7. Összeillünk

Hellóka!

Gondoltam hozom az első fejezetet, s szólok, hogy olykor lehet késni fogok pár fejezettel, ugyanis muszáj belehúznom a tanulásba. Hihetetlen mennyire ramatyul állok egyes tantárgyakból, remélem a ti bizonyítványotokban minden rendben lesz. :) Nekem most ezen egy tetoválás múlik, szóval szurkoljatok, hogy ne bukjak meg semmiből (yn) <3 Addig is jó olvasást és türelmet Grace és Paul érzelmeinek kibontakozásáig. ;)

Xoxo.Bri.

7. Összeillünk


"Rég éreztem ilyet. Jóformán nem is ismerem, de olyan érzésekkel tudja megdobogtatni a szívem, mintha évek óta mindent tudna rólam."

Tekintetem akaratlanul is elkalandozott férfias, enyhén borostás arcán és vékony vágású szemein olyan nyomok után kutatva, hogy csak a bolondját járatja velem, de megszokhattam volna, hogy Paul sosem hazudik ilyen komoly dolgokban. Nem is értettem miért kételkedtem szavaiban, hiszen arcán tisztán letudtam olvasni mennyire komolyan gondolja minden elhangzott mondatát és mennyire feszülten várta a reakcióm, ami egyre inkább késlekedett. Nem tudtam, hogy miként tudnék reagálni, mi lenne erre a megfelelő reakció?
- Grace...? – szólalt meg végül, mikor percek múltán sem tudtam megszólalni. Csak bámultam jóképű arcára és egyszerűen nem akartam elhinni, hogy a sors tényleg lehet ilyen kegyes hozzám.
- Hm? – ráztam meg a fejem, mintha a sokkból akarnék vissza térni a valóvilágba, ahol Paul várt valami életjelet tőlem még mindig. – Izé... – Csak ennyit tudtam kinyögni, egyszerűen semmi értelmes szó nem jött a torkomra, hiszen nem tudtam mi erre a megfelelő válasz. Mit lehet erre ilyenkor reagálni?! Még mindig nem tudtam.
- Képzelem, hogy most mit gondolhatsz, hogy a sors nyakadba akasztott egy idegbeteg farkast, de én tényleg dolgozom ezen, nem vagyok ilyen, nem akarom, hogy ilyennek láss! – bizonygatta, mikor félreértette hallgatásom és egyből a legrosszabbra gondolt.
- Jaj, Paul, dehogyis! – ellenkeztem azonnal, mikor megtaláltam a hangom, hogy elüldözzem hamis hiedelmeit. – Semmi ilyen nem jutott az eszembe! Persze, bevallom, hogy megijedtem az előbbiek miatt, de az nem jelenti azt, hogy most már csak ilyen dühös, vicsorgó farkasként tudok rád nézni... – magyaráztam.
- De megijedtél – Tehetetlenül fújtattam egyet, miközben beletúrtam a hajamba, hogy hátra sodorjam pár kósza tincsem, amit időközben arcomba fújt a szél. Gondolhattam volna, hogy ezen fog leakadni.
- Nem szoktam még meg, hogy lássam, ahogy kibújik belőled a farkas, és akkor sem kimondottan tőled ijedtem meg, hanem egyszerűen nem értettem, hogy mi dühíthetett fel ennyire... – magyarázkodtam, bár láttam rajta, hogy teljesen fölöslegesen, nem hitt, nekem, de nem hozta fel többet ezt a témát. Volt épp elég dolog, amit meg kellett beszélnünk.
- De a bevésődésre még mindig nem reagáltál... – mormolta visszatérve az eredeti témára, mire ismét elakadtak a szavaim. Össze kellett szednem a gondolataim pár pillanatra.
- Mert nem tudom, hogy mit kellene ehhez szólnom... – feleltem végül inkább a földet fixírozva, csak akkor tűnt fel, hogy egy ideje már egymással szemben ácsorgunk és nem mozdultunk egy tapodtat sem. – Mit kell tennem? Vagy ez, most...hogy működik? – éreztem ahogy elvörösödök tudatlanságom miatt, mikor nem bírtam tovább és rá kérdeztem a dolgokra. Valamiért túl hihetetlen volt számomra, hogy Isten vagy akárki is uralja a világot kiválaszt pár lányt és megadja nekik azt a farkast, aki mértéktelenül, tagadhatatlanul szeretni fogja az élete végéig.
- Csak bízz bennem – mondta végül, bár láttam rajta, hogy még mást is hozzá tett volna, de inkább hallgatott. – Igazság szerint semmit, egyszerűen ne sodord magad veszélybe és hagyd, hogy melletted legyek.
- Eddig is ezt csináltam, nem? – értetlenkedtem, mire végre elmosolyodott és bólintott.
- De – vigyorogta szinte már hálásan.
- De én ezt nem értem – mormoltam még mindig, – Nektek ebbe mi a jó?! – néztem fel újra megkönnyebbült arcára, ami most pár árnyalatnyival újra komolyabb lett, ahogy beszélni kezdett.
- Egy farkassal nem történhet annál jobb dolog, minthogy bevésődik, megtalálja a lelke másik felét és egyéb romantikus regényekbe való dolgok.. – próbált könnyedén beszélni, mintha talán kissé nyálasnak találta volna ezt a dolgot, de láttam rajta, hogy igenis minden szavában hisz, csak valószínű az én reakcióimtól félt. Elvégre a mi kapcsolatunkba, hogyan kerülnének szerelmes regények és romantika?! Csak barátok vagyunk.
- Szóval akkor ez a bevésődés nem véletlenül történik meg? – kérdeztem, mintha meg sem hallottam volna azokat a szavakat, amik inkább a szerelemre emlékeztettek. Nem tudtam velük mit kezdeni az elvörösödésen kívül, s most nem akartam pipaccsá válni.
- Persze, hogy nem, minden farkas végül abba a lányba vésődik, aki hozzá illik, aki minden ben kiegészíti – magyarázta. A feszültsége már sehol sem volt, jelen helyzetben tökéletesen szórakozott zavaromon, ami olykor akaratlanul is teljesen észrevehető volt arcvonásaimon.
- Akkor biztos vagy te benne, hogy belém vésődtél? – kérdeztem összevont szemöldökkel. Szavait hallva még képtelenebbnek tűnt, hogy Paulnak én lennék a lenyomata, hiszen egyáltalán nem illettem hozzá.
- Most miért mondod ezt?! – értetlenkedett pár pillanatra, majd tökéletes magabiztossággal újra megszólalt; – Szerintem tökéletesen hozzám illesz, ahogy én is hozzád – Szavai egyre nyíltabbá váltak, kezdett vissza térni az eredeti Paul, aki nem sokat köntörfalazott gondolatai és kimondott szavai között, melyekkel gyakran zavarba hozott.
- Aha, hát persze... – hagytam annyiban, úgy éreztem, ha tovább feszegetjük ezt a témát annyira elvörösödök, hogy már kilométerekről észrevesznek.
- Nem hiszel nekem – mosolyogta mindent tudóan.
- Hanyagoljuk ezt, jó?! Megint eltértünk a tárgytól! – kerültem ki szavait, mire újra elmosolyodott. Teljesen tisztában volt vele, hogy zavarba ejt ez a dolog és ő ezt ki is élvezte. Mindig ki élvezte.
- Te hoztad fel – ellenkezett ártatlanul.
- Én csak megkérdeztem, elég lett volna egy rövid, tömör válasz – vágtam vissza.
- De miért baj, ha tovább feszegetem a témát és elmondom az igazat? – Tudta jól a választ, de természetesen nem hagyhatta ki. Legszívesebben a föld alá süllyedtem volna, ahogy minden szót fogóval akart kiszedni belőlem, miközben a vér úgy áramlott az ereimben akár az éppen lefolyó láva. Égtem ott, ahol rám nézett, márpedig egy percre se vette le rólam a tekintetét.
- Mert... nem szoktam meg, hogy egy barátomtól olyan szinten zavarba jövök, hogy már egy paradicsom színéhez vagyok hasonlatos – nyögtem ki végül. Tekintetében valami furcsa fény csillant, nem tudtam volna hova tenni, s ajkain lévő mosoly egyszerre lett savanyú és csalódott. Biztos voltam benne, hogy valami rosszat mondtam, de ő nem említette meg, csak bólintott és megígérte, hogy próbálja magát vissza fogni.
- Szóval akkor nem változik köztünk semmi? Nem tartasz holmi nevelhetetlen vérfarkasnak, akinek nem lehet a közelébe menni, mert leharapja a fejed, ha egy rossz szót szólsz? – kérdezte végül.
- Sose láttalak ennek és nem is foglak. Nem tudom, hogy csak a bevésődés beszél belőlem vagy más is, de nem tudnál olyat tenni, hogy ennek lássalak – feleltem őszintén, mire arc vonásai furcsán ellágyultak, ahogy mozdulatlanul nézett le rám, hogy mire észbe kaptam magam körül éreztem forró karjait, ahogy szorosan magához ölelt.
- Köszönöm – mormolta a nyakamba, mire halkan felnevettem és viszonoztam ölelését. Úgy éreztem, hogy eltudnék tűnni karjai között, mégis olyan biztonságban éreztem magam, mint talán még soha.
Éreztem a belőle áradó hőt, azt a tagadhatatlan szeretetet, ami felém áradt, miközben beszívtam a tengersós illatát és az ő narancsos, mentolos illatát, ami kényelmesen megpihent az orromban és majdhogynem teljesen elkábított.
- Annyival könnyebb, hogy tudod – mormolta, mikor eltávolodott és magával húzott tovább sétálni.
- Most már legalább tudod, hogy minden elmondhatsz, elvégre akkor gondolom nem hiába vagyok a bevésődésed, biztosan megértem bármi is legyen – mosolyogtam, egyszerűen nem tudtam nem viszonozni azt a fellegekben járó mosolyt és pillantást, amivel ő ölelt körbe. Úgy éreztem, ha lehetne már rég megfulladtam volna abban a szeretetben, amit ő adott, pedig csak pár napja ismertük egymást. De úgy éreztem mintha az órák évek lennének, melyek olyan könnyen futottak el mellettünk, hogy észre sem vettük.
Teljesen magától értetődően fogta ujjaival körbe a kezem, bőre melege minden porcikámat átjárta, egyáltalán nem fáztam a közelében, miközben egy centivel se hagyta, hogy eltávolodjak tőle. Biztos voltam benne, hogy aki lát minket az egy párt lát, míg az én nézetemben kezdtek összemosódni a körvonalak. Paul teljesen összezavart.
- És amúgy most összevesztél Jacobbal? Vagy most mi van? – kérdeztem végül, mikor már percek óta sétáltunk egymás mellett teljesen néma csendben.
- Dehogyis, csak kicsit összekaptunk... ez nálunk nem jelent semmit – legyintett szabad kezével könnyedén, úgy tűnt ma már semmi sem ronthatná el a kedvét, aminek örültem. Jó volt ilyen gondtalannak látni őt.
- De attól még nem bírod azt a Bellát... – tippeltem.
- Nem érdekel, Jacob előbb-utóbb rá jön, hogy igazunk van – vont vállat.
- Szóval a csaj Jacob előtt egy vámpírral kavart? – kérdeztem, mintha valami ilyesmit említett volna beszélgetésünk legelején...
- Edward Cullennel – bólintott. – Cullenék afféle vegetáriánus vámpír család, csak állati véren élnek, még hosszú évtizedekkel ezelőtt a dédapáink egyességet kötöttek velük, hogyha nem ölnek és nem harapnak meg embert, na meg nem lépnek át a területünkre nem támadjuk meg őket. De aztán eltűntek... a csaj itt maradt nagy szerelmi bánatában és azóta csak annyit ért el, hogy Jacob is szenved – Egyáltalán nem rajongott a lányért, ez tisztán érezhető volt a hangjában, sem a vámpír családért.
- És mérges lettél, mert Jacob elmondta Bellának a titkotokat, miközben Bella nem is a fiú bevésődése? – kérdezősködtem tovább. Csakhogy minden tiszta legyen.
- Pontosan – bólintott. – Persze, aztán kiderült, hogy Bella kitalálta a falkánk titkát, de akkor is... Jacob sem kivétel, nem találhat folyton kiskapukat, mert neki az kényelmes, ha közben a falkát sodorja veszélybe.
- Miért jelentene ez rátok veszélyt? A vámpírok titkát is megtartotta, nem?
- De a csaj vámpírokkal haverkodott! Mi van, ha aztán elmondja a mi titkainkat a vérszívóknak, mert azok véletlenül vissza jöttek és Bella gondolom egyből vissza rohanna Edwardhoz...
- És még azt hittem, hogy az én életem vált bonyolulttá – húztam el a szám, mire csak felnevetett egy apró fejingatás közepette.
- Azért te se unatkozhatsz – mondta, mire rajtam volt helyeslő bólogatás sora. Valóban nem unatkoztam.