2012. július 14., szombat

21. De azért szeretlek




21. De azért szeretlek

"Önmagamról megfeledkezve féltem őt, tudván, hogy elvesztése egyben az én vesztem is."

A múlt nem ismétli önmagát. Ebben majdhogynem teljesen biztos voltam, de az az aprócska, megmaradt bizonytalanság folyton képes volt elbizonytalanítani egész héten. Gondolataim rengetegszer forogtak Cosette és Damien között összefüggéseket találva köztem és a lány között, miközben azzal nyugtattam magam, hogy Paul és az én történetem nem ér olyan tragikus véget.
A napok villámgyorsan teltek, s nem csak bennem, de a többi lenyomatban is nőtt a feszültség. Kimben rengeteg rossz előérzet talált utat, ami engem sem hagyott nyugodni. Ráadásul Paul olyan félvárról vette az egész újszülött vámpírok elleni csatát, hogy az borzasztó!
- Ne aggódj már annyit, cica! – szokta mondogatni, mikor éjszakánként folyton ébren talál, s szorosabban magához ölel. – Olyan butus vagy!
- Kíváncsi vagyok te mit szólnál egy fordított helyzetben! – horkantottam, mire arcán pár pillanatra megrándultak az izmok. Ahogyan gondoltam ez egyből nem tetszett neki.
- Mivel tisztában lennék vele, hogy milyen erős és ügyes vagy nem aggódnék fölöslegesen – mondta végül, de mindketten tudtuk, hogy hazudik. Talán még jobban féltene, mint most én őt. – De mivel nem vagyunk fordított helyzetben és én vagyok a farkasfiú nem te a farkaslány fölösleges ilyenről beszélnünk – folytatta.
- Hát szívesebben lennék ott veled, mint itthon azt várva, hogy mikor jössz haza! – pánikoltam immár sokadszorra. Szerintem csak azért nem unta meg ezt eddig, mert mindig látszott az arcán, hogy mennyire jól is esik neki törődésem és féltésem iránta.
- Azért ennyire ne bízz bennem, kérlek – mormolta némi éllel a hangjában, mire bűntudatosan felsóhajtottam és oldalamra fordulva megtámaszkodtam széles mellkasán.
- Tudod jól, hogy nem arról van szó, hogy nem tartalak elég erősnek vagy ügyesnek – magyaráztam, miközben akaratlanul is körözni kezdtem mutatóujjammal mellkasán. – Ez nem attól függ, hogy te mire vagy képes, egyszerűen csak érzem – vontam vállat.
Keze óvatosan, de magabiztosan fonódott mellkasán köröző kezemre, s ajkaihoz emelve tenyerem cuppanósan belepuszilt, mire halkan felnevettem. Barna szemei nevetésem hallatán jobb kedvre derültek, miközben közelebb húzva magához hosszan megcsókolt. Ajkai lágyan, ráérősen szórakoztak ajkaimmal, miközben egyik kezemmel az arcán simítottam végig újra és újra. Könnyű mozdulattal húzott magára, miközben magam alatt éreztem felgyorsuló szívverését, ami mintha az én pulzusommal dobogott volna egy ritmusban.
- Aludnod kellene, holnap még vár rátok egy nehéz nap – mondtam kissé eltávolodva vékony ajkaitól. Másnap még Sam berendelte mindnyájukat, hogy gyakoroljanak. Jasper jobb tanárnak bizonyult, mint ahogyan azt hitték, de persze Paul sosem ismerte volna be. Számukra Cullenék mindig vérszívók maradnak, amit nem is igyekeztem megcáfolni. Egyikőjüket sem ismertem, igazából nem is akartam, tekintve, hogy vámpírból bőven elég volt Damien. A férfit mindig megérezte körülöttem Paul, ami miatt egyre nehezebben tudtam őt elküldeni a dolgára. Sosem akart magamra hagyni, s a csatához közeledve nem is akartam elengedni őt.
- De ha Damien nem az újszülöttekhez tartozik... nem lesz ott a csatánál sem – mormoltam az utolsó előtti nap, mikor Lorelai újra éjszakára ment a kórházba. Paullal ilyenkor sokkal nyugodtabbak lehettünk. Noha tudta nénikém, hogy farkasommal immár minden rendben arról még mindig nem szóltunk és nem is terveztünk neki szólni, hogy az esetek nagy százalékában az éjszakákat is itt tölti.
- Cullenék szerint igen, mert tudja az a pióca, hogy amíg én vagyok nem juthat a közeledbe, ezért először engem kell eltennie láb alól – magyarázta teljes lelki nyugalommal.
- De nem fog! – mormoltam, mire jókedvűen felnevetett és újra magára vont.
- Tényleg jó lesz már, ha ez az egész lezajlik, mert nem bírják az idegeid – viccelődött, mire csak sértetten kiöltöttem rá a nyelvem. – Én tényleg egyszer leharapom – utalt kiöltött nyelvemre, mire közelebb húzva magához ajkait az enyémre nyomta.
- Ha ezt tudom mindig ki öltöm rád a nyelvem – hecceltem, mire csak felnevetett és újra megcsókolt.
Az órák javarészt így teltek. Hol azon vitatkoztunk, hogy mennyire felelőtlen a csatával kapcsolatban, majd azon, hogy én mennyire aggodalmas vagyok, ami aztán azzal végződött, hogy tovább csókolgattuk egymást.
Valahol mélyen mindketten tisztában voltunk annak esélyével, hogy ezek az utolsó napjaink, noha egyikünk sem merte kimondani. Paul talán még gondolni sem mert rá, ahogyan én sem. Ezt a lehetőséget egyáltalán nem akartuk elismerni, főleg ő nem azzal a csökönyös, magabiztos gondolkozásával.
- Lorelai – szólítottam meg végül nénikém, miközben ő a konyhában ténykedett. Paul az utolsó simításokat végezte a falkájával. Mindannyian lázasan készültek, sokkal nagyobb lelkesedéssel, mint amennyire a lenyomatok várták ezt az egészet.
- Mondjad, szívem – mosolyogta, miközben pár mappát helyezett a táskájába. – Valami gond van? – kérdezte összevont szemöldökkel, pár pillanatra megállva a mozdulataival.
- Nem, dehogy! – nyugtattam meg azonnal, mire halványan elmosolyodott és tovább pakolászott, miközben én egyik lábamról a másikra támaszkodva igyekeztem megtalálni a megfelelő szavakat. Igazából azt sem tudtam miképpen vezessem ezt elő nénikémnek, de aztán inkább eldöntöttem, hogy kimondom, aztán lesz, ami lesz.
- Arra gondoltam, hogy...szóval megengedhetnéd, hogy...Paulnál aludjak – nyögtem ki végül, miközben szavaim végére összeszorítottam a szemem, de amikor nem jött azonnal a helytelenítő, mérges válasz kíváncsian, még mindig félve kilestem a szemhéjaim mögül.
- Biztos? – kérdezte aggodalmasan. Nem igazán tudta, hogy mit is feleljen, miközben a táskája szíját szorongatta.
- Igen – feleltem magabiztosan, hiszen ő nem tudta, hogy ezzel az aggodalmával régen elkésett. – Szóval, akkor elengedsz? – kérdeztem. Nem akartam sürgetni őt, de azért a kíváncsiság mégiscsak hajtott.
- Elég nagy vagy, hogy efelől dönts – sóhajtotta végül. – Különben is, ha egy kicsit hasonlítasz rám akkor, ha nemet mondok elszöksz – tette még hozzá, csakhogy oldja a feszültséget, mire halkan felnevettem.
- Köszönöm – mosolyogtam, miközben átszelve a köztünk lévő távolságot szorosan megöleltem vékony testét. Az utóbbi időben csak Paul izmos testét ölelgettem, s most nagyon is furcsa volt egy hozzám hasonló alkautút a karjaimba zárni.
- Én a helyedben pakolnék, mielőtt meggondolom magam – viccelődött, mire csak megráztam a fejem nénikém szavait hallva, de azért a biztonság kedvéért gyorsan elbúcsúztam tőle és felsiettem az emeletre.
Nem gondoltam volna, hogy nénikémet ilyen könnyű lesz rá beszélni erre, de tagadhatatlanul megnyugodtam válaszát hallva. Mondjuk biztosan nem lett volna ilyen nyugodt, hogy eddig erről nem is kértem ki az engedélyét. Egy életen át tartó, rácsos ablakú és ajtajú szobafogságot kapnék, ha megtudná. Még az a szerencse, hogy nem fogja.
Gyorsan lezuhanyoztam, elpakoltam az egyik válltáskámba és még egyszer elbúcsúzva nénikémtől útnak indultam.
Paullal azt beszéltük meg, hogy majd útközben értem jön, ha elengednek, addigra már biztosan eltud szabadulni a gyakorlásból, hiszen erre az estére minden farkasfiút szabadnapoltak.
Mióta Damien meglepett a parton, az erdőnél azóta valahogy cseppet sem volt ínyemre, ha az erdő közelében kellett mászkálnom. Minden neszre felkaptam a fejem és rosszabbnál rosszabb gondolatok kezdtek el körözni a fejemben, ha huzamosabb ideig nem ment el mellettem egyetlenegy autó sem.
- Paul? – kérdeztem bizonytalanul, mikor egyre többször és egyre közelebbről hallatszottak ki halk zajok az erdőből. – Paul? – kérdeztem újra bizonytalanul.
- Nyugi, cica, jelen – lépett elő magas alakjával az erdőből Paul, mire torkomból megnyugvó sóhaj szakadt fel. – Minden rendben? – kérdezte aggodalmasan kissé feldúlt ábrázatomat látva.
- Persze – nyugtattam meg, igyekezve rá villantani egy gondtalan mosolyt. – Szia – köszöntem végül, miközben ő lejjebb hajolva kedveskedve megcsókolt, miközben ujjainkat összevonva tovább indultunk Lapush házai felé.
- Csak úgy elengedett? – kapott észbe.
- Látod – mosolyogtam. – Persze nem örült, de sejtése sincs, hogy az unokahúgát már megrontotta a csúnya farkas – viccelődtem, mire barna szemeiben perverz fény csillant.
Minél több időt töltöttünk együtt annál jobban átvettem Paul csipkelődős szokását. Már nem pirultam el minden szavától, amivel megilletett, amit szomorúan vett észre, de örömmel konstatálta, hogy tetteivel még mindig képes teljesen vörösbe borítani az arcom..
Furcsa megnyugvás lett úrrá rajtam, mikor végre elértünk Paul házához. Nem csak a lehűlt levegő miatt, de a biztonságérzetem is megnövelte.
- Paul, merre van serpenyő? – kérdeztem, mikor kénytelen voltam feladni a keresgélést és megindulni az emeletre, hogy útmutatót kérjek. Néha hajlamos voltam megfeledkezni róla, hogyha hangosabban szólnék meg is hallaná, amit mondok.
- Szerintem a felső szekrényekben...talán a középső – szólt ki a fürdőszobából, mire csak bólintottam, amit bár nem láthatott, de a serpenyő mégiscsak meglett. Olyan magasságba, amit nem igazán tudtam elérni segítség nélkül. Mire nem jók még a székek az ülésen kívül...
- Bár igazán értékelem innen a kilátást, de ne le ne ess! – Paul hangjára ijedten összerezzentem, miközben nagy nehezen kibogarásztam a serpenyőt a helyéről.
- Bolond vagy – mormoltam fejemet rázva, lerakva a kredencre azt a fránya edényt és vissza csukva a szekrény ajtaját. – Paul! – sipítottam, mikor megéreztem ujjait a derekamon, ahogyan könnyedén leemelt a székről. Ismét sokkal alacsonyabb voltam nála. – Nem ér, nem használhattam ki a pillanatot, hogy magasabb vagyok – panaszoltam, mire csak fejét rázva felnevetett és egy könnyed mozdulattal visszarakta helyére a széket, míg én összecsaptam némi rántottát. Na jó, nem némi rántottát, hanem sok rántottát, ugyanis arra is volt időm rá jönni, hogy mindegyik farkas feneketlen, ha ételről van szó. Főleg, ha azt egy átedzett nap után kapja.
Miután megvacsorázott és az én torkomon is lekönyörgött pár falatot gyorsan elmosogattam, amíg Paul egy méternél távolabb nem volt hajlandó elmenni a közelemből.
- Borzasztó vagy – közöltem vele, mikor figyelmetlenül beleütköztem izmos karjaiba, melyek azonnal körém fonódtak.
- De szeretsz – mosolyogta elégedetten, mire csak szemet forgattam.
- De szeretlek – helyeseltem végül, mire győzelemittasan felnevetett és lecsapott az ajkaimra.

2 megjegyzés:

  1. szia ez csúcs remélem minden simán megy majd
    puszy

    VálaszTörlés
  2. Szia!
    Nagyon jó lett a fejezet :)
    Paul imádnivaló, szokás szerint :)

    VálaszTörlés