2012. május 20., vasárnap

11. Hogy tehette?




11. Hogy tehette?

"Eleget tudok már a gyászról, hogy felfogjam, sosem szűnik meg a hiányérzet, csak megtanulsz élni a tátongó űrrel, amit maguk után hagynak, akik elmennek."

Meglepve figyeltem a három alakot, akik nem sokkal Paul sietős távozása után feltűntek és még bonyolultabbá varázsolták a napomat.
Lorelai anyáéra emlékeztető vonásai aggodalmasnak tűntek, alsó ajkát olykor akaratlanul is harapdálni kezdte, miközben haját görcsösen próbálta hátra tűrni a szeme elől.
A férfi vonásaiban hamar felismertem aput, sűrű haja már néhol őszes volt, mosolygós ajkai olykor egy vonallá préselődtek, s a feszültség egyre inkább tapinthatóvá vált, mikor tekintetem értetlenül siklott a harmadik személyre. A lány nálam talán három évvel lehetett fiatalabb, hosszú szőke haja volt, amit lófarokba kötött a tarkóján, az orrában és a szemeiben mintha aput láttam volna, de képtelenségnek találva az ötletet próbáltam elhessegetni a gondolatokat.
- Sziasztok – mondtam meglepve, lelépve az utolsó lépcsőfokról is. – Miről maradtam le? – kérdeztem újra végig nézve a feszült arcokon.
- Boldog születésnapot, kincsem – mosolyogta apu, amit viszonoztam, de még inkább összezavarodtam. Mi a fene folyik itt?!
- Szerintem...üljünk le – sóhajtotta Lorelai, sápadt arca miatt attól kezdtem aggódni, hogy elájul. – Kértek valamit? – kérdezte körbe nézve, mikor be léptünk az apró helyiségbe és leültem apu és Lorelai közé. Még mindig nem tudtam ki lehet az a lány, aki velem szemben ült és talán még inkább kellemetlenebbül érezte magát, mint én.
- Szóval.... mi folyik itt? – kérdeztem, mikor egyikőjük sem akart megszólalni, s bennem kezdtek elpattanni a türelem húrjai.
- Grace ő Nora, Nora ő lenne Grace – mutatott be minket egymásnak apu, amit újra nem értettem, de idegességem ellenére is próbáltam kedves mosolyt villantani a lány felé, aki úgy tűnt inkább elakarna tűnni a föld alá, vagy legalábbis el innen. – Grace sokat meséltem már rólad Norának és úgy gondoltuk a nénikéddel, hogy itt az ideje, hogy te is megtudd... – nagyon nehezen pörgött a nyelve, látszott rajta, hogy nehéz kimondani minden szót. Valamivel nagyon küzdött.
- De mit? – értetlenkedtem. Még mindig nem értettem, hogy a lánynak mi köze lenne hozzám és mi olyan fontos, hogy eljöjjenek ide...
- Nora a... féltestvéred – mondta ki végül Lorelai, mikor látta apun, hogy torkára forrnak a szavak. Pár pillanatig hitetlenkedve bámultam a két felnőttre, akik próbálták fülüket, farkokat behúzva várni a reakcióm, ami egyre inkább késlekedett. Nem tudtam eldönteni, a szülinapom van vagy bolondok napja. Nekem a születésnapom rémlett...
- Hm? – pislogtam, az információt valamiért kilökte az agyam, egyszerűen nem akartam hinni a fülemnek. – Bocsi, de hány éves vagy? – kérdeztem a lány felé fordulva.
- Tizenhárom – felelte, a lehető leginkább próbálta magát meghúzni, de most nem voltam benne olyan biztos, hogy ő érzi itt magát a legrosszabbul...
- De hát... – makogtam, gondolataim minden darabkát összeraktak és bármennyire is próbáltam biztosra menni egyszerűen nem tudtam kimondani azt, amit akartam. Mintha attól féltem volna, hogyha tényleg kimondom őket valóra válnak, pedig ez már a valóság volt. – Hogyan? – kérdeztem végül, persze hülyeség volt. Mindannyian tudtuk, hogy ez miképpen fordulhatott elő és sejtésem tökéletesen beigazolódott, mikor apám egyszerűen képtelen volt belenézni a szemembe.
- Anyád tudott róla, elmondtam neki még akkor... – próbálta megmenteni a menthetőt, de ez nem sikerült. Nem változtatott a dolgokon; megcsalta anyut.
- Hát ez tényleg sokat segít a dolgokon... – hördültem fel kirúgva magam alól a széket. Apám keze pár pillanatra felém nyúlt, hogy megállítson, de aztán meggondolhatta magát, mert karja esetlenül hullott vissza az asztalra hagyva, hogy elmenjek. El is mentem, távol akartam lenni tőlük.
- Mégis hogy tehetted ezt? – fakadtam ki végül a boltív alatt. – Pont te? Pont őt?! – kérdeztem, próbáltam visszanyelni hangomból a bent érzett hisztériát, de nehezen ment, mikor csak sírni és toporzékolni lett volna kedvem. Úgy éreztem, bemocskolja anyu emlékét.
Nem vártam választ, megmarkolva a kabátomat becsaptam magam után az ajtót és elindultam. Nem volt célom, csak elindultam és próbáltam lehűteni magam a hideg levegő szelével, ami egyre inkább megcsapta az arcom, ahogy gondolataimba merülve mentem előre, s csak akkor kaptam észbe, mikor valahol Forks és Lapush között lévő autópálya menti bicikliút mellett sétáltam. Semmi ház, csak fák.
Mikor ez tudatosult bennem kissé lelassítottam, nem tudtam, hogy vissza kellene-e fordulnom vagy Lapush már közelebb van. De egyre inkább nem hagyott nyugodni a rózsának és annak a levélnek az emléke, bár még mindig nem tűnt olyan fontosnak, mint az, hogy nem lettem volna képes haza menni. Nem tudom mennyi időre jött apám és a lánya, de nem akartam addig ott lenni, amíg ők is. Nem is értem, hogy egyáltalán Lorelai, hogy engedhette, hogy eljöjjenek...
- Grace?! Mégis mi a fészkes fenét csinálsz itt?! – harsant fel mögöttem Paul dühös hangja, mire akaratlanul is összerezzentem és megszeppenve fordultam a félmeztelen fiú felé. Tekintetem izmos, kidolgozott testén át felfutott az arcára, ami tekintetünk találkozásakor egyből ellágyult és csak értetlenség, aggodalom maradt a harag helyén, amiért ennyire felelőtlen vagyok. – Mi a baj? – kérdezte sokkal lágyabban, de egyszerűen képtelen voltam megszólalni. A torkomat majd szét feszítette a felismerés, s egyre homályosabban láttam összegyűlt könnyeim miatt.
Mikor nem válaszoltam pár könnyed mozdulattal átszelte kettőnk között a távolságot és meg is érezhettem egyik karját ölelően a derekamon, miközben másikkal az állam emelte fel maga felé, hogy a szemembe nézhessen.
- Mi a baj? – kérdezte, barna szemei egyre sötétebbek lettek az aggodalomtól, miközben gondolataiban valószínűleg már a lehető legrosszabb ötletek játszódtak le.
- Annyira hiányzik anyu – nyögtem ki végül teljesen utat engedve a kétségbeesésnek, amit egész végig elakartam rejteni Paul elől. Nem akartam, hogy bőgni lásson, mint valami pisist...
- Történt valami...? – kérdezte szorosabban ölelve magához, mikor megérezte, hogy lábaim kezdik felmondani a szolgálatot. Egyre inkább úrrá lett rajtam az a pánik, ami anyu halála után gyakran rám tört. Remegés, gyengeség, sírás... Minden, amit a fiúnak sosem kellett volna látnia rajtam.
- Apu megjelent... a lányával együtt – magyaráztam, mikor nagy nehézségek árán utat tört magának a hangom a szipogásokon át.
- De hát nem egyke vagy? – kérdezte meglepve, mire csak bólintottam, s úgy tűnt mindent megértett, mert karjaival szorosabban ölelt magához, miközben hagyta, hogy arcom a vállába fúrva lenyugodhassak. Úgy ölelt magához mintha ezt örök életére megtudná szokni, s én nem ellenkeztem volna. Forró karjait élvezve magam körül és fel-le mozgó mellkasán pihenve lassacskán megnyugodtam. Úgy éreztem, a karjaiban minden rendben, pedig egyáltalán nem volt minden rendben! Most itt van apám meg Nora, aztán Damien... Tényleg, Damien!
- És mi van Damiennel? – kérdeztem kicsit elhúzódva tőle, hogy a szemébe tudjak nézni. Az arcom még égett a sós könnyektől és a torkom is feszített, de úgy gondoltam, minél gyorsabban elterelem a figyelmem annál könnyebb lesz, s jelen helyzetben apámnál minden téma jobbnak bizonyult.
- Hm? – húzta össze a szemöldökét.
- A vámpír... – tettem hozzá, mire szemeiben felismerés csillant, majd harag és elégedetlenség. Karja szorítása erősödött a derekamon, mintha csak attól félne, hogy akár most is kikaphatna kezeiből az a vérszívó.
- Követtem a szagát, de a folyónál nyomát vesztettem – magyarázta elégedetlenül, éreztem mellkasán, hogy némi erejébe telik visszafognia magát. – De honnan tudod a nevét? – kérdezte.
- A virág mellett hagyott egy levelet... – magyaráztam. – Ott volt a neve – tettem hozzá.
- Mi volt a levélben? – kérdezte, mire ajkaim válaszra nyitottam, majd el is hallgattam, nem akartam, hogy újra felidegesítse magát emiatt.
- Nem érdekes, semmi fontos – mondtam végül, mire könnyedén kitalálhatta mi járhat az eszembe.
- Szóval jobb, ha nem tudom? – kérdezte elnézően mosolyogva.
- Valami olyasmi – ismertem be. – Igazából, ha tehetném én sem akarnék tudni róla – húztam el a szám. – Egy dolog, hogy milyen romantikus és aranyos is tud lenni egy kézzel írott levél, mint a régi időkben, de nem egy őrülttől – magyaráztam, mire akaratlanul is felnevetett, s rá kellett jönnöm öblös hangját hallva és mosolyát látva, hogy száz mástól kapott szerelmes levél sem tudna olyan pulzus számot és pillangókat előhozni a hasamba, mint amit ilyenkor Paullal éreztem.
- Még jó, hogy van, aki megvéd ettől az őrülttől – mosolyogta lejjebb hajolva, mire halkan felnevetve hagytam, hogy azt a pár millimétert is megszüntesse, hogy megcsókoljon. – Nem fázol? – kérdezte komolyabban, mikor kicsit eltávolodott, hogy kivéve kezemből a kabátot már rám is aggathassa azt. – Haza kellene menned, sötétedik és nem lenne jó, ha Lorelaiék aggódnának...
- Hadd aggódjanak csak – mormoltam durcásan. – Nem akarok haza menni, amíg ők is ott vannak – makacskodtam, s bár számomra teljesen jogosnak tűnt haragom kissé gyerekesnek éreztem magam a fiú mellett.
- És meddig maradnak? – kérdezte olyan elnézően mosolyogva, amitől még inkább gyereknek éreztem magam.
- Jó kérdés – húztam el a szám, mire próbált elfojtani egy nevetés, de azt a féloldalas mosolyát nem tudta eltüntetni jóképű arcáról.
- Na gyere, ott lesz Diego és én is fellopódzom – mosolyogta cinkosan, mire akaratlanul is felnevettem és azon tűnődtem, hogy miként képes ezen a napon ilyen könnyedén felvidítani.

4 megjegyzés:

  1. Szia!
    Sajnálom, hogy eddig nem nagyon írtam komit de most olvastam el az öszes részt. Nagyon jól írsz és imádom a töridet és nagyon várom a folytatást. Annyira aranyos az a kiskutya.
    Siess a kövivel.
    Puszi Vanessa

    VálaszTörlés
  2. szia ez csodás de lorerai 1 ócska hazug ringyó grace apjával együtt szép kis ajándék én ezért paulhoz mennék lakni inkább
    puszy

    VálaszTörlés
  3. Szia!
    Eddig Grace apja szimpatikus volt,hát most már nem az.Paul nagyon aranyos!:)
    (És persze Diego is!^^)
    Panka

    VálaszTörlés
  4. Szia!
    Mint mindig a stílusod persze nagyon tetszik, de nem is tudom nekem most egy kicsit zavaros a rész.Tudod kizártnak tartom, hogy bármelyik tini (vagy akár nem tini),aki éppen megtudja ,hogy a kedvenc nagynénje és az édesapja "az anyukája tudtával" összeszűrték a levet,ilyen "könnyedén" túl lép a dolgon.Oké zaklatott lett és elszaladt, de ez olyan dolog, amit pár óra alatt nem lehet elfogadni,vagyis tuti,hogy engem nem lehetne rávenni semmi pénzért sem, hogy visszamenjek oda akkor sem, ha az életreszóló szerelem próbálna meggyőzni akkor sem.Bocsi ez kicsit hosszú lett és nem akart negatív kritika lenni.
    szia Edit

    VálaszTörlés