2012. január 29., vasárnap

5. Ébredés

Komikaat, ha kérhetek! :$$ :)
5.Ébredés

Rájött, olyan neki ez a férfi, mint a kábítószer.
Nem tesz jót, de képtelen lemondani róla...
Az ablakon betörő levegő végig simított verejtékes, elkínzott arcomon, a szél könnyedén jutott át a halványkék takarón. Jólesően megborzongtam. Nem remegtem, nem fáztam és nem is volt melegem. Ki tudja mennyi idő után jól éreztem magam, kicsit fáradt voltam, de az émelygés és láz látszólag tovatűnt.
Az apró szoba falai halványzöldre voltak festve, pár tájkép próbálta feldobni a szobát néhány szál virággal, amikből a szél felém fújta az illatot, de sajnos nem volt elég a kórház szagának eltávolításához.
- Hát felkeltél? – kérdezte egy ismeretlen, női hang, mire megszeppenve pillantottam az ablak felé. Épp egy alacsony, eléggé teltkarcsú nővér nyitotta ki az ablakot és öntött tiszta vizet a virágoktól roskadó vázába. – Pár perc és hívom az orvost – mosolyogta, s már el is tűnt a folyosón. Próbáltam felülni, de néhány infúziócső megakadályozott ebben, rémüldözve bámultam a csövekre, amik a karomban eltűntek.
Mi történt velem?
- Kisasszony – biccentett köszönésképpen az orvos, miközben háromszor kopogott az ajtó félfáján, hogy észre vegyem a jelenlétét. – Örülök, hogy felébredt, hogy van? – kérdezte rutinosan. Alacsony volt és köpcös, ősz haja precízen hátra volt fésülve, barna szemei barátságosan csillogtak a vastag keretes szemüveg mögül.
- Jól, csak fáradt vagyok – feleltem készségesen, majd figyeltem, ahogy az infúzió elbúcsúzik a karomtól, a doki még gyorsan megmérte a lázam, ami harminchatot mutatott. Meggyógyultam. – Mi is történt pontosan? – kérdeztem zavartam, míg Mr. Banks az irataimat egyeztette.
- Három napja hozta be egy fiú ájultan... a láza elérte a negyven fokot... hatalmas szerencséje van, hogy a barátja behozta és szerintem nem ártana felhívnia, mindent nap bejött magához – újságolta.
- Milyen barátom? – pislogtam értetlenül, eléggé homályos volt az ájulásom előtti pár óra...
- Jared Cameron – olvasta fel a nevet. – Nem a barátja? – kérdezte értetlenül a doki. – Pedig nagyon úgy tűnt, a virágokat is ő hozta, mikor látta, hogy a szülei túl elfoglaltak... – magyarázta. Szavai végére kissé elhalkult, nem lehetett kellemes dolog közölni egy beteggel, hogy a szülei le se szarták veszélyesen magas lázát.
- Oh, akkor majd megköszönöm neki – motyogtam eltűrve fülem mögé pár kósza tincsem, zavartan pillantottam a napraforgókra. Honnan a francból szerezte ezeket? És a legfőbb; vajon tudta, hogy ez a kedvencem vagy csak egyszerű szerencse?
- Ma még benn tartjuk, de ha továbbra is ilyen jól lesz holnap már haza mehet és hétfőn kezdheti újra az iskolát – magyarázta.
- Milyen nap van ma? – kérdeztem zavartan.
- Hétfő – mondta. – Ha bármi kell szóljon! – tette hozzá, s egy viszontlátás mosoly kíséretében eltűnt az ajtó mögött. Egyedül maradtam.
Fáradt sóhajjal dőltem vissza a párnákra, s alig pár perc múlva újra elnyomott az álom. Nem gyötört semmiféle lázálom, végre nyugodtan kialudhattam magam, bár mikor felkeltem sem voltam benne egészen biztos, hogy tényleg fenn vagyok.
- Hogy vagy? – kérdezte a fiú halkan, köszönésképpen. Barna szemei fáradtan, mégis megnyugodva viszonozták a tekintetem. – A doki mondta, hogy már felébredtél... – magyarázta.
- Elvileg holnap már haza mehetek – újságoltam. – Köszönök mindent – motyogtam még teljesen zavartan. Éreztem ahogy halványan elvörösödök, ami kicsit megmosolyogtatta, de semmi gúny nem volt mélybarna íriszeiben. Ez meglepett.
- Nagyon rám ijesztettél – sóhajtotta, mindkét könyökével a térdére támaszkodott és mintha kínlódna beletúrt már-már fekete, rövidre nyírt hajába. – Nem is értem miképp élhetted ezt túl... – látszólag valóban érzékenyen érintette a magas lázam, viszont én egyáltalán nem értettem miért. Sosem volt még csak köszönő viszonyunk sem, most meg képes lenne bele őrülni, ha valami bajom esne... Hogy is van ez?
- Nem tudom, valami szerencse... – mosolyodtam el gúnyosan, amit nem érthetett. Jobb is, néha nem árt egy kis sötét önirónia. – Anyámékról nem tudsz valamit? – kérdeztem nem sokat remélve.
- Kétszer össze futottam velük... eléggé rossz szemmel nézték, hogy bejárkálok hozzád – mondta értetlenül. – Remélem azért nem kevertelek bajba – motyogta.
- A lányuk a halálán van erre ők téged cseszegetnek...Nem is ők lennének – motyogtam beletörődően mosolyogva. – Bocsánat, ha esetleg valami olyat mondtak, ami téged bántott – tettem még hozzá. Anyám képes volt bántani a szeretteimet, akarva, akaratlanul. Ezt sosem tudtam eldönteni.
- Igazság szerint nem nagyon figyeltem rájuk... – mosolyodott el végre jobb kedvűen, egyik kezével a tarkóját dörzsölte. – Jobbat lefoglalt az a bazi infúzió adag – fintorgott.
- Áh, nem vészes ám – legyintettem szórakozottan. – Öhm... nem tudod hol van a telefonom? - kérdeztem zavartan, időközben rá jöttem, hogy teljesen más ruhában vagyok, mint amiben aznap suliba mentem.
- Nem kémkedtem, habár a bátyáddal kénytelen voltam beszélni... – magyarázta, sötét bőre alatt mintha elpirult volna, mikor kivette a telefont a zsebéből és átadta azt.
- Beszéltél Dommal? – kérdeztem nagyot nyelve, abban reménykedve, hogy ezt nem látja. Tekintete pár pillanatra a torkomra siklott, majd ajkaimra, s végül az ablakra. Látszólag próbálta kitisztítani a fejét, amit nem értettem, de inkább a mobillal voltam elfoglalva és a gondolattal, hogy életem két legfontosabb férfia beszélt egymással.
Dom tudta, hogy mennyire odáig vagyok az osztálytársamért, konkrétan Jaredért, s eléggé fura lehetett neki, mikor ama bizonyos fiú vette fel a telefont, aki teljesen megőrjítette a kicsi húgát. Majd még biztosan kikérdez, ha fel hív, ahogyan én is őt. Vajon miket beszélhettek? Dom mit gondolhat róla? És fordítva?
- Nagyon aggódott érted... – újságolta, ami megmosolyogtatott. Igazság szerint azon sem lepődtem volna meg, ha arra kelek, hogy ő itt toporog mellettem, s várja, hogy végre felkeljek. Ő szeretett. – Nagyon szeret – mondta az egyszerű ténymegállapítást, mintha még valamit akart volna mondani, de aztán csendben maradt.
- Igen, Dom a legjobb testvér, akit valaha is kívánhat magának az ember – bólogattam büszkén, ha valakire, hát rá voltam a legbüszkébb egész életemben. – Csak aztán ki költözött tanulni Angliába... Így eléggé nehéz – meséltem tovább. Fogalmam sem volt róla, hogy miért mondok el ilyeneket neki, de őt látszólag nem zavarta. Halványan mosolyogva hallgatta minden szavam, ami aztán kínos csendbe torkollott.
- Behívom az orvost – pattant fel hirtelen a székből, mire csak bólintottam és továbbra sem mozdulva vártam, hogy mindketten vissza térjenek.
Alig akartam elhinni, hogy Jared itt van, ráadásul olyan könnyen lerombolta minden elé épített akadályomat mintha gyerekjáték lenne számára megszerezni egy lány szívét. Az enyémet mindenesetre a tudta nélkül szerezte meg, ami bántotta a becsületemet. Egyáltalán nem értettem, hogy mi változott meg benne és bennem, amíg nem láttam sokkal könnyebb volt azt hinni, hogy elfelejthetem. Mióta újra a szemébe néztem minden sokkal nehezebbnek tűnt, mint eddig. Nem bírtam vele lekezelő vagy visszautasító lenni, ha velem volt, beszélt hozzám akaratlanul nyugodtam meg mind lelkileg, mind idegileg. Furcsa volt. Teljesen összezavart ez, főleg mert nem mertem erre rá kérdezni nála, mert mi van, ha félre értelmezek mindent? Nem akartam még cikibb helyzetbe kerülni.
- A barátja mondta, hogy felébredt – lépett be a délelőtti nő, arcán ugyanaz az ezerwattos mosoly díszelgett, kezében az irataimmal. – Mr. Banks nem ér rá, szóval én jöttem – magyarázta látva értetlen arcom. Félre értett. Én teljesen más miatt döbbentem le.
- Mi nem járunk – hárítottuk kánonban Jareddel az ápolónő hiedelmét, mire annak szinte leesett az álla, de nem válaszolt. Elvégezte a rutin vizsgálatokat, s közölte, hogy holnap már haza mehetek, de a héten még otthon kell maradnom és rengeteg folyadék mellett és pihenés közben szednem a felírt gyógyszereket.
- Mit mondott a nővér? – kérdezte Jared, miután bejött a folyosóról. Látszólag fontos hívást kaphatott, mert kissé hadart, s mintha felszült lett volna.
- Holnap haza mehetek – válaszoltam tömören, ugyanis nem akartam feltartani. Láttam, hogy sietnie kell.
- Az remek, holnap eljövök érted jó? – mondta. – Meg kiváltjuk akkor a gyógyszereket – zavartan bólintottam, nem értettem ezt a hirtelen jött türelmetlenségét. – Bocsi, csak Sam hívott, eltűnt Charlie Swan lánya, Bella és ha nem kezdem el keresni én is biztosan megnyúznak... – magyarázta. – Akkor holnap, szia! – adott puszit a homlokomra, s már ott sem volt. Hosszú percekig bámultam még magam elé döbbenten, s szerintem még ő maga sem volt tisztában mit csinál, így nem fektettem túl nagy jelentőséget ennek a búcsúzásnak, noha a szívem a mandulám ütögette. Kezdtem félni, hogy valamelyik kiugrik...

    4 megjegyzés:

    1. szia ez fantasztikus remélem hamar össze jönnek
      puszy

      VálaszTörlés
    2. Megint nagyon jó lett :) És az a homlok puszi a végén az nagyon édes volt:)
      Siess a kövivel:) Mit szólsz egy keddi frisshez:)?
      Puszi

      VálaszTörlés
    3. Szia!
      Úr Isten!!!! Annyira tetszett, hogy az nem önthető szavakba! Anya Úr Isten! Jézusom... csak magamat tudom ismételni XD Egyszerűen imádom, ahogy írsz :D Nagyon várom mindig a fejezetet és mindig a te blogjaidnak a fejezeteit szoktam elolvasni elsőnek, mert imádom egytől egyig mindegyiket :) A fejezetet imádtam amúgy és totálisan elájultam tőle!
      puszi, Ever

      VálaszTörlés
    4. szia!
      nagyon tetszik a történet és a fejezet vége is nagyon aranyos remélem hamar összejönnek és sok kalandjuk lesz együtt mikor Kim megtudja hogy Jared farkas
      siess a folytatással én bizti hogy elolvasom

      VálaszTörlés