4. Vigyázok rád

4. Vigyázok rád

Kell valaki, aki vigyáz rád.

Aki gondoskodik rólad, hogy

minden rendben legyen.

És az a valaki én akarok lenni.

Elképedve figyeltem, ahogy az éles kő könnyedén hasítja fel tenyerének bőrét, melynek nyomán vékony csík maradt, amiből lassan szivárgott pár csepp vér végig a kezén, majd le a földre, ahol aztán sötét, apró maszatként elkezdte beinni a föld.
Még levegőt is elfelejtettem venni, mikor a résből még több vér szivárgott, s a fiú még mindig a követ szorongatta, míg félre nem löktem a kezét, hogy jobban szemügyre vegyem felelőtlen hülyeségét.
Amúgy is meleg bőre még forróbbnak tűnt, mikor két kezem közé vettem vérző mancsát, s zsebemből elővéve egy papír zsebkendőt letöröltem a vörös masszát, minek helyén már csak egy vékony csík maradt, ami tisztán láthatóan egyre halványabb lett. Majdhogynem teljesen eltűnt.
- Ezt meg hogyan? – kérdeztem elképedve, felpillantva hirtelen túl közel került arcára. Észre sem vettem, hogy aggodalmam miatt milyen közel kerültem hozzá, újra éreztem forró leheletét a bőrömön, miközben ajkai elégedett, mindent tudó mosolyra húzódtak, s átható pillantásával még inkább megnézte magának piruló arcom.
- Csak megakartam mutatni, hogy fölösleges a vadászok miatt aggódnod, gyorsan gyógyulunk és idejük sem lenne lelőni minket – bizonygatta, mire csak felhorkantam és újra a cipőfűzőmmel babráltam. Ez volt az egyetlen mód, hogy valahogy oldjam zavaromat, melyet égető pillantásától éreztem valahányszor tudatosult benne, hogy aggódom. Próbáltam magamnak annyival megmagyarázni, hogy hálás vagyok neki, s ez miatt féltettem, de még én sem hittem el teljesen.
- És miért mondod el ezt mind nekem? – kérdeztem végül.
- Mert tudnod kell, ugyanis az a fickó nem fog békén hagyni, ezért vigyáznom kell rád és gondoltam sokkal könnyebb, ha apád nem fog egy farkasra vadászni, mert te rettegsz tőle – mosolyogta szórakozottan, mire akaratlanul is felnevettem.
- Apám Franciaországból nehezen, maximum a nénikém.
- Szóval ezért az akcentus – mosolyodott el vérlázító féloldalas mosolyával.
- Nagyon érezni? – húztam el a szám. Ez volt az egyik félelmem akkor, mikor még a farkasok és vámpírok létezése meg sem fordult a fejemben, az akcentusom.
- Szerintem aranyos – vigyorogta végül, hiszen tudta, hogy újra elvörösödök szavai hallatán, amit aztán zavartalanul kihasznált, míg én ismét a cipőfűzömmel foglalkoztam, amit halk nevetéssel díjazott. – Mindig ilyen könnyen elpirulsz? – kérdezett rá nyíltan, teljesen kiélvezve a helyzetemet.
- Ha azt mondom, hogy igen leszállsz a témáról? – kérdeztem két kezem közé fogva forró arcom, próbáltam lehűteni magam, de ez elég nehéznek bizonyult a fiú miatt.
- Nem tudom, nem hinném, hogy ennél van jobb elfoglaltság jelen helyzetben – heccelt még mindig.
- Hát azért jó lenne tudni, hogy most, hogy tudom ezt a hatalmas titkot elmondhatnád azt is, hogy mi a neved – mondtam végül, elvégre minden farkas-vámpír dolgot áttárgyaltunk, ami eddig eszünkbe jutott, de a nevét még mindig nem tudtam.
- Paul Lahote – vigyorogta végül, mikor leesett neki, hogy ez még valóban nem került kitárgyalásra köztünk.
- Grace – feleltem, mire ajkainak mosolya még inkább kiszélesedett.
- Szóval Grace, mégis mi hozott ide Forksba? Eddig nem láttalak itt.
- Tegnap jöttem, egyenesen bele a vámpírba és a farkasba...szerintem tudok valamit – gúnyolódtam saját magamon, mire csak felhorkantott és tovább várt az igazi válaszomra. – Amúgy nénikém ötlete volt az egész, úgy gondolta nem árt némi levegőváltozás és én sem voltam ellene – vontam vállat könnyedén.
- Pedig a korosztályod sok mindent megadna Franciaországért...
- Az lehet, de nem vagyok olyan, mint a korosztályom. Szép Párizs, szeretem, hiszen oda köt a múltam, de...miután anyukám meghalt nem éreztem úgy, hogy lenne miért ott maradnom, tovább élnem – magyaráztam őszintén, úgy gondoltam, ha már ő kiteregette a lapjait nekem sincs mit titkolnom, ez volt a legkevesebb, amit tehettem ezek után.
- Sajnálom – mondta részvéttel telien. – Nekem apám halt meg, mikor tizenegy voltam, aztán tizennyolc éves koromban anyám és a húgom Angliába költöztek, anyu vissza akart térni a gyökereihez, de engem minden ide kötött.
- Nekem is tizenegy évesen halt meg anyukám, autóbalesetben, utána minden olyan...üres lett – beszéltem és csak beszéltem ő pedig minden szavamra figyelt, nem csak eltűrte, hogy mesélek, hogy aztán ő mondhassa, hanem meg is hallgatott és én nem tudtam megálljt parancsolni szavaimnak. – Apu magának való lett, akkor költözött a nénikém ide Forksba.
- Nehéz lehetett elveszteni apádnak a feleségét – próbált apám védelmébe kelni, mire savanyúan elmosolyodtam.
- Tudom, ezt meg is értem, de abba sosem gondolt bele, hogy én az anyámat veszítettem el – éreztem ahogy a torkom fojtogatni kezdi a sírás, de tartottam magam. Nem akartam olyan szánalmas lenni, hogy előtte elsírjam magam ennyi év után is. – Aztán persze idővel visszatért az életbe, de sosem lett ugyanaz, mintha apu csak...létezne, de nem él.
- Ismerős, anyu is hónapokig magába fordult, de nevelnie kellett minket Ashleyvel, nem hagyhatta el magát – helyeselt a fiú. – Bár szerintem anyu most újra élni kezdett, szeret Angliában élni az új otthon megváltoztatta.
- Jogos, például alig két napja vagyok itt és már kell mellém egy farkas egy vámpír miatt – viccelődtem, csakhogy boldogabb téma felé evezzek, mire halkan felnevetett.
- Hát inkább itt, itt megtudlak védeni, ha Párizsban talál rád még csak tenni sem tudok semmit – érvelt, mire akaratlanul is felhorkantottam.
- Mintha akarnál, akkor nem is ismernél – ellenkeztem. – Igazság szerint most sem értem teljesen, hogy miért védesz meg...
- Mert ez a dolgom! – magyarázta, kissé feldühítette a téma, éreztem a belőle áradó feszültséget, ami meglehetősen megijesztett. Nem akartam, hogy miattam átváltozzon, még beszélgetni akartam vele. – Különben is, most ismerlek, ez a lényeg! – bizonygatta, nagyon felkavarta a saját gondolatait, mert láttam rajta, hogy valamit nem mond el, viszont nagyon ezen pörögnek a gondolatai.
- Jó, jó – emeltem fel feladóan kezeim. – Csak nyugodj le, nem akarom, hogy megint ruháért kelljen menned.
- Most nem tudom, hogy ez hízelgés vagy szimpla undor a pucérságomat tekintve – mormolta, mire akaratlanul is majdhogynem felsikítottam a röhögéstől. – És még ki is röhögnek... – horkantott megjátszott elégedetlenséggel.
- Bocsi – nevettem még mindig, mire csak elvigyorodott és megrázta a fejét jelezve, hogy eszébe sincs haragudni. – Szóval...akkor nem ártana leállítanom majd a szomszédságot, ha farkast látnak? – tértem vissza az eredeti témára.
- Hát könnyebb lenne a dolgom – helyeselt.
- És tulajdonképpen meddig is? – kérdeztem.
- Amíg el nem kapjuk a vérszívót...?! – tippelt, bár arcán átfutó hamiskás mosolyból egyáltalán nem ez látszott, de inkább nem tettem szóvá. Nem akartam ismét paradicsom vörös színt ölteni szavaitól.
- Egyáltalán mit akar tőlem az a fickó?
- Remek kérdés, azt hittem te majd tudod, de úgy látom mégsem...
- Hát nem – helyeseltem elfintorodva. – De nem úgy tűnt, mint aki a véremre szomjazik...
- Mert összekever valakivel, eddig nem is tudtam, hogy egy vámpír bekattanhat – mormolta inkább csak magának.
- Őrült vámpír, ez egyre jobb – horkantottam, mire halkan felnevetett, majd gyorsan elhalkult. Testtartása megmerevedett, s izmai megfeszültek, miközben a mögöttünk húzódó erdőt pásztázta, komoly, fürkésző arca láttán még lélegezni is alig mertem.
- Paul...? – kérdeztem végül, mire sürgető tekintete egyből rám villant, s mire észbe kaptam már talpon is voltam. Hogy a francba képes ilyen könnyen emelgetni?! – Baj van?! – makacskodtam, mikor még mindig nem mondott semmit, hanem igyekezett kinoszogatni az erdőből.
- Siess haza! – parancsolt rám. – Itt van valahol... – nézett újra körbe, majd ismét le nézett rám. – Ne foglalkozz semmivel, csak menj haza! – ismételte, mire szófogadóan bólintottam, s pár lépés után már hallottam is, ahogy beront az erdőbe és átváltozik.
Szinte egész úton éreztem magamon a tekintetét, mintha minden lépésem óvó figyelemmel kísérte volna, egészen addig, míg végül magamra nem csuktam az ajtót elzárva magam minden kíváncsi tekintet elől, ugyanis a fickó áhítatos, dermesztő pillantását is éreztem, folyton kirázott tőle a hideg.
Otthon még senki sem volt, Lorelai aztán olyan este hat körül írt egy sms-t, hogy éjszakára is benn kell maradnia, szóval ne várjam és kaja a hűtőben, bár olyan idegesség mellett nem volt nagy étvágyam. Tekintetem folyton az ablakra tévedt, de sose láttam senkit. Sem a férfit, sem Pault.