13. Sajnálom, Grace!

13. Sajnálom, Grace!

"Gyermekkorban nincs másra nagyobb szükség, mint apa védelmére."

Reggel óvatos, forró érintésekre keltem, miközben valaki folyton a nevemen szólítgatott és apró puszikkal hintette be az arcom. Fáradt zsibbadtságom és nyűgösségem azonnal eltűnt, mikor kinyitva szemem magam mellett találtam Paul lágyan mosolygós arcát, ahogyan ébresztgetni próbált. Azt pontosan nem értettem miért, de beértem azzal a tudattal, hogy reggel van és ő mégis itt van mellettem. Talán ez volt az első alkalom.
- Jó reggelt – mormoltam álmosan, kissé kinyújtóztatva elgémberedett tagjaim. – Hát te? – kérdeztem mosolyogva. Úgy éreztem, ennél szebben nem is lehetne kezdeni egy napot.
- Zavarok? El is mehetek... – kezdte, mire csak szemet forgattam és ujjaim erőtlenül kulcsoltam csuklója köré, mire csak halkan felnevetett és kezem az övébe rejtve apró puszit nyomott a kézfejemre.
- Hogyhogy még itt vagy? – kérdeztem újra, tudtam, láttam rajta, hogy van emögött valami, amit nem akar velem megosztani.
- Nem akarlak egyedül hagyni, amíg azt a vérszívót el nem kapjuk – ismerte be végül, mire csak elnézően mosolyogtam kisfiússá vált, mégis bosszús ábrázatára.
- Nem kellene emiatt aggódnod – simítottam végig jóképű arcán, mintha csak a stresszt próbáltam volna lesimítani izmairól.
- Innen érzem a szagát, Grace! Ne mond nekem, hogy ne aggódjak! – mormolta még bosszúsabban, összevont szemöldöke alatt feszülten csillantak mélybarna szemei. Erre már nem igazán tudtam mit mondani, elvégre nyilvánvaló volt, hogy fogytán van a türelme, s nem akartam tovább hergelni ezzel. Túl szépen kezdődött a reggel ahhoz, hogy tönkre tegyem. – Te miért vagy ennyire nyugodt?! – kérdezte némi felháborodással, mint akit kezd kiakasztani nyugodtságom az üggyel kapcsolatban.
- Mert ha el is kapna akkor sem bántana, ahhoz túlságosan szereti Cosettet, hogy ártson neki... márpedig, ha nem öl meg akkor kétlem, hogy sokat kellene várnom, hogy megments – feleltem, mire újra felnevetett és félig-meddig fölém magasodva, egyik karjával átölelt, miközben a másikkal tovább támaszkodott a könyökén és óvatosan megcsókolt.
- Nem is tudnék vitatkozni ezzel a ténnyel – helyeselt. – De úgysem kap el, nem engedem, hogy egy ujjal is hozzád érjen! – folytatta komolyabban, mire akaratlanul is elmosolyodtam. Hihetetlenül jól esett szeretete és törődése, amit kiérdemeletlenül kaptam tőle minden nap.
- Tudom, de apu igen – húztam el a szám, mikor meghallottam az autó motorjának halk zaját és kelletlenül az ablak felé fordítottam a tekintetem, bár a szürke égen és pár belógó ágon kívül nem nagyon láttam mást.
- Meg kell beszélnetek ezt – mondta egyik kezével arcomat simogatva. Bőröm felhevült érintésétől, de most nem vette el a józan eszem, ahhoz túlságosan máshova terelődtek a gondolataim. Inkább csak nagyon jól esett.
- Ezen nincs mit! – szögeztem le dacosan, mire inkább nem mondott semmit. Nem akart ebbe beleszólni és látta rajtam, hogy nem is tudna meggyőzni a maga igazáról, csak hagyta, hogy egy gyors csók után kimásszak alóla és a mosdóba igyekezve rendbe szedjem magam.
- Találkozunk még ma? – kérdeztem. – Úgy értem eléggé furán venné ki magát a helyzet, ha lejönnél az emeletről... – magyaráztam, mire ajkain cinkos, pimasz mosoly jelent meg, mint aki nagyon is jól szórakozik a gondolaton, ami egy szemforgatással jutalmaztam és szórakozottan kapaszkodtam bele a nyakába, miközben ő a derekamat ölelte magához.
- Ma járőrözni megyek, de este jövök, ha akarod – mosolyogta.
- Persze, hogy gyere – bólintottam magától értetődően. – Vigyázz magadra! – kértem, mire mosolya kiszélesedett és közelebb hajolva ajkait az enyémnek érintette. Csókja lágy volt, magával hordozta az ígéretet, miszerint itt lesz, amint lehetősége adódik rá.
- Sietek – mondta még, majd újabb csókot csenve szórakozottan rám kacsintott és már el is tűnt az ablakban. Pár pillanatig még esetlenül ácsorogtam a szoba közepén, bőröm még magán érezte Paul érintésének nyomát, miközben tekintetem le sem vettem a nyitva maradt ablakról.
Aztán végül a fentről szűrődő hangok térítettek vissza a jelenbe, mire magamra aggatva a sértett, enyhíthetetlen maszkom leindultam a földszintre, ahol már nénikém próbált szóba elegyedni apámmal, miközben Nora továbbra is frusztráltan ácsorgott apja mellett. Szegény lányt sajnáltam, nem tehetett semmiről...
- Sziasztok – motyogtam végül, mellem előtt összevont karral, hogy észrevegyenek.
- Grace... – motyogta apu köszönésképpen.
- Mi van? – kérdeztem, mikor nem tudta tovább folytatni szavait, s a férfi helyett inkább Nora lépett egyet felém. Arcáról látszott, hogy feszült, félt tőlem, s a gondolattól pár pillanatra nevethetnékem támadt, amit sikeresen visszafojtottam. Nem volt itt semmi vicces!
- Csak azért jöttem, hogy elbúcsúzzak – szólalt meg vékony, zavart hangján. – Még ma vissza kell mennem Franciaországba az iskola miatt, mindenesetre örülök, hogy találkozhattunk még ha ilyen körülmények között is. Remélem azért egyszer leszünk olyan kapcsolatban, hogy megismerhesselek, mert szerintem nem ez az igazi Grace, legalábbis abból amit apánk mondott egyáltalán nem tapasztaltam semmit, amit sajnálok – Csak úgy dőltek belőle a szavak, mielőtt még félbeszakíthattam volna valamilyen epés megjegyzéssel. Tévedett, nem akartam őt bántani, eszembe sem volt rajta levezetni a dühöm.
- Én is remélem – sóhajtottam végül, mire megnyugodva, kedvesen rám mosolygott, majd a kintről szóló autó hangjára összerezzent.
- Itt a taxi, megyek is – mormolta vállára akasztva a mellette pihenő válltáskát, majd megölelve aput tőlünk is elbúcsúzott és már ott sem volt. Csak az autó motorjának hangja jelezte, hogy elment, s immár hárman maradtunk a hirtelen túl kicsinek tűnő lakásban.
- Te meddig maradsz? – kérdeztem apám felé fordulva, mire arca alig láthatóan megvonaglott a szomorúságtól és a fájdalomtól.
- Beszéljétek meg – kérte Lorelai. – A konyhában leszek – tette hozzá, majd kérlelően végig simítva karomon eltűnt a konyha falai között.
- A nénikédnek igaza van – próbált beszélgetést kezdeményezni, miközben én hanyagul levetődtem a díványra és figyeltem, ahogy leül mellém biztos távolságra.
- Ezen nincs mit beszélni! - makacskodtam. – Megcsaltad anyát, tudod, végre...végre nem sikítozva kelek, nem jön rám sírógörcs valahányszor eszembe jut anyu, végre minden rendben erre jössz te és bemocskolod anyu emlékét! – tört ki belőlem végül. Bármennyire is igyekeztem némaságba burkolózni a nyelvem nem engedelmeskedett és mindent kimondott, amit azokban a pillanatokban gondoltam.
- Nem ez volt a célom, elhiszed? Anyáddal ezt már akkor megbeszéltük, tudott a hibámról és megbocsájtott, Grace, anyu emléke ettől nem lesz más! – bizonygatta egyik kezét óvatosan a térdemre rakva. Szemeiből sütött a megbánás és a fájdalom a gondolattól, hogy talán nem bocsájtok meg neki. – Anyád volt azaz asszony, akit egész életemben szeretni fogok, ez sosem volt másképp, de itt van Nora és...és megérdemli, hogy foglalkozzak vele, megérdemli, hogy a családhoz tartozzon, elvégre ő nem tett semmi rosszat!
- Itt nem Noráról van szó, vele semmi bajom! Azzal van gond, hogy te ezt képes voltál megtenni anyuval!
- Tudom és azóta is bánom, nincs az a szó vagy tett amivel jóvá tehetném, de anyádnak ez nem kellett, ő ezek után is szeretett, ráadásul veled is megajándékozott, Grace! Kérlek, ne tedd ezt velem, ne haragudj rám! – Szavaiból valóban csüngött a szenvedés és a könyörgés. Borzasztó volt ilyennek látni, bármennyire is haragudtam rá tudtam, hogy nem tehetem ezt vele. Pont olyan megtörtnek tűnt, mint anyu halála utáni időben, s visszaemlékezve azokra a hónapokra rá kellett jönnöm, hogy tényleg szenved. Megmásíthatatlanul szerette anyut, félre lépés ide vagy oda.
Végül aztán karjaim reflexszerűen nyúltak felé, hogy aztán szorosan megölelhessem megtört tartását és apró puszit nyomjak a tarkójára, miközben ő arcát a hajamba fúrva kért újra és újra bocsánatot.
Talán sosem volt ilyen bensőséges pillanatom apuval, mint akkor, s úgy tűnt ezt egyikünk sem akarja megszakítani.
- Szeretlek, apa – motyogtam végül, mire még szorosabban ölelt magához.
- Én is, kincsem – suttogta a nyakamba, mire halványan elmosolyodtam. Lehelete csiklandozta a nyakam, s bele kellett törődnöm a ténybe, miszerint lehetek akár hány éves, apura sosem fogok tudni haragudni, hiszen mindig szükségem lesz rá. Ezen sem a tettek, sem az évek nem fognak tudni változtatni soha, elvégre mindig jól jön egy atyai, önzetlen ölelés, amitől pár pillanatra elfelejtődik a valóvilág zűr zavarja.