2012. július 21., szombat

22. Mit akarsz te tőlem?!








Hellóka!
Nem árulok el nagy titkot; közeledünk a történet végéhez.:) Ha ma összejön öt komment holnap hozom a következő fejezetet és az epilógust.:)
Xoxo.Bri.


22. Mit akarsz te tőlem?!

"Az én szerelmem nem tudott meghalni. De élni sem."

Pihegve feküdtem ziláló mellkasán, miközben ő szórakozottan simogatta a hátam, s olykor apró puszikat nyomott a homlokomra. Pillanatokig csak hallgattam szívének lassan rendeződő szívdobogását és lélegzetvételét, miközben ő szokásához híven szorosan ölelt magához.
- Holnap vigyázz magadra – kértem halkan. Nem voltam biztos benne, hogy meg is hallotta rekedt szavaim, de mikor ujjai pár pillanatra megálltak és a lélegzet is tüdejében rekedt biztossá vált, hogy nem csak a falhoz beszéltem. Szavaim nem tűntek el az éjszaka csendjében, hanem végre valóban célba értek, mert óvatosan leemelve mellkasáról a párnára fektetett, miközben könnyedén fölém magasodott.
- Figyelj – kezdett bele, miközben szabad kezével az arcomon simított végig újra és újra. Jóképű vonásai most komolyak voltak. Egy pillanatra sem eresztette el a tekintetem, s én teljesen a bűvkörébe kerültem. Csak hallgattam mély baritonját, mint kisgyerek az esti mesét lefekvés előtt.
Azokban a percekben éreztem csak igazán, hogy letelt az egy hét. Holnap harcolni mennek, s én egyáltalán nem éreztem biztonságban farkasom irháját. Szívből reméltem, hogy ott nem fogja ennyire félvárról venni a dolgokat, noha most teljesen komolyan beszélt, ami egy kicsit megnyugtatott.
- Ne aggódj fölöslegesen, mert visszajövök, érted? Nincs az a földi erő, ami visszatarthat ettől, amíg az a vérszopó – utalt Damienre – életben van és félsz tőle – Zavartan lesunytam a szemem, elvégre könnyedén rájött, hogy miért vagyok annyira zilált, mikor ma találkoztunk félúton.
- Szeretlek – motyogtam végül, mire halványan elmosolyodott és ajkaimhoz hajolva apró csókot hintett ajkaimra.
- Én is szeretlek téged – mosolyogta, majd újra karjaiba emelve mindkettőnket elnyomott az álom.
A reggel, ahogyan valószínű minden lenyomatot egyedül ért. Paul már sehol sem volt. Csak egy cetli fogadott, hogy ma még gyakorolnak kicsit és egyeztetniük kell Cullenékkel is. Na meg persze az is ott díszelgett macskakaparós írásával, hogy szeret és ne csináljak semmi hülyeséget, amíg távol van. Igazából azt sem tudtam, hogy mit kellene tennem, amíg távol van. Előre tudtam, hogy nincs az a tévé műsor vagy házi feladat, ami letudja kötni a gondolataim. Hihetetlen késztetést éreztem, hogy percenként az órára pillantsak, miközben jobb elfoglaltság híján összedobtam némi milánóit tudván, hogyha valahára hazaér farkasom biztosan éhes lesz. Ezt legalább el lehet raktározni a hűtőben anélkül, hogy megromlana.
Azt hittem ezzel eltudok pepecselni legalább egy fél napig, de tévedtem. Mikor az órára pillantottam dél múlt pár perccel, s jobbnak láttam inkább haza menni. Paul nélkül ez a ház egyáltalán nem tűnt olyan otthonosnak és biztonságosnak, mint ahogy legelőször láttam. Paul nélkül hirtelen semmi sem tűnt jó ötletnek. Inkább igyekeztem mellőzni vészjósló gondolataim és a legközelebbi busszal inkább visszamentem Forksba.
Mire haza értem Lorelai aludt, így igyekeztem nem túl nagy zajt csapva lezuhanyozni, majd inkább letelepedtem a tévé elé a kanapéra, hogy beletemetkezzek egy cseppet sem érdekfeszítő szappanoperába, ahol negyedóránként csattant egy pofon valaki arcán, miközben a szerelmes, ömlengő vallomások is egymást követték. Ilyenkor örültem, hogy Paulból hiányzik ez a fajta eltúlzott romantika. Úgy szerettem őt, ahogyan van. Valamiért többre értékeltem arcpirító megjegyzéseit, mintha minden órában prózákat mondana, de az nem is ő lett volna. Nem is illett volna pimasz mosolyához és kaján pillantásaihoz, melyek emlékére jóleső bizsergés futott át a gerincemen. Nem akartam elveszíteni őt, nem akartam, hogy bármi baja legyen, mint ahogyan a többi farkast is féltettem. Mindannyiuk aranyos volt és tényleg egy családként működtek, amiért olykor elkapott az irigység, de az utóbbi egy hétben annyit rángatott Paul Lapushra és a falkájához, hogy néha már én is úgy éreztem, közéjük tartozom.
- Menj fel, elfekszed a nyakad – rázogatott meg finoman nénikém, mire kábán pislogva párat pillantottam a tévé alatt lévő digitális órán. Fél hét. – Vagy nem vagy éhes? – kérdezte, mire hümmögve megráztam a fejem.
- Ma is estére mész? – kérdeztem összevont szemöldökkel. Bármennyire is jött kapóra, hogy mostanában inkább éjjelre ment dolgozni, mégis kezdtem aggódni érte. Túl sokat dolgozik.
- Nem – rázta meg a fejét egy tincset visszaigazítva a füle mögé. – Mikor jöttél haza? – kérdezte.
- Nem tudom – ráztam meg a fejem, noha tisztában voltam vele, hogy fél kettő körül járhatott az idő, mire átléptem a ház küszöbét. Persze, hogy tudtam hányóra. Szerintem egész életemben nem néztem annyit az órát, mint ma, de nem voltam biztos benne, hogy tanácsos-e nénikémnek ilyen „késői” időpontot mondani.
- Menj fel aludni, fáradtnak tűnsz – mondta végül, mire engedelmesen bólintva el is köszöntem tőle és felvonultam a szobámban. Úgy voltam vele, hogyha alszok akkor az idő talán gyorsabban telik.
Ahogy beléptem az apró szobába az esti hideg levegő egyből megcsapta kómás arcom, s se perc alatt kiűzte belőle a megmaradt álmosságot. Tisztán emlékeztem rá, hogy az ablakot tegnap becsuktam és nénikém sem szokott csak úgy bejönni a szobámba.
Pár pillanatra megtántorodtam, megfordult a fejemben, hogy inkább visszamegyek a nappaliba, de aztán mély levegőt véve becsuktam magam után az ajtót, hogy ne csináljak huzatot és bizonytalan léptekkel az ablakhoz sétáltam.
A kinti sötétség mindent beborított, pár lámpa világított be homályosan a kertre az utcáról, de a hatalmas erdő továbbra is ijesztően terebélyesedett nem is olyan messze. Elgondolkodtam, hogy vajon merre lehetnek, hogy mi történhetett, amíg én itthon loptam a napot, de nem tűnődhettem ezen sokat. Az ablakom alatt felszűrődő halk nesz egyből magára vonta a figyelmem, miközben hunyorogva igyekeztem hozzá szokni a sötéthez.
-Van ott valaki? – kérdeztem bizonytalanul, nem voltam benne teljesen biztos, hogy akarok választ hallani.
Ajkaim épp sikításra nyíltak volna, mikor egy tisztán látható alak teste könnyedén elmosódott, majd hihetetlen közel került, ahogy felugrott az ablakom párkányára. Éreztem, ahogy a vér kisiklik az arcomból, miközben igyekeztem minél előbb elhátrálni, de a hideg ujjak vasbilincsként kulcsolódtak a csuklómra, míg másik kezével a számra tapadt.
Egy erős rántással kihúzta alólam a talajt, s az egész szobát, miközben bennem annyira élt a menekülés ösztöne, hogy egy óvatlan mozdulattal elvesztettem véglegesen az egyensúlyom, s egyenesen jéghideg karjaiba hullottam.
- Csak beszélgessük, Grace, kérlek – suttogta halkan a fülembe, mire még a vér is megfagyott az ereimben. – Elengedlek majd, csak beszélgessünk – hangja olyannyira könyörgő volt és kétségbeesett, hogy pár pillanatra meg is sajnáltam, amit egyből kihasznált, mert egy utolsó mozdulattal kirántott az ablakból és úgy suhant be az erdőbe karjai közt velem, mintha nem lennék nehezebb, mint egy tollpihe.
Csak néhány másodpercig futott át agyamon a remény, hogy tényleg csak beszélgetni akar, majd elengedni, mikor eszembe jutott, hogy Gracenek hívott, de ahogy jött el is múlt az érzés. Vöröslő, fanatikus pillantásától rá kellett döbbennem, hogy közel sem vagyok olyan helyzetben, hogy elengedjen.
Karjaim akaratlanul fontam nyaka köré, mikor beérkeztünk a fák takarásába, s én ijesztőbbnek találtam ama lehetőséget, hogy elejt vagy neki megyünk egy fának, bár ez képtelenség lett volna. Olyan érzésem volt, mintha repülnénk, a lába talán nem is érintette a talajt, szerintem akár csukott szemmel is képes lett volna szlalomozni a fák között.
- Tegyél le! – könyörögtem neki. A menetszéltől még a könnyeim is kijöttek, bár azt a lehetőséget sem vetettem volna el, hogy a félelemtől szöktek ki a helyükről. – Kérlek, Damien! – folytattam, de mintha meg sem hallott volna. Csak szorosan tartott a karjaiban, miközben halhatatlan szellemként suhant a fák rejtekében.
Gondolataim vadul cikáztak menekülési útvonalat keresve, de annyira kétségbeejtően nem volt semmi lehetőségem, hogy az már a torkom fojtogatta, pedig nem akartam sírni. Nem akartam neki kimutatni, hogy mennyire félek tőle, miközben azt sem tudtam merre vagy hova akar egyáltalán vinni. Mit akar velem csinálni? Tényleg nem fog haza vinni? Paul megtalál?
- Hova viszel? – kérdeztem újra próbálkozva, mire ajkai pár pillanatra résnyire nyíltak, majd újra becsukódtak, s lassítani kezdett, míg végül léptei sétálássá csillapultak, ahogy elérkeztünk egy apró faházhoz.
Az épület rozogán ácsorgott a hatalmas fenyvesek között, s nem úgy tűnt, hogy a legközelebbi vihart kibírja, noha már itt állhatott pár évtizede. Teljesen üresen és elhanyagolva.
- Mit akarsz te tőlem? – kérdeztem értetlenül, nem kevés gyűlölettel a hangomban, mikor végre lerakott a két lábamra, de ujjait szorosan a csuklóm köré fonta. Esélyem sem lett volna elmenekülni. Ha mégis sikerült volna kicsúsznom markából se perc alatt utolért volna, és nem akartam tudni, hogy menekülésemmel mennyire dühítettem volna fel az amúgy is labilis vámpírt.

6 megjegyzés:

  1. Szia!

    Nagyon jó lett sajnálom hogy vége lesz nagyon szerettem olvasni mindig vártam a követkeő részt. De nagyon jó volt a történet és imádtam.

    Puszi

    VálaszTörlés
  2. Szia!
    Nagyon tetszett a fejezet! *.*
    Várom a folytatást!
    Puszi: Lyssa

    VálaszTörlés
  3. Szia!
    Nagyon tetszett a fejezet :)
    Én is nagyon sajnálom, hogy nemsokára vége lesz, mert ezt is nagyon szerettem, meg az előzőt is :)

    Puszi <3

    VálaszTörlés
  4. szia szuper lett a fejezet várom a kövi fejit :D

    VálaszTörlés
  5. Szia Bri!:)
    Nagyon jó lett a fejezet, kíváncsi vagyok, hogy mi fog kisülni ebből a Damien dologból. Na meg remélem, hogy ez a csata nem úgy végződik majd, mint Kim tötrénetében, és a mi szeretett Paul-unk épségben hazamegy.
    Sajnálom, hogy vége lesz a történetnek, mindig szívesen jöttem hozzád új fejezetre, de magadhoz híven remélem, hogy hamarosan újra előrukkolsz nekünk valami fantáziadús történettel!(:
    Várom a holnapot!;)
    xx Dóri

    VálaszTörlés
  6. Szia! Nagyon kegyetlen vagy! Függővéget hagyni pont most??? Amúgy nagyon tetszett a fejezet, remélem Paulnak valóban nem lesz semmi baja :)
    xoxo, Ever

    VálaszTörlés