20. Cosette

20. Cosette

"Nincs annál kegyetlenebb dolog, mint egy soha be nem teljesülő szerelem."

A reggel újra a két forró kar ölelésében ért, mikor hangos farkasvonyítás szakadt fel az erdőből, amire nem csak én, de Paul is egyből felriadt. Pár pillanatig csendben kémlelte az ablakot, ahonnan tökéletes rálátás volt a fenyők égbenyúló alakjára, majd mikor újra felvonyítottak kénytelen volt elereszteni karjaiból, miközben a lehető leggyorsabban felöltözött.
- Sietek vissza – hadarta, miközben fölém hajolva gyors csókot nyomott ajkaimra, s már ott sem volt. Talán percekig csak feküdtem a becsukódott ajtót figyelve, miközben igyekeztem fülelni a kinti zajokra. Megmertem volna esküdni rá, hogy a következő, közelebbi vonyítás Paultól jött.
Mikor gondolataim megelégelték a valóságot egyre inkább a múltba, vagyis inkább az éjszaka történtekbe akartam bepillantást nyerni. Ahogy felidéződött bennem minden csókjának becézése és érintésének forrósága az arcom lángba borult, miközben megborzongtam, ahogy egy mély sóhaj kíséretében újra beszívtam Paul férfias illatát.
Újabb percek teltek el, mikor végre rávettem magam, hogy felkeljek, s visszavegyem tegnapi ruháim, miközben jobban körülnéztem a szobában.
A falakon családi képek díszelegtek, leginkább az anyukájáról és a húgáról, ahol néhol ő is ott volt. Már kicsit látszottak idővel kiférfiasodó vonásai, pimasz mosolya szinte minden képen ott játszott. A nővére gyönyörű volt mandulavágású, szinte fekete szemeivel, hosszú, fekete hajával és bájos mosolyával. Sokban hasonlított az anyjára, de Paul inkább az apjára ütött, akiről csak egyetlen egy kép díszelgett egy álomfogó tollainak takarásában. A férfi acélos vonásai és bronzos bőre pontosan Pauléra emlékeztetett, ahogyan az a megmagyarázhatatlan, önzetlen szeretet is a szemeiben, miközben fia mellett guggolva szorosan megölelte az akkor még apró testet.
Az asztalon rengeteg tankönyv és összefirkált füzet hevert, ketté tört ceruzákkal és kiömlött tollakkal. Az egész szoba olyan Paulos volt, elvégre biztos voltam benne, hogy a ceruzákat nem jó kedvéből törte össze... És a földön heverő anyagdarabog sem attól lehettek, hogy unalmában ruhákat szaggat...
Az órára pillantva végül aztán kénytelen voltam haza indulni, elvégre Lorelai biztos nem tudott éjjeli hollétemről, s ha már otthon van nem lenne jó sokat késlekedni. Hagytam egy cetlit a konyhaasztalon, majd végleg magam mögött hagytam Lapush partjait és házait erre a napra.
Bár az idő sokkal melegebb volt, mint általában és a nap is egyre több sugarát küzdötte át a felhőkön, de egyáltalán nem volt kedvem egy ilyen hosszú sétára, ráadásul az erdő mellett... Biztos voltam benne, hogy Damien bármikor felbukkanhat, amikor csak jónak látja és a tegnapi álmom cseppet sem hagyott nyugodni.
Diego... kutyusom emlékére a mellkasomban lévő szorítás új erőt vett, s gondolni sem akartam arra a lehetőségre, hogy szerelmem úgy végzi, mint a husky kölyök. Szegénykém... pedig csak megakart védeni...
- Grace! Már hívni akartalak, hogy hol vagy – szólt ki Lorelai a konyhából, mikor betettem a lábam az elő szobába, de látva sápadt arcom egyből komollyá váltak kerekded vonásai. – Mi a baj? – kérdezte.
- Diego megszökött – hazudtam, de tudtam jól, hogy az igazat nem mondhatom meg nénikémnek. Ez a legbiztonságosabb válasz a számára. – Egész reggel őt kerestem és sehol sincs – folytattam. Bár szavaim hamisak voltak az arcomra kiülő érzelmek egytől-egyig igaziak voltak. Fájt, hogy elvesztettem őt.
- Jaj, Kincsem... – sóhajtotta Lorelai, miközben megölelt. – Tudom mennyit jelentett neked az a kis dög – Nénikém mindig kis dögnek nevezte, de sosem rossz indulatból. Pontosan annyira szerette Diegot, mint én.
Nem válaszoltam. Pár percig eltemetkeztem szerető ölelésében, majd fáradtságra hivatkozva felmentem az emeletre, hogy lezuhanyozzak.
Visszaérve a szobámban Paul már ott ücsörgött az ágy szélén, mire majdnem felsikítottam ijedtemben, de vissza is nyeltem feltódult ijedtségem, miközben becsuktam magam mögött az ajtót.
- Bocsi – mosolyogta kisfiúsan, mint aki tudja, hogy rosszat tett, de nem különösebben sajnálja.
- Áh, tök mindegy – legyintettem hevesen dobogó szívemre utalva, hiszen a tegnapiak után szerintem már semmilyen tempó nem okozhatott gondot neki. – Mi újság? – kérdeztem leülve mellé, egyik lábam magam alá gyűrve.
- Sam megtalálta Damien nyomát, de a folyónál újra elvesztettük – sóhajtotta gondterhelten, miközben beletúrt hajába és egy hatalmas lendülettel hátradőlt. – Nagyon idegesít már a fickó! – morogta ellenségesen, mire csak horkantottam.
- Hát még engem! – mormoltam, mire helyeslően bólintott.
- Mit mondtál a nénikédnek? – kérdezte összevont szemöldökkel.
- Azt, hogy elszökött – sóhajtottam fáradtan, miközben hagyva kérlelő karjainak mellkasához bújtam és megpihentem szívének ütemes dobbanása felett.
- Annyira sajnálom, hogy nem érkeztem időben – mormolta, mire csak megráztam a fejem és megtámaszkodva mellkasán arcát tüntettem ki figyelmemmel.
- Milyen csatáról beszéltél tegnap? – kérdeztem hunyorogva, mikor felrémlett emlékeimben valami vámpír csata említése tegnapról.
- Ez bonyolult – sóhajtotta. – És nem is mesélnék róla, hogy ne aggódj fölöslegesen... – Szerintem még ő sem gondolhatta komolyan, hogy ezt annyiban hagyom.
- Mikről maradtam le? – kérdeztem kényelmesen elhelyezkedve karjaiban, miután ő felkúszott az ágy háttámlájához, hogy kényelmesen neki dőlhessen.
- Seth és Leah Clearwater is átváltozott, mert egyre több újszülött vámpír ólálkodik a környéken – kezdett bele. – Jacob kiderítette, hogy az a vörös hajú nő hozhatja őket létre akinek a párját megölte Edward Cullen, hogy megvédje Bellát. Amolyan bosszú -féle. Cullenék most visszatértek és Alice, aki látja a jövőt megjósolta, hogy egy hét múlva támadnak. Nekünk pedig fel kell készülnünk, hogy fogadjuk őket – magyarázta, miközben le sem vette rólam a szemét. Várta, hogy mégis mit szólok ehhez az egészhez, de nem sok jót láthatott. Éreztem, ahogy vonásaimon úrrá lesz az aggodalom és a féltés, amit akaratlanul is megmosolygott, miközben végig simított arcomon. – Nem kell aggódnod! – folytatta lelkesebben. – Gyerek játék lesz az egész! – biztosított. – Őszintén szólva várjuk is, jó buli lesz... – mosolyogta, mire csak horkantottam és vállba ütöttem. Persze meg sem érezte, és én nem is mertem nagyot adni neki. Úgyis az én kezem fájt volna.
- Ne hülyéskedj! – szóltam rá. – Ez igenis komoly dolog! És ha bajotok esik?!
- Aranyos, hogy aggódsz, de nem kell félned – nyugtatott meg. – Nem lesz semmi baj!
- De akkor is! Ha Cullenék tehetnek erről az egészről, akkor miért nektek kell veszélybe sodorni magatokat? – kérdeztem némi haragos vádlással a hangomban, mire számomra érthetetlenül elmosolyodott. – Mi van? – kérdeztem értetlenül.
- Csak jól esik, hogy így aggódsz – vont vállat olyan furcsa meghitt csillogással a szemeiben, ami pár pillanatra az én figyelmemet is lekötötte.
- Bolond vagy! – jelentettem ki végül, mire csak halkan felnevetett és végre megcsókolt.
- Vonzod a bolondokat – vont vállat végül, mire viccesen elfintorodtam és határozottan bólintottam kijelentésére.
- És az őrülteket – tettem hozzá, mire arca pár pillanatra elfelhősödött. – Oké, még mit nem mondtál el? – érdeklődtem.
- Az a pióca nem hiába hív Cosettnek – kezdett bele, mire egyből felkaptam a fejem. – Múltkor Edward látott téged a gondolataimban és ő is azt hitte rád, hogy Cosette vagy.
- De ki ez? Vagy tényleg én lennék, csak nem emlékszem rá? – kérdeztem hitetlenkedve. Mintha felpattannának bennem az őrület szikrái.
- A vérszívó Cullen mesélt erről, azt mondta, hogy az egyik fivére ismerte is a lányt még a háborúk idejéből... – kezdett bele. – A lány vámpír volt, majdnem olyan öreg, mint a Volturi... A háború idején megismerkedett egy fiatal katonával, akit sikerült teljesen magába bolondítania. A lány a háborúban meghalt, pár nomád vámpír széttépte, miközben a srác átváltozott, hogy örökre együtt lehessenek. Mire véget ért az átváltozása Cosette sehol sem volt és Damien azóta is őt keresi.
- Oh – motyogtam végül teljesen elképedve. – Akkor végül is tényleg megőrült? – kérdeztem.
- Ha az a lány fele annyira magába bolondította a fiút, mint amennyire te engem akkor lehet – ingatta a fejét, mire újra szemet forgattam. Nekem ez egyáltalán nem tűnt viccesnek, sem biztonságosnak.