2012. június 20., szerda

16. Túl korán

Hellóka!
Mostanában eléggé elhanyagoltam az oldalt, amit sajnálok, de újra itta nyár, rengeteg szabad idő és igyekszem gyakrabban frisselni. :) Kezdetnek beiktattam egy kinézet cserét és egy új fejezetet. :)
Mindenkinek kellemes nyarat és jó olvasást!
Xoxo.Bri.
16. Túl korán

"Visszatekintve elkerülhetetlen volt az elválásunk. De még mindig hiszem valahol mélyen, legbelül, hogy bennünket egymásnak teremtettek."


Már hajnali ötkor elmentem lezuhanyozni, s hatkor már teljesen harci szerelésben vártam az idő múlását, hogy végre indulhassak a suliba. Reméltem, hogy ott legalább lekötik a figyelmemet, mert Diego lelkes segítsége ellenére is minden gondolatom visszatért Paulhoz.
A kutyus hevesen csaholva és kilógatott nyelvvel élvezte ujjaim simogató érintését sűrű bundájában, miközben befészkelte magát az ölembe és kihasználta, hogy látszólag minden figyelmemet neki szenteltem. Valahányszor felnézett rám gyönyörű szemeivel mindig képes voltam elmerülni a felemás színekben és abban a játékos, értelmes tekintetben. Egyszerűen imádtam Diegot már az első pillanattól fogva, mikor Paul elhozta nekem. Csak úgy sütött a kutyusból az őszinte szeretet és az a gyerekes lelkesedés minden felé, ami a legtöbb kölyök kutyát jellemezte.
Mire észbe kaptam a vele való játékból az óra sokkal előrébb volt, mint számítottam rá.
Egy lemondó sóhaj kíséretében leemeltem magamról a szőrmókot, mire az csalódott szemeit rám emelve szívszaggatóan nyüszíteni kezdett.
- Sietek haza – ígértem neki, de ez cseppet sem használt. Lekonyult fülekkel követett egészen a bejárati ajtóig, ahonnan már nem engedtem tovább. – Légy jó – simogattam meg még a feje búbját és erőt véve magamon kizártam szomorú nyüszögését, hogy suliba induljak. Legszívesebben azonnal visszafordultam volna, hogy egész nap vele lehessek és soha többé ne hallhassam nyüszítését, de ez képtelenségnek tűnt. Muszáj volt suliba mennem.
Az idő sokkal lassabban haladt, mint ahogyan azt képzeltem vagy remélni mertem volna. Minden perc egy örökké valóságnak tűnt, s a mindig szómenéses padtársam sem segített egykedvűségemen.
- Na, jól van – sóhajtotta elégedetlenül Chloe. – Mi a baj? – kérdezte.
-Semmi – vontam vállat, miközben hanyagul ledobtam magam elé a tálcát, mikor már az ebédlőben voltunk és leültem mellé a műanyag, sárga székre.
-Látom – horkantott. – Szóval? – makacskodott, de amikor nem válaszoltam találgatni kezdett. Tudtam, hogy nem adja fel, ezt a makacs, önfejű énjét már volt alkalmam kiismerni. – Összevesztél a nénikéddel? Rossz dolgozat? Diego szétrágta az egyik cipődet?
- Chloe, állj le! – szóltam rá kérlelően, de hajthatatlan volt.
- Összevesztél Paullal! – bökött felém mindentudóan a villájával, miután lenyelte a szájába emelt falatot. – Igazam van! – állapította meg újra, mikor az arcomra akaratlanul is kiült az a fancsali ábrázat, amit sehogy sem tudtam volna letagadni. – Mi történt? – kérdezte halkabban.
- Semmi – vontam vállat újra. – Tegnap kicsit összekaptunk – próbáltam ennyiben hagyni a témát, de barátnőm sürgető, kíváncsi tekintete ezt nem hagyta. – Mostanában kevés időnk van egymásra, és ez mindkettőnkön meglátszik... Szerintem nem komoly.
- Szerintem sem – mondta teljesen őszintén. – Nézd, bevallom, az elején tényleg alig akartam elhinni, hogy ti együtt vagytok.... De aztán... aztán rá kellett jönnöm, mikor láttalak benneteket a parkolóban, hogy nálatok aranyosabb és összeillőbb párt nem igazán láttam – áradozott, mire a szívem akaratlanul is összefacsarodott. Éreztem, ahogy a könnyek égetni kezdik a szemem, miközben a mellkasomban lévő üresség egyre inkább tágulni kezdett.
Egyáltalán nem voltam biztos Chloe szavaiban. Ezer meg egy érvet tudtam volna felsorolni, hogy Paul miért akarná, hogy ennek vége legyen, s rettegtem tőle, hogy ő is tudja ezek az érveket. Nem lepődnék meg, ha rám unt volna. Talán én is elhagynám magam a helyében.
- Hé, na! – tette vigasztalóan kezét a vállamra, mikor észrevette, hogy mennyire veszélyes is nekem ez a téma.
- Hagyjuk! – kértem. – Majd lesz, ami lesz – döntöttem el végül. Mást amúgy sem tehettem volna. Ő kezdett elveszekedni, igazából még nekem kellene megsértődnöm, hogy képes volt megvádolni ezekkel.
Pár perc múlva a többiek is megjelentek az asztalnál, így ezt a témát valóban hanyagoltuk. De bármennyire is igyekeztem a többiekre figyelni egyszerűen képtelen voltam huzamosabb ideig koncentrálni. Gondolataim folyton folyvást visszakalandoztak Paulhoz és annak találgatásához, hogy most mi is lesz velünk, miközben azzal próbáltam nyugtatni magam, hogy bármi is lesz a döntése túl fogom élni. Talán nyáron visszamehetnék Párizsba, apu biztosan nem ellenezné...
Mikor az ebédlőben már alig voltak páran én is elbúcsúztam a többiektől mondván, hogy holnapra sokat kell még tanulnom, de Chloe élénkzöld szemeiből láttam, hogy teljesen tisztában van azzal, hogy miért is akarok minél előbb eltűnni.
- Rendben – mosolyogta. – Holnap találkozunk! – tette még hozzá vigasztalóan, amit csak én érezhettem ki csilingelő, kedves hangjából.
- Sziasztok – mondtam még végül, s keresztbe akasztva magamon a válltáskám már ki is indultam az épületből.
Bár az ebédlőből jócskán megfogyatkoztak az emberek az udvar tömve volt velük. Páran a következő órájukra tanultak vagy a barátaikkal beszélgettek, de olyanok is akadtak, akik már haza fele indultak, mint például én is.
Tekintetem könnyedén futott át a magas, izmos alakon, majd megütközve mégis viszonoztam a fiú sötétbarna pillantását. Paul az autójának dőlve, összevont karral meredt rám, miközben én azt próbáltam eldönteni, hogy mit is kellene tennem. Láthatta rajtam a bizonytalanságot, mert egy határozott mozdulattal ellökte magát a kocsitól és elindult felém, miközben én is tettem pár lépést lefelé a lépcsőn.
- Szia – törtem meg végül a csendet, mikor egymás elé értünk és zavartan megálltunk egymástól két lépésnyire.
- Grace... meg kell beszélnünk a tegnapit... – Nagyon nehezen találta a szavakat, amitől hatalmas gombóc növekedett a torkomban. Noha nem tapasztalatból, de tudtam a filmekből, hogy a megbeszélések sosem érnek jó véget.
- Akkor beszéljünk – mondtam, miközben makacsul bámultam a tömegre. Nem kerülte el a figyelmem a rajtunk átfutó tekintetek és az a tartózkodás és távolság, ahogyan engem és Paul nagy ívben kikerülték.
- Lesz még órád? – kérdezte. Hangja alig volt több suttogásnál, miközben le sem vette rólam a szemét, de bármennyire is próbálkozott nem tudta elkapni földre szegezett pillantásom.
- Nem, mára végeztem. És neked nem őrjáraton kellene lenned? – kérdeztem.
- Megkértem Jacobot, hogy cseréljen le – mondta, csak úgy mellékesen. – Sétálunk? – intett a fejével arra az apró ösvényre, ahova legelső találkozásunkkor csalt. Pár pillanatra fel villant szemem előtt, hogy mennyire zavarba is voltam közvetlenségétől, újra érezni kezdtem bőrömön érintésének melegét. Alig láthatóan megráztam a fejem, majd inkább követtem őt át a parkolón, az úton egyenesen be az ösvényre.
- Szóval, miről akarsz beszélni? – kérdeztem végül, megtörve a csendet, mikor már vagy öt perce sétálunk némaságba burkolózva.
- Először is sajnálom, hogy... hogy úgy viselkedtem tegnap – kezdett bele. Mély, rekedt hangjából valóban áradt a megbánás, ami bőven elég lett volna ahhoz, hogy minden haragom vagy kételyem elillanjon, de ő folytatta; – Nem kellett volna felkapnom a vizet és olyanokat képzelni a dologba, ami nincs is. De amikor mondtad, hogy átlagos vagy elvesztettem a fejem – magyarázta. – Bármennyire is nem vagy átlagos számomra a világban valóban normális életet kell élned, embereket megismerni, bulizni, meg mit tudom én... – Csak úgy dőltek belőle a szavak, miközben végig a földet nézte. Arca komoly volt és gondterhelt. Legszívesebben végig simítottam volna rajta hátha úgy kicsit is megnyugtatom, de karjaim továbbra is bénultan lógtak magam mellett.
- Nem értelek – ráztam meg a fejem, mikor pár pillanatra elhallgatott és rám emelte sötét íriszeit. Tekintetéből néma kínlódást tudtam csak kiolvasni, ami egyáltalán nem segített a helyzeten. Elakartam tüntetni a rossz kedvet körülöttünk, de nem tudtam hogyan.
- Arról beszélek, hogy talán túl korán csöppentél bele ebbe az egészbe... Nem most kellett volna bevésődnöm, mikor még alig éltél és talán én túl nagy elkötelezettség lehetek neked... – mondta ki végül, mire hitetlenkedve meredtem komoly, magabiztos tekintetébe.
- Ha arra akarsz kilyukadni, hogy szerinted hiba volt, hogy bevésődtél akkor mondd ki, de ne merd arra fogni, hogy szerinted mi jó nekem! – Találtam meg végül a hangom.
- Dehogy bántam meg! Hogy mondhatsz ilyet?! – kérdezte némi kétségbeeséssel a hangjában, mikor a kezem után nyúlt, de én makacsul elhátráltam érintése elől.
- De erre céloztál, csak éppen nem merted kimondani! – makacskodtam. – Ha annyira ragaszkodsz hozzá, hogy még éljek kicsit – hangom gúnyossá vált az utóbbi pár szónál -, akkor legyen így!
- Grace... – kezdte volna, de most engem nem lehetett leállítani. Minél előbb beakartam fejezni ezt a beszélgetést, amíg még vissza tudtam nyelni gyerekes könnyeimet. Mellkasom fájdalmasan feszített, s minden tagom zsibbadt.
- Fölösleges magyarázkodni! – ellenkeztem, miközben pár lépést hátráltam a visszafelé, a suli irányába. – Megértem, tényleg – biztosítottam, miközben igyekeztem könnyed hangot megütni. – Rengeteg dolgod van nélkülem is, a vámpírok, meg minden... és nekem is sok dolgom van a saját életemben – hadartam.
- Félre érted! – rázta meg a fejét, mire leintettem és hátraarcot vágva inkább elindultam az ösvényből kifelé.
- Nem, Paul, én teljesen értem – szóltam vissza. – Ha vége akkor vége – vontam vállat, s reméltem, hogy nem hallatszott ki hangomból az a pillanatnyi megingás, ami a torkomat szorító maroknak volt köszönhető.

3 megjegyzés:

  1. szia gratulálok paul és grace is idióták semmibe veszik egymás érzéseit főleg grace remélem paul valahogy átvészeli

    VálaszTörlés
  2. ööö... baszki.
    hát... ez lesokkolt.
    nagyon tetszett a rész, mert megint nagyon jól megírtad, amihez csak gratulálni tudok,de ez hogy grace így megmakacsolta magát, és ez lett a vége, letaglózott.
    remélem hamar megoldódnak a dolgok, és újra együtt lesznek, mert ez így nem jó!
    most sajnálom szegény pault, biztos nehéz neki... mondjuk én megvigasztalnám, szívesen. de tényleg.
    na jó, nem locsogok tovább.
    nem mondom hogy siess, mert akkor lemaradok, de mindenesetre várom a kövit:)
    puszi, NS

    VálaszTörlés
  3. Szia!
    Nagyon tetszik a történeted! Ezt most jól megkavartad! Úgye nem sokáig lesznek haragban, Nem áll jól nekik! ; )
    Nelli

    VálaszTörlés