2012. április 11., szerda

2. Az idegen


Hellóka!
Meghoztam a második fejezetet, köszönöm a kommenteket, örülök, hogy eme történetem is elnyerte egyelőre a tetszéseteket. :) <3
Xoxo.Bri.

2. Az idegen


Ránéztem - s milyen drágának
és közelinek éreztem!
Úgy tűnt fel nekem,
mintha régóta ismerném,
s nem ismertem volna semmit,
s nem is éltem volna a mai napig.
Fülemben hallottam szívem vad vágtáját és vérem zubogó áramát, mikor végre haza jutottam, s becsapva a bejárati ajtót hátam a hideg fának vetettem és lecsúszva a földre igyekeztem megnyugodni. Szorosan öleltem magamhoz a lábaim, miközben homlokom a térdemnek döntöttem és próbáltam úrrá lenni oldalam és tüdőm zsibbadtságán, nagyon fájt ennyi rohanás után... Meg sem álltam miután sikerült felállnom a fa tövétől, nem akartam megvárni míg a férfi vagy az az állat vissza jön értem.

Hálát adtam az égnek, hogy kitudtam jutni az erdőből, és csak az utóbbi pár percben kezdett teljesen besötétedni. A szívem így is kiakart ugrani a helyéről.
Nem tudom mennyi idő telhetett el, amíg az ajtónál ücsörögtem, ám egyszer csak arra kaptam fel a fejem, hogy a zárban csörgő kulcs miatt szívem fájdalmasan zökkent egyet és még a lélegzetem is elakadt pár pillanatra. Ijedten néztem körbe a homályos fénybe borult szobán, majd gyorsan feltápászkodva a földről igyekeztem úgy kinézni, mint aki nem az erdőből, hanem az emeletről jött le a zaj hallatán.
Nem kellett sokat fáradoznom azzal, hogy fáradtnak tűnjek, elvégre valóban az voltam. Alig bírtam megállni elzsibbadt lábaimon, mikor Lorelai meglepetten, de elmosolyodva köszönt és a konyhába ment, hogy kávét töltsön magának.
- Nem hat rám a koffein – tette hozzá magyarázólag meglepett arcomat látva. – Viszont te nagyon fáradtnak tűnsz, nem lenne jobb lefeküdnöd? – kérdezte aggodalmasan.
- De, nemsokára megyek – bólintottam elnyomva egy ásítást. – Mi volt benn? – kérdeztem csak úgy, udvariasságból.
- Semmi érdekes – vont vállat. – Úgy hallottam újra medvék vannak a környéken, mármint az erdőben, szóval arra szeretnélek kérni, hogy ne tedd be oda a lábat – kezdett bele komolyan, mire egyből felkaptam a fejem. Medvék?!
- Medvék? – adtam hangot meglepettségemnek, valahogy éreztem, hogy a ma látott állat és azok a bizonyos medvék egyeznek.
- Vagyis egyesek szerint medvék, mások farkasokra esküsznek, nem tudom, még nem láttam őket és őszintén szólva nem is akarok velük találkozni... – magyarázta. – És te se akarj! Apádnak megígértem, hogy vigyázni fogok rád, nem engedhetem, hogy bajod essen!
- Rendben, rendben – feleltem. – Nem megyek, megnyugodhatsz – nyugtattam, mire megenyhülve elmosolyodott és bólintott.
- Holnap akkor eltudod intézni a beiratkozást vagy menjek veled? – kérdezte, mire a gyomrom újra apróra zsugorodott. Hirtelenjében az új iskola tűnt a legkisebb gondomnak, nem akartam egyedül menni, nem akartam újra találkozni azzal a fickóval, hiszen megígérte, hogy vissza jön értem. De mégis minek?!
- Persze, eltudom intézni – feleltem végül visszatérve a jelenbe, mély levegőt véve. – Most viszont felmegyek, fáradt vagyok – búcsúztam el nénikémtől, aki csak mosolyogva biccentett és átvonult a nappaliba tévézni, míg én gyorsan lezuhanyoztam és becsukva az ablakot, elhúzva a függönyt bebújtam a takaró biztonságába. Mintha megtudna védeni...pf.
Talán órákig forgolódtam, mikor végre elnyomott az álom. Valahányszor az álmok és a valóság szélén táncoltam fülemben hallottam a férfi kétségbeesett szavait, hallottam a hatalmas állat vicsorgását és láttam magam előtt az egészet.
Féltem, még álmomban is rettegtem attól a hatalmas rajongástól, amit a szemeiben láttam, valóban úgy csinált mintha évtizedek óta keresett volna, mintha egy elveszett kincs lennék, akit most végre megtalált, s rettegtem attól, hogy nem tudok elbújni előle. Nem akartam, hogy valaha is újra rám találjon.
Reggel mikor felkeltem örömmel konstatáltam, hogy a saját ágyamban vagyok, pontosan ott ahol elaludtam, s nem kellett attól félnem, hogy a tegnapi idegen kedvet kap arra, hogy meglátogasson és újra a hátára kapjon...
Gyors mosdás után felöltöztem és lementem nénikémhez a konyhába, épp a laptopon pötyögött valamit, de mikor beléptem a világos helyiségbe felnézve a képernyőről ezerwattosan rám mosolygott.
- Jó reggelt, Grace! Hogy aludtál? – kérdezte.
- Jól, köszönöm – hazudtam. Egész éjszaka forgolódtam, de ezt nem akartam az orrára kötni.
- Apád már hívott, mondtam neki, hogy inkább majd írsz neki emailt – mosolyogta. – Szerintem alig várja, szóval el ne felejtsd, és ma is be kell mennem... Újra egy farkas.. – húzta el a száját, mire a szívem pár pillanatra megállt dobogni. Utáltam ezt az érzést, egy perc nyugtom nem volt egész délelőtt, s csak remélni mertem, hogy apámnak küldött emailből nem látszik idegességem, elvégre teljesen átlagos dolgokról meséltem, semmi olyanról, ami miatt gyanakodnia kellene...
Lorelai egykor bement a kórházba, míg én kettőre elkészültem és elindultam az iskola felé, reméltem, hogy nem tévedek el, hiszen nénikém elég egyértelműen elmagyarázta, ráadásul csak két utcányira volt a hatalmas téglaépület.
A parkolóban alig volt egy-két autó, az környéket nagyban elkerülték a diákok, s folyosókon is csak pár takarítónő és tanár lézengett, akik kedvesen útbaigazítottak a titkárságra, ahol egy negyvenes éveiben járó, nemrég vörösre festett hajú nő fogadott.
Szürkés szemei kedvesen csillogtak a bordó keretes szemüveg mögött, miközben segítőkészen elmagyarázott mindent, amit tudnom kell az elkövetkezendő időkről, alá íratott pár papírt, elkért pár iratot és örömmel fogadta bármilyen kérdésem.
- Viszontlátásra! – köszöntem el megkönnyebbülve, sokkal jobban éreztem magam, hogy túl voltam ezen, s még hálásabb voltam, mikor a felmosó szagát felváltotta Forks hideg levegője.
A cipőm halkan kopogott a latyakos betonon, mikor elakartam indulni haza felé, ám egy hang megállított, s könnyedén rám is hozta a szívbajt.
- Igen? – fordultam hátra, mikor meghallottam az idegen férfi hangot. A magas srác könnyed, ruganyos léptekkel közeledett hozzám. Sokkal magasabb volt, mint én és a pulcsi ellenére is tisztán lehetett látni kidolgozott izmait, miközben a feltámadó szél még inkább összeborzolta fekete haját.
- Te vagy...Cosette? – kérdezte bizonytalanul, az egész lényéből érződött a feszültség, az idegesség, s mikor újra meghallottam az idegen lány nevét akaratlanul is felpillantottam az idegen arcába.
Férfias vonásai voltak, mintha úgy faragták volna, vékony, szépen metszett ajkai halvány, féloldalas mosolyra húzódtak, mikor tekintetem találkozott azzal a sötétbarna mélységgel, amivel pillanatokig nem eresztett. Mintha magába szippantott volna, szemei furcsán csillogni kezdtek, majdhogynem teljesen olyan elragadtatottság ült ki az arcára, mint tegnap az idegen férfiére, de ez nem ijesztett meg. Ez zavarba hozott, éreztem, ahogy a vérem zubogva az arcomba fut, így inkább elég erőt véve lenéztem a saras betonra, ami most mintha mozgott volna alattam. Úgy éreztem, hogy ő az egyetlen, aki nem mozdul hirtelen megdőlni látszó világomban, s egyszerűen nem tudtam hogyan kezeljem ezt az érzést.
Izmai olykor megfeszültek, gerincén apró remegések futottak át, miközben zavartalanul nézett végig minden porcikámon, leginkább az arcom részesítette előnyben, mintha minden előtte tett lélegzet vételem, pislogásom és mozdulatom bevésődött volna az emlékezetébe.
- Nem Cosette vagyok! – szólaltam meg végül eléggé kábán. – Nem tudom ki az a lány, de nem ő vagyok!
- Jó, jó! – emelte fel védekezően a kezét, ajkain halvány mosollyal. – Én szóval...csak a tegnapiról szeretnék veled beszélni – komolyodott el hirtelen. A lélegzetem és a szívverésem újra kezdett rendszertelennél válni, mikor meghallottam szavait, s megszeppenve néztem fel komoly, fürkésző arcára.
- Hogy érted? – kérdeztem bizonytalanul.
- Tegnap az erdőben voltál, rád talált egy férfi, aki folyton Cosettnek hívott, aztán jött egy hatalmas, szürke állat, aki elől a férfi sietősen elmenekült – mondta ki nyersen tegnapi kalandomat.
- Honnan tudod? – kérdeztem halkan, mindent elmondott, pedig nem volt ott. Újra lejátszódott bennem az egész, a férfi hangja, félő arca és a farkas vicsorgása...
- Elmondom, de nem itt – mondta megkönnyebbülve, mint aki arra várt, hogy elmondom minden hülyének és elmenekülök előle. – Kérlek.. – nézett rám kisfiúsan elmosolyodva, mikor továbbra sem fogadtam el felém nyújtott jobbját.
- Miért bíznék benned? – kérdeztem összevont szemöldökkel.
- Mert biztosan rengeteg kérdésed van... – felelte, mint aki már érezi a győzelem ízét, s ajkain elégedett, elfojtott mosoly jelent meg, mikor ujjai óvatosan szorították meg kezébe csúsztatott kezem. Forró bőre volt és hatalmas mancsába szinte teljesen eltűnt az én apró kezem, mikor óvatosan magával húzott, s én érthetetlen mód hagytam, hogy vezessen. Bíztam benne, pedig idegen volt számomra, reméltem, hogy van válasza a kérdéseimre, pedig szerintem ott sem volt...

6 megjegyzés:

  1. szia ez isteni remélem hisz majd paulnak
    puszy

    VálaszTörlés
  2. Panka

    Szia!
    Juj,nagyon jó lett!:)Egy nap kb 3x megnézem ,hogy van-e új fejezet.Várom a folytatást!^^

    VálaszTörlés
  3. szia!
    egyettértek az elöttem írókkal nekem i naon tetszett kiváncsi vok mi sül ki ebből
    siess a kövivel
    pussy:Laura <3

    VálaszTörlés
  4. nagyon tetszett, kíváncsi vagyok mi lesz a következőben.
    Puszi

    VálaszTörlés
  5. szia!
    remélem hamar hozod az új fejezetet!Nagyon tetszik!:)

    VálaszTörlés
  6. Szia!
    Továbbra is klasz, nemcsak az első volt az, és nagyon várja ez a kis díszes társaság, hogy a megszokott két-három napos rendszerességgel olvashassa az új részeket.Siess velük légyszi!
    szia Edit

    VálaszTörlés