6. Hazaút

Hellóka!

Minden kommentet, hozzászólást nagyon köszönök! Jó érzés, hogy tetszik nektek a történet! <3 

Pénteken-szombaton jön a következő friss. :)

Xoxo.Bri.

6. Hazaút

Tetszik, amikor mosolyogsz,

de szeretem, amikor én vagyok az oka.

Sam Uley mindig is különcnek számított a rezervátumban, az idősek istenítették, míg mi egyszerűen csak tartottunk tőle. Magának való volt, furcsa tekintéllyel a szemeiben, s az, hogy tovább tanulás helyett inkább itt maradt anyámék szemében a leghatalmasabb szentségtörés volt. Elvégre ki akarna itt maradni, ha esély van egy jó iskolára, gondolják ők.

Az én korosztályom egyszerűen csak kerülte őt, főleg Jaredék bandája, így egyáltalán nem értettem, hogy most mi ez a nagy össze cimborálás Sammel, főleg mert Pault is egyre többször láttam Sammel, márpedig Paul sosem félt kimutatni a férfi iránti ellenszenvét, ráadásul ahogy észre vettem Jacobékat kezdték kerülni, amit újra senki sem értett. Sok fura dolog volt mostanában a rezervátumban...

Mikor másnap kiengedtek a kórházból Jared valóban eljött értem, látszólag eléggé fel volt dobódva, jó kedve volt és sokkal nyugodtabb volt, mint tegnapi távozásakor, noha én is jókedvemben voltam, végre kijöhettem a fertőtlenített falak fogságából. Igazi felüdülés volt újra bőrömön érezni a hideg, Forksi levegőt és talpam alatt a latyakos talajt.

- Meg lett tegnap Bella? – kérdeztem, mikor meguntam, hogy percek óta némán bámultam a mellettem tova tűnő, sűrű erdőt.

- Igen, Sam megtalálta – bólintott, bár tekintete folyton az úton volt, valamiért mégis azaz érzésem volt, hogy rám figyel, hogy minden idegsejtje rám koncentrálódik, ami újabb őrült ötlet volt eddigi agyszüleményeim között. Butaság.

- Hol volt? – kérdezősködtem tovább. Annyit tudtam Belláról, hogy a rendőrfőnök lánya és pár hónapja költözött Forksba.

- Öhm, Edward Cullen szakított vele, mivel a srác és a családja elköltöztek... Bella teljesen kiakadt és Sam talált rá az erdőben – magyarázta Jared, mire az arcomra akaratlanul is egy halvány fintor ült ki. – Mi az? – kérdezte a fiú, mikor észre vette reakcióm.

- Ez....szomorú – Nem is tudom miképpen kellett volna kifejeznem magam, sajnáltam Bellát, de a szánalom is útnak indult bennem.

- Az, de Bella sem gondolhatta komolyan, hogy az a kapcsolat örökké tartani fog – horkantott, mintha olyat tudott volna Edwardról, amit én nem.

- Miért ne tarthatna? – kérdeztem hitetlenkedve.

- Még húsz évesek sincsenek... tényleg nem gondolhatta egyikőjük sem komolyan, hogy ez tartós lesz – A fiú szavai olykor elakadtak, mintha most, futtában találta volna ki az indokait.

- Ez mióta korhoz kötött? – kérdeztem már-már megbántottan.

- Nem korhoz kötött, de akkor is... végül is mindegy, a vége ugyan az lett; szakítottak, Bella teljesen maga alatt van – zárta le a témát, s én is annyiban hagytam. Nem akartam olyas valakivel beszélgetni a szerelemről, akibe tulajdonképpen szerelmes vagyok már egy jó ideje.

- És amúgy mi van a suliban? – kérdeztem feldobva egy teljesen átlagos témát.

- Semmi új – vont vállat. – A tanárok kérdeztek felőled, meg Viv is megbetegedett... nem volt szerencsés leugrani a szikláról.

- Rá jöttem – húztam fanyar mosolyra az ajkaim. – De szerintem sokkal rosszabbul járok, ha Deant megcsókolom – fintorogtam.

- Miért kellene őt megcsókolnod? – értetlenkedett teljesen össze zavarodva, mintha ujjai erősebben szorították volna a kormányt.

- Hát a fogadás miatt. Megegyeztünk, hogyha a töri dolgozatra több pontot kap, mint én és Viv együttvéve akkor vagy megcsókolom vagy leugrok Vivvel együtt a szikláról – magyaráztam.

- És inkább leugrottatok... – mormolta, most nem tudtam eldönteni, hogy megnyugszik vagy mérges lesz... Nem igazodtam ki a hanglejtésén.

- Hát inkább nyúltam volna tűzbe, mint hogy megcsókoljam – mormoltam még mindig fintorogva. Dean a maga módján jó fej volt, túl rámenős, de jó fej, mint barát és semmi több!

- Ez kedves – nevetett fel, mire nekem is mosolyognom kellett.

- Néha annak is kell lenni – vigyorogtam. – Nem, amúgy nem akarom őt bántani, de egyszerűen nem csókolózom olyannal, akit nem szeretek... ráadásul bármennyire is bolond az a gyerek kiráz tőle néha a hideg – magyaráztam.

- Én is így vagyok Jasminel – röhögött elkínzottan, mire értetlenül néztem rá. Még mindig fura volt, hogy le volt vágatva a haja. Meg akartam kérdezni, hogy mi történt vele abban az egy hétben, hogy ennyire megváltozott, de nem mertem. Nem feszegettem a témát.

- Te Jasminel? – kérdeztem hitetlenkedve, ügyelnem kellett, ha nem akartam, hogy kitörjön belőlem a hisztérikus kacarászás. Jasmine Yung évfolyam társunk volt, Dean legmenőbb, legcsinosabb osztálytársa, aki imádott azzal bosszantani, hogy olyan jó kapcsolatban van Jareddel.

- Igen... – fintorgott. – Túl... rámenős, ráadásul a poénjaimat sem veszi – mérgelődött.

- Érdekes, pedig Viv folyton azért panaszkodik, hogy irritálja a csaj röhögése... – mormoltam.

- Mindenki tud kényszerből röhögni, feltűnési viszketegsége van vagy tudom is én... – folytatta.

- Világ életében az volt – vontam vállat. Nem különösebben foglalkoztatott Jasmine, mióta elváltak útjaink az alsó tagozatban próbáltam láthatatlannak nézni a lányt, meg volt a magam élete, az övé egyáltalán nem izgatott.

- Valahogy úgy – fintorgott, mire akaratlanul is felnevettem. – Ki nevetsz? – kérdezte hitetlenkedve, vigyorogva.

- Én? Ugyan, mit képzelsz?! – nevettem még mindig. – Bocsi, de olyan hülye arcot vágtál – röhögtem.

- Máskor húzzak zacskót a fejemre? – kérdezte.

- Tacskót? – kérdeztem ledöbbenten, a mellettünk elszáguldó faszállító miatt alig hallottam mit mond.

- Zacskót! – röhögött fel, mikor meghallotta mennyire félre értettem szavait.

- Uh... – Csak ennyit bírtam kinyögni, aztán újra rám jött a nevetés. – Már megijedtem!

- Képzelem mennyire megijednél, ha meglátnál egy tacskóval a fejemen – röhögte, mire egyből elém vetült a kép, amit próbáltam elhessegetni, ugyanis a hasam már fájt a röhögéstől és Jared figyelmét is elvontam a vezetésről, bár nem úgy tűnt, hogy ez neki különösebb gondot okozna. Továbbra is tartotta a sebességet és a sávot.

- Még szerencse, hogy tudtommal Lapushban senkinek sincs tacskója... – mormoltam, mikor percek múltán sikerült lenyugodnunk.

- Egy szavadba kerül és szerzek valahonnan – vigyorogta előzékenyen.

- Inkább nem – ráztam meg a fejem még mindig nevetve. – Bele se merek gondolni mit szólna szegény kutyus, biztos bepisilne ijedtében – És belőlem újra kitört a nevetés, ami kis idő múlva Jaredből is megszólalt, bizonyára ő is elképzelte a látványt.

- Na jó, mára hagyj a tacskókkal, rendben? – kérte még mindig vigyorogva, mire csak bólintottam. Szerintem is elég volt erre a napra a tacskókból. Főleg, ha azok Jared fején landolnak és bepisilnek!

- Bejössz? – kérdeztem, mikor végül megérkeztünk. Az apró fehér ház ismerősen emelkedett a latyakos földből, amin még látszott apám kocsijának keréknyoma. – Már ha nem sietsz, meg akkor már a leckéket is megadhatnád, biztos le vagyok már maradva... – magyarázkodtam. Azért mégiscsak illő volt behívnom, ha már képes volt és minden nap meglátogatott, főleg mert az életemet is megmentette, ha fogalmazhatok így...

- Most nem lehet – sóhajtotta elkínzottan, tekintete az erdő felé siklott, amit halványan narancssárgára sütött a lemenő nap sugara. – De holnap elhozhatom, ha akarod... Érdekes mód képben vagyok a tanulnivalókkal – tette hozzá gyorsan.

- Nekem oké, már ha neked tényleg nem gond! – mentegetőztem, hiszen nem akartam, hogy kényszernek érezze, én sem akartam magam fölösleges álmokba ringatni. Na nem mintha annyira ringatóznék...

- Dehogy gond – vigyorodott el megkönnyebbülten. – Akkor holnap suli után elhozom a cuccokat, oké?

- Oké – mosolyogtam vissza, majd egy rövid búcsúzkodás után hallgattam, ahogy a csukott ajtó mögül elhajt az autó, s én újra otthon érezhettem magam.

Nem változott semmi, minden a helyén volt, tökéletes rend fogadott minden hol, mintha nem is lettek volna itthon míg én a kórházban voltam...

- Haló? – vettem fel a telefont, miközben újra megnéztem a melegszendvicsem a sütőben kb. fél óra múlva. Mivel nem volt itthon senki, s anyu természetéhez híven nem főzött semmit kénytelen voltam én magam valami ehetőt elő varázsolni. Hát ezt találtam ki a több napos kenyérből...

- Kim? – hallottam meg Dom aggodalmas hangját. – Te vagy az? – kérdezte türelmetlenül.

- Szia, én vagyok! – vigyorogtam bele a telefonba, szinte hallottam, ahogy a bátyám megnyugodva kifújja a levegőt.

- Végre! Jareddel beszéltem, míg te beteg voltál.... – magyarázta. – El sem tudod képzelni mennyire aggódtam! Most hogy vagy? – kérdezte.

- Sokkal jobban, már haza engedtek, de hétfőig otthon kell maradnom – meséltem.

- És most mit csinálsz? Remélem pihensz és nem anyuéknak varázsolsz kaját! – rivallt rám. – Épp elég nagyok, hogy tudjanak magukra főzni!

- Éppenséggel magamnak varázslok – nyugtattam meg. – Fél órája jöttem haza, Jared haza hozott.

- Szóval Jared, mi? – éreztem hangjában a kíváncsiságot és vigyort, ami ott ülhetett az arcán, miközben eléggé kihangsúlyozta a fiú nevét. – Nem is mesélted, hogy ilyen jóba lettetek...

- Én sem tudtam róla... – magyarázkodtam. – Egyik nap suliba jött, másik nap rosszul lettem, mert ugyebár beteg voltam és úgy gondolta, hogy gondomat viseli... kórházba is minden nap bejött, virágot is hozott és tudtommal veled is beszélt – soroltam. – Ráadásul holnap eljön és megadja a leckét.

- Szép is a tini szerelem – sóhajtotta, mire csak horkantottam. – Drágám, egy fiú nem hülyeségből visz virágot egy lánynak, főleg, ha pont a lány bátyjától kérdi meg a kiszemelt kedvenc virágát.

- Komoly? – hüledeztem. – Még mit beszéltetek? – kíváncsiskodtam. Annyi kérdés gyűlt össze bennem, s biztos voltam benne, hogy ezt mind Dominicra zúdítom.

Dominic

- Hát... csak felszínes dolgok, elmondta, hogy mi történt veled, próbált engem megnyugtatni, miközben éreztem a hangjában, hogy ő is annyira aggódik, mint én, amit furcsálltam, de nem említettem meg neki. Azt hittem, hogy valami alakul köztetek, s nem is tévedtem nagyot... Megkérdezte mi a kedvenc virágod, mert olyan üres az a kórterem, kérdezte, hogy anyuék mindig ilyen ellenségesek vagy csak őt tüntették ki ezzel... Mondtam, hogy mindenkivel és megköszöntem mindent, hogy ennyire vigyáz rád helyettem is – mesélte, egy szuszra elmondva mindent. – Amúgy szerintem, amennyit beszéltem vele jó fej srác – mondta végül, s nekem ennél több nem is kellett. Ha a bátyámnak szimpatikus akkor már nem lehet gond, elvégre nagyon sokat adtam Dominic véleményére, s noha ez nem vezetett előrébb Jaredhez, de megnyugtatott.