2012. április 15., vasárnap

3. Nem félek

Hellóka!
Végre sikerült végig írnom a 3. fejezetet minden féle törlődés nélkül, köszönöm a türelmeteket és a kommenteket.! <3:)
Xoxo.Bri.

3. Nem félek

A valóságban a dolgok gyakran még sokkal
abszurdabbak, mint a könyvekben.
Kezem engedelmesen simult az ő hatalmas mancsába, miközben óvatosan magával húzott, s olykor lepillantott rám. Valahányszor rám nézett és tekintetünk találkozott szemei mosolygóssá váltak, pár pillanatra eltűnt körülötte az a feszültség és izgalom, ami amúgy egész végig körülölelt minket. Úgy nézett rám, mintha csak attól félne, hogy bármelyik pillanatban eltűnhetek, elpárologhatok vagy ő ébredne fel féltve őrzött álmából, ám sokkal inkább éreztem úgy, hogy én álmodok és nem ő. Elvégre mikor történne meg a valóságban, hogy az első napomon elkap egy idegen, nem is olyan emberi férfi, aztán másnap egy ilyen fiúba botlok, aki folyton úgy néz rám, mint valami kincsre? Nem tudtam eldönteni, fel akarok kelni vagy tovább álmodni?
- Ennyire már nem bízol bennem, mi? – mosolyogta zavartan, mint aki már várta ellenkezésem, mikor átmenve az úttesten megtorpantam az ösvény elején. Mégis miért akarna erdőbe menni?
- Nem szokásom idegenekkel erdőben mászkálni... – ismertem be zavartan, mire halkan felnevetett, s ajkaira akaratlanul is perverz mosoly ül ki, miközben le sem vette rólam a tekintetét, amitől egyre jobban elvörösödtem, s inkább a földet pásztáztam.
- Jó fiú vagyok, nem szokásom lányokat csalogatni az erdőbe, hogy... szóval érted, na... – próbálta elfojtani felkívánkozó röhögését, miközben ajkaira kisfiús mosolyt varázsolt, aminek egyszerűen nem tudtam nemet inteni. Hogyan lehet képes ilyenre egy feneketlennek tűnő, sötétbarna szempár?
- Vezess – sóhajtottam végül feladóan pár lépést téve az ösvényre, mire győzedelmesen, de mégis mindig kisfiúsan szélesebbre húzta mosolyát és előre indult a göröngyös, néhol már eltűnőben lévő ösvényen.
A halovány nappali fény, mely a szürke felhőkön sikeresen átjutott a sűrű lombkoronákban megcsappant, de még valamiért így sem féltem különösebben. Valamiért megbíztam a fiúban, s nem tudtam megmagyarázni még magamban sem, hogy miért, elvégre az, hogy jóképű nem lehet elég ok arra, hogy az erdőbe menjek vele, ahonnan egy ponton túl talán ki sem találnék.
- Szóval...? – próbáltam utálni arra, hogy belekezdhetne a mesélésbe, ha már ide is képes volt becsalogatni.
- Nézd, nem vagyok jó a köntörfalazásban, szóval csak kimondom... – figyelmeztetett le nézve rám, s látva bólintásom folytatta. – Szóval tegnap a férfi azzal az emberfeletti gyorsasággal és erővel egy vámpír volt, míg az a farkas, aki elüldözte őt én voltam – hadarta el végül egy szuszra, mire kellett pár pillanat míg biztosra vált számomra, hogy semmit sem hallottam félre. Mindent tökéletesen jól hallottam, s bármennyire is próbáltam feldolgozni szavait, miközben ő kitartóan várta a reakcióm egyre inkább az fordult meg a fejemben, hogy hülyéskedik velem. Ekkora idiótának nézek ki?!
- Nagyon vicces, remélem jól ki nevetted magad... – mormoltam végül sértetten, teljesen elvörösödve a megalázottságtól, de bármennyire is akartam eltűnni a szeme elől és vissza indulni az ösvényen forró ujjai gyengéden, mégis magabiztosan fonódtak a csuklómra, miközben próbált meggyőzni a maga igazából.
- Komolyan beszélek, állj meg egy kicsit, kérlek...! – makacskodott, de mikor látta, hogy szavainak semmi haszna megadóan eleresztett, s pár pillanat múlva csak arra kaptam fel a fejem, hogy ropogó, ruha szakadós hangok ütik meg a fülem, mire azonnal megtorpantam, s elképedve meredtem hátra, ahol nem rég még a fiú állt.
Az idegen srác helyén most egy hatalmas, szürke farkas állt, sűrű bundával, néha akaratlanul is kivillanó éles fogakkal és ismerős szemekkel. Újra és újra végig kellett néznem az állaton, hogy eltudjam hinni, amit látok, ám nem segített józan gondolkodásomban, hogy az állat pár arasznyival közelebb lépve pár centire volt tőlem. Vagy két fejjel volt magasabb nálam és jó pár izomkötegnyivel erősebb.
Hevesen dobogó ütőeremen éreztem forró leheletét, mikor közelebb hajolt, mire még a szívem is megállt pár pillanatra dobogni, hogy még gyorsabban üsse megőrült tamtamját.
- Oké...ez...fura – sóhajtottam végül mély levegőket véve elkerülve az ájulás lehetőségeit, miközben hátrább lépdeltem amúgy is remegő lábaimon, amit a farkas nem vehetett jó néven, mert szemeiben mintha szomorúság vagy megbántottság csillant volna, s legfőképpen megértés. Semmi düh, különben is, ha akart volna már rég bántott volna. Nem?! De!
- Nem tudnál vissza változni? – kérdeztem zavartan, hiszen nem tudtam, hogy ez miként működik, csak azt tudtam, hogy rengeteg kérdésem van, s valamiért biztos távolságról nem féltem tőle annyira.
A hatalmas farkas bólintott, majd még vissza nézve rám, megbizonyosodva róla, hogy nem akarok eltűnni vissza bújt a fák és páfrányosok takarásába.
Ahogy több méter távolság került közénk a levegő kezdett normálisan áramlani ki-be a tüdőmből, s bár a szívem még mindig gyorsabban dobogott, mint általában mégis sokkal nyugodtabb voltam. Már amennyire egy ilyen helyzetben lehet az ember...
- Haza kellene futnom ruháért, itt maradsz? – kérdezte hangosabban kiszólva rejtekéből.
- Öhm, persze – mormoltam, pár pillanatra azt hittem, hogy nem hallja, elvégre szerintem eléggé halkan mondtam, de mikor megígértette velem, hogy innen nem mozdulok kénytelen voltam rá jönni, hogy szuper hallása van.
Pár pillanatra még kilépett az ösvényre, rám nézett sötétbarna, még mindig feszült tekintetével, majd újra eltűnt a levelek között.
Percekig álltam egy helyben, mintha megkövültem volna, majd egy mély levegőt kifújva tüdőmből úgy estem a földre mint egy rongybaba és törökülésbe helyezkedve a poros földön a cipőfűzömmel kezdtem babrálni, miközben gondolataim ide-oda cikáztak. Úgy éreztem szét robban a fejem, miközben gondolkodtam, a valóság hirtelen túl igazinak tűnt, bele sem mertem gondolni, hogy mitől mentett meg az idegen fiú, de a kérdések csak sokasodtak, s reméltem, hogy mindenre kapok választ.
Nem tudom mennyi idő telhetett el, miközben teljesen magamba mélyedtem és vártam, hogy vissza jöjjön, míg gondolataim másik része még mindig a farkas, vámpír dolgon keringett. Már kezdett fájni a fejem.
Csak akkor kaptam fel a fejem, mikor újra zajt hallottam és meg láttam az ösvény szélén a kilépő magas alakot, aki bizonytalanul, aggódva bámult vissza rám, miközben várta, hogy mégis mit szólok vagy teszek. Látszólag nagyon aggódott a reakcióm miatt, ám én teljesen nyugodtan éreztem magam, vagyis hát a történetet farkas részét illetően nyugodt voltam. Abban a pár percben amíg távol volt volt időm eldönteni, hogy valóban nem félek tőle
- Köszönöm – törtem meg végül a csendet fel nézve szemeibe, melyek pár pillanatig értetlenséget tükröztek, majd halványan elmosolyodva leesett neki, hogy mire is gondolhatok. Vállat vont és még mindig lassú, óvatos mozdulatokkal leült biztos távolságra elém, még mindig attól félve, hogy megijeszt.
- Nézd, eltudom képzelni, hogy ez most neked mennyire fura lehet és ijesztő, de azt tudnod kell, hogy nincs mitől félned, főleg velem, én sose bántanálak és nem is hagynám, hogy más bántson – magyarázta teljesen komolyan, szavaitól néha még zavarba is jöttem, mintha lenne oka pont engem ennyire védeni, ami persze újra csak abszurd volt és hülyeség.
- Hiszek neked – mormoltam végül, csakhogy megnyugtassam. – Tőled nem félek – tettem még hozzá, mire jól hallhatóan kifújta eddig benntartott levegőjét és újra rám villantotta féloldalas mosolyát. – De többen is vagytok? Úgy értem farkasok meg a vámpírok... – kezdtem bele a kérdezősködésbe, hiszen már szúrta az oldalam a kíváncsiság.
- Mi, farkasok egyelőre öten vagyunk, míg a vámpírok fene se tudja hányan élnek a világ minden táján...
- Egyelőre? – kérdeztem vissza értetlenül.
- Mikor vámpírok vannak a környéken sok quileute fiúban eluralkodik a farkasláz, attól aztán átváltozunk, sokkal erősebbek leszünk, minden érzékszervünk kifinomultabb, megállunk az öregedésben és olykor hatalmas farkasokká válunk, ha szükséges – magyarázta.
- És te mióta vagy farkas?
- Egy hónapja... – saccolta meg vállat vonva.
- És akkor ti azért vagytok, hogy megöljétek a vámpírokat? – kérdeztem hitetlenkedve, még csak beszélni is fura és nevetséges volt erről.
- Lényegében – bólintott újra várva reakcióm, de nem jött semmilyen reakció. Túlságosan le voltam sokkolódva egyelőre, hogy megijedjek vagy sikítozva elfussak.
- De akkor ez nem olyan, mint a mesékben vagy filmekben, ugye? – kérdeztem zavartan elmosolyodva, amit viszonzott és bólintott.
- Egyáltalán nem olyan. Nincs hatással ránk a hold, tudunk uralkodni magunkon – hangja elbizonytalanodott, s egyből tudtam, hogy erre még rá kérdezek. – A vámpírokat nem porlasztja el a nap, sajnos, csak csillognak tőle, a hagymák és szenteltvizek sem hatásosak, ahogyan a karó sem – sorolta a hirtelen eszébe jutó tévhiteket.
- Csillognak? – nyögtem fel halványan elfintorodva. – Komolyan?
- Aha – nevetett fel halkan hitetlenkedős megrökönyödésemen. – Ugye?! A porladás szerintem is jobb – mosolyogta még mindig, mire én is felnevettem és bólintottam. Ebben egyetértettünk. Valahogy a Drakula -féle vámpírok jobban tetszettek, bár abból a szempontból, hogy akár ők is létezhetnének nem is volt olyan nagy baj, hogy csak kitalációk. Az igaziak legalább nem annyira félelmetesek.
- Az előbb eléggé elbizonytalanodtál azon, hogy tudtok magatokon uralkodni... – mormoltam, mire apró grimaszt vágott és bosszúsan fújtatott egyet, majdnem felnevettem dacos kisfiú ábrázatán.
- Hát szóval... mikor eluralkodik rajtunk ez a farkasos dolog sokkal ingerlékenyebbek leszünk, ez az, amitől a legkönnyebben áttudunk változni és ez a legveszélyesebb is, mert sosem tudhatja az ember, hogy hol kapja el az agybaj vagy kit sebesít meg vele – magyarázta a fiú, úgy tűnt eléggé frusztrálja ez a dolog.
- Nehéz? – kérdeztem végül, könnyen rá jöhettem, hogy sok gondja van ezzel a hirtelen dühkitörésekkel...
- Néha – mondta végül könnyedén vállat vonva újra rám pillantva. Látszólag nagyon is jól esett neki, hogy nem futamodok meg előle, hogy nem félek tőle, s örültem, hogy nem is gondolkodtam ilyenen. Biztos megbántottam volna... – Mi van? Baj van? – kérdezte felvont szemöldökkel, mikor feltűnt neki megnyúlt, megdöbbent arcom.
- De ha ti mentitek meg az embereket miért benneteket vadásznak? – kérdeztem értetlenkedve. Reggel félfüllel elkaptam egy beszélgetés foszlányt nénikémtől, miközben telefonon beszélt, s így már könnyen összeállt a kép a farkasokról vagy mások szerint medvékről szóló támadásokról.
- Mert sajnos megesik, hogy bármennyire is sietünk elkésünk és olyankor minket találnak meg az áldozat mellett – húzta el a száját dühösen.

- De hát vadásznak rátok! - sipítottam, elvégre nem nagyon tűnt úgy, hogy ő ezen akadna le, míg én inkább ezért aggódtam. Igen aggódtam, ami neki is feltűnt, mert szemei szórakozottan, áthatóan rám villantak egy féloldalas mosoly kíséretében, majd körbe nézve körülöttünk a földön valamit keresni kezdett.

    7 megjegyzés:

    1. Nagyon jól sikerült!Remélem hamar hozod a kövit!!:)

      VálaszTörlés
    2. szia gratulálok elég jól kezeli de paul kicsit felelőtlen
      puszy

      VálaszTörlés
    3. Szia!
      Nagyon szuper lett a fejezet habár egy kicsit fura, hogy ilyen gyorsan elmond neki mindent de azért nagyon tetszett és várom a kövi fejit!
      puszi
      Alexandra

      VálaszTörlés
    4. Jesszusom, imádom. Gyorsan a következőt.!xx

      VálaszTörlés
    5. Szia!
      Egy kicsit tartok tőle, hogyha ilyen gyorsan elmondta Paul a lényeget, mi is lesz e történet alaptémája,hiszen így úgy tűnik nem is kell igazán nehézségekkel számolni a lánnyal kapcsolatban, olyan nagyon "jól" kezelte a hallottakat.Ne hagyd hogy sokáig gondolkodjunk ezen, kérjük az újat. szia Edit

      VálaszTörlés
    6. Jó lett ;)juj várom a kövit oxoxo IceCat

      VálaszTörlés
    7. Hát nagyon várom hogy mi lesz még itt:)
      Puszi

      VálaszTörlés