaim akaratának, miközben belenyúltam az átvizesedett anyagba. Találtam benne pár ruhát s kezdtem volna feladni, mikor ujjaim megakadtak valami vizes papíron. A fénykép a táska legalján pihent kissé gyűrötten és teljesen átázottan, igazából kételkedtem benne, hogy maradt rajta valami látható, de mikor széthajtogattam egyenesen szembe találtam magam saját magammal és egy férfival.

Őszintén mosolyogva bámultam bele a kamerába, miközben a szőke, kócos hajú férfi ijesztően vörös szemekkel hátulról átölelt és ugyanolyan boldognak tűnt, mint én. Sápadt bőre hibátlannak tűnt, de vörös szemei elrontották az összhatást.

- Ő ki? – kérdezte Jacob, s csak akkor tűnt fel, hogy leült mellém, vagyis inkább a táska mellé, miközben barna szemeit le sem vette a fényképről. Vajon ő is azokon a vörös szemeken gondolkodott?

- Nem tudom – ráztam meg a fejem. Honnan is tudhattam volna? Ha tudtam volna akkor nem ért volna meglepetésként a fénykép másik oldalára írt szöveg; Lányom helyett lányomként szeretlek. Lily & Alex. – Lily vagyok – motyogtam végül. – Lily... – ízlelgettem a nevem, amin látszólag Jacob nagyszerűen szórakozott. – Mi van? – kérdeztem.

- Illik rád – felelt végül még mindig mosolyogva. – Mást nem találtál benne? – bökött a táska felé.

- Csak ruhák – vontam vállat. – Kétlem, hogy bármelyikben is találnék valamit.

- Rendben, tudod mit? – csapta össze a tenyerét, mire ijedten összerezzentem, amit csak egy bocsánatkérő pillantással viszonzott. – Zuhanyozz le, mert biztosan megfázol, ha továbbra is ezekbe a göncökbe maradsz, valamelyik nővérem ruhája biztosan jó lesz rád, aztán majd kitalálunk valamit – ajánlotta, s noha először azt akartam mondani, hogy erre semmi szükség belenézve barna szemeibe bennem rekedt az ellenkezés. Olyan barátságosnak és közvetlennek tűnt, hogy képtelen voltam sokáig bizalmatlan lenni felé, elvégre milyen idegen segített volna nekem, miközben azt sem tudja, hogy ki vagyok vagy milyen vagyok? Hát ő megtette.

- Rendben – mondtam végül. – Köszönöm – tettem még hozzá hálásan, mire csak elvigyorodott, s intve, hogy kövessem kezembe nyomott pár ruhát mondván, hogy valamelyik biztosan jó lesz, majd egy törölközőt, s megmutatta, hogy az apró lakásban merre is találom a fürdőszobát.