Epilógus

Hellóka!

Hát ez a történet is elért a végéhez.:) Paul története befejeződött, s fogalmam sincs, hogy lesz-e a többi farkasnak még jövője a blogon. Igazán fogalmam sincs, hogy folytatom-e, hiszen az utóbbi időben eléggé kiszakadtam a Twilight és a farkasok világából, más felé kacsintgatok, de szívből köszönöm, hogy hónapokon keresztül velem tartottatok. Köszönöm a folytonos kommentelőknek és látogatóknak, igazán örültem, hogy írhattam nektek. Hogy megengedtétek, hogy megmutassam az én twilight világomat.:)

Xoxo.Bri.

Epilógus

Minden megváltozott, amióta utoljára voltam itt.
A természet kizöldült, nyár lévén az idő sokkal melegebb volt és rengeteg ember merészkedett ki a szabadba, hogy friss levegőt szívjanak a nap melege alatt. Turisták utaztak az országba, hogy minden látványosságot megnézhessenek alig pár nap leforgása alatt, s megpihenjenek Párizs kellemes kávézóiban vagy parkjaiban.
A kutyák hangosan ugatva és farok csóválva emlékeztettek Diego gyönyörű szemeire, s pár pillanatra eljátszottam a gondolattal, hogy mennyire is élvezné az ittlétet. Jó lett volna abban a pár percben játszani vele, valahogy meghálálni, hogy ott volt mellettem, mikor senki sem. De tudtam jól, hogy sosem tudnám neki elégszer megköszönni, hogy megmentett, hogy annyira védelmezett azon a napon, de szerintem nem is várt volna semmi ilyet. Diego védelmező viselkedése csak még inkább biztosított afelől, hogy a kutyáknál hűségesebb barátot aligha talál az ember.
A telefonom még mindig a kezemben szorongattam, miközben halványan mosolyogva örültem Paul nemrégiben elhangzott szavainak. Kimmel minden rendben, nagyszerűen viseli a terhességet és a pocakja egyre jobban kerekedik. A fiúk szerint nagyszerű farkaskölyök lesz belőle. Az én farkasom pedig hiányolt, de nem hagytam volna ki ezt a két hetet. Szükségem volt erre a pár napra, hogy haza jöhessek, apuval legyek és megismerjem a féltestvérem. Muszáj volt ide jönnöm, hogy érezzem mennyi mindenben változott az életem pár hónap alatt.
A kételyek és a hovatartozás kérdése már nem gyötört többé, mikor végig néztem a zöldellő fákon és virágokon. Egyszerűen tisztában voltam azzal, hogy megtaláltam a helyem Lapushban és Forksban, ahol egy falkányi fiú maguk közé fogadott. Tudtam mit akarok az élettől és az elégedettség, ami legutolsó itt létemkor gyötört már sehol sem volt. Teljesen elégedett voltam az életemmel és a tudattal, hogy pár óra múlva újra farkasom mellett lehetek.

23. Felemészt

23. Felemészt

"A sok bűvös dolog közül ez az egyik: nézni, ahogy alszik szerelmesünk - tekintetétől és öntudatától szabadon egy édes pillanatra a szívét ölelhetjük; mikor ennyire tehetetlen, bármennyire esztelen az érzés, éppolyan, amilyennek elképzeltük: színtiszta férfi és gyöngéd gyermek."

A faház belülről sem nézett ki jobban, főleg mert az egyetlen fényt egy ősrégi aprócska lámpa adta, ami hajlamos volt másodpercenként pislákolni, ráadásul a gondozatlanságtól és a sűrű esőzésektől a ház lécei jócskán korhadásnak indultak és semmit nem védtek a kinti hideg ellen.
Az idegeim pattanásig feszültek, mikor kénytelen voltam leülni a ház sarkában lévő ágyra, amin ugyan hevert egy ócska pléd, de nem akartam kitudja hány éves koszt és port magamra teríteni. Inkább vágytam volna Paul biztonságot adó karjaiba, melyek most túl messzinek bizonyultak valahol az erdő közepén egy őrült vámpír társaságában.
A férfi ráérősen közelebb húzott hozzám egy széket, amire aztán kényelmesen helyet foglalt és az arcomat kezdte vizslatni. Íves szemöldökét összevonva rám hunyorított, miközben ajkait vékony vonallá préselte. Valamin nagyon gondolkodott, s egyszerre éreztem késztetést, hogy rá kérdezzek, miközben egy hang folyton azt suttogta, hogy inkább maradjak csendben. Amiről nem tudok nem fáj. Persze ő ezt nem így gondolta, ajkait többször is szólásra nyitotta, majd újra összepréselte. Mintha vacillált volna valamin, amit pár perc néma hallgatás után meg is tudtam.
- Nem értelek – motyogta. – Annyit meséltél a közös jövőnkről, ha azt az életet választom, amit te ajánlottál nekem, annyit áradoztál arról, hogy szeretsz... aztán mire felébredtem te sehol sem voltál, és azóta is csak bújócskázol – sóhajtotta gondterhelten, miközben beletúrt amúgy is kócos hajába. Sápadt vonásaiból csak kétségbeesést és némi haragot tudtam ki olvasni, ami egyáltalán nem tűnt biztató kezdésnek. Mindenesetre igyekeztem nyugodt hangot megütni, hogy elmondjam mindazt, amit már olyan régóta igyekszek neki elmagyarázni.
- Én nem Cosette vagyok – kezdtem bele. – Én nem az a lány vagyok, akire te gondolsz, még csak nem is vagyok vámpír! – utaltam emberi mivoltomra, ami épp elég oknak tűnt, hogy végre belássa mekkorát is vétett.
- De hát teljesen úgy nézel ki, Angyalom – suttogta franciául, miközben kutakodóan előre hajolt. Éreztem leheletét az arcomon, ami elől igyekeztem kitérni, de hátam hamar a falnak ütközött.
- Én sem értem – ráztam meg a fejem. – De én Grace vagyok, ember vagyok és közöm sincs ahhoz a lányhoz!
- A bolondját járatod velem! – rázta meg a fejét, mint aki még ennek a lehetőségnek a csíráját is kiakarja űzni a fejéből. – Annyi éven át kerestelek...annyi szerelmet tudtam volna már adni neked, ha hagyod, de te folyton csak menekülsz, ráadásul most annak az ócska korcsnak a karjai közé – rázta meg a fejét hitetlenkedve. Mire a harag akaratlanul is végig szánkázott az ereimen farkasom hallatán.
- Értsd már meg, nem Cosette vagyok! – szóltam erélyesebben, mire fenyegetőn rám villant a szeme, amitől egyből elnémultam. Nem voltam abban a helyzetben, hogy nagy szám legyen vele szemben.
- Dehogynem! – csattant fel hirtelen, mire ijedten összerezzentem és reflexszerűen megpróbáltam még távolabb húzódni tőle, ami egyáltalán nem kerülte el a figyelmét. Egy könnyed mozdulattal át ült mellém, s nem sokat teketóriázva sokkal közelebb hajolt, mint amennyit az idegeim elbírtak. A szívem valahol a torkom igyekezte szétrepeszteni, miközben a levegő hol hihetetlen gyorsan, hol akadozva áramlott a tüdőmben.
- Értsd meg! Grace vagyok! – suttogtam alig hallhatóan. A torkomat szorító láthatatlan maroktól alig találtam a hangom.
- Fejezd be a játékot, Angyalom – kérte elsimítva hajam a nyakamból, mire ha lehet még összébb húzódtam hideg érintésétől. Azon tűnődtem, hogy képes lennék-e megölni egy vámpírt, mire csak egyetlen egy válasz visszhangzott a fejemben; nem.
- Nem játszom! – ellenkeztem, bár magam sem tudom, hogy miért. Nyilvánvaló volt, hogy úgysem tudom meggyőzni, s ha a vámpírok képesek teljesen megőrülni egy szerelmi bánatban akkor Damien ennek az áldozatává vált. Ha akartam sem tudtam volna nem sajnálni a férfit, hiszen csak szeretni akarta azt, aki miatt ilyen szörnyeteggé változott, de félelmem és haragom iránta sokkal nagyobb volt, mint bármi más érzelmem.
Leheletétől, mely a nyakamon táncolt a hideg rázogatott, s a lehető leginkább próbáltam még néhány millimétert közénk préselni. Lehetetlennek tűnt ez a feladat.
A mellkasom épp készül szétrepedni a félelemtől vagy éppen az undortól, mikor mozdulatait egy hangos farkasvonyítás zavarta meg, melyet aztán sok, összemosódó vicsorgások követtek. A szívem nagyot dobbant a reménytől, amit Damien is meghallhatott mert dühösen csillogó szemekkel pillantott vissza rám.
- Visszajövök – mondta, majd épp készült volna elhajolni, mikor aztán gondolt egyet és újra hihetetlen közel kerültünk egymáshoz. Lehelete után végül ajkait is megéreztem hevesen dobogó ütőeremen, mire a félelem fagyosan végig hasított az ereimen, s teljesen lefagytam. Szorosan behunyt szemmel vártam, hogy mi lesz. Pár pillanatra megéreztem ajkait a nyakamon, amitől a gyomrom sűrű bukfenceket hányt, de nem volt elég időm visszanyerni önuralmam, mert két ponton éles fájdalom hasított a nyakamba, amit pár pillanatig nem tudtam mire vélni.
Kezem reflexszerűen a nyakamhoz nyúlt, ahol aztán meg is éreztem két apró pontot, ami hihetetlenül fájni kezdett. Elképedve pillantottam a férfira, aki addigra már két lábon ácsorgott az ágy mellett egyenesen meghökkent, rémült szemeimbe nézve.
- Amikor visszajövök nem lesz több játék – szögezte le, majd mikor újabb morgások harsantak fel a ház körül a férfi elfordította rólam a tekintetét és magabiztosan kihúzva eddig meggörnyedt vállát kilépett a szabadba.
Talán másodpercekig csak szorítottam a kezem a nyakamra, miközben igyekeztem nem tudomást venni az egyre égetőbb fájdalomról, ami könnyedén úszott be az ereimbe és kezdte el égetni a csontjaim. Eddig elakadó hangom visszatért és hangos, fájdalmas sikoly tört utat magának torkomon, miközben hagytam magam a kényszernek és eldőltem az ágyon. Mindenem égett, egyszerre rázott a hideg, miközben úgy éreztem, hogy a tűz elevenen éget el és emészt fel pár perc alatt. Mintha láva folyt volna az ereimben, miközben a sikolyom, a farkasok vad vicsorgása és minden más összeolvadt és elzáródott elmém elől. A néma sötétség, mely végül magába kebelezett pár pillanatig kellemesnek tűnt, de amilyen gyorsan jött olyan gyorsan tova tűnt. A gerincem ívbe feszült, ahogy a görcs minden izmom összehúzta és készült porig égetni. Mikor sikításra nyitottam a szám mintha ezernyi láng csapott volna le a torkomra, de egyszerűen képtelen voltam visszafogni magam. Egyszerűen kiesett minden az irányításom alól, miközben a méreg lávaként csordogált szétmart ereimben.
- Paul, nyugodj le, nem segítesz, ha átváltozol! – Nem tudtam felismerni a hang tulajdonosát, furcsán nyugodt volt és összeszedett. Ahol hozzám ért jólesően lehűlt a bőröm, de ez aligha segített pokoljárásomon. Úgy éreztem mintha napok teltek volna el, s előttem állna ezzel a fájdalommal az örökkévalóság.
- Mi történik vele? – kérdezte farkasom ingerülten. Hangja hallatán ugyan megnyugodtam, de minden ilyen érzelmem jelentéktelennek tűnt a fájdalom mellett. Mintha az érzelmeim is felemésztené.
- Épp átváltozik – mormolta az idegen férfi.
- Ne, nem! – szinte láttam magam előtt, ahogy hitetlenkedve a fejét rázza, miközben lesem veszi rólam a szemét. Megakartam szólalni, megakartam nyugtatni őt, hogy nem lesz semmibaj, de valahányszor szólásra nyitottam a szám csak sikoltás jött ki rajta, s cseppet sem voltam abban a meggyőző állapotomban, hogy erről őt biztosítsam. – Carlisle, kérlek, csinálj valamit... ő nem változhat vámpírrá! – A Carlisle névre már felkaptam a fejem, noha csak képletesen. Biztos voltam benne, hogy Dr. Carlisle Cullenről lehet szó, ami még több csodálkozásra adott okot. Pault egyáltalán nem úgy ismertem meg, hogy képes vámpíroktól segítséget kérni, de most nagyon úgy tűnt, hogy még könyörögni is képes lenne értem. Persze Carlisle ezt nem várta. Egyre többször éreztem érintését a nyakam körül, olyan volt mintha csak egy gyenge szellő próbált volna utat törni az ereimben.
- Paul, fogd le! – kérte Carlisle némi parancsoló éllel a hangjában, mikor igyekezett a nyakamhoz férkőzni, s én reflexszerűen húzódtam el minél messzebb. Nem tehettem róla, hiszen tudtam, hogy csak jót akar, de izmaim olyannyira görcsbe rándultak, hogy végleg elvesztettem az irányítást testem felett.
- Ha erősebben lefogom eltörik a karja! – hallottam valahol távolról Paul kétségbeesett szavait, mikor valami meleget és akaratosat éreztem a karjaimon, ami nem engedett szabadon mozogni. A vérem mintha fellázadt volna a fogság ellen még inkább emésztett belülről, s a torkomból újabb és újabb velőtrázó sikolyok szakadtak fel.
- Az legyen a legkisebb baja – felelte Carlisle komolyan, mire Paul beláthatta, hogy a dokinak igaza van, mert szorosabban fogta ujjai közé a karom, hogy letudjon fogni, miközben Carlisle elfordítva fejem eltűrte a hajam és igyekezett úgy lefogni, hogy a nyakam azért ne legyek képes elroppantani.
Torkomból újabb sikolyok szakadtak fel, mikor ismét fogakat éreztem meg a nyakamon. Az égető érzés, mely egész végig lángolt bennem utolsó és teljes erejével igyekezett felemészteni a bensőmben mindent, amit aztán furcsa, de az előbbiekhez képest sokkal kellemesebb zsibbadtság váltott fel. Az égető érzés elmúlt, ahogyan a görcsök is és csak a fáradtság és a tompa fájdalom maradt a jobb karomban. Ezek után kész élvezet volt végleg elveszíteni az eszméletem...

Nem tudnám megmondani, hogy mi történt körülöttem vagy mennyi idő telt el. Olyannyira elvesztettem az eszméletem, hogy az ég világon semmit sem érzékeltem. Talán még az sem riasztott volna fel, ha egy bomba robban mellettünk. Túl fáradt és gyenge voltam ahhoz, hogy egy ilyen dolog megszakítsa azt a kényelmes, fájdalommentes burkot, amibe kerültem, s kitudja mennyi ideig benne is voltam.
Némi hunyorgás után lassan tudatosult bennem, hogy otthon lehetek. Az ablakon elvoltak húzva a sötétítő függönyök és csak egy vékony fénycsík szelte át az apró szobát.
Az izmaim ernyedtek voltak, még mindig zsibbadtak és alig bírtam mozgásra bírni őket, mikor igyekeztem megfordulni, hogy rálátást nyerjek az éjjeli szekrényen pihenő órára. Egy óra múlt pár perccel.
- Grace, ne mozogj – hallottam meg nénikém halk hangját az ajtóban, mire azonnal aggodalmas, fáradt vonásaira terelődött a figyelmem. Pár fürge lépéssel azonnal mellettem termett, hogy jobban szemügyre vegyen. – Hogy vagy? – kérdezte.
- Jól – motyogtam. – Mi történt? – kérdeztem, bár teljesen tisztában voltam a történtekkel. Arra voltam kíváncsi, hogy a többiek mit mondtak.
- Azon a napon, mikor történt a baleset elvileg mintha Diego hangját hallottad volna, lementél, hogy megkeresed, de én nem vettem észre, mert már aludtam, és elütött egy autó – magyarázta elcsukló hangon, könnyeivel küszködve. – Annyira sajnálom, Grace, annyira felelőtlen vagyok... jobban kellene figyelnem rád – szipogott, mire szabad kezemmel, mely nem volt begipszelve vigasztalóan igyekeztem a tőlem telhetően legjobban megölelni.
- Nem a te hibád, Lorelai, én vagyok idióta... – magyaráztam. – De minden rendben, látod, jól vagyok – mosolyogtam, bár inkább éreztem magam fáradtnak és legyengültnek mintsem jól.
- Hála az égnek – szipogott.
- Paul? – kérdeztem összevont szemöldökkel. Ahogy eszembe jutott farkasom hihetetlen késztetést éreztem, hogy akár az egész világot felkutassam, hogy megtaláljam, s nem érdekelt, hogy mennyire éreztem magam kimerültnek.
- Lenn van a nappaliban, már napok óta itt ücsörgött melletted, végre sikerült rávennem, hogy egy kicsit lepihenjen – magyarázta. – Rendes fiú, Grace, nem gondoltam volna, hogy ilyen komoly a kapcsolatotok...
- Annál sokkal komolyabb – mosolyogtam bágyadtan.
- Te csak pihenj, én elmegyek kiváltani pár gyógyszert és bevásárolok – magyarázta letörölve nemrégiben kiszökött könnyeit, miközben igyekezett rám villantani egy megnyugvó, vigasztaló mosolyt. – Meg ne mozdulj, ha valami kell szerintem Paul nem sokára felébred, vagy ha elordítod magad száz százalék, hogy két másodperc alatt itt lesz.
- Értettem – mosolyogtam, majd hagyva, hogy gyors puszit nyomjon a homlokomra kivártam, míg elhajtott az autóval. Bármennyire is tudtam, hogy Lorelai feleannyira sem tudja, hogy milyen erős a kapcsolatom Paullal nem gondolhatta komolyan, hogy tényleg ágyban maradok, miközben Paul lent van. Jó, persze nénikém semmit sem tudott a mostanában körülöttem forgó dolgokról és ez így volt jól.
Először minden mozdulat nehézkesnek és fájdalmasnak tűnt, mintha súlyzókat emelgettem volna tagjaim helyett, de mire eltotyogtam a folyosó feléig egyre könnyebben sikerült leérnem a lépcsőn. Mintha berozsdásodtam volna, most próbáltam magam újra olajozni.
Ahogyan nénikém mondta farkasom a kanapén összegörnyedve szuszogott, bár gondterhelt vonásai egyáltalán nem arról árulkodtak, hogy jól aludna. Önző mód, de kicsit örültem neki, így legalább nem volt bűntudatom, hogy felébresztettem, miközben leültem a dohányzó asztal szélére és térdemen megtámaszkodtam ép karommal. Vajon mi történhetett a másikkal? Bármennyire is emlékeztem a dolgok java részére a karom eltörése homály volt előttem, ahogy még sok minden más is. Reméltem, hogy Paul majd tud nekem választ adni.
- Hm? – pislogott egyből, majd kissé összeszorítva szemeit egyből kipattantak, mikor felfogta, hogy előtte ülök. Ajkaimra erőltettem egy fáradt mosolyt, miközben figyeltem, ahogyan felül és minden porcikámat végig méri.
- Grace – ejtette ki a nevem olyan lágysággal és aggodalommal, amitől jólesően megborzongtam. – Miért keltél fel? Pihenned kellene! – kezdett bele egyből.
- Jól vagyok! – nyugtattam meg. – Csak tudni akartam, hogy veled is minden rendben – vallottam még be, mire ajka széle megrándult, de szemei továbbra is szomorúan kémlelték minden vonásom.
- Mi történt? Nem mindenre emlékszem... – magyaráztam, de ő csak ellenkezően megrázta a fejét és felállt.
- Addig nem mondok semmit, amíg ágyba nem kerülsz – mondta, de mielőtt még válaszolhattam volna könnyedén a karjaiba kapott és óvón vigyázva minden porcikámra elindult velem az emeletre.
- Paul, erre igazán semmi szükség, jól vagyok – makacskodtam, noha tagadni sem bírtam volna, hogy mennyivel jobb volt visszakerülni az ágyba, miközben Paul is óvatosan ép oldalamra feküdt és még vigyázóbban a mellkasára vont. Tényleg kezdtem úgy érezni magam, mint egy porcelánbaba, amit akár a szél leggyengébb erejétől is összeroppanhat.
- Amíg mi csatáztunk az a vérszopó ugyebár elrabolt téged... csak másnap vettük észre, mikor mind összegyűltünk Saméknél, mert...szóval...nem minden úgy sikerült, ahogyan terveztük – hangja akadozó volt és felettébb szomorú.
- Mi történt? – húztam össze a szemöldököm, mikor minden erőm összeszedve könyökömmel megtámasztottam magam, hogy felnézhessek fáradt, nyúzott arcára. Borzalmas volt így látni őt, mint aki évek óta nem pihente ki magát.
- Jaredet elkapta egy vámpír – mormolta végül, mire a levegő akaratlanul is bent maradt a tüdőmben. Szívből reméltem, hogy ez csak egy álom.
- Hogy érted? – kérdeztem abban reménykedve, hogy némi bordatörést vagy más egyéb törést kapok válaszul.
- Jared meghalt – Paul hangja összeolvadt az én megdöbbent hallgatásommal, miközben reakcióim figyelte. Sötét szemeiben rengeteg bánat vegyült fivére elvesztése miatt, nem túlzok, ha azt mondom, hogy talán pár könnyet is láttam megcsillanni szemeiben.
- Annyira sajnálom – motyogtam végül, miközben igyekeztem sérült kezemmel végigsimítani szomorú arcán.
Akaratlanul is felvillant előttem Jared mindig mosolygós arca és jókedvű viccei, amik miatt olykor egy jókora tockos csattant a tarkóján. Eszembe jutott szeretetteljes pillantása valahányszor Kimre nézett.
- Hogy van Kim? – kérdeztem egyből.
- Nagyon rosszul – motyogta. – Elzárkózott tőlünk, most a bátyja haza jött és igyekszik életet lehelni a lányba, de Kim képtelen megbirkózni egyedül Jared elvesztésével, ráadásul azzal is, hogy terhes – magyarázta. Láttam feldúlt ábrázatán, hogy azon kattog az agya miként is segíthetnénk Kimen, de mindketten tudtuk, hogy lényegében Kimre hárul ama feladat, hogy túllépjen ezen. Neki kell megbirkóznia ezzel, bár fogalmam sem volt róla, hogy hogyan lesz ehhez ennyi ereje. Még belegondolni is borzasztó volt, hogy elveszthettem volna Pault. Biztosan nem élném túl, ha valami baja esne.
- Terhes? – képedtem el, mikor tudatosult benne, hogy farkasom mit is mondott. Persze eszembe sem volt megkérdezni, hogy meg-e tartja. Kilencvenkilenc százalékig biztos voltam benne, hogy megtartja a babát. Én is ezt tettem volna, hiszen az az apró lény volt az egyetlen dolog, ami Jared után maradt. Bíztam benne, hogy a baba majd képes lesz és kimenti a gyászból.
- Mi is az utolsó pillanatban tudtuk meg Jared gondolatain keresztül – folytatta Paul. – Láttuk rajta, hogy izgatott, de nem tudtuk miért, direkt nem gondolt rá, aztán csak megtörténtek a dolgok és mindannyiunkat megkért, hogy vigyázzunk Kimre és a babára... Persze kérnie sem kellett volna, mindannyian szeretjük Kimet, ráadásul a bevésődöttek ugyanannyira a falkához tartoznak, mint mi magunk, farkasok... Alap, hogy figyelünk rá, főleg ilyen helyzetben – magyarázta. Mintha csak Jaredet próbálta volna biztosítani afelől, hogy lenyomata továbbra is hatalmas biztonságban lesz.
Óvatosan végig simítottam arcán, mire engedelmesen simult érintésemhez.
- Persze, hogy Kim mellett állunk – mondtam. – Hatalmas szüksége lesz most rátok és biztos vagyok benne, hogy a kisgyerek jobb nagybácsikat nem is kaphatna – mosolyodtam el halványan. Ugyan a farkasok nem voltak vér szerint testvérek, de mivel mindannyian testvérként szerették a másikat, ezért kérdéses sem volt, hogy a farkasok milyen szerepet töltenek majd be a kisgyerek életében.
- Szerinted megtartja? – kérdezte kissé összevont szemöldökkel.
- Valószínű – bólintottam. – Én is megtartanám, de szerintem bármelyik lenyomat – magyaráztam.
- De csak tizenhat vagy – mormolta ellenkezően.
- És terhes sem vagyok, ráadásul szerencsére te is épségben vagy, szóval erről eleve hülyeség beszélni – magyaráztam. – Különben is, a kor csak egy szám! Igenis képes lennék egy gyereket felnevelni, ha nem lenne más választásom! Főleg, ha az a baba tőled lenne! – Mikor végre gondolkodtam is és nem csak beszéltem ész nélkül éreztem, ahogy az arcom vörös pírba borul hirtelen jött vallomásomra visszagondolva.
- Szeretlek – mondta végül, miközben óvatosan végig simított kipirult arcomon. – Annyira aggódtam érted – suttogta alig halhatóan. Fájdalomtól megvonagló arcán láttam, ahogy újra lejátszódik benne az egész, s abban a pár pillanatban bármit megtettem volna, hogy ne gondoljon ezekre, noha kíváncsi voltam, hiszen még nem mondott el mindent.
- Mi történt? – kérdeztem.
- Mikor Saméknél voltam és nem vetted fel a telefont eszembe jutott, hogy Damien sehol sem volt... Azt hittem valaki más már végzett vele, aztán jött Jared és teljesen kiment az egész a fejemből... Mikor tudatosult bennem, hogy nem vagy otthon, ráadásul a vérszopó szaga elég élénken bűzlött még a ház körül Edward és Alice ott maradtak, hogy beszéljenek majd a nénikéddel. Nem tudom mit mondtak neki, de nagyon jól kimagyaráztak mindent. Hiába, az apró vámpírlánynak jó beszélőkéje van... Amíg ők ott maradtak mi a szagotok irányába igyekeztünk. Nem tudom mi volt a célja a vérszívónak, mert hihetetlen könnyen rátok akadtunk, de aztán semmi sem úgy sikerült, ahogyan vártuk. Mikor ki jött a házból az egész környéket a te sikításod töltötte be, ami teljese elterelte a figyelmem. A vérszívóval végül Embry és Jacob végzett, amíg én és Carlisle bementünk hozzád. Ahogy kiderült az a pióca megharapott, azt hittem átfogsz változni, egyszerűen borzasztó volt az a tehetetlenség, amiért nem tudtam mit csinálni érted... Végül Carlisle mondta, hogy fogjalak le, mert képtelen voltál nyugton maradni, miközben ő ki akarta szívni a mérget... Akkor tört el a kezed, annyira sajnálom. Jobban kellett volna figyelnem rád! – magyarázta.
- Semmi sem a te hibád – mondtam teljesen komolyan, miközben egyik kezemmel óvatosan megtapogattam a nyakam. Éreztem érintésem alatt a két kis lyukat, ráadásul a bőröm ott sokkal hidegebb volt. Még a hideg is kirázott annak emlékére.
- Azt hittem átváltozol – suttogta. Hangja csöpögött a fájdalomtól, mire kezem ismét visszatért az arcához. Leakartam simítani vonásairól a fájdalmat, de a gyötrődést nem tudtam letörölni róla.
- Mi történt volna, ha átváltozom? – kérdeztem hirtelen.
- Nem tudom – motyogta végül teljesen őszintén, hiszen mindketten tudtuk, hogy a bevésődés nem biztos, hogy minden fajtán átível. Kételkedtem benne, hogy megmaradt volna akkor köztünk ez a kapocs. – De nem is érdekel, itt vagy, ember vagy, a szerelmem vagy – mosolyogta, mire viszonoztam gesztusát és kedveskedve apró csókot hintettem ajkaira. – Persze jobban is vigyázhattam volna rád – húzta el a száját, mire megrovón megráztam a fejem.
- Ne butáskodj! Egy embert sem tudnék mondani, aki ennyire figyelt volna rám, mint te! És tulajdonképpen még szerencsés vagyok, csak egy kéztörés, ami ugyan egyelőre megnehezíti az öltözködést, de ennél sokkal nagyobb bajom is eshetett volna – igyekeztem rávilágítani arra, hogy milyen szerencsés is vagyok és ne legyen ennyire pesszimista. Túl elfogult volt velem kapcsolatban, ami ugyan hízelgett, de egyáltalán nem tetszett, ha arról volt szó, hogy önmagát marcangolja.
- Majd mindenben segítek – csillant fel kajánul a szeme, mire csak felnevettem és újra megcsókoltam.
- Majd meg kell köszönnöm Cullenéknek, főleg Carlislenak – motyogtam inkább csak magamnak. – És Kimnek is hatalmas szüksége lesz majd segítségre – tettem még hozzá.
- Mindent megoldunk, cica, de egyelőre arra használd fel minden erőt, hogy meggyógyulj – mondta, miközben óvatosan mellkasára fektetett és simogatni kezdte a hátam.
Hosszú percekig hallgattam egyenletes szívverését és elmélyülő lélegzetvételeit, miközben ő szépen rátért az álmok világára, de karjainak ölelése egy percre sem gyengült. Pont olyan óvó védelemmel ölelt körbe, mint mindig.
Amennyire feltudtam nézni fellestem nyugodttá vált arcvonásaira, ami engem is ellazított, s lassan újra álomba ringatott.

22. Mit akarsz te tőlem?!

Hellóka!

Nem árulok el nagy titkot; közeledünk a történet végéhez.:) Ha ma összejön öt komment holnap hozom a következő fejezetet és az epilógust.:)

Xoxo.Bri.

22. Mit akarsz te tőlem?!

"Az én szerelmem nem tudott meghalni. De élni sem."

Pihegve feküdtem ziláló mellkasán, miközben ő szórakozottan simogatta a hátam, s olykor apró puszikat nyomott a homlokomra. Pillanatokig csak hallgattam szívének lassan rendeződő szívdobogását és lélegzetvételét, miközben ő szokásához híven szorosan ölelt magához.
- Holnap vigyázz magadra – kértem halkan. Nem voltam biztos benne, hogy meg is hallotta rekedt szavaim, de mikor ujjai pár pillanatra megálltak és a lélegzet is tüdejében rekedt biztossá vált, hogy nem csak a falhoz beszéltem. Szavaim nem tűntek el az éjszaka csendjében, hanem végre valóban célba értek, mert óvatosan leemelve mellkasáról a párnára fektetett, miközben könnyedén fölém magasodott.
- Figyelj – kezdett bele, miközben szabad kezével az arcomon simított végig újra és újra. Jóképű vonásai most komolyak voltak. Egy pillanatra sem eresztette el a tekintetem, s én teljesen a bűvkörébe kerültem. Csak hallgattam mély baritonját, mint kisgyerek az esti mesét lefekvés előtt.
Azokban a percekben éreztem csak igazán, hogy letelt az egy hét. Holnap harcolni mennek, s én egyáltalán nem éreztem biztonságban farkasom irháját. Szívből reméltem, hogy ott nem fogja ennyire félvárról venni a dolgokat, noha most teljesen komolyan beszélt, ami egy kicsit megnyugtatott.
- Ne aggódj fölöslegesen, mert visszajövök, érted? Nincs az a földi erő, ami visszatarthat ettől, amíg az a vérszopó – utalt Damienre – életben van és félsz tőle – Zavartan lesunytam a szemem, elvégre könnyedén rájött, hogy miért vagyok annyira zilált, mikor ma találkoztunk félúton.
- Szeretlek – motyogtam végül, mire halványan elmosolyodott és ajkaimhoz hajolva apró csókot hintett ajkaimra.
- Én is szeretlek téged – mosolyogta, majd újra karjaiba emelve mindkettőnket elnyomott az álom.
A reggel, ahogyan valószínű minden lenyomatot egyedül ért. Paul már sehol sem volt. Csak egy cetli fogadott, hogy ma még gyakorolnak kicsit és egyeztetniük kell Cullenékkel is. Na meg persze az is ott díszelgett macskakaparós írásával, hogy szeret és ne csináljak semmi hülyeséget, amíg távol van. Igazából azt sem tudtam, hogy mit kellene tennem, amíg távol van. Előre tudtam, hogy nincs az a tévé műsor vagy házi feladat, ami letudja kötni a gondolataim. Hihetetlen késztetést éreztem, hogy percenként az órára pillantsak, miközben jobb elfoglaltság híján összedobtam némi milánóit tudván, hogyha valahára hazaér farkasom biztosan éhes lesz. Ezt legalább el lehet raktározni a hűtőben anélkül, hogy megromlana.
Azt hittem ezzel eltudok pepecselni legalább egy fél napig, de tévedtem. Mikor az órára pillantottam dél múlt pár perccel, s jobbnak láttam inkább haza menni. Paul nélkül ez a ház egyáltalán nem tűnt olyan otthonosnak és biztonságosnak, mint ahogy legelőször láttam. Paul nélkül hirtelen semmi sem tűnt jó ötletnek. Inkább igyekeztem mellőzni vészjósló gondolataim és a legközelebbi busszal inkább visszamentem Forksba.
Mire haza értem Lorelai aludt, így igyekeztem nem túl nagy zajt csapva lezuhanyozni, majd inkább letelepedtem a tévé elé a kanapéra, hogy beletemetkezzek egy cseppet sem érdekfeszítő szappanoperába, ahol negyedóránként csattant egy pofon valaki arcán, miközben a szerelmes, ömlengő vallomások is egymást követték. Ilyenkor örültem, hogy Paulból hiányzik ez a fajta eltúlzott romantika. Úgy szerettem őt, ahogyan van. Valamiért többre értékeltem arcpirító megjegyzéseit, mintha minden órában prózákat mondana, de az nem is ő lett volna. Nem is illett volna pimasz mosolyához és kaján pillantásaihoz, melyek emlékére jóleső bizsergés futott át a gerincemen. Nem akartam elveszíteni őt, nem akartam, hogy bármi baja legyen, mint ahogyan a többi farkast is féltettem. Mindannyiuk aranyos volt és tényleg egy családként működtek, amiért olykor elkapott az irigység, de az utóbbi egy hétben annyit rángatott Paul Lapushra és a falkájához, hogy néha már én is úgy éreztem, közéjük tartozom.
- Menj fel, elfekszed a nyakad – rázogatott meg finoman nénikém, mire kábán pislogva párat pillantottam a tévé alatt lévő digitális órán. Fél hét. – Vagy nem vagy éhes? – kérdezte, mire hümmögve megráztam a fejem.
- Ma is estére mész? – kérdeztem összevont szemöldökkel. Bármennyire is jött kapóra, hogy mostanában inkább éjjelre ment dolgozni, mégis kezdtem aggódni érte. Túl sokat dolgozik.
- Nem – rázta meg a fejét egy tincset visszaigazítva a füle mögé. – Mikor jöttél haza? – kérdezte.
- Nem tudom – ráztam meg a fejem, noha tisztában voltam vele, hogy fél kettő körül járhatott az idő, mire átléptem a ház küszöbét. Persze, hogy tudtam hányóra. Szerintem egész életemben nem néztem annyit az órát, mint ma, de nem voltam biztos benne, hogy tanácsos-e nénikémnek ilyen „késői” időpontot mondani.
- Menj fel aludni, fáradtnak tűnsz – mondta végül, mire engedelmesen bólintva el is köszöntem tőle és felvonultam a szobámban. Úgy voltam vele, hogyha alszok akkor az idő talán gyorsabban telik.
Ahogy beléptem az apró szobába az esti hideg levegő egyből megcsapta kómás arcom, s se perc alatt kiűzte belőle a megmaradt álmosságot. Tisztán emlékeztem rá, hogy az ablakot tegnap becsuktam és nénikém sem szokott csak úgy bejönni a szobámba.
Pár pillanatra megtántorodtam, megfordult a fejemben, hogy inkább visszamegyek a nappaliba, de aztán mély levegőt véve becsuktam magam után az ajtót, hogy ne csináljak huzatot és bizonytalan léptekkel az ablakhoz sétáltam.
A kinti sötétség mindent beborított, pár lámpa világított be homályosan a kertre az utcáról, de a hatalmas erdő továbbra is ijesztően terebélyesedett nem is olyan messze. Elgondolkodtam, hogy vajon merre lehetnek, hogy mi történhetett, amíg én itthon loptam a napot, de nem tűnődhettem ezen sokat. Az ablakom alatt felszűrődő halk nesz egyből magára vonta a figyelmem, miközben hunyorogva igyekeztem hozzá szokni a sötéthez.
-Van ott valaki? – kérdeztem bizonytalanul, nem voltam benne teljesen biztos, hogy akarok választ hallani.
Ajkaim épp sikításra nyíltak volna, mikor egy tisztán látható alak teste könnyedén elmosódott, majd hihetetlen közel került, ahogy felugrott az ablakom párkányára. Éreztem, ahogy a vér kisiklik az arcomból, miközben igyekeztem minél előbb elhátrálni, de a hideg ujjak vasbilincsként kulcsolódtak a csuklómra, míg másik kezével a számra tapadt.
Egy erős rántással kihúzta alólam a talajt, s az egész szobát, miközben bennem annyira élt a menekülés ösztöne, hogy egy óvatlan mozdulattal elvesztettem véglegesen az egyensúlyom, s egyenesen jéghideg karjaiba hullottam.
- Csak beszélgessük, Grace, kérlek – suttogta halkan a fülembe, mire még a vér is megfagyott az ereimben. – Elengedlek majd, csak beszélgessünk – hangja olyannyira könyörgő volt és kétségbeesett, hogy pár pillanatra meg is sajnáltam, amit egyből kihasznált, mert egy utolsó mozdulattal kirántott az ablakból és úgy suhant be az erdőbe karjai közt velem, mintha nem lennék nehezebb, mint egy tollpihe.
Csak néhány másodpercig futott át agyamon a remény, hogy tényleg csak beszélgetni akar, majd elengedni, mikor eszembe jutott, hogy Gracenek hívott, de ahogy jött el is múlt az érzés. Vöröslő, fanatikus pillantásától rá kellett döbbennem, hogy közel sem vagyok olyan helyzetben, hogy elengedjen.
Karjaim akaratlanul fontam nyaka köré, mikor beérkeztünk a fák takarásába, s én ijesztőbbnek találtam ama lehetőséget, hogy elejt vagy neki megyünk egy fának, bár ez képtelenség lett volna. Olyan érzésem volt, mintha repülnénk, a lába talán nem is érintette a talajt, szerintem akár csukott szemmel is képes lett volna szlalomozni a fák között.
- Tegyél le! – könyörögtem neki. A menetszéltől még a könnyeim is kijöttek, bár azt a lehetőséget sem vetettem volna el, hogy a félelemtől szöktek ki a helyükről. – Kérlek, Damien! – folytattam, de mintha meg sem hallott volna. Csak szorosan tartott a karjaiban, miközben halhatatlan szellemként suhant a fák rejtekében.
Gondolataim vadul cikáztak menekülési útvonalat keresve, de annyira kétségbeejtően nem volt semmi lehetőségem, hogy az már a torkom fojtogatta, pedig nem akartam sírni. Nem akartam neki kimutatni, hogy mennyire félek tőle, miközben azt sem tudtam merre vagy hova akar egyáltalán vinni. Mit akar velem csinálni? Tényleg nem fog haza vinni? Paul megtalál?
- Hova viszel? – kérdeztem újra próbálkozva, mire ajkai pár pillanatra résnyire nyíltak, majd újra becsukódtak, s lassítani kezdett, míg végül léptei sétálássá csillapultak, ahogy elérkeztünk egy apró faházhoz.
Az épület rozogán ácsorgott a hatalmas fenyvesek között, s nem úgy tűnt, hogy a legközelebbi vihart kibírja, noha már itt állhatott pár évtizede. Teljesen üresen és elhanyagolva.
- Mit akarsz te tőlem? – kérdeztem értetlenül, nem kevés gyűlölettel a hangomban, mikor végre lerakott a két lábamra, de ujjait szorosan a csuklóm köré fonta. Esélyem sem lett volna elmenekülni. Ha mégis sikerült volna kicsúsznom markából se perc alatt utolért volna, és nem akartam tudni, hogy menekülésemmel mennyire dühítettem volna fel az amúgy is labilis vámpírt.