2012. április 22., vasárnap

5. Álmodj szépeket

5. Álmodj szépeket

Ezeregyéjszakás kalandnak ígérkezel.
Ha az is kevés lesz, hosszabbítunk.
A polcon pihenő óra lassan éjfél felé járt, mikor álmosan pislogva párat próbáltam életet lehelni elzsibbadt tagjaimba és megszokni a tévé erősnek tűnő fényét, ami félhomályba borította az egész nappalit. A kanapéról tökéletes rálátás nyílt az erdőre, ami ijesztően húzódott a ház mellett, s ahonnan olykor halk nesz szűrődött, majd egy szempár villanására kaptam fel a fejem és kezdtem el szuggerálni az apró pontot. Úgy tűnt észre vett, mert viszonozta a tekintetem.
Az idegen torkából halk gurgulázós morgás tört fel, ami biztosított róla, hogy Paul ácsorog az erdő szélén vissza bámulva rám. Ez jelentősen megnyugtatott, a szívem egyből visszább állt felgyorsult üteméből, miközben alig akartam elhinni, hogy még mindig itt van.
Tényleg teljesen komolyan gondolta, hogy vigyáz rám...
Pár percnyi hezitálás után felkeltem a párnák és takarók közül melyekbe időközben befészkeltem magam és csoszogós fáradt léptekkel indultam ki a tornácra, ami megadóan nyikorgott alattam.
A hideg levegő egyből megcsapott a vékony pólón és melegítőnadrágon keresztül, amit pizsama gyanánt használtam, s ami egyáltalán nem volt megfelelő Forks téli estélyeinek. Azt hittem megfagyok, miközben újabb hezitálás után elindultam az árny felé, aki várakozóan és hitetlenkedve viszonozta olykor összekapcsolódó tekintetünk.
- Nem hiszem el, hogy még itt vagy – dideregtem szorosan összefonva karjaim magam előtt, s vigyázva, hogy ne harapjam el a nyelvem vagy törjem ki egy a fogam koccanás közben. A hideg egyre inkább szurkálta a bőröm. Persze, mit várok Forksban, télen, ráadásul az éjszaka közepén?! – Nem jössz be? – kérdeztem végül, mikor meguntam, hogy csak én beszélek, elvégre ő így nem tudott válaszolni. – Lorelai nincs itthon nem kell félned a puskától...ráadásul ki akarlak kérdezni és mindjárt megfagyok – hadartam gyorsan, mielőtt bármit is félre érthetett volna.
Pár pillanatig még bámult rám feneketlen, sötétbarna szemeivel, majd bólintva busa fejével aprót lökött rajtam orra hegyével a ház felé jelezve, hogy inkább menjek vissza, míg ő eltűnt a fák takarásában.
Csak pár percig álltam a tornác korlátjának dőlve, remélve, hogy nem fagyott le semmim, ami szükséges lehet a továbbiakban, s meg is láthattam a fiú sietős, magas alakját, ahogy felém közeledett.
- Mond csak, te normális vagy? – kérdezte megrovón, azonnal beterelve a házba, s becsukva az ajtót.
- Nem én dekkolok éjfélkor az erdőben! – vágtam vissza, mire morgott valamit az orra alatt és szemet forgatott. – Kérsz valamit? – kérdeztem megenyhülve.
- Neked egy takarót, tiszta libabőr vagy – folytatta még mindig, miközben lehuppantunk a kanapéra és egyből magamon érezhettem a takaró kissé durva tapintását. – Amúgy miért nem alszol már?
- Borzasztó vagy! – közöltem vele a tényeket. – Az én egészségem és akkor alszok, amikor akarok! Elég legyen már! – állítottam le végleg. – Különben is, mi volt ez délután? – tértem rá a lényegre4, mire idegesen fújtatott egyet. Látszólag egyáltalán nem volt jó kedvében és féltem, hogy én dühítettem fel ennyire.
- Nem tudom, elvontad folyton a figyelmem – mormolta végül beletúrva sötét, sűrű hajába.
- Sajnálom – mormoltam végül valóban bűntudatosan. – Nem akarlak ennyire felidegesíteni...
- Mi? – kapta rám a tekintetét egyből, látszólag egyáltalán nem értette hirtelen támadt bűntudatom. – Dehogyis, Grace, nem idegesítesz! Hogy gondolhatsz ilyet?! – értetlenkedett. – Csak fáradt vagyok, ennyi az egész – nyugtatott meg.
- Akkor menj haza aludni – tanácsoltam, bár tudtam, hogy halott ötlet. Túl makacs.
- Hát persze, aztán mire vissza jövök te sehol sem vagy – mormolta, már attól féltem, hogy leharapja a fejem ötletem miatt, de aztán mégsem tette. Még ehhez is fáradt volt, elvégre tegnap este sem hagytam békén, már akkor is a vérszívót üldözte.
- Ott a szobám, aludj ott – mondtam végül, talán kissé meggondolatlanul. – Lorelai úgysem megy be, tudja jól, hogy kiakaszt, ha beront a szobámba, ráadásul akkor itt leszel, tehát ha úgy vesszük még mindig biztonságban vagyok – magyaráztam, hogy először átgondolja az ötletet és ne vesse el egyből.
- Sose mondták neked, hogy ne hívogasd a farkast? – kérdezett rá végül, mikor eldöntötte, hogy komolyan beszélek.
- Én most nem látok farkast, szerintem át sem férne az ajtókon... – feleltem vállat vonva. – Különben is, azt is mondták, hogy ne mászkáljak el idegenekkel – tettem még hozzá, mire elmosolyodva bólintott. – Na gyere! – intettem felvezetve az emeletre, egyenesen a szobámba. – Szerencséd van, nincs rendetlenség, tegnap volt alkalmam rendet rakni – vigyorogtam ironikusan, tekintve, hogy alig volt időm rendetlenséget csinálni tegnap óta.
- És te...? – kérdezte bizonytalanul, látszólag még ő is eléggé furán érezte magát ebben a helyzetben, mire akaratlanul is elmosolyodtam és védekezően felemelve a kezem tettem pár lépést az ajtó felé.
- Jó kislány vagyok – mondtam hasonló hangsúllyal, mint ahogyan ő tette délután .– Lenn leszek, tévézek, nem vagyok álmos... Te pedig érezd magad otthon, és aludj, ne engem hibáztassanak majd a... farkas társaid, hogy hullafáradt vagy – magyaráztam, mire halkan felnevetett.
- Farkas társaim... – ismételte, mire csak vállat vontam.
- Haverjaid vagy mit tudom én... – mormoltam, s épp készültem volna becsukni az ajtót, mikor még hallottam kissé sértődött, hitetlenkedő hangját;
- Nem is kapok jó éjt puszit? – kérdezte, de inkább úgy tettem, mint aki nem is hallotta, csak akkor engedtem meg magamnak némi elpirult mosolygást, mikor a lépcsőn indultam lefelé.
Ki gondolná, hogy a tévében éjfél után nem nagyon megy nézhető műsor? Mondjuk nem is nagyon figyeltem a tévére, minden idegszálam a fent alvó fiúra koncentrálódott, s egyszerűen nem tudtam megmagyarázni magamnak, hogy ez miért is érint ilyen érzékenyen. Valamiért nyugodt voltam, hogy ott van fenn és nem a hideg erdőben császkál farkasként, biztonságban éreztem magam és örültem, hogy nem kell őt féltenem.
Gondolataim aztán valahogy lenyugodhattak, s a tévé sem érdekelt már annyira, ugyanis egyre laposabbakat pislogtam, míg végül sikerült elaludnom, talán olyan egy óra után pár perccel.
Félálomban éreztem magam körül a forró karokat, ahogyan az felemelt, s elindult velem fel a lépcsőn.
- Hm? – mormoltam álmosan. Arra nem volt erőm, hogy kinyissam a szemem, s elzsibbadt tagjaim engedékenyen simultak az erősen fogó karokba, melyeknek látszólag meg sem kottyant a súlyom, ami sokak szerint húsz kiló volt vasággyal együtt.
- Aludj tovább – suttogta, s hangjában felfedeztem Paul halk hangját és messzebbről a kulcs zörgését a zárban, amit aztán közelebbről két ajtó kattanás követett.
- Mi történt? – kérdeztem még mindig kómásan, laposakat pislogva, mikor éreztem magam alatt az ágyat, ahogy lerakott.
- Lorelai megjött, de aludj – ismételte, s betakarva vissza nyomott az ágyra, mikor fel akartam kelni. – Fogadj szót! – kérte makacsul, mire álmosan fújtatva egyet hallottam, ahogy halkan felnevet, majd kiugrik az ablakon.
- Paul?! – pattantak ki a szemeim pár másodperc múlva, mikor felfogtam, hogy mit is csinált, kikelve az ágyból az ablakhoz siettem, ahol már csak izmos alakját láthattam, ahogy bevetett magát az erdőbe. – Hát persze, miért is kellene féltenem egy farkast? – kérdeztem magamtól, majd becsukva az ablakot inkább vissza feküdtem az ágyba. Pár percig hallgattam Lorelai mocorgását a földszinten, majd az álmok újra magukba nyeltek és fél kilencig nem is eresztettek.
Nénikém már a szobájában pihent, mikor leértem a nappaliba, csak egy cetli volt az asztalon, hogy kaja a hűtőben és ha baj van nyugodtan ébresszem fel. Nos, az bajnak számít, hogy farkas jár a kertünkben és vámpír vadászik rám?! Szerintem igen, de úgysem hinne nekem...
- Szia – mosolyodtam el megnyugodva, mikor tíz körül, mikor már megint kezdtem megunni a csatornák kapcsolgatását a tévében Paul kopogtatott az ajtón.
- Akkor még élsz – vigyorogta, mire értetlenül néztem fel rá. – Tudod sok minden történhet negyed óra alatt, amíg nem voltam itt... – magyarázta, mire akaratlanul is felhorkantottam.
- Remélem csak hülyéskedsz – kértem, mire még szélesebb vigyorral bólintott, s komolyabb hangon megszólalt;
- Viszont ideje megismerned a többieket – tekintete szórakozottan rám villant, mikor látta hitetlenkedő, lesokkolt arcom.

5 megjegyzés:

  1. Wow. Ismételten nagyon jó rész lett!:)
    Kiváncsi vagyok,hogy milyen lesz majd a találkozás a farkasfiúkkal.
    Siess a kövivel!
    Panka

    VálaszTörlés
  2. Wow. Ismételten nagyon jó rész lett!:)
    Kiváncsi vagyok,hogy milyen lesz majd a találkozás a farkasfiúkkal.
    Siess a kövivel!
    Panka

    VálaszTörlés
  3. Nagyon jó lett:) Hm...kíváncsi vagyok milyen lesz a nagy találkozás a fiúkkal? és hogy ki a rejtélyes vámpír?
    Puszi

    VálaszTörlés
  4. Szia!
    Nagyon tetszett megint és jó pofán reagálnak egymás megjegyzéseire. Jó lett nagyon és várjuk a következőt.
    szia Edit

    VálaszTörlés
  5. Szia! :)
    Nagyon jó lett a fejezet :)
    Lassan halad a két főszereplő sorsa, de a bevésődés ugye... :D Remélem mihamarabb közelebb kerülnek egymáshoz :D Ezt a vámpírt is homály fedi... arra is rettentően kíváncsi lennék- habár nem csak én, hanem szerintem mindenki más is :)
    Puszi

    VálaszTörlés