2012. április 8., vasárnap

1. Üvegház

Hellóka!
Gyorsan jövök az új fejezettel, vagyis inkább a nyuszi?! ;P Először is mindenkinek kellemes húsvéti ünnepeket kívánok, meg persze jó olvasást.! :)
Örülnék némi kommentnek. :$ :D
Xoxo.Bri.
1. Üvegház

Az élet különös. Soha nem lehet
tudni, kire milyen sors vár, hogy
egy átlagos nap végén mi
következik be.
Párizsról mindenkinek a szerelem jut eszébe, a divatáruházak és a fények, melyek évről évre vissza csalogatták a turistákat, s az ott élőket sem hagyták nyugodni. Én személy szerint imádtam ott élni, sétálni az utcákon, a parkokban figyelni az embereket, hallgatni a város zaját és csak gondolataimba merülve élvezni a szabad levegőt. Ez volt Párizs, az én Párizsom!
Forksról viszont semmi ilyen nem jutott eszembe, ha egyetlen szót mondhatnék csak rá akkor az biztosan az üvegház lenne. Egy hatalmas, szürke felhőkkel beborított üvegház, párás, eső illatú levegővel, hatalmasra nőtt, várfalként emelkedő erdőkkel és rengeteg mohával. Még a fák törzsén is az volt, az egész zöld volt és komor, az eső hol esett, hol nem. Szinte percenként változott, s a téli hideg egyre jobban hatolt át a vékony kabáton, amit magamra vettem még a repülőtéren.
A taxi rádiójából halkan szólt a zene, amit majdhogynem teljesen elnyomott az öreg tragacs motorja, s a saras út latyakos hangja. A kocsiban bagószag terjengett, ami nem nagyon zavarta a sofőrt tekintve, hogy Forks felé legalább egy dobozzal elszívott, de legalább az ablakot lehúzta. Még a hideg levegő is jobb volt, mint az a tömény cigi szag, ami körbe vette a negyvenes éveiben járó, őszülő, pocakos férfit.
- Köszönöm – mormoltam kifizetve a fuvart, mikor végre megállt egy apró családi ház előtt. A tornácon kissé elhanyagolt virágok pihentek, az ablakok függönyét lágyan hintáztatta az olykor feltámadó szél, s ha az ember nagyon figyelt még hallani vélte az eső cseppek ritmustalan kopogását a faléceken.
A tornác lépcsőjéig köves, saras ösvény vezetett, ahova aztán felérkezve bekopogtam az ajtón és igyekeztem lenyelni idegességem. A gyomrom görcsben volt már napok óta, gondolataim folyton azon jártak, hogy megállom-e a helyem itt, hogy Lorelai nénikém mennyit változhatott a négy év alatt, hiszen tizenegy éves korom óta semmit nem hallottam róla. Vagyis csak alig-alig.
- Megyek! – hallottam boldog hangját, s az ajtó alig pár pillanat múlva ki is nyílt mögötte egy alacsony, mosolygós nővel. Karamell színű haja csak pár árnyalatnyival volt sötétebb az enyémnél, zöld szemei boldogan csillogtak, mikor észrevett és mielőtt bármit is mondhattam volna már szorosan meg is ölelt, amit bár kissé ügyetlenül, de viszonoztam.
- Jó újra látni, Lorelai – mormoltam. Valóban hiányzott, régen nagyon jó kapcsolatban voltunk, mondhatni ő volt a legjobb barátnőm, de anyám balesete után minden megváltozott a családban.
Édesanyám autóbalesetben halt meg, pontosan négy éve, mikor tizenegy éves voltam. Nem tudott úrrá lenni a csúszós úton és a hatalmas teherautó végzetesnek bizonyult.
Az elkövetkezendő időkben apu magának való lett, néha még engem is elzárt magától, s hosszú hónapokba tellett, hogy vissza hozzam az életbe, ahol aztán még sokkal aggódóbb lett és féltőbb, nehéz volt mellette élnem, de megérte, hiszen imádtam őt.
Nénikém elköltözött ide Forksba, úgy tűnt túl sok emlék pihent meg Párizs utcáin, ahhoz, hogy tovább éljen ott nővére nélkül, s nagyszüleim sem voltak képesek soha többé olyanok lenni, mint régen. Minden megváltozott.
- Mennyit nőttél... – hüledezett elképedve. – Kész nő lettél, pedig nem is olyan rég hagytam ott Párizst...
- Négy év, Lorelai, az mégiscsak négy év – feleltem, mire halványan, bűntudatosan elmosolyodott és bólintott.
- Gyere, megmutatom a szobád – invitált be az apró házba. Az almazöld falakon képek díszelegtek, a konyhából süti illat szállt és az egész olyan világos volt, kizárta Forks komor hidegségét. – Hogy utaztál? Nem vagy fáradt vagy éhes? Eddig milyen Forks? – kérdezte megállás nélkül, egyszerűen mintha nem tudta volna eldönteni, hogy melyik kérdése is fontosabb...
- Jól, kicsit és nem vagyok éhes és eddig eléggé...esős – feleltem sorban, mire halkan felnevetett és benyitott az egyik szobába.
A mályvaszínű falak barátságosan nyújtózkodtak a fehér plafonig, a szekrények még üresen álltak, ahogy a falakon sem díszelgett kép, s az íróasztal is csak arra várt, hogy tele pakoljam. Egyből megtetszett az apró helyiség Lorelai hatalmas megkönnyebbülésére.
- Pakolj ki nyugodtan, én addig lemegyek nehogy oda égjen valami.. – magyarázta mosolyogva, mire bólintottam, s egyedül maradva a szobában megkönnyebbülten dőltem le az ágyra.
A gyomromban lévő görcs most kezdett felolvadni, nénikém talán semmit sem változott, s ez megnyugtatott. Jó volt érezni, hogy nem idegenként kezel, már csak nekem kellett volna felidézni, hogy mégis milyen volt régen... Mikor az emberek a nővéremnek nézték, mikor mindig elrángatott vásárolni és folyton azért panaszkodott anyuéknak, hogyha így folytatom teljesen elfiúsodom, miközben itt az ideje, hogy végre nőiesedjek.... Halványan elmosolyodtam az emlékekre, s azon, hogy ez nélküle is sikerült. Úgy gondoltam, hogy így, tizenöt évesen minden tőlem telhetőt megtettem.
Miután kifújtam a levegőt, s nagyjából lenyugodtam elkezdtem kipakolni, nem hoztam sok cuccot, így a szoba nem nagyon telt meg a dolgaimmal, de sosem voltam az a két-három bőrönddel érkezős lány, amin nénikém később ki is akadt, miután egy óra alatt elrendeztem a dolgaim és lementem hozzá a konyhába.
- Van, ami sosem változik – mosolyogta, mire halkan felnevettem. – És apád hogy van? Anyuék? – kérdezősködött az otthoniakról.
- Mindenki megvan, de ezt te is tudod... – utaltam arra, hogy minden héten hívott minket, néha minden nap. – Puszilnak és üzenik, hogy vigyázz magadra, persze apu azt üzeni, hogy vigyázz rám... – mormoltam szem forgatva, mire csak felnevetett.
- Mást nem is vártam Xaviertől – nevette.
- Én sem – helyeseltem. – Mindenesetre ezt majd még úgyis hallani fogod, ha beszélsz vele... hihetetlen mennyire félt... – panaszoltam, mire megértőn rám mosolygott, s próbálta védelmébe venni apám.
- Félt téged, ez természetes – magyarázta. – Csak te maradtál neki, Grace.
- Tudom, és zavar is, hogy még én is ott hagytam... – Valóban hatalmas bűntudatom volt amiatt, hogy egyedül hagytam Párizsban, elvégre a legtöbb dolgot én intéztem körülöttünk. Főzés, takarítás, bevásárlás... Amilyen figyelmetlen tud lenni képes és a kávéjába cukor helyett sót rak...
- Ne zavarjon, apád felnőtt ember, ideje lesz magát ellátnia – magyarázta magabiztosan. – Tud ő magára vigyázni, csak elszokott tőle, hiszen tudod mennyire fájt neki.. – utalt anyám halálára, mire akaratlanul is lefelé konyuló ajkakkal bólintottam.
- Tudom, de mindegyikünknek fájt – makacskodtam, mire helyeslően bólintott és nem firtatta tovább a témát.
- Négyre be kell mennem a kórházba, hiába, ünnepek ide, ünnepek oda a betegek nem szünetelnek – sóhajtotta gondterhelten. – Elleszel? – kérdezte.
- Persze, nem lesz gond – biztosítottam. – Menj nyugodtan.
Nénikém a kórházban dolgozott ápolónőként, így természetes volt, hogy sok a dolga, s olykor hirtelen kell elmennie, erre számítottam is.
- Vigyázz magadra, bármi van nyugodtan hívj, kaja a hűtőben, érezd otthon magad – magyarázta, miközben kabátja nyakát igazította meg, s göndör fürtjeit hátra csapta. – Szia!
- Szia! – köszöntem el egy sorozat bólogatás után, s csak akkor győződtem meg róla, hogy nem fog vissza fordulni, hogy valamit elfelejtett mondani, mikor hallottam az autó motorjának dorombolását és egyre halkuló zaját.
Ideig-óráig tévéztem, a lakásban járkáltam, ám mikor így sem akart múlni az idő megragadtam a kredencről a kulcsot és felöltözve hátam mögött hagytam a lakást.
A hideg, esős levegő józanítóan hatott csapongó gondolataimra, miközben unott, árérős léptekkel mentem az orrom után remélve, hogy nem most kezd el szakadni az eső.
Ahogy a cipőm egyre gyorsabban és idegesebben tocsogott a sárban az idegeim egyre vékonyabbak lettek, úgy éreztem, hogy a mellettem futó, végtelennek tűnő erdőben valaki figyel rám. Tekintete perzselte a bőröm, ami egyre inkább zavart, menekülni akartam, s mikor vissza fordultam, hogy haza menjek akaratlanul is megálltam. Túl messze volt, s úgy tűnt mintha minden lépésemnél messzebb kerültem volna a biztonságos falaktól.
Az idegen egyre zavartalanabbul mocorgott a páfrányosok mögött, tisztán hallottam gyors lépteit, majd pár pillanat múltán már a hangját is hallhattam, miután kilépett a fák takarásából.
- Cosette? – kérdezte. Éjfekete szemei tágra nyíltak, sápadt, tökéletesnek tűnő arca elnyúlt a döbbenettől és a csodálattól, mely aztán az elkövetkezendő időkben sem akart eltűnni hibátlan arcáról. Bőre sápadt volt, mint a porcelán és tökéletes, pár pillanatra én is megdöbbentem, hogy lehet valaki ennyire tökéletes, de aztán zavarom újra vissza tért, mikor Cosettként emlegetett.
- Összekeversz valakivel – próbáltam meg hárítani, nem lehetett több huszonötnél, szóval nem magázódtam, bár úgy tűnt, hogy teljesen hidegen hagyja, hogy miképp szólítom meg.
- Dehogy keverlek! Éjt nappallá téve téged kereslek, édesem, hogyan keverhetnélek össze holmi jött-menttel? – kérdezte hitetlenkedve, miközben le sem vette rólam a szemét. Úgy nézett rám mintha én lennék a világ harmadik csodája vagy nem is tudom... Szinte úgy éreztem, hogy felfal a szemeivel, teljesen kirázott tőle a hideg, főleg mikor ő kezdte bizonygatni, hogy tévedek.
- Nem Cosette vagyok! – vágtam szavába, lassan, tagoltan mondtam, hátha lassú felfogású szegény, de nem úgy tűnt. Teljesen tisztában volt a világával, s makacsul hajtogatta, hogy én vagyok Cosette.
- Semmit sem változtál az évtizedek alatt... – lehelte elképedve, s mire újra ellenkezhettem volna előttem termett. Arca alig volt pár centire az enyémtől, húsos, szépen ívelő ajkai résnyire nyíltak, majd mintha meggondolta volna magát vissza egyenesedett.
- Nem, még nincs itt az ideje... – mormolta, s mintha csalódottság futott volna át az arcán. – De ha ennyi éven át vártam még kicsit kibírom – tette hozzá vigasztalóan, mintha csak magát akarná nyugtatni.
Nekem még a lélegzetem is elakadt, na nem azért mert megakart csókolni, noha az is közre játszott a dolgokban, de nem szoktam meg, hogy az ember alakja összemosódik futás közben... Emberfelettien gyors volt. Gyors volt és erős.
Könnyedén ragadta meg egyik karom, s mire újra pisloghattam volna egyet már görcsösen kapaszkodtam a vállába, miközben másik karom próbáltam kiszakítani szorításából.
Olyan volt mintha csak repült volna a fák között, alig hallottam lépteinek neszét, könnyedén kerülgette ki a fákat, még az előtt, hogy én bármelyiket is észre vehettem volna, miközben a menetszél össze vissza dobálta hajam a hátamhoz. Éreztem ahogy a könnyem is kicsordult a széltől, meg talán attól, hogy halálra rémültem.
- Eressz már el! – sipítottam vadul ráncigálva a karom, ami végre elérte célját és lassítva tempóját teljesen megállt. Egy újabb lendületet véve kiszakítottam magam ujjainak fogságából és hátáról a földre esve kúsztam minél távolabb az idegentől.
Hátam neki ütközött az egyik fának, mire ujjaim egyből igyekeztek megkapaszkodni a kérgeken, mintha ez segíthetett volna, ha újra elakar vinni. Hát ne akarjon!
- Mi a baj angyalom? – kérdezte értetlenül, mint akiben most tudatosul először ellenszenvem. – Cosette, sietnünk kell, ne most kéresd magad! – szólt rám megrovón, de azért elnézően.
- Én nem Cosette vagyok! Összekeversz valakivel! – ismételtem már sokadszorra egyre inkább elpattanó idegekkel, éreztem, ahogy néhány szememből kibuggyanó könnyem az ajkaimra csúszik, s már a számban is éreztem a sós ízt.
- Ne bolondozz! – sürgetett, miközben egyre sűrűbben pillantott a páfrányosok közé, valami olyat hallhatott, amit én egyelőre nem. – Mi a fene ez?! Co, sietnünk kell! – nézett rám szinte már bepánikolva, s nem sokára én is hallhattam, hogy mitől kezdett el félni annyira. A sűrűből hangos szuszogás és mancsok tompa zaja tört ki, mely egyre csak közeledett.
A szívem hevesebben dobogott, de nem fogtam meg az idegen férfi által felém nyújtott kezét, nem akartam vele menni!
- Még vissza jövök... – nézett mélyen a szemembe, mintha örülnöm kellett volna ígéretének, ám szavai hallatán csak kirázott a hideg és még inkább a falhoz lapultam, miközben ő még utoljára vágyakozón rám pillantott és eltűnt a fák között. Mintha itt sem lett volna, csak egy rossz emlék maradt, amit inkább elakartam volna felejteni, ám úgy tűnt, hogy ezt a napot sosem fogom tudni kitörölni a fejemből.
A léptek és fák zaja elhalkult egy nagy robaj után, ám mielőtt felnézhettem volna arra a szőrös valamire, ami előttem állt meg egy hatalmas lendülettel tovább is futott, pont ott, ahol az idegen férfi nem régiben eltűnt.
Talán egy farkas lehetett vagy medve... nem tudtam volna abban az ideg állapotban megmondani, de eleve annak hálát adtam, hogy nem ájultam el az erdő közepén...

5 megjegyzés:

  1. szia!
    nagyon jó lett a feji kíváncsi vagyok a folytatásra
    siess vele...
    pusy: Laura

    VálaszTörlés
  2. Szia
    Nekem is nagyon tetszik:) Kíváncsi vagyok ki rabolta el Gracet?? Csak nem Alec volt??
    Várom a következőt:)
    Puszi

    VálaszTörlés
  3. Szia!
    Nagyon tetszett.már nagyon várom a folytatást!:)
    Panka

    VálaszTörlés
  4. Szia!
    Örülök, hogy ez a történet is tükrözi a stílusodat és nem ptóbálkozol valami újjal. Szóval már most látom, hogy szeretni fogom a történetet.Légyszi siess vele. szia Edit

    VálaszTörlés
  5. Hali!
    Nagyon cool a sztori! Az tuti fix h olvasni fogom! De az elején megzavarodtam, lehet h nem koncentráltam rendesen xD Na mind1 Már okés, leesett! Majd írj, ha meg lesz a következő fejezet! :P

    Bye: Bia ;)

    VálaszTörlés