4. Képzelet vagy emlék?

4. Képzelet vagy emlék?

"Álmok: mindenkinek vannak. Néha jók, néha rosszak. Néha azt kívánod, hogy elfelejtsd őket, néha ráébredsz, hogy túlszárnyaltad őket. Néha úgy érzed, végre valóra válnak, és néhányunknak csak rémálmok jutnak. De nem számít, miről álmodsz, mikor eljő a reggel, a valóság beférkőzik és az álmok eltűnnek."

A hosszú séta nagyon is jót tett kiéleződött idegeimen. Pár órácskára elfeledkezhettem a gondjaimról, miközben Jacob sztorijait hallgattam a sulijáról, arról a kávézóról, ahol egy barátja dolgozott, arról a városról, ahol felnőtt és az ismerőseiről, akik olyannyira közel álltak a szívéhez. Élvezet volt hallgatni őt, s vele nevetni az emlékein megfeledkezve arról, hogy én semmit sem tudok mondani magamról.

- Rendben – mondta. – Akkor kérdezek – döntötte el, s úgy voltam vele, hogy még csak esélyem sem lett volna ellenkezni vele. Különben is megérdemelt ennyit, ha már a fél életét elmesélte nekem.

- Kérdezz – bólintottam.

- Nem szereted a rossz időt? – kérdezte, mire belőlem akaratlanul is kiszakadt a nevetés. – Most mi van? Kérdezhetlek kémiából is, de annak semmi értelme nem lenne – makacskodott.

- Rendben, rendben – adtam meg magam még mindig kérdésén mosolyogva. – Hmm...nem arról van szó, hogy nem szeretem ezt az időt, csak olyan furcsa...van egy olyan sejtésem, hogy nem ehhez vagyok szokva – magyaráztam.

- Értem – bólintott. – Szerinted ki lehet az a férfi, akivel a képen vagy? – kérdezte.

- Ez engem is érdekelne – bólintottam. – Fogalmam sincs, a képre az van írva, hogy lányaként szeret..szóval nem az apám, de nem is lehet a barátom, különben is túl idős lenne és mikor rágondolok nem is szerelmesnek érzem magam inkább...biztonságot nyújt a gondolata, valami biztos pontot még akkor is, ha nem tudom, hogy ki is ő – adtam őszinte feleletet a kérdésére. Nem is értettem, hogy miért mondom el ezeket neki, de a szavak önkéntelenül jöttek ajkaimra, nem is gondolkodtam, egyszerűen kihúzta belőlem.

- És miért vörös a szeme? – kérdezte, noha nem úgy hangzott, mintha tényleg nem tudná, inkább mintha csak az én gondolataimat, sejtéseimet próbálta volna kihúzni belőlem.

- Fogalmam sincs – mondtam végül. – Talán valami...jelmez – tettem még hozzá. Bármennyire is bíztam Jacobban, mert jelen helyzetben senki más nem tudott volna segíteni rajtam azt nem akartam elmondani neki, hogy összekötöttem az ő legendáit a képen látottakkal. Nem. Azt már túl őrültségnek tartottam, hogy bárkivel is megosszam.

Látszólag nem igazán hitte el, amit mondtam, de nem puhatolózott tovább, hagyta is a témát. Olyanokról érdeklődött, hogy mi a kedvenc színem vagy szeretem-e a természetet, olyanokról, amikre hamar tudtam választ adni, mert eltudtam dönteni abban a pillanatban. Noha láttam rajta, hogy szívesen érdeklődne a múltam felől, elvégre akkor sokkal fontosabb információkat tudhatna meg rólam még véletlenül se csúszott ki a száján egyetlen egy efféle kérdés sem, hiszen tudta jól, hogy ezek épp úgy érdekelnek engem, mint őt.

Mire észbe kaptunk a parton már hosszú órák óta fel-le sétálgattunk, s a nap is kezdett leereszkedni a horizonton. A levegő noha lehűlt nem fáztam a hőmérséklet csökkenésétől, ugyanolyan kíváncsisággal és figyelemmel hallgattam Jacob szavait, mint egész nap.

- Ne induljunk haza? Biztosan átfagytál már és éhes is lehetsz...

- Nem vagyok éhes és nem fázom, de nem szeretem a sötétet – mormoltam bizonytalanul, tekintetem végig futtatva a tenger lágyan ringatózó felszínén. Valamiért rossz érzés fogott el, de nem találtam rá magyarázatot, hogy miért.

- Ne aggódj, megvédelek – ígérte, s bármennyire is szánta poénosnak szavait kiéreztem belőle az őszinteséget és valami ígéret félét, ami miatt akaratlanul is hálásan viszonoztam pillantását, miközben megindultunk haza fele.

Az út csendben telt, úgy tűnt mindkettőnk a saját gondolatainkba merült, s ezt egyikünk sem akarta megtörni.

Sokkal jobban éreztem magam, mint tegnap, s bár semmi fontosabb kérdésemre nem kaptam választ annak örültem, hogy Jacobról többet megtudtam, azt nem tudtam volna megmagyarázni, hogy miért, de örültem. Érthetetlen ragaszkodás kötött a fiúhoz, amit a világért sem ismertem volna be senkinek, de egyértelműen jelen volt a mellkasomban, mintha ez adta volna azt a biztos pontot, amit kerestem ebben a nagy zűrzavarban.

Mikor haza értünk csináltam egy nagy adag rántottát a kettejüknek, miközben szorgosan hárítottam kérésüket, miszerint egyek velük, mert egész nap egy falatot sem nyeltem le, de makacsul állítottam, hogy nem vagyok éhes. Nem is voltam, magam sem értettem, de nem voltam éhes, s nem is vonzott az ételek, amúgy finom illata.

Neki dőlve a pultnak hallgattam csendes, nyugodt beszélgetésük, miközben tekintetem az ablakra vezettem és csak bámultam ki a sötétségbe. Újra elkaptak a kétségek magam, a múltam és a jövőm illetően. Olyan tanácstalan voltam, hogy az megrémisztett mégsem tudtam rendesen aggódni emiatt, mert Jacob minden felém vetett pillantásával tudtomra adta, hogy mellettem van és tényleg meg véd. Hogy miért? Arról fogalmam sem volt.

Végül aztán elmosogattam és ismét fáradtságra hivatkozva félrevonultam a szobámba, hogy átöltözve bebújhassak az ágyamba és még jobban a gondolataimba temetkezhessek.

A kintről beszűrődő hold fénye halvány homállyal borította be a szobát, ami elég volt ahhoz, hogy talán órákon át szemrebbenés nélkül bámulhassam a megviselt fényképet. Nem tudtam ki ő vagy miért kötődtem hozzá, csak az érzés mart a mellkasomba, miszerint szükségem lenne rá és hiányzik.

A szemem égett és a torkom összeszorult az érzésre, miközben oldalamra fordulva még mindig ujjaim között tartva a papírt szorosan lehunytam a szemem és próbáltam lenyugtatni kitörni készülő érzelmeimet.

Lehunyt szemhéjamon éreztem a halványan beszűrődő fényt, mikor Jake benyitott, majd ki is ment, mikor úgy vette észre, hogy alszok. Örültem, hogy legalább pár másodperces látogatására sikerült magam kontrollálnom, mert aztán újra zilálni kezdtem, miközben álomba merültem és képtelen voltam eldönteni, hogy ez csak képzelet vagy múlt.

Valahol az utcán voltam. Vagyis inkább voltunk. A fényképről látott férfi sétált mellettem ajkain eltűnődött, kedves félmosollyal, miközben vörös szemeivel a földet kémlelte és hagyta, hogy fekete kapucnija teljesen eltakarja arcát a kíváncsi szemek elől. Mondjuk ettől nem nagyon kellett tartanunk, olyan aprónak és elhagyatottnak tűnt az utca vagyis inkább sikátor, hogy képtelenségnek tűnt egy látogató olyan késői órákban, mikor már a nap egyre lejjebb haladt a horizonton. Élvezettel szívtam be a meleg levegőt, miközben magamon éreztem a házak résein átsütő halvány napsugarakat, míg tekintetem a férfira vetetettem. Ahol a napsugarak elérték tökéletesnek tűnő bőrét fényleni kezdett...vagyis inkább csillogni, mint ezernyi gyémánt. Pár pillanatra teljesen elámultam, noha tudtam, hogy nem most látom őt először ilyennek.

- Sosem unod meg, hogy így látsz? – kérdezte mély, kellemes baritonján, aminek hallatán megremegtem.

- Gyönyörű vagy – súgtam ámultan.

- Szörnyeteg vagyok – javított ki, mire érthetetlen düh és elégedetlenség fogott el. Olyan gondolatok kaptak szárnyra bennem, miszerint miért gondol magáról ilyet és én mennyire utálom, hogy így vélekedik erről.

- És hülye! – vágtam rá keményebben, amit csak megmosolygott.

- Ebben sosem fogunk egyetérteni – közölte teljesen nyugodtan, szórakozottan.

- Hát nem! – prüszköltem. Még mindig fel voltam háborodva, hogy ilyent gondol magáról, s ez ellen semmit sem tehettem, miközben lassan bandukoltunk a macskaköves úton.

- El kellene menned – mondta végül, mire még a vér is megfagyott az ereimbe.

- Hogy érted, hogy elmennem? – emeltem ki az utolsó szót. – Elmennünk! – javítottam ki.

- Nem – rázta meg a fejét. – Aro nem engedne el mindkettőnket, de téged még igen..., ha ügyesek vagyunk.

- Neked megártott a nap! – horkantottam dühösen, elégedetlenül, s meg sem várva, hogy folytassa a hülyeségeit gyorsabb tempóra váltottam és már ott is hagytam.

Ugyan olyan ziláltam ébredtem fel, mint előző álmomból. A gondolataim egymást próbálták arrébb lökni, miközben kérdések tucatjai bukkantak fel bennem, s egyszerűen képtelen voltam őket a szőnyeg alá söpörni. Úgy éreztem, ha nem kapok hamarosan választ a kérdéseimre megőrülök, s nem csak azért mert nem tudtam, hogy ő ki, s milyen lény lehet, hanem mert saját magammal sem voltam tisztába...Ki vagyok vagy mi vagyok én?!

3. Másik kontinens?

3. Másik kontinens?

"A félelem és a menekülési vágy az a két kis ragadozó, amelyek ideges életünk forgó drótketrecében egymást kergetik."

Bármennyire is reménykedtem benne, hogy az alvás kicsit lenyugtat majd és helyrehozza összezavarodott közérzetem az éjszaka felét azzal töltöttem, hogy jobbra-balra forgolódtam és próbáltam kiűzni a Jacob által mesélt legendákat és azok igazságtartalmát. Valahányszor elismételtem magamban, hogy ezek csak mesék és badarság lenne hinni bennük valami mindig meggátolt abban, hogy ezt teljesen elhiggyem. Egy kis hang bent suttogott a tudatalattimban, s felidéztette velem a fényképet és a jelenpillanatban teljesen idegen férfit, aki amúgy közel állhatott hozzám valamiért. Mi közöm lehet hozzá? Miért vörösek a szemei? Miért illik rá minden jellemzés, amit Jacob mondott a hidegekről? Vámpír lenne? Léteznek? És ha csak jelmez és fölösleges ezen agyalnom? És ha olyan fontos szerepet játszhatott az életemben akkor végül is keresnie kell engem, nem? Ilyen, s ehhez hasonló gondolatok kavarogtak szüntelenül a fejemben, míg végül elnyomott az álom és elgyengülten mélyedhettem a gondolatoktól mentes álmokba, melyek csak egy kis ideig hoztak megváltást. Mintha a rossz előérzet utat tört volna magának álmaim burkán, egy kis résen beszökött és nem hagyott békén.

Egy várban lehettem. A falak között megpihent félhomály hosszú ideig vezetett végig a folyosókon, amiknek úgy tűnt sosem lesz vége, miközben én magabiztosan, megállíthatatlanul lépdeltem megérzéseim szerint a kijárat felé. A cipőm halkan kopogott a talajon, miközben tekintetem olykor-olykor megakadt egy-egy réginek tűnő festményen, melyek többségén három alak szerepelt fekete csuklyában és ijesztően érezhető tekintéllyel. A látványukra kirázott a hideg, amitől csak még gyorsabban szedtem a lábam, miközben szívem a fülemben dobogott és számoltam magamban az elmúló másodperceket abban bízva, hogy hamarosan a folyosó végére érek, de semmilyen ajtó vagy ablak nem mutatta, hogy milyen messze lehetek a célomtól.

- Ott van! – szólt nem messze tőlem egy idegen, hidegen csengő női hang. Szavaira összerezzentem, s még gyorsabb iramot diktáltam lábaimnak, amiből végül futás lett, miközben ők szorosan loholtak a nyakamba. Menekültem, s nem is akármilyen sebességgel. Mintha a lábam nem is érintette volna a talajt, könnyűnek és kecsesnek éreztem magam, de a halálfélelmemet nem tudtam legyőzni. Az egészen a csontomig mart, míg agyam sebesen kattogott valamilyen megoldás után.

- Hé...Lily! Lily... – szólongatott valaki. Egy cseppet sem álmomba illő hang, melynek tulajdonosa végül kizökkentett az öntudatlanságból, s értetlenül, talán némi rémülettel az arcán figyelte, ahogy magamhoz térek és újra csekkolnom kell magamban, hogy hol is vagyok. – Jól vagy? – kérdezte.

- Persze – leheltem még mindig kábultan, rémülten. Újra és újra felvillant előttem a véget nemérő folyosó, miközben az adrenalin szintem megugrott és sok mély levegő kellett ahhoz, hogy lenyugodjak. – Csak rosszat álmodtam – tettem még hozzá, bár sokkal inkább magamnak szántam a szavaim, mintsem Jacobnak.

- Mit álmodtál? – kérdezte összevont szemöldökkel.

- Nem lényeg – ráztam meg a fejem. – Nem fontos – ismételtem.

- Rendben – mondta végül, mikor látta, hogy fölöslegesen faggatna, nem mondanék semmit. – Csak egy álom volt – nyugtatott meg halványan elmosolyodva, ami megnyugtatott. Valami érthetetlen ok miatt jóleső érzés árasztott el valahányszor rám mosolygott vagy kezét az enyémre rakta, biztonságot adott és lehűtötte idegeim.

- Hány óra? – kérdeztem végül. Az időérzékem még mindig nem működött valami jól, s elképzelni sem tudtam, hogy milyen napszakban járhattunk.

- Tíz lesz pár perc múlva – felelte. – Aludni akarsz még? – kérdezte.

- Nem – ráztam meg a fejem. – Úgy sem tudnék – húztam el a szám. Igazából tudtam volna még aludni, hiszen az éjszaka folyamán nem sok nyugodt percem volt, de nem akartam visszaaludni, féltem attól, hogy esetleg az álmaim visszatérnek, s nem lesz velem Jacob, hogy felriasszon belőlük.

- Akkor magadra hagylak, hogy...összeszedd magad – mondta bizonytalanul, majd látva bólintásom halványan elmosolyodott és kilépve az apró szobából újra magamra maradtam.

Szerencsémre a táskámban talált cuccaim az éjszaka folyamán megszáradtak, így volt mit felvennem, s noha nem tudhattam biztosra, hogy tényleg az én ruháim, mégis sokkal jobban éreztem magam bennük, mint amiket Jake tegnap adott.

A mosdóban gyorsan megmosakodtam, kifésültem a hajam és remélve, hogy nem tűnök olyan nagyon fáradtnak kiléptem a konyhába, ahol Jake próbált pirítóst készíteni nem sok sikerrel. A felszeletelt kenyér felét már sikerült odaégetnie, ami láttán az apja csak a fejét csóválta, s úgy tűnt elkönyvelte magában, hogy fiából nem lesz szakács.

- Jó reggelt – mosolyogta Billy, mikor észrevett.

- Jó reggelt – viszonoztam gesztusát, majd kérdőn a mellettem magasodó fiúra pillantottam, miközben neki dőltem a pultnak és figyeltem mozdulatait. – Segítsek? – kérdeztem.

- Tudsz? – kérdezte kissé hitetlenkedve, mire jogosnak érezve kérdését halványan elmosolyodtam.

- Megérzés – vontam vállat szórakozottan, miközben arrébb hessegetve őt próbáltam nem oda égetni a kenyeret, ami pár perc múlva sikerült is. – Nem szerepelt a kérdéseim között, hogy tudok-e pirítóst készíteni, de úgy tűnik igen – állapítottam meg, miközben felváltva két tányérra rakosgattam a kész darabokat, majd elkészülve velük mindkettőt az asztalra raktam eléjük.

- Te nem eszel? – kérdezte meglepetten Jacob, s már készült volna felém tolni a tányérját, de csak megráztam a fejem.

- Nem vagyok éhes – feleltem.

- Biztos? Tegnap sem ettél – makacskodott az időseb Black.

- Teljesen biztos – mosolyogtam, s inkább neki láttam a mosogatásnak. Úgy éreztem, hogy viszonoznom kell valamivel a kedvességüket, hogy itt maradhatok, amíg eszembe nem jut valami, ami segíthet, ráadásul tényleg nem voltam éhes. Fáradt voltam, értetlen, de éhes semmiképpen sem.

A konyhára néma csend telepedett, miközben ők ettek, s én ismét a gondolataimba merültem. Újra felidéztem magamban az álmom részleteit, s nem tudtam eldönteni, hogy ez megtörtént eset vagy csak a képzelem játszadozott velem az éjszaka folyamán. De hogyan lennék képes olyan gyorsan futni? És mi elől menekülhettem? Agyrém az egész!

- Köszönjük Lily, ha Jacobon múlik biztosan éhen haltunk volna – mosolyogta hálásan Billy, mikor végeztek a reggelivel, s én elvettem a tányérjukat. Pár pillanatra eltűnődtem azon, hogy mégis miként fért beléjük ennyi étel, de aztán eszembe jutott, hogy mindkettejük elég nagy darab, még akkor is, ha Billy tolószékbe kényszerült valami miatt.

- Ez a minimum – mosolyogtam berakva a szárítóba az utolsó két tányért is, miközben Billy a nappaliba ment, hogy megnézze a reggeli híradót, s én kettesben maradtam a fiával.

- Lenne kedved sétálni? – kérdezte végül, mielőtt a közénk állt csend kínos lett volna. – Megmutathatnám a környéket... – tette még hozzá.

- Persze – mosolyogtam. – Menjünk – mondtam, s magamra véve az immár megszáradt cipőm és kabátom követtem Jacobot ki a házból egyenesen a hideg levegőre, ami nagyon is jólesett még mindig kavargó gondolataimnak.

A környék ugyanolyan nyugodtnak tűnt, mint tegnap, mintha az időjárás sem változott volna...

- Itt mindig ilyen..idő van? – kérdeztem. Ahogy a szavak elhagyták a számat fejbe akartam magam csapni, komolyan az időjárásról kezdtem el témázgatni?!

- Hát...leginkább – ingatta a fejét. – Forks és Lapush Washington állam legcsapadékosabb része – magyarázta. Szép kis földrajzi eligazítás...

- Várjunk csak! – kaptam észbe. – Úgy érted Amerikába vagyok? – képedtem el, de magam sem tudtam miért. Nem is értettem, hogy ez eddig miért nem tűnt fel...

- Ez olyan meglepő? – értetlenkedett ő is.

- Nem tudom – ráztam meg a fejem. – Azt hiszem... – húztam el a szám. Bármennyire is próbáltam visszaemlékezni a múltamra egyszerűen nem jutott eszembe semmi. Csak halvány érzések maradtak, amikre kénytelen voltam hallgatni, s reménykedtem, hogy azok segítséget nyújtanak számomra.

- Szóval azt akarod mondani, hogy a tenger áthozott egy másik kontinensről ide? – tette fel a kérdést, ami lassan az én fejemben is megfogalmazódott.

- Igen – feleltem, majd ki is javítottam magam; – Vagyis nem! Hülyeség ugye? – kérdeztem.

- Csak...meglepő – motyogta, de tudtam jól, hogy eme felvetésem ő is hihetetlennek tartja, s bármennyire is tudtam, hogy az valamiért nem tudtam magamban teljesen elásni ezt a képtelen ötletet.

- Szóval hülyeség – állapítottam meg ki nem mondott szavait.

- Nem ezt mondtam! – makacskodott. – Biztosan nem a környékről származol, mert akkor ismernélek, viszont valahonnan a vízbe kellett kerülnöd...csak éppen nem értem, hogy miként élted volna túl ezt az egészet – magyarázta.

- Jó kérdés – mormoltam. – De akkor hogyan fognak megtalálni? - kérdeztem. – Mármint egy lány eltűnése nem olyan nagy dolog, hogy egy másik kontinensen is keressék...Mi van ha nem fognak megtalálni? – kérdeztem. – Egyáltalán keresni... – adtam hangot kétségeimnek.

- Hát akkor majd eszedbe jutnak a dolgok, ez biztosan csak ideiglenes dolog... – biztatott. – Különben is, ki mondta, hogy nem maradhatsz itt örökre? – vetette fel nevetve, amit akaratlanul is viszonoztam.

Még mindig furcsa volt nekem, hogy ennyire közvetlen és segítőkész, miközben nem ismer, de valami miatt, mikor belenéztem barna szemeibe és elkalandoztam őszinte mosolyán ezek a kétségek kiszálltak belőlem és csak arra tudtam gondolni, hogy mennyire hálás vagyok neki.

2. Vérvörös írisz

2. Vérvörös írisz

"Az ember tekintete nem hazudik. Szavakkal lehet hazudni, de a szem mindent elárul."

Elképesztően jólesett a meleg zuhany elgémberedett, fagyott tagjaimnak. Hosszú pillanatokig csak élveztem a meleg cseppeket a testemen, miközben lemostam magamról a tenger sós, hideg emlékét, s teljesen a gondolataimba merültem. Próbáltam összeszedni magam, s rájönni, hogy most mit is fogok kezdeni. Addig eljutottam, hogy nem maradhatok itt, elvégre nem is ismerem a fiút, s bármennyire is kedves és közvetlen nem maradhatok a nyakán, ám arról fogalmam sem volt róla, hogy miből és hogyan megyek el. Pénz nem volt nálam, s semmi más sem, ami elvezetett volna igazi otthonomhoz vagy ahhoz az Alex nevű fickóhoz, aki miatt hirtelen hiányérzet fogott el, s akihez feltehetően elég bensőséges és szoros érzelmek fűztek.

Ki lehet ő? Az apám? Valamilyen rokonom? És miért vörösek a szemei?

Kiszállva a tus alól gyorsan megtöröltem magam és megnyugodva észleltem, hogy a farmer nadrág és a pulcsi is jó rám, a pulcsi talán kicsit bő is volt, de nem különösebben zavart, elvégre addig sem fáztam, míg kibontottam a hajam a törölköző alól és elkezdtem kifésülni csapzott, barna hajam.

Hosszú pillanatokig bámultam magam, mintha a tükörképem bármire is választ tudott volna adni, de továbbra is teli kérdésekkel a fejemben léptem ki a fürdőszobából, mint ahogyan beléptem oda.

Sokkal kényelmesebben éreztem magam, mint az átázott ruháimban, de ez mind fizikai volt. Belül ugyanúgy feszengtem, mint eddig, ráadásul zavarom csak nagyobbodott, mikor kiérve az apró folyosóról tekintetem egy kerekesszékben ülő, idős férfira villant. Az ismeretlen arcán barátságos mosoly játszott, ahogy felém fordulva rám emelte barna szemeit, ahogyan Jacob is tette. Vonásaik elképesztő hasonlóságából mertem arra következtetni, hogy az idősebb a rám talált srác apja lehet.

- Jó napot – köszöntem zavartan, hogy megtörjem a csendet. A férfi arcán lévő mosoly kiszélesedett, miközben jobban felém fordult és végre megszólalt.

- Kérlek, hagyjuk a magázódást – mondta. – Szólíts csak Billynek, Jacob apja vagyok – mutatkozott be.

- Lily – biccentettem.

- Jacob elmesélt mindent – nézett pár pillanatra a fiúra, majd újra rám. – Amíg nem tudjuk meg, hogy mi is történt nyugodtan itt maradhatsz – mosolyogta.

- Erre semmi szükség – kezdtem el azonnal ellenkezni. – Nem akarok kellemetlenséget okozni.

- És mégis hova mennél? – kérdezte Jacob lényegre törően, egyből megtalálva azt a pontot, amire nem tudtam válaszolni, s ő ezt örömmel nyugtázta.

- Akkor ezt megbeszéltük – mondta Billy. – Addig maradsz, ameddig akarsz, nem vagy a terhünkre – nyugtatott meg, s nekem esélyem sem lett volna ellenük győzni. – Jacob, kérlek, elvinnél Charliehoz? – nézett fiára. – Hamarosan kezdődik a meccs és áthívott.

- Persze – bólintott. – Nem sokára visszajövök – mondta felém fordulva, kisegítve apját a lakásból, be egy öregnek tűnő autóba.

- Érezd otthon magad! – kiabált még nekem Billy, miközben intett és lassan elhagyták a látóterem, míg én távozások után is hosszú percekig az ajtófélfának dőlve bámultam a tájat.

Az olykor feltámadó szél miatt könnyedén felém áramlott a tenger sós illata, s az erdők ázott föld, friss zamata. A szürke felhők ugyan esőt ígértek, míg a kicsit párás levegő is erről árulkodott, de valamiért volt egy olyan érzésem, hogy ez csak este fog megtörténni. Nem messze Jacobék lakásától hasonló házak sorakoztak szabálytalanul. Az egész környék barátságosnak és nyugodtnak tűnt komor, hideg időjárása ellenére is, amit körbevett az erdők sűrű lombozata.

Végül aztán ellöktem magam az ajtófélfától, s becsukva magam mögött az ajtót leültem a kanapéra, miközben bekapcsoltam a tévét és találomra ott hagytam valamilyen szappanoperán, miközben a táskámban kutakodtam.

Volt benne pár farmernadrág, két fekete pulcsi, egy fehér ujjatlan, néhány fehérnemű és többségben sötétebb árnyalatú pólók, amik közé betuszkoltam azt a rongyosra gyűrődött fényképet is.

Újra elbambultam a férfi hihetetlenül vörös, már-már rémisztő szemein, melyek csak azért vesztettek élükből, mert az arcán majdnem körbeért a mosolya és valami olyan érzelem sugárzott íriszeiből, ami megnyugtatott és biztonságot nyújtott az idegen helyen.

Fogalmam sem volt róla, hogy mennyi ideig néztem a fényképet, míg végül Jacob nyugtatónak szánt hangja ijesztett fel gondolataimból, ahogy köszönt nekem, s leült mellém.

Valami miatt egyből megcsapott a felőle áradó meleg, s nem csak azért, mert zavarba jöttem barna szemeinek szüntelen bámulásától, hanem mert Jake tényleg...melegnek tűnt.

- Minden rendben? – kérdezte.

- Fogalmam sincs, hogy honnan jöttem vagy ki vagyok, de igen...minden rendben – feleltem nem kevés szarkazmussal a hangomban, amit beismerő mosollyal viszonzott, s bólintott szavaimra. – Én tényleg nem akarok gondot okozni nektek, semmi szükség erre... – kezdtem bele, elvégre nem hagyott nyugodni a dolog, hogy miért ilyen kedvesek velem. Semmi közük hozzám, nem is kellene érdekelniük, hogy mi van velem.

- Ugyan már! – makacskodott. – Hova máshova tudnál menni? – kérdezte, de nem várt választ. Folytatta; – Itt nyugodtan ellakhatsz, amíg nem tudjuk meg, hogy hova is tartozol!

- Köszönöm – mondtam végül. – Mindent köszönök – tettem még hozzá, elvégre fene se tudja, hogy mi lenne velem, ha Jacob ott hagy a parton.

- Semmiség – vont vállat mosolyogva. Látszólag nagyon is örült, hogy végül beadtam a derekam, noha én emiatt még mindig kellemetlenül éreztem magam. – Nem jöttél rá, hogy ki a fényképen lévő férfi? – kérdezte komolyabban, összevont szemöldökkel.

- Nem – ráztam meg a fejem tanácstalanul, kezeimben továbbra is a képet szorongatva.

- Akkor gondolom azt sem tudod, hogy miért vörös a szeme – állapította meg, miközben elkapva tekintetem pillantását az enyémbe fúrta. Hosszú másodpercekig még levegőt is elfelejtettem venni, miközben elnyelt íriszeinek barna mélysége. Azon kezdtem el tűnődni, hogy miként vonzhat valakinek ennyire a szeme, s maga a közelsége, de ahogyan annyi kérdésemre, erre sem kaptam választ.

- Fogalmam sincs – motyogtam végül észbe kapva, lesütve szemeim átható tekintetétől.

- Majd rájövünk – biztatott kezét az enyémre rakva, nyugtatóan megszorítva. – Biztosan keresni fognak.

- Remélem – mosolyogtam meg gesztusát. – Miért vagy ilyen meleg? – szökött ki ajkaimon a kérdés, mikor megéreztem érintésének melegségét. – Úgy értem...szóval.. – makogtam, mikor rájöttem szavaim félreérthetőségére.

- Nyugi, értettem – vigyorogta. – Ez egy...quileute...tulajdonság – kereste a megfelelő szavakat. – És tisztázzunk valamit, nem vagy úgy meleg – szögezte le.

- Nem is úgy gondoltam – feleltem. – Quileute? – kérdeztem rá, mikor leesett előbbi szavainak értelme.

- Ez azaz indián törzs, amihez származom – magyarázta. – Ahogyan Lapush is egy indián rezervátum – tette még hozzá. Hát persze, így mindent megmagyarázott bőrének barnasága és hajának feketesége, noha a meleg testhőmérsékletét nem teljesen értettem, de ahogy kérdéseim utat nyertek ajkaimon keresztül ő belekezdett a mesélésbe kezdve az őseitől az alakváltáson át egészen a vámpírokig.

Bármennyire is lekötöttek szavai valamiért nem lepődtem meg, nem ért meglepetésként ez a legenda, főleg nem a vámpírokról, pedig úgy gondoltam, hogy nem nagyon hiszek ilyenekbe, legalábbis egyszer sem foglalkoztatott ez a gondolat a mai nap folyamán a rengeteg értetlen, tanácstalan kérdés közepette.

- Milyenek a vámpírok? – kérdeztem hirtelen. – Úgy értem biztosan van a legendáitoknak valami elképzelésük róluk, nem?

- De, persze – bólintott kicsit meglepetten, legalább annyira nem értette kérdésem okát, mint én magam. – A legendáink szerint sápadtak és tökéletesnek tűnnek a halandó szemnek, a bőrük hideg és olyan tapintású, mint a precízen megcsiszolt márvány, a szemük vörösben izzik és pont ezzel a megnyerő külsővel próbálják magukhoz csalogatni az áldozataikat.

Szavait hallgatva tekintetem akaratlanul is a képre siklott, egyenesen Alex hibátlan, sápadt bőrére és vörös szemeire.

- Nem, az nem lehet – ráztam meg a fejem, noha sokkal inkább beszéltem magamnak, mint Jacobnak, aki talán érthette kiakadásom, mert ugyanúgy a képet figyelte, míg végül tekintetük újra össze nem találkozott.

- Jól vagy? – kérdezte.

- Csak fáradt vagyok – mondtam végül, legalábbis próbáltam erre fogni hirtelen jövő zavart, felismerhetetlen érzéseim kavalkádját előbbi gondolatmenetem után.

- Gyere, megmutatom a szobád – felelte hosszas hallgatás után, mint aki próbált felülkerekedni gondolatain, s nem foglalkozni furcsa megérzésével, ami engem is hatalma alá kerített.

Vajon ugyanarra gondolhattunk?