2012. január 24., kedd

3. Ugrás

3. Ugrás

Minden valamirevaló szerelem
halál
ugrásszerű élmény
Az szürke ég sokkal elérhetőbbnek tűnt, mint a partról, szinte már könyörgött, hogy nyúljak bele, de ez persze lehetetlen volt. A szírt sem volt olyan magasan, hogy erre képes legyek, s figyelmem egyre inkább az alattam elterülő látvány foglalta le. Az erdők védelmező falakként vették körül Lapusht, amik közül csak néhány autópálya vezetett ki Forks felé. Az apró faházak még kisebbnek tűntek, hol szétszórtan, hol egymás mellett sorakozva álltak néhány kisbolttal vegyítve, még az iskola magas, régi épületét is láttam.
A köves partot vízből kisodródott ágak díszítették, néhol nagyobb fatörzsekkel padgyanánt, elég távolgásra a sötét tengervíz nyelveitől. A sziklák a szírt alatt elszórva magasodtak ki az egyre nagyobb hullámokból, melyek makacsul igyekeztek elnyelni mindent. Nem volt bizalom gerjesztő.
Bizonytalan arccal bámultam Vivre, aki még mindig a dacos hullámokat vizsgálta, egyre inkább bepánikolt, mire tekintetem a fölényesen vigyorgó Deanre siklott. Vékony, beesett arca volt, rikítóan zöld szemei, hegyes fülei és idiótán taréjosra zselézett haja. Nem, akkor sem csókolom meg!
- Ott vannak Ashék! – mutatott bizakodóan Viv a part egyik pontjára, ahol valóban Ashleyt és Charliet véltem felfedezni, mindkettejük valami törölköző vagy takaró félét tartogatott, aminek láttán kirázott a hideg. A rövid nadrág és póló nem volt éppen megfelelő öltözet a rezervátumban, főleg ha az ember a hideg vízbe készült, a szél minden porcikám csípte.
- Öh...helló. – Dean hangja meglepett volt és zavart, mire követtem tekintetét, ami Paulon, Samen és Jareden akadt meg. Mindhárman értetlen arccal bámultak ránk, szintén eléggé hiányos öltözékben. Csak egy levágott szárú farmer volt rajtuk, sötét bőrük alatt csak úgy tagadtak az izmok, s látszólag egyiküket sem zavarta a hideg.
- Mi folyik itt? – kérdezte végül Jared, mikor megunta, hogy némán bámul rám Deanre pillantott, hiszen sejtette, hogy ő a ludas. Barna szemei eléggé barátságtalanul villantak a fiú felé, de az mintha észre sem vette volna.
- Csak egy fogadás – vont vállat zsebre vágott kézzel.
- Biztos vagy te ebben? – kérdezte Viv rám pillantva, nem nagyon akart tudomást venni más jelenlétéről.
- Biztos – bólintottam lenézve rá, fél fejjel magasabb voltam nála, pedig aztán én sem voltam százhatvanötnél magasabb.
- Ezért jössz nekem egyel! – szögezte le, mire újra bólintottam. – És most tudod mi jön? – kérdezte. – Bájvigyort fel és integess! – kacagott fel, majd bájosan intve a többieknek egy szaltóval már el is tűnt.
- Ahogy a barátnőm mondaná; örültem a találkozásnak – hajoltam meg színpadiasan, majd lazán a szírt szélére lépdeltem, s hátradőlve hagytam, hogy magával rántson a gravitáció.
A hideg levegő már nem csípett annyira, szinte már jólesően fogott körbe a hűvösség, ami egész addig markában tartott, amíg el nem nyert a jéghideg víz. A hullámok hosszú perceknek tűnő pillanatokig vettek körbe, s nem eresztettek, a tüdőm kezdett összeszorulni levegő hiány miatt.
- Kim?! – hallottam a víz felszínéről Viv aggódó hangját, ami sokat segített. Rá jöttem merre kell úsznom, így egyhamar előbuktam a vízből. Tüdőm hálásan, fulladozva szívta be az oxigént, miközben én próbáltam megmaradni a felszínen, s megkeresni barátnőmet, aki gyorsabbnak bizonyult, mert mire észbe kaptam már a kezem után nyúlt, hogy ne vesszünk el egymás mellől.
- Jól vagy? – kérdezte, mire nagy nehezen bólintottam. A hullámok egyre jobban az egyik szikla felé vezettek, s mielőtt elúszhattunk volna én fájdalmasan csapódtam a kőnek, ami jól érezhetően felsértette a csípőm. A sós víz egyre inkább marni kezdte a sebet, azt hittem megőrülök tőle.
- Soha többet ilyet! – sipítozta Viv, mikor negyed óra múlva nagy nehezen kiértünk a partra, az én torkomon egy szó sem jött ki, azt hittem menten elájulok, majd esetlenül estem földre, s hálásan hagytam, hogy Ash rám terítse a hatalmas törölközőt. A fogaim össze-össze koccantak a hidegtől és a fájdalomtól a csípőmön.
- Te vérzel? – kérdezte Charlie szemfülesen, pedig a lehető legjobban igyekeztem eldugni a sebet, ugyanis láttam, hogy Jared jön ki a vízből, miközben Paul a háttérben épp egy szaltót produkált a levegőben.
- Vérzel? - kapta fel a fejét Viv és Jared is, mire egyre kellemetlenebbül éreztem magam.
- Nem, csak beütöttem magam – hazudtam még inkább bebugyolálva magam a takaróba.
- Induljunk haza – tanácsolta Ash. – Mielőtt teljesen átfagytok. – Viv szófogadóan bólintott, miközben Charlie könnyedén felsegített a földről.
- Csak egy jó tanács; máskor ne fogadjatok semmiben! – szólt utánunk Jared, mire a vállam fölött rá néztem. Láttam résnyire nyílt ajkaiból, hogy még valamit akart mondani, de inkább nem tette. Csak aggódva bámult vissza rám, s hagyta, hogy elmenjünk.
- Veled meg mi történt? – kérdezte anya ledöbbenve, mikor Charlie haza kísért, majd ő is haza indult. Fekete haja a lámpafényben sötétlilának tűnt, vékony arccsontja és sápadt bőre árulkodott arról, hogy nem ide való, hiszen égszínkék szemeit akár több méterről is kiszúrni.
- Semmi – zártam le tömören a témát, ugyanis tudtam, hogy valami olyat mondana rövid történetemre, ami csak felbőszít, aztán csak én lennék a rossz meg a szófogadatlan...
- Össze ne vizezd a bútorokat! – kiabált még utánam, mire magamba fojtottam a feltörő horkantásom, persze, hogy a bútorok miatt aggódik... Mi másért?
Beérve a fürdőbe gyorsan lekaptam magamról az átfagyott ruhákat, s beálltam a víz alá, amit lassan állítottam egyre melegebbre, a végén már égették a bőrömet a forró cseppek, de legalább minden tagom felolvadt. Negyed óra áztatás után magamra kaptam a pizsamám, ami egy melegítőnadrágból és fekete pólóból állt, majd a törülközővel próbáltam letisztítani a tükröt a rárakódott párától. Hosszú percekig bámultam magam, miközben sötétbarna hajam próbáltam kibogozni. Minél tovább bámultam vékonyan metszett ajkaim, pisze orrom és barna szemeim annál idegenebbnek éreztem magam, mint mikor egy szót túl sokszor mondunk, oly annyira, hogy a végén már nem vagyunk biztosak a szó jelentésében. Én is így lettem idegenebb magam számára, miközben arra is rá jöttem, hogy egyáltalán nem vagyok különleges, semmi oka nem lenne Jarednek, hogy észre vegyen. Hogy valami olyat lásson bennem, ami megfogná őt, és ez így természetes, ő szebbet érdemel... De attól még fáj.
A sok önmarcangoló és sajnáló gondolat után végül kijutottam a fürdőből, hogy átmasírozva a szobámba össze csapjam a leckét és megpróbáljak tanulni a kémia felelésre, nem nagyon akart menni, főleg mert a csípőm még mindig fájt, égett. Kénytelen voltam befáslizni, hogy ne vérezzen össze semmit. Anyám biztos ki akadna...
Egy óra telhetett el, mikor meguntam a képleteket és részecskéket, így a könyveket egy hamar a fiók mélyére süllyesztettem, s próbáltam átadni magam a pihenés édes öntudatlanságnak, ami nagyon nehezen akart elérni. A csípőmön lévő seb fájt és lüktetett, miközben a hideg rázott és hányinger kavargott a gyomromban.
Fázósan összehúztam magam, mikor megéreztem az éjszakai hideg levegőt beáramlani az ablakon, hunyorogva próbáltam megtalálni a takarót, de az sehol sem volt. Ellenben...
- Jared? – kérdeztem, hangom még rekedt volt és értetlen. A fiú épp a takarót markolta fel a földről, mikor felkapta hangomra a fejét. – Mit keresel itt? – Nem voltam egészen biztos benne, hogy ez a valóság.
- Öhmm... – vakarta meg zavartan a tarkóját. – Csak...álmodsz – nyögte ki végül, mire beletörődően felsóhajtottam.
- Sejtettem – suttogtam. – Becsuknád az ablakot? Fázok.
- Persze – mondta, miután rám terítette a takarót olyan óvatoskodással és figyelemmel, hogy túl szép volt, hogy ne álom legyen. Az ablakhoz lépve épp átlendítette az egyik lábát, mire értetlenül próbáltam felülni, de a sebem nagyon fájt, megtámaszkodtam a könyökömön.
- Elmész? – kérdeztem kétségbeesetten, legalább álmomban legyen velem...
- Ne menjek? – kérdezte lágy, dallamos hangján, talán még lélegzetet sem vett, amíg a válaszom várta.
- Ne – mondtam, eszembe sem jutott választás elé állítani őt, legalább az álmaimban hadd legyek önző. Ennyit igazán megérdemlek. Szerintem.
Vacogva figyeltem, ahogy vissza mászva az ablakból becsukja azt, majd kissé esetlen mozdulatokkal befeküdt mellém, és még óvatosabban a mellkasára vont, s próbálta elmulasztani a vacogást.
- Beteg leszel – mondta a tényeket aggodalmasan tenyerét a homlokomra téve, ami szinte még a szemeim is eltakarta. Nem voltam biztos benne, hogy forró bőrétől valóban érzi-e a hőmérsékletem...
- Legalább álmomban ne lennék ennyire szerencsétlen – sóhajtottam, a fogam össze koccant annyira remegtem, mire szorosabban ölelt magához.
- Dehogy vagy szerencsétlen – ellenkezett halk, megrovó hangon. Forró bőre alatt éreztem hevesen dobogó szívét, csak nem értettem miért ideges ennyire, elvégre ez az én álmom! Nem akarom, hogy bármi baja is legyen az én fejemben!
- Csak azért mondod, mert ezt kell mondanod, elvégre milyen álom lenne, ha igazat adnál? – kérdeztem költőien, az álom és ébrenlét között masírozva. Álmomban elalszom? Na ne már!
Jared válasz nélkül hagyta kérdésem, csak megpuszilta a homlokom és hagyott, hogy elaludjak.

2 megjegyzés:

  1. szia ez nagyon jó remélem minden rendben lesz kimmel
    puszy

    VálaszTörlés
  2. Folytatást gyorsan:) kíváncsi vagyok mi lesz ha Kim rájön hog yez nem álom volt:)
    Várom a kövit
    Puszi

    VálaszTörlés