2012. február 29., szerda

17. Hiányzik


Mondd el, hogy öljem meg a
lelkemben az érzést, amit itt hagytál!

Nem akartam suliba menni, egyáltalán nem volt kedvem mellé ülni és a közelében lenni. Már számítottam a gúnyos, mindentudó tekintetekre Jared hódolóitól, akik az utóbbi időben legszívesebben megöltek volna, mert lecsaptam a kezükről a fiút. Hát tessék, most újra az övék lehet... Nekem így nem kell, s bár úgy éreztem nélküle még a levegő is nehezebben áramlik a tüdőmbe túl makacs voltam ahhoz, hogy elé álljak és bocsánatot kérjek. Semmi ilyet nem tettem.
Egyszerűen becsengetés előtt egy perccel leültem a helyemre és egyszerűen nem voltam hajlandó tudomást venni róla, noha szinte tapintani lehetett volna köztünk a feszültséget, amit mindenki észre vett. Csak Viv mert hozzám szólni és akkor is kényesen vigyázott, hogy teljesen átlagos témákról beszélgessen, mint például Dom hazajövetele, Liz vagy az ünnepek. Nem nagyon szerettem az ünnepeket, általában csak a veszekedés volt és jobban szerettem lesétálni a tengerpartra. Olyankor nyugodt volt a környék, mindenki a fűtött házakba vonult én pedig egyedül lehettem a tenger morajlásával és a gondolataimmal. Idén is ezt terveztem.
Barátnőm alig várta a szünetet, már tegnap mindent becsomagolt, ugyanis az ünnepekre megállíthatatlanul készült a keresztanyjához New Yorkba, elmesélte, hogy minden szünetet ott tölt, amikor csak tud menni, hihetetlenül imádja a várost, s abban is biztos, hogy amint képes lesz megállni egy lábon kiköltözik a Nagy Almába.
- Majd csinálj néhány képet – kértem mosolyogva, megjátszott lelkesedéssel, érdekelt mit mesélt és örültem is a boldogságának, de ha nem kényszerítem ki magamból nem tudtam volna megütni azt a magas hangot, ami a lelkesedéshez és az örömhöz kell.
- Az nem adja vissza hitelesen a látványt, mikor a butikok karácsonyi díszekbe borulnak és esténként a Central Park gyönyörű, a villanyoszlopokon és fákon égők vannak, ráadásul mikor leesik a hó... – lelkendezett. – Mesés... – sóhajtotta. – Ráadásul Amy nénikém úgy ismeri a legjobb helyeket, mint a tenyerét, ez az évis nagyon jó lesz!
- Úgy legyen! – bólintottam mosolyogva, majd hálát adtam az égnek, hogy becsengettek és a tanár megjelent az ajtónál. Végre újra a gondolataimba merülhettem, ami által kicsit kizárhattam világomból Jaredet, újra a betűk formájára koncentráltam, pont úgy mielőtt újra találkoztam volna vele az átváltozása után.
Az idő telt, a mellkasom feszített és a feszültség csak nőtt. Annyi kimondatlan dolog maradt köztünk, ami bármelyik pillanatban kitörhetett volna, hogy minden eltelt perc kockázatos volt. De szerencsére az órák napokká nőtték ki magát, s mielőtt észbe kaphattam volna az utolsó napon ücsörögtem és hallgattam a behozott karácsonyi dalokat, melyek betöltötték az apró termet. Teljesen karácsonyi hangulatba csapott át az osztály, csak én nem tudtam élvezni a szabad foglalkozásokat.
- Na, jól van osztály! – csapta össze a tenyerét osztályfőnökünk. – Sorakozzatok fel az ünnepségre – mosolyogta, s adott pár percet, míg mindenki talált magának egy párt és beállt a másik mögé. Minden évben volt ilyen karácsonyi műsor, egy kis beszéd és zene. Csak a szokásos.
- Hol is leszünk? – kérdezte Viv hangosan, hogy a tanár is hallhassa.
- Tornaterem – felelte tömören, majd kinyitva az ajtót el is indult az osztály élén.
- De imádok nyomorogni... – fintorgott Viv szorosan belém karolva, hogy ne vesszünk el egymástól.
- Tudod, az ünnepek össze hozzák az embereket – gúnyolódtam, mire csak felnevetett, s maga után húzott a tömegbe.
A tornaterem nem volt valami hatalmas épület, épp hogy elfért benne az egész iskola, de még így is megkaptuk a jó kívánságokat, ha valakinek neki mentünk, s azt viszont kívántuk... Idióta barmok!
Nagy nehezen megtaláltuk szokott helyünket a másik három évfolyam mellett, igyekeztem úgy helyezkedni, hogy áttudjunk slisszolni Ashékhez, hogy minél messzebb legyek Jaredtől, de ez csak nem akart sikerülni, ugyanis valami barom nem törődve a körülötte lévőkkel hátulról meglökte az egész osztályt, aztán csak azt éreztem, hogy valaki szinte teljesen nekem simul. Izmai megfeszültek, ahogy megtartotta magát, hogy ne lökjön tovább senkit, majd még az is feltűnt, hogy a lélegzete is elakadt, mikor rá jött kinek ment neki.
- Bocs, meglöktek... – motyogta lenézve rám, tekintete üres volt és bánatos, ami elkezdte marni a mellkasom, de válaszul csak megráztam a fejem és minél gyorsabban Viv mellé evickéltem, aki látta az egész jelenetet.
- Nem értem miért kerülgetitek egymást... – mormolta elégedetlenül. – Látszik rajtatok, hogy oda vagytok egymásért!
- Tévedés – válaszoltam tömören, a szavak nem csak nekem fájhattak, ugyanis tekintetét pár pillanatra élesebbe, égetőbben éreztem a hátamon, de nem mertem hátra nézni. Inkább a tanárokra és a bugyuta versekre koncentráltam, majd egy óra ácsorgás után hagytam, hogy Viv kimentsen a tömegből, hogy mielőbb eltűnhessünk a suliból.
- Ez évről évre rosszabb lesz – fintorgott, miután már az udvaron sétáltunk kifelé, a part felé, hogy kicsit beszélgessünk, hiszen a szünetben már úgy sem nagyon lesz alkalmunk találkozni.
- Nagyszerű megfigyelő vagy – gúnyolódtam, mire csak oldalba bökött és intett egyet Ashéknek, hogy siessenek már.
- Na sziasztok! – ölelt meg mindkettőnket Ash, majd Charlie is. – Ugye milyen élvezetesek ezek a dalok? Tiszta oviban érzem magam – gúnyolódott Ash, mire csak felnevettünk és gyorsabban iparkodtunk a part felé, ahol most csak a hideg szél fogadott. Már nem volt mellettem Jared, hogy megvédjen a szél elől...
- Föld hívja Kimet, Kimberly élsz? Vigyázz, mert egy meteor tart feléd! – pánikolt be Charlie, majd megnyugodva kifújta a levegőt, mikor rá kaptam a tekintetem. – Fuh, megmenekültél, Batman Charlie elhárította a holdat!
- Te beteg vagy – ráztam a fejem hitetlenkedve, ajkaimon halvány mosollyal. – Na megyek, Domnak megígértem, hogy négyre otthon vagyok – sóhajtottam. – Sziasztok! Csajok, vigyázzatok Batman Charliera – mosolyogtam, majd miután mindegyik megöleltem elindultam haza fele, ahol Dom és anyu várt rám Liz társaságában. Apu még dolgozott.
- Hol voltál? – kérdezte anyu számon kérőn, távolságtartóan.
- A parton Vivékkel – feleltem tömören, mióta rá rivalltam Jareddel való veszekedésem után a kapcsolatunk nem nagyon javult, sőt, de nem nagyon érdekelt. Most már legalább megválogatta miket és mikor vág a fejemhez.
- Öhm, Kim, nincs kedven holnap eljönni velem Seattlebe? Kellene vennem még pár dolgot... – kérdezett rá percek múltán Liz, nagyon sokat vacillálhatott, hogy tényleg meg-e kérdezzen engem.
- Persze – mosolyodtam el végül, nem akartam az én szerencsétlen, élettelen kedvem másra is átragasztani. Nem akartam különösebben senkit sem megbántani.
- Az remek – mosolyodott el megkönnyebbülten, amit viszonoztam, majd újra szobám magányába menekültem. Egyedül akartam lenni. Végre.
Az idő lassan telt, s én semmit nem tettem ennek megváltoztatása érdekében, csak feküdtem az ágyban és időnként a telefonom kijelzőjét bűvöltem. Nem tudom pontosan mit is vártam. Hogy felhív? Úgysem vettem volna fel.
- Kim, élsz? – jött be Dom, mire akaratlanul is méregbe jöttem.
- Miért kérdezi mindenki, hogy élek?! Persze, hogy élek! – morogtam további szavaim inkább a párnába fojtottam.
- Jól van na, ne harapd le a fejem! – kérte, nem vette magára mérgelődésem, amiért hálás voltam.
- Bocs – motyogtam végül. – Miért jöttél? – kérdeztem, mikor csak befeküdt mellém az ágyba és a plafont kezdte vizslatni.
- Csak úgy – vont vállat. – Mi újság? – kérdezte. – Kezdem úgy érezni, hogy fel kellene hívjalak, ahhoz, hogy beszélj velem.
- Én beszélek, de nincs miről – fordultam felé, magamhoz ölelve a párnámat.
- Nem úgy tűnik... – ellenkezett. – Még mindig nem mondtad el, min vesztetek össze ennyire.
- Mert...fölösleges... nem fontos az egész! – morogtam.
- Akkor ezt miért nem látom rajtad? – kérdezte számon kérőn, mire csak megvontam a vállam. – Anyu mondott valamit? Sikerült szét szednie benneteket? – találgatott tovább.
- Nem! Dom, kérlek, állj le! Felejtsük el az egészet, nem akarok róla beszélni, nem akarok rá gondolni! – motyogtam, féltem, hogy újra sírni fogok. Nem akartam.
- Rendben, rendben – motyogta engedékenyen mellkasára húzva. Újra beszívtam imádott kölnijét, s mindketten elaludhattunk, ugyanis mikor észhez tértem az óra délelőtt kilencet mutatott.

3 megjegyzés:

  1. szia ez nagyonjó megérdemli jared hogy szenvedjen korábban kelett volna lépnie de én csak kimet sajnálom mivel a bevésődés miatt ő is szenved
    puszy

    VálaszTörlés
  2. Jó rész,de jó lenne ha kibékülnének!:)

    VálaszTörlés
  3. Szia!
    Jo resz lett,mint mindig. :)
    Kar,hogy meg mindig nem bekultek ki,de meg lehet erteni,ha Kim ugy erzi,hogy Jared csak a bevesodes miatt van vele.
    Az sz*r erzes lehet,hogy nem mondhatja el Domnak,hogy mi az igazi ok amin osszevesztek Jareddel.
    Bocsi az ekezetek miatt,de mobilrol irok.
    Varom a folytatast.
    Puszy:Vivi

    VálaszTörlés