2012. január 27., péntek

4. Betegen

Hellóka!
Mivel ez a fejezet elég rövidke lett vasárnap már hozom a következő részt, persze, a kapok némi hozzászólást. :)
Xoxo.Bri.

4. Betegen

Ne akarj megérteni,csak fogadj el úgy ahogy
vagyok és mindkettőnknek könnyebb lesz!
A világ forgott körülöttem, mikor reggel felkeltem és egyszerűen nem voltam képes megmozdulni a rám telepedő hányingertől és hiányérzettől. Valami hiányzott, nem tudom pontosan mi, de úgy éreztem belülről emészt fel, mintha nem lenne nagyobb gondom is. Például a hasam egyre inkább fájt, utáltam, hogy mindenből kettőt láttam, ráadásul anyám lépteit is egyre magabiztosabban hallottam a folyosóról. Mintha a szervezetem ellentámadásba lépett volna a fülem zúgni kezdett, amitől alig hallottam Monica egész szobát betöltő éktelen rikácsolását. Most először hálát adtam a fülem zúgásának, tompította a külvilágot, s mintha a fejemben a fájdalom is megszűnni készült volna. Tévedtem. Fájdalmasan nyögtem fel és rezzentem össze, mikor anyám becsapta maga mögött az ajtót és az egész szoba beleremegett. A földszintről hallottam Monica hangját, ahogy apámnak panaszkodott, aki pár perc múlva sokkal csendesebben lépett be a szobába, mint anyám.
- Anyád azt mondta nem készülődsz.... – mondta apám megrovón, míg én igyekeztem két lábra állni anélkül, hogy el ne essek. – Jól vagy? – kérdezte. Ő legalább észre vette, hogy valami nincs rendben velem. – Biztos bemész az iskolába?
- Aha – Csak ennyit tudtam kinyögni, eszembe sem volt ellenkezni, hiszen anyu biztosan leordibálta volna a lámpát a plafonról, elmondott volna minden hazugnak, hiszen biztosra vette volna, hogy valami dolgozatot akarok megúszni, apám meg inkább nem ellenkezett volna, elvégre tudta, hogy Monica milyen hisztérika tud lenni reggelente. Én is tudtam. Sajnos.
Jim inkább szó nélkül hagyta a dolgot, s hagyott készülődni, ami ma különösen nehezen ment. A vállam majd leszakadt, a világ még mindig forgott és olyan érzésem volt mintha bármelyik pillanatban darabokra hullhatnék.
- Kim, elkésel! – kiabált fel anyu, mire csak nyűgösen vállamra akasztottam a táskát és lecsoszogtam a lépcsőn, beleborzongtam, ha arra gondoltam, hogy akár vissza is dőlhetnék az ágyba... Persze ezt nem tehettem meg, de azért jó volt erre gondolni.
- Beviszlek – mondta apu összecsukva az újságát, majd pár perc múlva már benn is voltam a kocsiban, útban az iskola felé. Reméltem, hogy nem rókázom össze az autót. – Biztos ne orvoshoz menjünk? – kérdezte, mikor leparkolt az út szélére. A kocsiba beszűrődő zaj újra felélesztette a fejfájásom, talán még sosem volt ilyen rosszul.
- Biztos – bólintottam, igazság szerint nem tudom miért ragaszkodtam ennyire az iskolába menetelhez. Elvégre máskor szíves örömest maradtam volna otthon, de nem ma. Valami vonzott a suliba, úgy éreztem, hogy valamit látnom kell, de fogalmam sem volt róla, mit. Csak annyit tehettem, hogy betámolyogtam a terembe és ledőlve a padra próbáltam mindent kizárna. Persze Vivet nem tudtam, sem Jared jelenlétét, de az más téma volt...
- Jól vagy? – kérdezte Viv óvatosan végig simítva a hátamon.
- Aha – hazudtam, alig bírtam felemelni a fejem a karjaimból. Talán mégsem volt olyan jó ötlet suliba jönni...
- Kim... – kezdte volna, de a földrajz tanár egyhamar megérkezett, s Viv jobbnak látta nem kísérteni a sorsot. A földrajz tanár különösen pikkelt rá, így nem csoda, ha a lány inkább csendben jegyzetelt minden óráján, pedig tudtam, láttam, hogy olykor aggódó pillantásokat vet felém, mikor a tanár a táblával volt elfoglalva.
- Tanárnő! – Jared hirtelen feltörő hangjára összerezzentem és kábán néztem fel a fiúra, aki ugyancsak akkor nézett le rám a tanárról. – Kim nagyon rosszul van... Ki kísérhetem a védőnőhöz? – kérdezte a fiú magabiztosan, a tanárnak esélye se volt nemet mondani, s mire észbe kaptam már Jared noszogatott ki az ajtón.
- Mit csinálsz? – kérdeztem össze szorított szemekkel, féltem, hogy még inkább elszédülök, mikor Jared egy könnyed mozdulattal felemelt a földről és megállíthatatlan léptekkel igyekezett a védőnő felé. – Tegyél le! – kértem, de nem hallgatott rám. A lehető legszilárdabban próbált tartani, hogy nehogy elhányjam magam. Milyen lovagias... én meg milyen kiábrándító vagyok!
- Dehogy raklak, a végén össze esel – horkantott. – Nem is értem egyáltalán, hogy hogyan engedtek így el, mikor látszik, hogy milyen beteg vagy?! – folytatta, szinte úgy éreztem, hogy én vagyok leszidva.
- Bocs, hogy megmertem betegedni... – mormoltam meggondolatlanul, sosem voltam az az ilyen könnyen vissza szólogatós, legalábbis nem Jareddel szemben. – Bocs, biztos a láz teszi – mormoltam.
- Nem téged hibáztatlak, egyszerűen nem értem miért nem voltak képesek a szüleid jobban vigyázni rád! – hitetlenkedett továbbra is.
Sok mindent akartam tőle kérdezni, például, hogy miért ilyen forró a bőre, miért aggódik értem ennyire, egyáltalán miért vett észre?!
- Értem én, hogy utálod a földrajzot, de nem kell ezt tenned... – próbáltam újra lerázni, egyre inkább zavart, hogy olyan könnyedén cipel a karjaiban, mintha nem ötvennyolc, hanem szimplán három kiló lennék, ráadásul rettegtem attól, hogy lehányom vagy ilyesmi, egyáltalán nem vetne jó fényt az amúgy is semmilyen kapcsolatunkra, főleg mert utána biztos mindenki engem piszkálna élén a fiúval...
- Nem azért csinálom! – makacskodott. – De tényleg nem hagyhatom, hogy elájulj az óra közepén! – folytatta, mire újra csend telepedett közénk, jobbnak láttam nem szólni. Csak ügyetlenül kapaszkodtam a nyakába, miközben próbáltam úrrá lenni a szédülésemen, émelygésemen és remegésemen, amit ő is észre vehetett, mert lépteit felgyorsítva pár perc múlva már egy könnyed mozdulattal benyitott az apró irodába, ahol a negyvenes éveiben járó Mrs. Kolins egyből felpattant a székről és aggodalmasan vette szemügyre sápadt arcom.
- Mi történt vele? – kérdezte rutinosan az asszony, mikor Jared lerakott a vizsgáló asztalra, látszólag nem nagyon akaródzott neki eltávolodni, de helyet kellett adnia a nőnek, hogy az megvizsgálhasson, s egy hamar rá jöjjön a nyilvánvaló tényre; beteg vagyok! – Harmincnyolc fokos lázzal nem itt kellene lenned, hanem orvosnál! – mondta aggodalmasan lerázva a hőmérőt, majd vissza rakta a helyére. – Jared, eltudnád vinni az orvoshoz? – kérdezte Mrs. Kolins, mire azt hittem elájulok, a fiú ezt észre vehette, mert egyből mögém lépett, s igyekezett megtartani.
- Két perc, elkérem egyik haverom autóját, mert én motorral vagyok – mondta készségesen, s egy aggódó pillantás után már ott sem volt. Nem tudom mitől féltem jobban; hogy még több időt kell Jareddel töltenem vagy mert orvoshoz akarnak rángatni? Persze harmincnyolc fokos lázzal ezek lehetnének a legkisebb problémáim...
- Nem értem Kim, hogy jöhettél így be az iskolába... – folytatta Mrs. Kolins, amit végül szerencsére vagy épp ellenkezőleg Jared zavart meg.
- Itt is vagyok – forgatta meg mutató ujján a slussz kulcsot és már készült is volna felemelni, de én makacsul eltoltam magamtól a karjait, s igyekeztem saját magam felállni.
- Nem kellene erősködnöd, Kim... – szólt rám újra Mrs. Kolins, de újra válasz nélkül hagytam szavait, csak hagytam, hogy Jared körbe fogjon, ha esetleg összeesnék, s óvatosan kitántorogtunk az apró irodából.
- Miért vagy ennyire makacs? – kérdezte rosszallóan.
- Na és te? – vágtam vissza, mikor hosszú percek múltán kiértünk az udvarra, minden lépésemet kétszer meg kellett gondolnom, s még akkor sem voltam biztos a mozdulataimban. – Így is eléggé le vagy maradva a tananyaggal!
- Plusz pár óra már kit érdekel? – vont vállat, miközben beült mellém a kocsiba, miután rendkívüli óvatossággal besegített a járgányba.
- Ugyan Jared, csak vigyél haza és kész... – próbáltam rá venni a B tervre. – Fölösleges a doki...
- Aztán ehet engem a méreg, ha a lázad feljebb szökik! – horkantott. – Elviszlek a Forksi kórházba, ha tetszik, ha nem! – szögezte le ellentmondást nem tűrően. A hangjában volt valami néma fenyegetés, ami csendre késztetett. Nem mertem vissza szólni. – Bocs, nem akartam... – kért azonnal elnézést, mikor észre vette, hogy kissé beijedtem. – Nem azért mondtam... – próbálkozott újra, mikor látta, hogy nem válaszolok.
- Nem tudom miért mondtad, azt sem tudom, hogy egyáltalán miért beszélsz hozzám – motyogtam, a hányinger egyre jobban elfogott. Nem akartam többet beszélni, pedig egészséges állapotban biztosan nem így reagálnék Jared jelenlétére. Mindenre másképp reagálnék.
- Kim, ezt...ne most – nézett rám könyörgően, mire csak kábán bólintottam.
Talán a lázam feljebb szökhetett, mert elájultam.

2 megjegyzés:

  1. Szia!
    Nagyon szupi lett a feji!
    Szegény Kim olyan beteg nagyon sajnálom viszont az annyát meg tudnám ütni, hogy lehet ennyire egy szivtelen dög, remélem jó megjárja majd valamikor és visszakap mindent amit adott a lányának.
    Várom a vasárnapot, hogy megkapjuk a fejezetet és tudjuk mi fog történni a következendőkben.
    Puszi
    Alexandra

    VálaszTörlés
  2. Nagyon jó fejezet lett nekem nagyon tetszett:)
    Jaredtől nagyon édes volt hogy így törődik Kimmel:) Remélem lassan közelebb kerülnek egymáshoz:)
    Várom a kövit:)
    Puszi

    VálaszTörlés