10. Diego

10. Diego

"Az igazi ajándék az egyik ember számára a másik ember lehet, a másik szívtől szívig érő szeretete."

Egy idő után sosem szerettem a szülinapomat, vagyis inkább hidegen hagyott, nem volt az a várakozó izgalom, hogy mit kapok a szüleimtől és milyen marcipán lesz a tortámon. Nem érdekelt, hiszen bármit kértem aputól előbb-utóbb úgyis megkaptam mindenféle ünnep nélkül, a szülinapom csak arra volt jó, hogy folyton kellemetlenül éreztem magam. Folyton elpirultam és zavarban voltam, nem tudtam miként kezelni, ha valakitől ajándékot kaptam. Ráadásul a bolti torta fel sem ért anyu által sütött tortákhoz, amiket mindig olyan precíz gondoskodással díszített fel, hogy a lehető legtökéletesebb legyen erre az alkalomra.
Párizsban ezeken a napokon anyu halála után délelőtt apuval elmentünk sétálni, beültünk egy fagyizóba, beszélgettünk és egyszerűen élveztük, hogy van időnk egymásra. Ezzel szemben nagymamám folyton parikat rendezett, ahova mindenkit elhívott, néha még olyanokat is akiket talán életemben nem láttam, de nagymamám fontos barátai voltak... Itt jött a kellemetlen rész, begöndörített haj, csinos, kényelmetlen ruha és felesleges, semmit mondó beszélgetések mondhatni idegenekkel.
Persze itt nem kellett félnem ettől, reméltem, hogy Lorelai nem akar semmit sem tervezni, hiszen tudta jól, hogy mennyire utálom a családi összejöveteleket, ráadásul a családom pillanatnyilag egy másik kontinensen tartózkodott, csak nem olyan elvetemültek, hogy ide utazzanak ez miatt...
Tekintetem újra az órára siklott, mikor tíz is elmúlt és Paul még csak nem is hívott, hiszen a reggel természetesen újra nélküle ért. Kezdtem attól tartani, hogy az egészet csak álmodtam vagy megbánta és többé még csak látni sem fogom... Két perc alatt annyira túl dramatizáltam a dolgot, hogy a gyomrom görcsbe ugrott és a sírás kerülgetett. Le kellene állnom ezekkel a hülyeségekkel, csak nem vagyok olyan szerencsétlen, hogy ez megtörténjen velem. Ha pedig megbánta akkor mondja meg, nem fogok idióta tinédzser módjára hisztizni, hogy mekkora egy görény.
Mikor halk kopogás zavarta meg gondolatmenetem a szívem nagyot zökkent és a gyomrom, ha lehet még kisebbre ugrott össze, ahogy az ajtóhoz siettem és kinyitottam azt.
- Szia – mosolyodtam el zavartan, mikor szembe találtam magam Paul féloldalas mosolyával és sötétbarna szemeivel. – Hát ő? – kérdeztem meglepve, mikor tekintetem lejjebb futott és a lábánál megpillantottam egy apró kölyökkutyát. – Csak nem valamelyik falkatársad? – viccelődtem, mire halkan felnevetett és megrázta a fejét.
- Ő lenne a szülinapi ajándékod – magyarázta. – Lorelaitól kaptam némi infót, hogy mindig akartál egy kiskutyát, csak a panelban nehéz lett volna eltartani egy huskyt...
- Te most viccelsz? – hüledeztem, s még mindig nem tudtam levenni tekintetem az apró kutyusról. Sűrű, szürke bundája volt, ami a hasánál és a pofájánál kifehéredett. Egyik szeme világos kéken, míg a másik barnán bámult fel rám, miközben nyelve hegye ott pirosodott a szája szélén.
- Csak nehogy jobban megszeresd, mint engem... – mormolta még mindig viccelődve, mikor látta a gyerekes elragadtatottságot az arcomon, amivel újra és újra a kutyát tüntettem ki.
- Szerintem is vigyázz magadra – helyeseltem fel nézve rá, mire arca pár pillanatra hitetlenkedővé vált, majd újra elmosolyodott. – Na gyertek be – álltam el végül az útból, hogy mindketten bejöhessenek.
- Lorelai? – kérdezte, mikor látta, hogy egyedül vagyok itthon.
- El kellett mennie, gondolom a kórházban van... – vontam vállat, hiszen nem tudtam többet. Reggel olyan sietősen távozott, hogy még arra sem volt időm, hogy jobban kifaggassam. – Van neve? – kérdeztem, mikor már a kanapén ücsörögtünk és percek óta az ölemben tartottam a kutyust, aki kíváncsian nézett körbe a helyiségben, majd nyaldosta simogató kezeim. Sűrű, puha bundája volt, amibe élvezet volt beletúrni, ráadásul alig bírtam levenni tekintetem a szemeiről. Gyönyörű volt.
- Nincs, gondoltam te majd adsz neki... – felelte. – De ha fölösleges vagyok, csak szólj... – mondta, majd már fel is akart állni, mire egyik kezemmel, amivel nem a kutyát tartottam egyből megállítottam. Persze, ha akart volna tovább mehetett volna, hiszen hozzá képest semmi sem volt az a gyenge kis szorításom a kezén, amivel próbáltam maradásra bírni, de ajkain pihenő szórakozott mosolyból egyből tudtam, hogy nem akar sehova sem menni, csak engem akar idegesíteni.
- Olyan... – kezdtem volna, de inkább egy sértődött fújtatással fejeztem be a mondatot, mire csak felnevetett és vissza ülve a helyére elgondolkodóan bámult rám.
- Olyan mi? – kekeckedett, mire csak szemet forgattam és inkább nem válaszoltam semmit. – Hé, fejezd be a mondatot! – makacskodott.
- Olyan bolond vagy! – mondtam ki végül, mire elégedetten elvigyorodott, majd próbált sértődött arcot vágni, csak nevetni bírtam rajta.
- Tudod, kezdek tényleg megsértődni! Mióta megjöttem a kutyát már szét dögönyözted én meg csak egy puszit sem kapok! – panaszolta akár egy durcás kisfiú, mire újra felnevettem és megrázva fejem közelebb hajolva hozzá arcon pusziltam, miközben azon igyekeztem, hogy le nyeljem a torkomban akadt zavarom, miközben mentőövként kapaszkodtam a még mindig névtelen kutyus puha bundájába.
Megérezhette lányos zavarom, mert ajkain mindent tudó mosoly terült szét, s egyik kezét óvatosan az arcomra csúsztatva teljesen felém fordult, majd végül megcsókolt, mikor látta, hogy most sem ellenkezem. Forró csókját érezve az ajkaimon hatalmas kő esett le a szívemről, hiszen ez azt jelentette, hogy nem álmodtam, ő pedig nem bánta meg.
- Köszönöm – utaltam a kutyusra, mire csak elmosolyodva újabb apró csókot nyomott a számra. – Na, de mi legyen a neve? – kérdeztem, mikor már pillanatok elteltével is csak bámultam az ölembe telepedett bundásra és nem jutott eszembe egy találó név se.
- Jacob – röhögött fel Paul gonoszkodva, mire csak megrovón oldalba vágtam. – Jól van, na! – nézett rám kisfiús szemekkel, ami láttán halkan felnevettem és figyelmem újra a név adásra terelődött. – Diego – mormolta végül, mire elgondolkodva bámultam pár percig a kutyust, miközben a nevét ízlelgettem.
- Szerintem tökéletes – mosolyodtam el végül, mikor a név hallatán Diego szemei kipattantak és kíváncsian nézett vissza ránk.
- Egy zseni vagyok – helyeselte bólogatva, mire csak szemet forgatva néztem rá hitetlenkedő pillantással.
- Nagyszerűen álcázod – mondtam végül piszkálódóan, mire először felnevetett, majd újra megpróbálta felvenni a durcás kisgyerek maszkját.
- Te ma nagyon kóstolgatsz – állapította meg, mire elégedetten felnevettem és bólintottam.
- Elememben vagyok – helyeseltem, hagyva, hogy a kutyus kimászva karjaimból körbenézzen új otthonában. Reméltem, hogy nem fog semmit sem megjelölni...
- Mi a baja? – kérdeztem összevont szemöldökkel, mikor Diego letelepedett a lépcső aljában és morogni kezdett. Választ persze nem kaptam, de mikor Paul a kutya mögé lépve mélyet szívott a levegőből arca elkomorodása és kapkodó léptei fel az emeltre elegendő okot adott az aggodalomra. Amilyen gyorsan csak tudtam követtem fel a szobámba, ahol arca dühösen eltorzult, ahogy a nyitott ablakra és az ágyamon lévő rózsára bámult.
- Paul? – próbálkoztam szólásra bírni a fiút, de az mintha meg sem hallotta volna, míg én nem mertem közelebb lépni remegő, dühös testéhez. – Ez mi? Mi történt? – kérdeztem újra, de komor pillantása belém fojtotta a szót és mielőtt bármit mondhattam volna már ott sem volt. Csak távolodó testét bámultam, ahogy egyre messzebb került a háztól és bevetett magát az erdőbe.
Mikor rá jöttem, hogy Paul nem mostanában fog vissza jönni figyelmem az ágyra irányult, ahol egy rózsa és egy fényes, apró papírlap pihent.
A gyomrom görcsbe ugrott, ahogy leültem az ágy végébe és mindkét ajándékot a kezembe fogtam.
A papíron gyöngybetűk pihentek, pár pillanatra talán még meg is tetszett, de mikor elkezdtem olvasni inkább a hányinger lett úrrá rajtam. Minden ízemben remegtem.
A levelet franciául írták és egész végig Cosettnek hívott, miközben a múltról áradozott és azt bizonygatta, hogy szerelme egy percre sem homályosodott el az évek során irántam. Vagyis a lány iránt, akivel összekevert.
- Damien? – mormoltam felnézve a lapról, mikor az utolsó betűkkel is végeztem. A név egyáltalán nem volt ismerős, bármennyire is kutattam az agyamban egyáltalán nem volt ilyen nevű ismerősöm, de még csak hallásból sem.
Mikor túl tettem magam a remegésen és képes voltam megmozdulni fagyott testtartásomból dühösen, szinte kapkodva gyűrtem össze a levelet és a virágot is.
Hogyan jutott be a lakásba? Mikor? Máskor is megteszi? Persze választ egyik kérdésemre sem kaptam, s szívből reméltem, hogy Paul hamarosan visszatér, de helyette Lorelai jelent meg fél óra múlva az ajtóban mögött még két látogatóval.