8. Ártatlanság és tisztaság

8. Ártatlanság és tisztaság

"Nem csak szóban lehet a másik tudtára adni, hogy szereted, hogy fontos neked. Hanem a zavaroddal. Egy pirulással, néhány esetlen szóval, a viselkedéseddel. Amiből a másik pontosan tudja, hogy zavarban vagy. Amit úgy imád. Mert ettől bájos vagy, csodálatos, megható."

Tekintetem idegesen pásztázta körbe az apró szobát, mikor már percek óta az ágy szélén ücsörögtem és próbáltam magam arról győzködni, hogy fölösleges ennyire görcsölnöm. Egyáltalán miért izgulok? Tegnap sem ért ennyire érzékenyen, hogy itt aludt, hiszen nem lett volna nyugtom a bűntudattól, hogy ő kinn a hidegben farkast játszik, miközben én itthon vagyok. Nem, ma sem engedtem neki, hogy az erdőben maradjon, s mikor sikerült rá vennem, hogy fel jöjjön ma is megbeszéltük, hogy kilenckor már itt lesz az ablakom alatt. Na jó, nem kellett annyira győzködni, de ez részlet kérdés...
Lorelai hatkor elment, ezen a héten esti műszakot vállalt, mert nem nagyon tehetett mást, hiszen ide érkezésem ellenére sem pihenhettek meg a betegek, s ez teljesen megértettem. Önző mód örültem is neki, hiszen így legalább kevesebb volt rá az esély, hogy Paullal lebukunk... Na nem mintha bármi olyat csináltam volna a fiúval, amit nem lenne szabad, de nénikém ezt úgysem értette volna meg. Két hormontúltengéses fiatal szex nélkül az éjszaka? Neki ez teljesen abszurd lenne, hiszen mikor csak megemlítettem Pault már egyből úgy nézett rám, hogy jóval többet gondol a háttérben, mint ami valóban van. Igazság szerint nem tudtam, hogy mi lehet a háttérben. Egy barát nem tesz olyan kétértelmű megjegyzéseket, mint amikkel Paul bombáz ígérete ellenére is, de többet nem mertem belegondolni a dologba. Elvégre a bevésődés nem kötelez szerelemre... Szerintem.
Ijedten rezzentem össze, mikor két koppanás is érte az ablakot, s mikor aztán rá jöttem, hogy Paul lehet az gyorsan oda sietve kinyitottam az ablakot, hogy betudjon jönni. Ha az ember farkas meg sem kottyan neki az emeleti ablak...
- Szia – mosolyogta, mikor aztán már két lábbal benn volt a szobában egyenesen előttem. Ajkain szórakozott féloldalas mosoly játszott, tagadhatatlanul örült, hogy újra lát pedig alig négy órára váltunk el egymástól...
- Szia – mosolyodtam el, majd megérezve a beszökő hideg levegőt becsuktam az ablakot, remélve, hogy ezzel kizárom a furcsán ránk törő zavart állapotot is. Nem értettem, hiszen egész nap együtt voltunk, s mégsem volt egyszer sem ilyen körülöttünk a levegő. Teljesen melegem lett tőle.
- Meddig akarunk így ácsorogni? – törte meg végül újra a csendet, mire akaratlanul is felnevettem.
- Kérsz valamit? Enni? Inni? – kérdeztem egyből, mire csak megrázta a fejét. – Akkor én... – kezdtem volna, de perverzül megcsillanó szemei és szavai belém fojtották a szót.
- Grace, jó fiú vagyok, nem csinálok semmi olyat, amit nem szabad – emelte fel maga elé védekezően a kezeit. – Elég az ágy mindkettőnknek nem? – mosolyogta, éreztem ahogy a vér felszánkázik az arcomba.
- Én nem is gondoltam... – kezdtem volna ellenkezni, de nem tudtam volna kimagyarázni magam nála. Sötétbarna szemeiből könnyedén kitudtam olvasni minden gondolatát, amiktől leginkább zavarba jöttem, s hálát adtam az égnek, hogy nem mondja őket ki hangosan. – Mindegy, még felhozom a telefonom, a nappaliban maradt – mondtam végül, mire bólintva figyelte minden mozdulatom, ahogy eltűntem az ajtó mögött.
Úgy éreztem a szívem kifog ugrani a helyéről, nem gondoltam volna, hogy egy egyszerű alvás ilyen dolgokat vált ki belőlem, s bármennyire is próbáltam magam lenyugtatni egyáltalán nem segített a helyzeten, hogy mikor vissza értem kezemben a mobilommal Paul már az ágyban volt. Egyik keze a feje alatt pihent, miközben ő elmélyülten bámulta a plafon hajszál vékony repedéseit.
A telefont leraktam az éjjeliszekrényre, majd úgy téve mintha mi sem lenne természetesebb bebújtam mellé az ágyba.
Csak pár centi választott el minket egymástól, amit egyikünk sem mert átlépni, s ez a pár centi is olyan szintű feszültséget okozott közöttünk, amit kétségtelenül ő is érzett.
Pár pillanatig még a plafont néztem, majd oldalra fordítva a fejem bizonyosodtam meg róla, hogy Paul valóban engem néz.
- Csak nem ennyire unalmas volt a plafon? – kérdeztem, csakhogy leplezzem zavarom, mire halkan felnevetett.
- De, tulajdonképpen te sokkal érdekesebb vagy – helyeselt végül.
- Képzelem – forgattam meg a szemem, miközben felé fordultam és jobban begubóztam magam a meleg takaróba. Úgy éreztem, hogy megtudnék fagyni, csak azért mert nem éreztem Paul meleg bőrét közvetlenül magamon.
- Mellettem nincs hideg – mormolta, s értetlen tekintetemet látva, halványan elmosolyodva hozzám közelebb lévő karját kinyújtva várta, hogy közelebb húzódjak hozzá. – Szerintem ez még nem lépi át a barátság határait – tette hozzá bizonytalanságom látva, mire felhagyva minden zavarommal engedelmeskedtem a vágynak és közelebb bújtam hozzá.
Elképesztő nyugalommal árasztott el karjának meleg ölelése és mellkasának nyugodt fel-le emelkedése a fejem alatt, miközben tökéletes ráhallásom volt szívének dobogására.
- Jobb, nem? – kérdezte halkan, s hangjából tisztán éreztem, hogy nem arra érti, hogy már nem fázok. Egyszerűen nyíltan rá kérdezett, hogy jobb-e nekem, hogy itt van mellettem, s egyszerűen nem tudtam hazudni. Sokkal könnyebb volt ilyenről beszélnem vele a sötétben, ahol nem láthatta elvörösödő, kipirult arcom a közelségétől.
- De – leheltem végül, s szívének lelassuló, normális dobogásáról tudtam, hogy ő is így érez, aminek hallgatása közben lassan éreztem, ahogy az álmok maguk alá vonnak és nem eresztenek az éjszakára.
Reggel újra egyedül ébredtem, mint ahogyan minden nap, mikor mellette ért az alkony, s nélküle ért a hajnal. Ez kezdett mindennapi rutinná válni, amit aztán felborított az iskolakezdés, ahol igyekeztem megtalálni helyem a tőlem telhető legsikeresebb módon.
Kezdeti félelmem alaptalannak bizonyult, ugyanis könnyedén beilleszkedtem, ami még engem is meglepett. Az emberek többnyire kedvesek voltak, s természetesen azelőtt tudtak rólam minden lényeges információt mielőtt még találkoztam volna velük, de ez van, ha a város olyan kicsi, mint Forks.
Paul általában már a suli parkolójában várt rám, mikor az utolsó órámról is kicsengettek vagy később jött át hozzám, ha neki több órája volt, mint nekem. Majdhogynem minden percet együtt töltöttünk lassan egy hónapja, s bármennyire is féltem attól, hogy megunjuk egymást ez nem történt meg.
- Paul átjön? – kérdezte Lorelai kilesve a hátsó kertbe, ahol én telepedtem le egy csomó újonnan szerzett virággal, amivel fel akartam dobni a tornácot. Az eddig ott pihenő virágokhoz talán már hónapok óta nem nyúltak, hiszen Lorelai szinte alig volt itthon, ezért sem volt nehéz vele az együttélés. Nem zavartuk egymás körül a vizet.
- Gondolom biztosan – bólintottam, hiszen ez olyan alap dolog volt, minthogy forog a föld. Paul mindig át jött és ezt nénikém is tudta. Talán két hete mutattam be őket egymásnak, s nem győztem elhessegetni Lorelai gondolatait, miszerint én és Paul egy párt alkotunk. Nem tudom mik voltunk pontosan, mert a fiú sose hagyta, hogy ezt tisztázódva legyen számomra, de nem jártunk. Valahol a barátság és a következő szint között megrekedtünk.
- Kaja a hűtőben és a többit tudod – adott puszit a homlokomra
- Persze – helyeseltem mosolyogva. – Vigyázz magadra! – szóltam még utána, majd nem sokkal később hallottam az autó motorjának felbúgását, s halkulását, ahogy eltűnt a kórház felé.
Egyre inkább az orromba kúszott a föld nedves illata, ahogy feltúrtam a földet, hogy kicseréljem a virágcserepekből a már teljesen megszáradt növényeket és új ágyással lepjem meg a nem rég vett virágok gyökereit.
Majdhogynem teljesen könyékig földes voltam, mikor hallottam Paul kérdő hangját, ahogy a halk neszt követve eljutott a hátsó kertbe.
- Szia – mosolyogtam meglátva magas, izmos alakját felém közeledni.
Ajkain édes kisfiús mosoly terült szét, ahogy köszönésképpen puszit nyomott az arcomra és leült mellém a földre, szerencsére a puszijai már nem hoztak zavarba, mikor találkoztunk vagy elköszöntünk egymástól.
- Szóval mi újság? – érdeklődött, mire csak vállat vontam és eligazgattam az élénksárga színű virágok alatt a földet. – Lorelai említette tegnap, hogy virágokat ültetsz. Nem nagyon értek hozzá, de az eladónő azt mondta, hogy az elmondottak alapján szerinte ez tökéletes... – magyarázta, s csak akkor tűnt fel, hogy míg az egyik karján kényelmesen megtámaszkodott addig a másikat szigorúan a háta mögött tartotta biztos takarásban előlem.
- Margaréta – mosolyodtam el, mikor egy apró fehér, műanyag cserépben megpillantottam az apró, fehér szirmokat, melyek szorosan ölelték körbe sárga közepét.
- A nő azt mondta, hogy ez az tisztaság és őszinteség virága... – tette még hozzá Paul.
- Mégis milyen apácának festettél te le? – kérdeztem felnevetve, csakhogy eltereljem zavaromról a figyelmet, ami tisztán látható volt arcom halványpirossá vált színén, aminek minden négyzetcentiméterét élvezettel pásztázott végig tekintetével. – Anyu kedvenc virága volt, egy időben teli volt vele a lakás, csak hamar végük lett, mert anyu rá jött, hogy nincs ideje velük foglalkozni – mormoltam elgondolkodva, még mindig az apró virágokat bámulva. – A koszorú teli volt margarétákkal a temetésen... – tettem még hozzá, inkább csak magamnak, amit ő türelmesen és kíváncsian hallgatott. – Köszönöm – fordítottam végül rá a tekintetem meghatottan és vigyázva, hogy piszkos kezemmel ne érintésem fekete pólóját megöleltem, amit ő készségesen viszonzott.
A belőle áradó melegséget és szeretetet sosem tudtam volna megunni, ebben biztos voltam, hiszen valahányszor átölelt olyan lelki béke és nyugalom szállt rám, amit nehezen tudtam volna leírni. Mint mikor az ember elmegy nyaralni hetekre vagy akár hónapokra, s mikor haza ér átlépve a küszöböt újra orrában érzi az otthon megszokott illatát és a biztonságot, hogy itt elvan rejtve a világ előítéletei és kíváncsisága ellen. Így éreztem magam én is Paul karjaiban