16. Bevésődés

Hellóka!

Jó étvágyat a 16. fejezethez kedveskéim! :)
A bál, amit ugyebár a suli rendezett hát... unalmas volt, hamar elmentem, de legalább tudom, hogy jövőre nem megyek. xD

Mindegy is, olvassatok és komizzatok, meg persze előre bocsánatot kérek mindenkitől, de ilyen is kell. :$ :)

Xoxo.Bri.

16. Bevésődés

A legnagyobb összeillés is széteshet

egyetlen szívdobbanásnyi idő alatt.

[Ajánlott zene]

A lábam lassan süppedt be a kavicsos homokba, miközben a hatalmas sziklafalhoz sétáltam, elképzelésem sem volt miképp jutok át azon a rohadt falon. Ezt nem gondoltuk át teljesen...

Mielőtt még eszembe juthatott volna olyasféle őrült ötlet, hogy neki futásból felugrok a hátrálásnál neki ütköztem valakinek, mire ijedten lapultam vissza a sziklafalhoz. Jareddel szemben.

- Jézusom, Jared! – rivalltam a fiúra, aki fölényesen vigyorogva bámult le rám. – Halálra rémisztesz!

- Hogyan engeszteljelek ki? – kérdezte még mindig vigyorogva, teljesen a falhoz préselve.

- Hm... – mormoltam elgondolkodva, de mielőtt válaszolhattam volna ajkai már az enyémet ostromolta. Csókunk a másodpercek múlásával egyre inkább elmélyült, karom szorosan fonódott a nyaka köré, míg az ő kezei az oldalam szántották fel és le, miközben teljesen nekem feszült egész testével. Teljesen átjárt a forróság.

- Szent a béke? – kérdezte huncut mosollyal az ajkain, homlokát az enyémnek támasztva.

- Azt hiszem – motyogtam kábán, forgott még körülöttem a világ, csak az ő, barna szemei maradtak egy helyben és néztek vissza rám olyan hihetetlenül szerelmesen, amitől megremegett a térdem. – De amúgy beszélni akartál velem, nem? – kérdeztem kicsit észhez térve, mire arca pár árnyalatnyival elkomorodott, s összekulcsolt ujjakkal kezdtünk el sétálni a parton. Meg sem éreztem mellette a hideg szelet, ami máskor csípte, teljesen kipirosította az arcom.

- Igen, szóval... ugyebár mondtam, hogy van még egy dolog ezzel a farkasos léttel, amit még nem mondtam el, mert időt akartam... – kezdett bele, mire bólintottam. – Meséltem az olyan extra képességekről, mint az egymás gondolataiban turkálás, és szóval van még egy valami... Úgy hívják bevésődés – Látszólag minden szavával meg kellett küzdenie, hogy érthetően magyarázza a dolgokat.

- És ez mit rejt? – kérdeztem, kezdett idegesíteni, hogy nem néz rám, hogy folyton a lába elé néz vagy a tengerre. Mi lehet az a bevésődés, amit nem mer nekem elmondani?

- Ez nálunk farkasoknál úgymond a párválasztás – Apró grimaszt vágott, mikor rá jött milyen hülye szóval próbálta magyarázni az egészet. – Ez amolyan szerelem első látásra, csak sokkalta erősebb, mikor a farkas meglátja a lenyomatát az örökre a szívébe vésődik, ez segít neki megtalálni azt a lányt, akivel letudja, leakarja majd élni az egész életét... Onnantól kezdve nincs senki más, nincs az a hatalom, ami elválaszthatná a bevésődésétől.

- És te belém vésődtél? – kérdeztem halkan, hiszen minden jel arra utal, hogy én vagyok a lenyomata, hogy azért van velem, mert belé vésődtem.

- Igen – bólintott, hosszú percek után végre rám nézett, de megrémíthette, amit látott, mert arcán aggodalom és szomorúság futott át. A szemem marták a könnyek, teljesen megszégyenülten éreztem magam, noha ezt jó hírként is felfoghattam volna, hiszen akkor nem választhatja őt el tőlem senki...

- Kim...? – kezdte volna, de félbe szakítottam. Most én kerültem a tekintetét.

- Ez mindent megmagyaráz, máskülönben miért vettél volna észre... – leheltem. – Gondolhattam volna, hogy van valami más is emögött – szipogtam. Nem akartam elsírni magam.

- Nem, Kim, rosszul fogod fel – ellenkezett azonnal Jared, újra a kezem után kapott, ami időközben kihullt forró érintése alól, de én elhátráltam tőle. Nem akartam tovább itt időzni.

- Én teljesen jól fogom fel! – vágtam közbe újra. – Jared, én nem akarom, hogy kényszerből legyél velem!

- Ez nem kényszer! – ellenkezett újra, testén olykor remegések futottak át, nagyon felháborította a dolog, hogy én ezt az egészet, ami köztünk történt kényszernek neveztem. De az volt!

- Dehogynem! Hiszen, ha nem változol át akkor még mindig láthatatlan lennék számodra és ezt te is tudod! Azért vagy velem, mert velem kell lenned a bevésődés miatt, mint valami idióta kötelesség! – Ez volt az első veszekedésünk, nem volt kellemes érzés.

- És kit érdekel, hogy mi lenne, ha...?! – horkantott dühösen.

- Engem! – vágtam rá – Mert én így nem kérek ebből az egészből, vésődj ki belőlem és találj olyat, akit tényleg szeretsz!

- De ez nem így megy! – csattant fel újra, hangja olykor már morgásba fordult át, ami megrémisztett, de tartottam magam. – Ezt nem én választom!

- Akkor elnézésedet kérem, hogy a szemed elé kerültem – sziszegtem gúnyosan, inkább rengeteg öniróniával mintsem az ő megbántásával.

- Kim! – szólt rám, de nem hatott.

- Felejtsük el ezt az egész! – kértem, immár sokkal nyugodtabban, a búcsúzás hangulatával. – Biztosan ki lehet valahogy vésődni a másikból...

- Kim....! – szólt újra, hangjában türelmetlenség és kétségbeesés vegyült. Egyre jobban remegett.

- Jared! – hallottuk meg egyszerre Sam parancsoló, ellentmondást nem tűrő hangját az erdő széléről, arca komor volt, s aggódva jártatta tekintetét köztem és haverja között. – Kim menj most el, Jared te pedig gyere!

- Kim... – kezdte már kitudja hányadszorra Jared, de semmi nem jutott eszébe, elvégre mit lehet ilyenkor mondani?

- Viszlát Jared – mondtam végül én, s vissza sem nézve indultam haza. Pár perc múlva hallottam még egy eszeveszett farkasvonyítást, amitől nem bírtam tovább. A könnyeim fájdalmasan simítottak végig elnyúzott arcomon, a mellkasom szúrt és égetett. Nem akartam haza menni mégis muszáj volt, azt sem akartam, hogy így lássanak az emberek.. Csak beakartam menekülni a szobám négy fala közé és soha többé ki nem mozdulni onnan.

Persze miért lett volna ez olyan egyszerű? Alig léptem be a lakásba egyből anyámba ütköztem, aki látva sírástól átázott arcom gyorsan levágta, hogy mi történhetett. Ismét nem tudtam eldönteni, hogy együtt érez velem vagy inkább örül.

- Mi történt veled kincsem? – kérdezte aggodalmasan, hangja éles volt a megjátszott érzelmektől, mikor a konyhába vezetett, hogy ki faggathasson.

- Semmi – motyogtam, anyu volt az utolsó, akinek bármit is elmondtam volna, de muszáj volt leráznom valahogy. – Csak össze vesztünk, ennyi!

- De mégis min? Hát tegnap még olyan szerelmesek voltatok... bár nem mondom, hogy nem vártam, elvégre az gimis szerelem könnyen múlik...

- Fejezd már be! – ordítottam rá. – Nem vagyok kíváncsi a szövegelésedre, mintha tényleg érdekelne, hogy mit érzek! Ne etess már! – Arca megnyúlt a döbbenettől, s kihasználva, hogy nem tud vissza szólni fellöktem magam mögött a széket nagy lendületembe és berohantam a szobába mielőtt Dom elkaphatott volna. Az ajtó csattant a zár pedig halkan kattant, miközben teljesen átadva magam a sírásnak csúsztam le a földre.

- Kim? – hallottam Dom aggódó hangját. – Kim! Nyisd ki!

- Hagyj! – suttogtam, nem bírtam hangosabban beszélni.

- Kimberly! Nyisd ki azt a rohadt ajtót! – szólt rám újra Dom, most már dühösebben. Sosem volt jó jel, ha az emberek a teljes nevemen szólítottak.

- Ne most! – kértem hangosabban, nem akartam hogy tovább dübörögjön az ajtón. Belefájdult a fejem.

- Rendben, vissza jövök egy negyed óra múlva, oké? – próbált nyugodtabban kompromisszumot kötni.

- Rendben – motyogtam újra hangosabban, mikor rá jöttem, hogy a bólintásom nem láthatta.

A fejem neki nyomtam a hideg falnak, kicsit lehűtötte felhevült bőröm, de a könnyeim továbbra is megállíthatatlanul égették az arcom lassú, elkínzott útjukon. A mellkasom ketté hasadni készül, úgy éreztem ketté szakadok, s erre sehogy sem találtam gyógymódot. Folyton csak azon járt az eszem, hogy ez nem lehet igaz, hogy csak álmodok, de tévedtem. Az álmok biztos nem fájhatnak ennyire.

Nem is szeret, a bevésődés kényszer és csak szerencsém van, hogy épp jókor voltam jó helyen. Ez az egész egy nagy hülyeség! Miért kellett ezt csinálni velem?! Miért nem mondta el az elejétől fogva?! Idióta! Ahogyan én is az vagyok! Nem is értem miért kellett elhinnem, bíznom benne, hogy nekünk lehet közös jövőnk, hogy valóban van egy olyan fiúnál esélyem, mint Jared.

- Na, Kim? Lenyugodtál? – hallottam Dom halk hangját az ajtó másik oldaláról pontosan negyed óra múlva, még mindig a földön voltam, de könnyeim látszólag teljesen elapadtak, bár a szemem még égett.

Válasz helyett csak arrébb csúsztam és elforgatva a kulcsot hagytam, hogy Dominic benyisson és maga után újra becsukja az ajtót.

- Jézusom, mi történt veled? – kérdezte hitetlenkedve, leülve mellém, a mellkasára vonva. – Elmondod? – folytatta mg mindig halkan.

- Csak össze vesztünk – hazudtam, de nem mondhattam el neki az igazat.

- Ennyire?! – hitetlenkedett. – Min tudtatok így össze veszni? Vagy bántott? – kérdezte, mire hevesen rázni kezdtem a fejem.

- Nem dehogyis! Egyszerűen csak... össze balhéztunk és kész, azt hiszem...azt hiszem vége – motyogtam és néhány könny újra kiszökött a szememből, miközben még inkább Dominichoz bújtam, aki védelmezően ölelt magához és próbált megnyugtatni. Kellett egy kis idő, míg sikerült lenyugodnom, de utána sajnos túl nyugodt lettem. Az ég világon nem volt kedvem semmihez...