2012. június 9., szombat

14. Csak egy délután

14. Csak egy délután

"Van egy mondat... "Szükségem van rád." De hogyan? És miért? Egyszerűen azért, mert vagy, létezel, élsz. Mert megnyugtató érzés számomra a létezésed."

A meghitt pillanatot végül Diego elégedetlen vakkantása törte meg, mikor látta, hogy őt kihagyjuk a jóból. Apu pár pillanatig értetlenül nézett körbe, majd gyerekes csillogás villant a szemeiben, ahogy meg pillantotta az apró kutyust, aki úgy tűnt egyből szívébe fogadta a férfit és élvezettel hagyta, hogy most őt babusgassák.
- Erről nem mesélt nekem senki – mosolyogta. Arca kivirult, sokkal jobban érezte magát most, hogy kibékültünk, s ez a tudat engem is nyugalommal árasztott el. Nem szerettem senkire sem haragudni, főleg nem apura.
- Szülinapomra kaptam Paultól – csúszott ki a számon, mire kérdőn rám pillantott ölében a lelkes husky kutyussal, aki türelmetlenül mocorogni kezdett, mikor a simogató kezek pár pillanatra leálltak.
- Erről sem mesélt nekem senki – felelte végül, kissé bizonytalanul. A fiú nevének hallatára veszélyezve érezte magát, képzelem mi játszódhatott le a gondolataiba... mint minden apának, mikor felvetődik ama veszély, hogy a kislányának barátja lesz vagy már van.
- Hát nem volt alkalmam – motyogtam végül, mire csak bólintott és a zsebében kotorászva elővett egy apró ékszerdobozt.
- Ezt én hoztam neked, csak ki is ment a fejemből – nyújtotta át az apró, bordó bársonydobozt. – Régen anyádé volt, úgy gondolom, hogy itt az alkalom, hogy oda adjam, úgyis mindig azt mondogatta, hogy ez egyszer a tiéd lesz... tetszett neki az ötlet a filmekből ezekről a generációról generációra szálló dolgokról... – vágott egy apró fintort, mire halkan felnevettem és kinyitva a dobozt feltárult előttem az ezüst nyaklánc, mely még élénken élt az emlékeimben. Mindig hordta, akkor kapta a nagypapától, mikor feleségül ment apuhoz. A láncon egy virágot formáló medál volt, mire akaratlanul is felnevettem. Felvillant előttem a margaréta, amit Paul adott nekem nem is olyan rég.
- Anyu imádta a virágokat.. – motyogtam óvatosan végig simítva ujjammal a medálon.
- Annyi virágot vettem neki... biztosan megtelne vele az egész lakás – kacagta, mire én is felnevettem és hagytam, hogy a nyakamba csatolja. – Olyan vagy mint anyád, gondolom a teraszon lévő virágok a te érdemeid – mosolyogta mindentudóan.
- Hát hogyne! - húztam ki magam büszkén. Igenis örültem, hogy a virágaim még épségben voltak, főleg mert túl élték az itteni viharok erőszakosságát is.
- Igazán szépek – mosolyogta, mire vidáman viszonoztam gesztusát és ujjaimat szórakozottan túrtam bele Diego puha bundájába. Látszólag nagyon élvezte a figyelmet, amihez nagyon is ragaszkodott.
- És ki is ez a Paul? – kérdezte kíváncsian, nem elítélően, inkább csak aggódva.
- Egy... – kezdtem bele, aztán egyből ki is javítottam magam. – Vagyis a barátom – motyogtam.
- Mióta vagytok együtt? – kérdezte teljesen nyugodtan. Nem tudtam, hogy ez csak álca vagy tényleg ilyen megértő ezzel a dologgal kapcsolatban.
- Egy hete – saccoltam, olyannyira összefolytak utóbbi időben a napok, hogy fel sem tűnt az idő múlása. Képtelen lettem volna napra pontosan megmondani, hogy mi mikor történt.
- Szóval akkor ti még nem...? – kérdezte, rosszabbul érezte magát a kérdés miatt, mint én, de éreztem, ahogy vérem az arcomba tódul. Apuval már évek óta túl voltunk az ilyen felvilágosító beszélgetéseken, de úgy tűnt kötelességének tartja, hogy még egyet gyorsan lerendezzünk.
- Nem! – vágtam rá azonnal, mire mintha megnyugodott volna, nem akarta tovább feszegetni ezen pontját a témának.
- Hány éves? – kérdezte, remélve, hogy ezzel normálisabb téma felé terelheti a beszélgetésünket.
- Huszonegy lesz – feleltem végül, tudva, hogy apám egyáltalán nem fogja díjazni ezt a most még nagynak tűnő korkülönbséget. Ahogy számítottam rá hangot is adott kételkedésének;
- Nem idős hozzád kicsit? – kérdezte összevont szemöldökkel.
- Hát... eddig ez nem okozott gondot – hárítottam végül. Én is sokat gondolkodtam ezen, elvégre tény, hogy Paul már férfi volt, semmi keresni valóm nem volt tizenhat évesen mellette, de a bevésődés okozta szoros kötelék közöttünk semmisség tette azt a pár évet.
- Mindenesetre, amíg itt vagyok szeretném megismerni – hangja inkább volt kérlelés és kérdezés mintsem kijelentés, amit Lorelai hangja is követett a konyhából.
- És én is, mármint úgy, mint barátod – hangjába némi megbántottság vegyült, amiért nem közöltem vele ezt az apróságot. – Komolyan megsértődhetnék, Grace, amiért nem mondtad el!
- Mert gondolom halvány fogalmad sem volt róla... – mormoltam egy szemforgatás kíséretébe, mire inkább nem válaszolt. Nénikém már akkor tudta, hogy mi lesz ennek a vége, mikor még csak gondolni sem mertem arra, hogy Paul egyszer több lesz nekem, mint barát.
- Szóval, mikor ismerhetjük meg a barátod? – kérdezte apu kissé sürgetően, de egyáltalán nem rosszindulatból, úgy tűnt tényleg érdekli, hogy ki is csavarhatta el a fejem és nem azért, hogy minél előbb minél messzebb üldözze őt tőlem. Bár rengeteget változott az elmúlt napokban apám a szememben, de úgy gondoltam, hogy ezt még mindig nem lenne képes megtenni. Remélem.
- Majd megbeszélem vele – igyekeztem lezárni a témát, elvégre erről farkasomnak is tudnia kellett. Vele is kell majd egyeztetnem.
- Rendben – hagyta annyiban megértve néma kérésem és lazább dolgok felé terelte a témát. – És hogy megy a suli? Sikerült beilleszkedned már?
- Persze – mosolyogtam. – Húzósabb, mint gondoltam, de bírom, a többiek is kedvesek.
- Az remek – bólintott. – Tanárok?
- A francia tanár kedvence vagyok – nevettem fel kissé gúnyosan. – Értékeli, hogy végre tud valakivel beszélgetni, ő is francia, Dijonból jött – magyaráztam. Mr. Davis sejtéseim szerint még be sem tölthette a harmincat, s fiatalos gondolkodása miatt nem hiába volt a diákok egyik kedvenc tanárja jó humora és engedékenysége miatt.
- Elhiszem – nevetett fel apu mindentudóan. Mikor még fiatal volt elhagyta Párizst és utazgatni kezdett, egy ideig élvezte is, csak aztán hiányozni kezdtek neki a város fényei, illatai és az egész hangulata. Sokszor mesélt nekem erről elalvás előtt, mikor még kicsi voltam. Találkozott egy fiatal nővel, a lány valami osztálykiránduláson volt Rómában és azon a túrán találkozták a idegenvezető szervezése miatt. A lány szintén Franciaországból jött, egész idő alatt szülőhazájukról meséltek, s akkor döbbent rá apu, hogy neki otthon a helye. Rá alig egy hétre visszautazott Párizsba és megismerte anyut.
Egy ideig még beszélgettünk, majd este fele kénytelen volt búcsúzkodóra fogni a dolgot és visszamenni a hotelbe, hogy hagyjon aludni.
- Elvégre holnap suli – mondta mosolyogva, majd egy gyors ölelés után már el is tűnt.
- Örülök, hogy kibékültetek – mosolyogta Lorelai, miközben a tányérokat mosogatta vacsora után. – Te is sokkal jobban festesz és ő is – tette hozzá.
- Jobban is vagyok – ismertem el. – De...megyek lefekszem – mondtam az órára pillantva, reméltem, hogy Paul már nemsokára jön. – Jó éjt – tettem még hozzá, miközben megindultam a lépcsőfokokon.
- Neked is, Grace – válaszolta nénikém, s elzárva a csapot még hallottam a tányérok zörgését, amit végül az ajtó és szobám falai tompítottak.
Ahogy kinyitottam az ablakot egyből megcsapott a Forksi hideg levegő, majd megszaporázva mozdulataim két perc múlva már pizsamában is voltam, miközben a tankönyveim igyekeztem belegyömöszölni a táskámba. Nem tanultam semmit... Holnap fogok, csak ne feleltessenek!
- Szia – ajkaimra akaratlanul is hatalmas mosoly kúszott, ahogy hátra fordulva a halk nesz hallatán megpillantottam a fiú magas alakját.
- Szép estét, hölgyem – vigyorogta, mire csak felnevettem és tagjaim saját életre kelve léptek hozzá közelebb, hogy átölelve a nyakát minél közelebb tudjak hozzá bújni. Forró közelségében éreztem meg igazán, hogy mennyire is lefárasztott lelkileg és mindenhogyan ez a nap. Paul mellett végre egy kicsit ellazulhattam, izmos karjai között végre megszűnt pár pillanatra a külvilág.
- Minden rendben? – kérdezte aggódva, miközben a vállam hintette be olykor apró puszikkal, ha éppen nem a hajamba fúrta az arcát.
- Persze – motyogtam. – Csak hiányoztál – ismertem el, s éreztem, ahogy az arcom kissé felforrósodik. Sosem volt szokásom hangoztatni, ha valaki hiányzik, szeretem vagy ilyesmi... nehezen engedtem az érzéseimnek, de mostanság egyre többször megtörtént, hogy mégsem tudtam kordában tartani a gondolataim.
- Te is – mondta, miközben szorosabban ölelt magához, majd egy kicsit eltávolodva óvatosan megcsókolt és homlokát az enyémnek döntve nézett farkasszemet velem. – Kibékültél apukáddal? – kérdezte.
- Persze, nem tudok rá sokáig haragudni, de természetesen attól még bánt a dolog – meséltem, miközben pár pillanatra elváltunk, hogy mindketten bemászhassunk az ágyba miután becsuktam az ablakot. A szoba se perc alatt kihűlt...
- Elhiszem – helyeselt. – Anyukád is biztosan nehezen tette túl magát ezen – tippelt.
- Túlságosan szerette ahhoz aput, hogy elhagyja...
- Vagy téged – ellenkezett. – Gondolom azt sem akarta, hogy olyan családban nőj fel, ahol ide-oda kell ingáznod a két szülő között.
- Lehet – mondtam végül, mikor elgondolkodtam Paul szavain. – Mindenesetre becsülöm anyut, én már nem tudnék úgy nézni a szeretett férfira, hogy tudom, nem voltam elég jó neki és máshoz ment kárpótlásért – gondolkodtam hangosan, mire Paul egyből a mellkasára vont és apró puszikat nyomott néha a fejem búbjára, miközben összekulcsolta ujjainkat a hasán.
- Ilyentől nem kell félned, Grace, te vagy minden, amire valaha szükségem lesz – szavai hallatán elmosolyodtam, s kissé felemelve a fejem tekintetünk pár pillanatra egy vonalba került, amíg előrébb hajolva meg nem csókoltam.
Újra és újra, minden nap tudatosul bennem, hogy milyen szerencsés is vagyok, hogy ő van nekem.

2 megjegyzés:

  1. :)))))))))))) Annyira örülök,hogy kibékültek és ,hogy Grace újra boldog! Paul hihetetlenül aranyos.
    siess a kövivel!
    puszi Panka

    VálaszTörlés
  2. szia ez csúcs remélem grace apja nem köt paulba
    puszy

    VálaszTörlés