17. Kölyök

Hellóka!

Hoztam is a következő fejezetet. :) Remélem tetszeni fog és nem utáltok meg.:$:)

Xoxo.Bri.

17. Kölyök

"A kutya a legállhatatosabb barát - az első, aki üdvözöl, és a legbátrabb, aki védelmez."

Számíthattam volna erre. Nem is értem, miért lepett meg ez az egész annyira, hiszen Paullal annyira mások voltunk... Még a vak is láthatta, hogy ebből nem lesz semmi, hogy a bevésődés mégsem olyan erős, mint amennyire beharangozzák, noha a fájdalom az azt követő napok után egyáltalán nem akart csillapulni. Mintha kitépték volt a szívem, s a mellkasomban tátongó lyuk képtelen volt a gyógyulásra. Úgy éreztem magam, mint egy élőhalott.
Diego egész idő alatt ott volt mellettem, csak akkor volt hajlandó egy lépésnél távolabb állni tőlem, ha kénytelen voltam őt bezárni és suliba menni. Mintha érezte volna, hogy valami nincs rendben, s kötelességének tartotta, hogy a nap huszonnégy órájában mellettem legyen, ha teheti. Szükségem is volt rá. Hihetetlen, hogy az apró kölyök kutya mennyire képes volt a felszínen tartani. Volt, hogy akár percekig képes volt elterelni a figyelmem, amiért igazán hálás voltam.
Mivel szombaton megígértem neki, hogy lemegyünk Lapushra, s mert olyan édesen csillogó szemekkel nézett rám nem tudtam megszegni az ígéretem. Bár még csak a gondolattól is rosszul voltam, hogy összefutok Paullal vagy bármelyik farkassal pórázra fogtam Diegot és délután már a tengerparton is voltunk. Öt percenként néztem körbe, ha bármilyen nagyobb zaj megütötte fülem, de néhány Forksi fiatalon kívül senkit nem láttam. Próbáltam a lehető legmesszebb menni az emberektől, semmi kedvem nem volt a társasághoz, ráadásul Diegoban is egyre többször jelent meg a védelmező ösztön, mikor úgy gondolta, hogy nem mindenki jöhet a két méteres környezetemben.
A szürke kutyus vidáman csaholva turkált a köves homokban vagy rángatott el egészen a vízig, majd vissza a fák árnyékába.
- Eldönthetnék már mit akarsz – panaszoltam, mikor újra fák felé húzott. A pórázról nem mertem még elereszteni, féltem, hogy elfutna.
Diego hirtelen megmerevedett menés közben, miközben orrát magasan fenntartva fülét hegyezte. Felemás szeme koncentrálva meredt előre, s egyáltalán nem reagált az én óvatos rángatásomra, mikor igyekeztem elhúzni az erdő közeléből. Nagyon rossz előérzetem támadt. Kutyusom kölyök fogai hirtelen kivillantak, miközben tüdejéből ideges, ellenséges morgás szakadt fel, ahogy az erdő egyik pontját szuggeráltam.
- Mi a baj? – kérdeztem tőle, de persze válaszolni nem tudott. Különben is, mióta beszélgetek én kutyákkal?
- Cosette... – hangja alig volt több suttogásnál, mintha csak lehelte volna az ismerős nevet, s engem még a hideg is kirázott. A szívem a torkomban ugrott és a hallásom java részét elnyomta a vérem zubogó árama. Bármennyire is rángattam Diegot, hogy menjünk ő makacsul, földbegyökerezett lábakkal meredt előre, mikor a vámpír férfi kilépett rejtekéből. Sápadt bőrén gyémántként fénylett vissza a nap halovány, homályos fénye. Szemei most vörösen izzottak, s egy percre sem eresztett volna el tekintetével. Nem tudtam eldönteni, hogy mérges-e rám vagy ugyanaz a mérhetetlen csodálat tükröződik állatias vonásaiban, mint legelső találkozásunkkor.
- Menj el! – kértem alig hallhatóan. Torkom reszelős volt, alig kaptam levegőt kiszáradt számon keresztül.
- Gyere velem – kérte. – Angyalom... – Úgy gondolhatta, hogy a becézgetés meglágyíthatja a szívem, miközben lassan közeledett felém, de tévedett. Diego megérezhette rémültségem, mikor akaratlanul is hátráltam, mert jól láthatóan megfeszültek a vámpírhoz képest gyenge kis izmai a bunda alatt. Semmilyen normális ember nem mert volt közeledni kutyusomhoz, de Damien nem ember volt.
Hátrálásom és félelmem nem csak a kutyám vette észre, de a férfi is, mert tekintete se perc alatt elködösült, s szemeiben türelmetlen harag csillant, mikor lenézett az apró huskyra. Épp hátrébb akartam húzni Diegot, de mire nagyobbat ránthattam volna a pórázon Damien keze meglendült és a póráz kicsúszva ujjaim közül a fának csapódott. Diegoval együtt.
Pár pillanatra teljesen ledermedtem. Talán még a szívem is kihagyott pár ütemet, majd mikor tekintetem a páfrányosra siklott, ahol elcsendesedett kutyám hevert a düh és a félelem egyszerre kezdett dolgozni ereimben.
- Damien! – sikítottam dühösen, s épp közeledni akartam hozzá, hogy még a szemeit is kikaparjam hirtelen jött dühömben, mikor egy hangos, mély morgás után egy hatalmas, szürke test vetődött elém. Nem kellett sok idő, hogy felismerjem a farkast. – Paul... – motyogtam elképedve, mire reflexszerűen felém fordította hatalmas fejét, majd vissza a dühös, továbbra is elégedetlen vámpírra.
- Ostoba korcsok! – dühöngött. – Cosette, térj már észhez! – csattant fel tekintetét az enyémbe fúrva, s könnyedén elmenekülve az erdő rejtekébe, mikor a farkas teste megfeszült és rá támadott volna.
Mindketten eltűntek.
Pillantásom újra Diego felé siklott, mire lábaim már mozdultak is, hogy oda siessek. Sűrű bundája földes volt, miközben apró teste majdhogynem teljesen eltűnt a hatalmas levelek között. Szívem erősebben kalimpált a torkomban, ahogy letérdeltem mellé és igyekeztem mozgásra bírni a kutyust, hogy bármilyen életjelet adjon.
- Ébredj fel! – könyörögtem, de még a lélegezni sem lélegzett, miközben könnyeim egyre inkább csak gyűltek égő szemeimben. – Ne...ne... – kántáltam, de ez nem változtatott a tényeken. Damien könnyedén megölte Diegot. Fele más színű szemei élettelenül meredtek előre. Üveges tekintete már semmit sem vizsgált meg gyerekes lelkesedéssel.
- Grace... – hallottam meg Paul halk, szomorú hangját pár perc múlva, de nem reagáltam rá. Görcsösen kapaszkodtam kutyám sűrű bundájába, mintha csak ezen múlt volna, hogy nem ájulok el. – Grace – ismételte, s már meg is éreztem kezeit a karjaimon, ahogy igyekezett felhúzni a földről, de én makacsul leráztam magamról az érintését.
- Meghalt! – nyögtem fel. – Megölte! – folytattam, miközben tekintetem végre elszakítottam a halott szemekről, hogy Paul együtt érző, szomorú arcára pillanthassak. Úgy éreztem magam, mint egy gyerek, miközben ő mellettem guggolva akaratlanul próbált valahogy hozzám érni és a legközelebb araszolni.
- Annyira sajnálom... – sóhajtotta. – Már nem tudunk segíteni rajta – közölte velem a nyilvánvalót, mire akaratlanul is dühös lettem. Az érzelmeim fel-le ingadoztak a dühös, szomorú és a kétségbeesett között. Nem tudtam irányítani őket.
- Nem mondod?! – gúnyolódtam. – Mostanában semmin, semmin sem lehet segíteni! Mindenkit elveszítek és ő sosem fog békén hagyni – szipogtam át sem gondolva szavaim.
- Tudom, sovány vigasz, de engem sosem fogsz elveszíteni – mondta halkan, mire csak erőtlenül felhorkantottam.
- Érdekes, nekem nem úgy tűnt fel – mormoltam, miközben ujjaim még mindig kutyusom dús bundájába fúródtak. Úgy éreztem, sosem leszek képes elereszteni őt.
-Grace, ez most bonyolult – sóhajtotta Paul, miközben frusztráltan beletúrt sűrű, fekete hajába. – És itt egyáltalán nem biztonságos – folytatta, miközben kezeit az enyéimre rakva igyekezte lefejteni ujjaimat Diego sűrű bundájáról.
- Paul, hagyj már békén! – könyörögtem, de mintha meg sem hallotta volna. Könnyedén talpra állított, s már készült volna karjaiba kapni, mire hevesen rázni kezdtem a fejem és kezeim mellkasának feszítve próbáltam távol tartani őt magamtól.
- Nem hagylak, amíg ilyen állapotban vagy! – makacskodott, miközben arcán megránduló izmokkal nézett végig sírástól vörös arcomon. – Szépen haza jössz velem és lezuhanyzol, amíg én eltemetem Diegot – jelentette ki ellentmondást nem tűrően.
A ház tökéletesen beolvadt a Lapushi környezetébe. Az apró faház bordóra volt festve, s a feljárón ott pihent a talán még háznál is régebbi autója.
- Paul, erre semmi szükség! – ellenkeztem, s fordultam is volna vissza a bejárai ajtóból, de hatalmas, izmos termetével könnyedén elállta menekülésem egyetlen útvonalát.
- Ne makacskodj! – szólt rám, miközben könnyedén átterelt a vajszínű nappalin, fel a családi képekkel tele aggatott emeletre, majd be egy halványzöldre festett szobába. Az ágyon hanyagul szétterült a takaró, pár ruha hevert a földön és talán hetek óta érintetlen tankönyvek az asztalon. Tipikus fiú szoba.
- Szóval a póló még régebben volt az enyém, amíg belefértem... a rövidnadrág a húgomé, ezt mindig itt felejti – adta kezembe a két ruhadarabot. – Törölközőt találsz a fürdőszobában.
- Tényleg nem kell ezt tenned! Csak hadd menjek haza, Lorelai már biztosan vár otthon... – folytattam. Egyszerűen képtelen voltam feladni, hogy meggyőzzem Pault arról, miszerint mindez teljesen fölösleges és jobb lenne, ha inkább eltűnni a fenébe, hogy ő tovább folytathassa a napját.
- Borzasztó vagy! – akadt ki végül, mire akaratlanul is elmosolyodtam hitetlenkedő hanghordozásán, amit észrevehetett, mert felcsillanó szemekkel viszonozta halvány, pár pillanatig tartó mosolyom. – Én most elmegyek, elrendezem Diegot és körbenézek a környéken, te pedig ígérd meg, hogy itt maradsz és otthon érzed magad – nézett mélyen a szemembe. Az olvadt csokoládé massza újra teljesen elnyelt, mikor óvatosan állam alá nyúlva kényszerített, hogy tartsam vele a szemkontaktust. Ismerős érzés áradt szét a mellkasomból egyenesen bele a vérembe; egyszerűen képtelen voltam neki nekem mondani.
- Ígérem – mormoltam végül egy feladó sóhaj kíséretében, mire halvány, de elégedett mosoly jelent meg vékony, csábítóan metszett ajkain.