2012. február 5., vasárnap

8. Békülés

8. Békülés

- Már késő bocsánatot kérni?
- Soha nem az.
A héten nem beszéltem többet Jareddel, nem hívott, és én sem őt. Hülye lettem volna bocsánatot kérni, hiszen mikor sikerült elfojtanom a bűntudatom rá jöttem – újra -, hogy valóban semmi köze a dolgaimhoz. Igen, beismerem; kipróbáltam már a füvet és nem is tagadnám, ha nyíltan rá kérdezne, viszont nem tűrném el a kiselőadását, amit leadna nekem, hiszen ehhez semmi joga nem lenne!
Vivvel és Dommal annál többet beszéltem, próbáltam elterelni a figyelmem Jaredről, hihetetlennek találtam, hogy olykor mennyire hiányozni kezdett a fiú, pedig úgy látszott újra láthatatlan lettem számára, legalábbis semmi jelét nem adta, hogy valamire is értékeli a jelenlétem, mikor hétfőn újra suliba mentem. Végre. Kezdtem félni, hogy bele halok az unalomba.
- Szerdán kori? – kérdezte hirtelen Viv, miközben tekintete Jasminékról újra rám siklott, míg én igyekeztem a lehető legpontosabban kidekorálni a füzetem margóját. Nem különösebben érdekelt Jared és Jasmine enyelgése, főleg mert néhány lány még így is féltékenyen méregetett. Idióta csitrik!
- Hol? – kérdeztem értetlenül, nem volt még ahhoz elég hideg, hogy korozni mehessünk bárhova is.
- Úgy hallottam Seattleben felállítottak valami hűtött korcsolya pályát – mesélte.
- Akkor menjünk – vigyorodtam el lelkesen, fene sem tudja mikor korcsolyáztam utoljára, s kíváncsi voltam, hogy még tudok-e. – Viszont nem vállalok felelősséget a csonttöréseidért – tettem hozzá gúnyosan, viccelődve.
- Én se a tieidért – nevetett. – De azért még hívjuk el Asht és Charliet, ők majd haza vonszolnak minket.
- Aztán a végén vonszolhatjuk mi őket – mormoltam, mire csak felnevetett és megrázta a fejét.
- Egyikőjük sem korcsolyázik, tavaly voltam velük – magyarázta. – Én olyan jót röhögtem rajtuk... – emlékezett vissza, s szinte én is láttam magam előtt, ahogy Charlie kapaszkodik a korlátba, hogy el ne essen, míg Ash seggen csúszva próbál kievezni a biztonságos talajra.
- Vigyek...? – kérdezte jelentőségteljesen köhécselve, felrázva az elmélázásomból. Jared tekintetét újra magamon éreztem, de kételkedtem benne, hogy Viv szavai miatt, olyan halkan mondta, hogy még én is alig hallottam, nemhogy a fiú szinte az osztály másik feléről...
- Nekem nem, mondtam Viv, az csak egyszeri alkalom volt, kíváncsiság – utasítottam el, s nem azért, mert Jarednek akartam megfelelni. Frászt! Egyszerűen tényleg így volt, a kíváncsiság és a lázadás hajtott azon a napon, szép volt, jó volt, de többet nem kell! Boldog tudok lenni azok nélkül is.
- Jól van, nyugi – mondta továbbra is vigyorogva. – És egy elsősegélycsomag? – heccelődött.
- Maximum neked – vigyorogtam fölényesen, mire gyerekesen kiöltötte rám a nyelvét, s vissza fordult a tábla felé, ugyanis a kémia tanár egy percet sem késett és a memóriája is tökéletes volt.
- Vivi? Kim? Tanultatok? – kérdezte ránk pillantva, miközben a naplóban lapozgatott.
- Én nem tanár úr – mormolta Vivi.
- Hogyhogy? – kérdezte a tanár, mire Viv csak zavartan lehajtotta a fejét. Jó színésznő válna belőle...
- Hanyag voltam és teljesen kiment a fejemből – mormolta, mire a tanár csak sóhajtott, s a tolláért nyúlt.
- Nem akarlak megbuktatni Vivienn, kérlek húzz bele! – mondta. – És te Kim? – fordult most felém.
- Én tanultam – sóhajtottam bólintva, s már kint is voltam a táblánál. Mindent elmondtam, ami az adott tananyagról eszembe jutott, s közben akaratlanul is eszembe jutott néhány emlékfoszlány arról a napról. Hiányzott. Hiányzott az a pár óra, amíg velem volt, amíg úgy éreztem, hogy valóban észre vesz.
- Gratulálok, Kim, ötös, nem tudom miképp tanultál meg ennyi mindent, de ne hagyd abba – mondta hosszú percek múltán a tanár. Szavaira inkább nem feleltem. Azon az elven voltam, hogy rendben, nem fogom ezt abba hagyni, hiszen igazán el sem kezdtem. Hogyan fejezhetnék be egy el se kezdett dolgot?
- Köszönöm – vettem el az ellenőrzőm, majd újra a helyemen voltam, s magamban éljeneztem; Talán nem fogok megbukni kémiából...
- Én azt sem tudom mikor kaptam ötöst kémiából utoljára – fordult hátra Viv. – Várj, az sem rémlik, hogy egyáltalán mikor kaptam bármiből is ötöst utoljára – javította ki magát, mire akaratlanul is felnevettem, s ez a tanárnak is szemet szúrt. Inkább elhallgattam.
Órák után, mikor végre indultam volna ki a teremből egy hang gyorsan megállított, ahogyan Vivet is.
- Kim? – Jared óvatos volt, látszólag valamiről beszélni akart, mire csak egy pillantással jeleztem Viviennek, hogy nyugodtan menjen.
- Majd akkor holnap, Kim. Sziasztok! – köszönt el barátnőm maga után becsukva a halványkék faajtót.
- Kösz, hogy segítettél kémiában, biztos karót kaptam volna – törtem meg végül a csendet, mikor ő nem akart megszólalni. A táskám ledobtam a tanári asztalra, majd én is felültem rá, míg Jared csak egyik lábáról a másikra támaszkodva dőlt a táblának.
- Sajnálom a tegnapit, nem kellett volna így viselkednem... Tényleg semmi jogom nincs hozzá, csak annyira nem nézném ki belőled és meglepett.
- Jared, én nem vagyok drogos, sem alkoholista, de még láncdohányos sem! – adtam tudtára a tényeket. – Kipróbáltam, nem hiszem, hogy te olyan jó lennél, hogy sosem csináltál volna semmilyen...törvénybeütközőt – magyaráztam. – Még kimagyarázni sem volt időm múltkor...
- Tudom Kim, sajnálom, el sem hiszed mennyire sajnálom! – hadarta. – Hülye voltam, nem szabadott volna elítéljelek és gondolhattam volna, hogy ez nem komoly... Ugye? – kérdezte bizonytalanul, végre rám nézett.
- Nem, egyáltalán! – biztosítottam róla, s mintha megnyugvás öntött volna el, mikor rám mosolygott. Valahogy sokkal jobban éreztem magam, hogy tisztázhattam a dolgokat előtte.
- Akkor jó – fújta ki benn tartott levegőjét, úgy tűnt tényleg megnyugodott.
- Miért? Ha éppen rendszeresen csinálnám újra levegőnek néznél? – kérdeztem kissé gúnyosan, nem is gondoltam át teljesen, hogy én ezt kimondom...
- Kim... – sóhajtotta bűntudatosan, s mire észbe kaphattam volna már előttem ácsorgott, két oldalamon megtámaszkodva az asztalon. – Elmondanám, de még nem tehetem. – Arca újra kínlódóvá vált, mint aki nem tudja pontosan mit tegyen. Olyan közel volt, olyan tisztán láttam minden vonását, hogy a szívem a torkomba ugrott, s hevesen készül kitörni onnan. Tisztán éreztem bőrének forróságát, amit máig nem tudott logikusan kimagyarázni.
- Mindegy – ráztam meg a fejem. – Nekem meg ehhez nincs semmi közöm – zártam le a témát, hogy megkegyelmezzek neki, de látszólag túlságosan belejött az önsanyargató szerepbe.
- Több közöd van hozzá, mint gondolod – mormolta összeráncolt szemöldökkel. Észveszejtően elgondolkodó arccal és veséig látó szemekkel meredt a szemeimbe.
- Jared? – nyílt ki az ajtó Paul hangján. – Hoppá! – döbbent le a fiú, mikor meglátott minket. Jared mintha egyre dühösebb lett volna, míg én minden másodperccel vörösebb voltam.
- Paul! – morogta Jared dühösen, mire megszeppenve figyeltem az újra előttem tornyosuló fiút.
- Bocs, haver! – kért elnézést a fiú, látszólag nem tudta eldönteni, hogy komolyan vegye barátja hirtelen támadt haragját vagy elkezdjen röhögni az egész helyzeten. Én megmozdulni sem mertem.
- Bocs – nézett rám bűntudatosan. – Majd holnap találkozunk – sóhajtotta lemondóan, hosszú másodpercekig még az arcomat fürkészte nagyon elgondolkodón, majd egy hirtelen mozdulattal hátra fordult, s mire újra levegőt kaptam már nem voltak sehol.
Kellett pár mély levegő, mire rendbe szedtem magam, s haza mertem indulni. Egész végig a történteken kattogott az agyam. Direkt csinálja ezt velem? Mi közöm lehet hozzá és a különös változásaihoz?
Jarednek sikerült teljesen kikészíteni az napra. Egyszerűen máson sem járt az eszem, csak a furcsa viselkedésén és hirtelen dühbejövetelein... Ha nem tartanám abszurd ötletnek arra gondolnék, hogy Samnek van valami köze ezekhez, de ugyan miért tenne bármit is és hogyan? Nem, szerintem ez nem lehet. De akkor mi ez a változás? Mihez lehet közöm? Teljesen össze zavarodtam, s ezen az álom sem segített, ahol újra Jareddel voltam. Még itt sem tudom őt elfelejteni, ennyire menthetetlen vagyok?! Ráadásul az egész olyan élethű volt...
- Min gondolkozol? – kérdezte halkan, a hangja szinte egybe olvadt az est csendjébe, míg én laposakat pislogva próbáltam átlátni a sötéten és jobban szemügyre venni jóképű arcvonásait.
- Hogy mi ez a sok változás... – leheltem fáradtan, s talán újra elaludhattam az álmomba, mert mikor reggel felkeltem Jarednek nyoma sem volt az ágy széléről, ahol állát támasztva került tekintetünk egy vonalba, bár szinte még éreztem kutakodó pillantását. Égett az arcom. A vérem.

5 megjegyzés:

  1. Szia!
    Nagyon remek lett a fejezet és olyan jó lenne ha megint ilyen gyorsan kapnánk meg mert csak úgy falom a soraidat és imádom az egészet.
    Puszi
    Alexandra

    VálaszTörlés
  2. Szia:D
    Nagyon tetszett:) Kár hogy Paul bezavart... Ejnye már. Kénytelen leszek móresre tanítani.xD
    Örülök hogy kibékültek, várom már hogy Jared bevallja a dolgokat.:)
    Puszi,
    Fruzsi

    VálaszTörlés
  3. szia ez szuper mikor lesz jaredben annyi gerinc hogy mindent elmond?
    puszy

    VálaszTörlés
  4. Szia!
    Egyszerűen fantasztikus lett ez a fejezet is. :) Minden egyes sorát imádtam! Annyira aranyos Kim és Jared! :) Bár, kíváncsi lettem volna, hogy mi történik még a tanteremben, de sajnos Paul mindent elrontott. De nem tudok haragudni rá, mert szeretem. :D Viszont, annak örülök, hogy Kim és Jared mindent megbeszéltek, vagyis tisztáztak. :D Jaj, már nagyon várom azt a részt, amikor kiderül Jared valódi kiléte Kim előtt. :D
    Nagyon várom már a következő fejezetet!

    Millió puszi: Beus

    VálaszTörlés
  5. Szia!
    Fergeteges rész lett ez is, akárcsak a többi :)
    Örülök, hogy Kim és Jared között alakulnak a dolgok :D Mondjuk én reménykedem, hogy kicsit még megkavarod a szálakat... tudnám díjazni :D
    Mondjuk ez a kavarás lehet az is, hogy a farkasunk elmondja a választottjának, hogy mi is ő igazából... ;D
    Várom a következő fejezetet :D
    Puszi

    VálaszTörlés