1. Újra itt van

Hellóka!

Elhoztam az első fejezetet, ami remélem tetszeni fog nektek, örülnék némi kommentek és feliratkozónak. :)

Xoxo.Bri.

1. Újra itt van

Van köztünk egy nagy különbség, ő tud élni nélkülem,

én nem, de megtanulok, majd, valahogy.

Menni fog. Mennie kell

A toll halkan sercegett a papíron, miközben kizártam magam körül a világot, s próbáltam az írásra koncentrálni. Szórakozottan elbambultam a betűim kerekdedségén, amiket idióta precizitással próbáltam a legszebben megalkotni. Hihetetlen, hogy milyen unalmas tud lenni a fizika óra, ha a barátnődet felküldték az igazgatóiba, mert ez a negyedik alkalom, hogy elvesztette az ellenőrzőjét, pedig alig pár hónapja kezdődött csak el az iskola. Na jó, nem elvesztette, hanem kidobta... jó mélyen valamelyik konténer aljára, hogy az apja ne szerezzen tudomást folyton romló jegyeiről.

A betűk hirtelenjében hosszúkássá és dőlté változtak, ahogyan a gondolataim pár pillanatra vissza tértek a jelenbe, s az írás már csak másodlagos dolognak tűnt. Lassacskán már arra sem figyeltem mit írok, így inkább leálltam a firkálással, hogy megtudhassam mi is történik körülöttem.

Egy magas fiú állt nekem háttal, a tanár látszólag vele beszélt, miközben a fiú igyekezett minden kérdésre választ adni. Egy szakadt farmer volt rajta és fekete póló, ami alatt halványan látszódtak kidolgozott izmai, inkább szálkás volt, mintsem izmos vagy nyúlánk, régen hosszú sötétbarna haja most rövidre volt vágva, a kint uralkodó szél szét kócolta, s most százfelé meredezett a halványsárga, megrepedezett plafon felé.

- Jól van, ülj le! – biccentett végül a tanár alá írva az igazolást, mire a fiú bólintva megigazította vállán lógó hátitáskáját, s megfordulva elindult a sorok között. Egyenesen felém. Egyhamar felismerem Jaredet, aki jó sokat változott betegsége során, alig akartam elhinni, hogy a fiú ennyit változott, főleg mikor úgy bámult rám, mint aki szellemet lát. Maga a tény volt meglepő, hogy észre vett, az, hogy úgy bámult rám, mint valami kísértetre már nem volt olyan fontos. Figyelmem nem vonta el teljesen mélybarna szeme, melyekből furcsa érzelmek kaptak szikrára, így tisztán láttam, hogy olykor-olykor átfut rajta némi remegés, amit egyáltalán nem tudtam mire vélni. Ez az egész furcsa volt.

- Jared, leülsz végre vagy inkább vissza jönnél felelni? – kérdezte a tanár úr, mire a fiú vissza tért a jelenbe, s akadozó, esetlen mozdulatokkal ült le a helyére teljesen kihúzódva a pad szélére, miközben a remegés még mindig futkározott a tagjaiban. Egyre furábbnak tartottam távolságtartó, már-már bepánikolt viselkedését, amit jól láthatóan én váltottam ki belőle. Máskor észre sem vett, vagy ha igen akkor olyan semleges volt, hogy azt tanítani kellett volna, de most... talán ez még rosszabb volt, hiszen tudomást vett rólam és ez egyáltalán nem volt pozitív hatással rá.

- Ti ketten a hátsó padban, figyelnétek végre? – zavarta meg újra döbbent némaságunk a tanár, s csak akkor vettem észre, hogy egész végig kavargó szemeibe néztem, melyek zavartsága és idegessége szinte megfájdította a fejem. Túl sok volt ez alig pár percbe sűrítve.

- Bocsánat – mondtam végül én, mikor a tanár a válaszunkat várta. Az óra további részében próbáltam kizárni őt a világomból, s túl tenni magam padtársam jelenlétén, ami egyre inkább a hatalma alá kerített. Idegesített. Egyszerűen felháborított az, hogy egy heti munkám teljesen eredménytelen volt, annyira reménykedtem, hogy ez az idő elég volt ahhoz, hogy teljesen kiszeressek belőle, s szerintem sikerült is, valami mégsem eresztett a közeléből. Valahol a gondolataim peremén erősen kapaszkodott, s látszólag nem volt hajlandó leesni, feledésbe merülni.

A csengő hirtelen törte meg gondolataim kavalkádját, s nem tudnám eldönteni, hogy melyikünk ugrott fel előbb a padból. Ő vagy én? Nem is volt lényeg, egy könnyed mozdulattal táskámba sodortam a cuccaim, majd már a teremben sem voltam. Minél gyorsabban az igazgatóinál akartam lenni, hogy megtudhassam mi van már Vivvel. Nem szokott ennyi ideig tökölni.

A folyosón még alig lézengtek páran, miközben én a szekrényeknek dőlve vártam, hogy az ajtó kinyitódjon, s barátnőm lépjen ki rajta. Tekintetem a repedezett plafonról a fülemet megcsapó sutyorgás felé tévedett, ahol Jared kutakodó szemeibe ütköztem, miközben valamit fürgén magyarázott Paulnak. Ez is fura volt. Egyrészt mert Paul is hiányzott az utóbbi egy hétben, másrészt túl feltűnően kerülték Jacobék bandáját, pedig mióta ismerem őket elválaszthatatlanok voltak.

- Föld hívja Kimet, Kim élsz még? – Vivienn hangja térített vissza a valóságba, mire kábán pislogtam párat magam elé, s minden figyelmem a lány felé irányítottam. Kiakartam zárni a két fiút.

- Bocs, na, mi volt? – kérdeztem az új ellenőrzőre mutatva, mire csak huncutul elmosolyodott, s meglegyezte magát az apró füzettel. – Amúgy jó lenne, ha ezt végre nem dobnád ki, esőerdők pusztulnak ki miattad – gúnyolódtam, mire csak felnevetett és elindultunk az udvarra.

- Beszélni akar apámmal... – sóhajtotta lemondóan. – Egész órán a családomról kérdezgetett, azt hittem a végén állba vágom vagy nem is tudom! – Viv családi háttere elég bonyolult volt, amiről egyáltalán nem szeretett beszélni, csak pár embert engedett be ebbe az életébe, s én szerencsésnek mondhattam magam, hogy ennyire a bizalmába kerültem. Az anyja lelépett egy másik nővel, miközben a nővére elszökött valahova Olaszországba és az apja teljesen összeroskadt, elvileg valami lelki dokihoz jár, ami éppen csak annyira tartja életben, hogy ne feledkezzen meg Vivről és az öccséről.

- Mit mondtál? – kérdeztem, miközben kiléptünk az iskola udvarára, ahol Charlie és Ash már vártak ránk. A szokásos padon ücsörögtek, ha jól láttam Ash fürgén másolta a matek leckéjét és próbálta eltűrni fekete, göndör fürtjeit a füle mögé nem túl sok sikerrel, ugyanis azok pár másodperc múlva újra rugóként estek vissza a lány fekete keretes szemüvege elé.

- A szokásosat, anyám és a nővérem látogatóban vannak Olaszban a nagymamámnál, apu meg sokat dolgozik, így egyáltalán nem ér rá – vont vállat, majd egy nagy lendülettel le ült a fiú mellé, aki valami idióta verekedős sztorival untatta Ashleyt.

- Mi van veletek jó madarak? – kérdeztem viccelődve, leülve Ash mellé, aki újra a leckét kezdte körmölni, míg Charlie ismét belekezdett a mesélésbe.

- Csip-csip-csip – kuncogta szórakozottan Viv lazán neki dőlve a padnak, s ujjára tekerte a halvány rózsaszín rágógumit. Ilyenkor olyan elvetemült formája volt... Tudtam, hogy valami rosszban sántikál, már csak az volt a kérdés, hogy engem is bele vesz-e, egyáltalán meg-e valósítja azt, ami éppen az eszébe ötlött.

- Nyakon vágom Mrs. Hisztis Ribit, ha nem adja meg a kettest – morogta Ash dühösen, mikor újra ellenőrizte, hogy el-e hozta a töri házi dolgozatát, amin most különösen sokat dolgozott; kikereste neten wikipédián, majd öt perc alatt lemásolta.

- De verekedősek vagyunk ma – gúnyolódtam, mire csak megcsapta a lábam a füzetével, s vissza rakta minden holmiját a már eléggé elhasznált sötétzöld táskába, amin különféle kitűzők és színes fonatok lógtak cérnából. Annak a táskának már lassan személyisége volt, én mondom nektek, úgy tűntek el benne az ellenőrzők vagy a füzetek, mikor szüksége lett volna rá a tanárnak, hogy csak na, aztán érdekes mód suli után egyből elő került, mikor haza felé igyekeztünk.

- Na mert te nem akadtál ki Filys gec... – kezdte volna Charlie, aztán elhallgatott. Próbált leszokni a folyamatos káromkodásról, ami eléggé őt jellemezte, rosszabb volt bármely kocsisnál vagy sittesnél. Százféleképpen eltudta ragozni, hogy az illetőt szívesebben látná egy téli estén az anyukája bizonyos testrészében, miközben a hóhérral játszadoznak. Én mondom, kész agyrém volt végig hallgatni, ha idegbe jött.

- Honnan tudod? – kérdeztem összeszűkült szemekkel, Charlie és Ash az évfolyamtársam volt, míg Viv az osztálytársam volt, egész pontosan előttem ült.

- Mindent tudok... – vigyorogta fölényesen. – Igazából épp hallottam, ahogy Filys a tesi tanárnak panaszkodik – ismerte be végül.

- Hogy ezeknek nincs jobb dolguk – horkantottam körbe pillantva az udvaron, hátha meglátom Filyst épp valamelyik tanárnak panaszkodni, de helyette csak újra Jaredbe ütköztem, aki újdonságképpen nem engem nézett. Aztán mégis. Eléggé furcsállta még, hogy kikkel lógok, hiszen általában csak hozzá csapódtam pár lányhoz, akiket felületesen ismertem vagy leckét néztem át.

- Jared? Hogyhogy itt van? – kérdezte Viv, mikor észre vette, hogy kivel szemezek egy ideje. Pff.

- Nem tudom – vontam vállat lazán elfordítva róla a tekintetem, mintha semmilyen hatással nem lenne rám. Minden reakciót és felbukkanó érzelmet a lehető legjobban elakartam fojtani magamban. Nem volt rájuk szükségem.

- Szard le – értett egyet Ash feltápászkodva a földről, mikor a csengő betöltötte az egész udvart.

- Bölcs tanács – nevetett Charlie felhúzva engem a földről, majd egy gyors búcsú után mindenki az órájára sietett.

- Csak én tartom furcsának Jaredet? – kérdeztem Vivet, mikor megbizonyosodtam róla, hogy senki sincs a közelünkben, aki hallhatná.

- Hát...sokat változott kinézetre – értett egyet a lány, majd benyitott a terembe, ahol szerencsére még nem volt tanár.

Én nem kimondottan Jared külsejére utaltam, de nem feszegettem tovább a témát, féltem, hogy azt a változást csak én éreztem, azt a bizonytalan mégis mindent porig romboló változást, ami egy pillanat alatt következett be, s lerombolta az elé épített váramat. Úgy éreztem ismét nem tudok ellene védekezni.