26. Gyere vissza

Hellóka!

Hát nagyon a vége felé haladunk, s én egyre idegesebb vagyok a véleményetek miatt. :$ Még mindig nem merek mondani semmit, de páran érdeklődtetek Paul felől, akinek már elkezdtem írni a sorsát, és igen, Grace lesz az a szerencsés lány, aki magáénak tudhatja a forró fejű ordast. :)

Holnap új fejezettel várlak benneteket, ami szerintem igencsak sors döntő lesz. :)

Xoxo.Bri.

26. Gyere vissza

Féltelek! Ezt meg kell értened,
mert félteni csak azt lehet,
akit az ember igazán szeret.. 
[Ajánlott zene]

A napok nagy bánatomra túl gyorsan teltek, bármennyire is igyekeztem lassítani, kihasználni az időt az alattomosan tovább kúszott hét egyik feléből a másikba. Úgy éreztem túl kevés az időnk, míg a rossz előérzetem tovább nőtt, főleg mikor még mindig nem jött meg a havibajom. Kezdtem nagyon aggódni. Nem szokott ennyit késni, max. egy-két napot.

Rossz kedvem lassacskán már Jared elől sem tudtam eltitkolni, noha azt akartam, hogy ne kelljen még miattam is fölöslegesen aggódnia, azt akartam, hogy teljesen az előtte álló harcra koncentráljon, hogy aztán vissza tudjon jönni hozzám. Mindennél jobban rettegtem, hogy nem jön vissza.

- Ne légy ilyen – nézett rám könyörgően péntek este, mikor újra nála aludtam. Nem mertem bele gondolni, hogy ez lehet az utolsó éjszakánk, bíztam benne, hogy ez nem lehetséges! Nem lehet, hogy ez az utolsó együtt töltött időnk!

Az ágy szélén ült, miközben maga elé állított és úgy nézett fel rám, ujjai szórakozottan játszottak a pólóm szélével, miközben engem próbált valahogy jobb kedvre deríteni. Őt cseppet sem frusztrálta a holnapi csata, egyáltalán nem idegeskedett emiatt, ami engem csak még inkább aggodalomra késztetett. Nem veheti ennyire félvárról!

- Kim! – mondta komolyabban, majd közelebb húzva szembe ültetett magával az ölébe. – Édesem, nem kell félned, hallod? Vissza jövök! Vasárnap reggel már az ajtótokban leszek és várom, hogy le gyere! Ígérem! – szavai komolyak voltak, amik talán meg is törtek bennem egy gátat. A rengeteg feldúlt érzelem, amit egész héten elfojtottam most kitört és végig folyt arcomon.

- Ajánlom is, mert azt hiszem nem csak hozzám kell vissza jönnöd... – hangom olykor megremegett, miközben beszéltem, egyszerűen nem tudtam rá nézni és azt sem tudtam eldönteni, hogy valóban ennyire kétségbe vagyok-e esve attól a gondolattól, hogy terhes vagyok.

- Hogy érted? – kérdezte értetlenül, ujjai melyek eddig az én ujjaim babrálták most leálltak és teljes idegzetével rám koncentrált.

- Azt...azt hiszem terhes vagyok – feleltem végül, miközben újabb adag könny zuhatag folyt végig az arcomon. Mikor pillanatok múltán sem jött válasz kénytelen voltam felnézni lesokkolt arcára, melyeken lassacskán különböző érzelmek futottak végig, döbbenet, meglepettség, aggodalom és végül boldogság.

- Komoly? Honnan tudod? Csináltál tesztet vagy mi? – kérdezte egyből. Hirtelenjében nem tudtam eldönteni, hogy lelkesedik vagy bepánikol.

- Nem, még nem...nem mertem, de...de nem jött meg és nem szokott ennyit késni... – makogtam össze-vissza, alig tudtam beszélni.

- Hát ez...korai – mosolyodott el kissé feszülten. Egyre jobban kétségbeestem. – Édes istenem! Megtartod? Mármint megtartjuk? Szóval lehet, hogy lesz egy gyerekünk? Egy babánk? Fiú vagy lány? Lesz egy gyerekünk! – szavai végére teljesen fellelkesedett, szemeiben olyan rajongás és öröm csillogott, ami hatalmas követ lökött le a szívemről. Keze a fenekem alá siklott, majd felállva hosszan és követelőzően csókolni kezdett.

- Szóval...örülsz? – szipogtam nyugodtabban. Egész idő alatt a harc és az miatt féltem, hogy Jared nem akarja majd a babát, hogy mit kezdünk akkor, ha ő nem akarja majd.

- Hogy ne örülnék édesem! – nevetett fel. – Hiszen ez a mi gyerekünk! A miénk! Édesem... – egyfolytában hablatyolt, miközben olykor ajkai az enyémre találtak és megcsókolt.

- Akkor megtartjuk... – feleltem megnyugodva, halványan mosolyogva, miközben már lefeküdtünk az ágyra, de még mindig rajta voltam. Ujjai a combomon pihentek, míg én a vállán pihentettem a fejem.

- Vagy te nem akarod? – kérdezte hirtelen, bizonytalanul.

- Dehogynem! – válaszoltam egyből. Bizonytalanságom az utóbbi percekben teljesen elmúlt, tudtam, hogy megtartom a babát. – Csak attól féltem, hogy te mit szólsz hozzá... Mármint tudtam, hogy egyszer akarsz, de túl korai vagy nem tudom...

- Hát az, de megbirkózunk vele – biztosított efelől. – Megoldunk mindent – ígérte újra apró csókot nyomva az arcomra.

- Akkor tényleg gyere haza, jó? Szükségünk lesz rád! – leheltem, hangosabbra nem voltam képes. Félelmem, miszerint szerelmem nem tér haza még mindig mardosta a mellkasom.

- Észre sem veszed és újra veled leszek, rendben? – puszilgatott. Azon az estén még sok-sok ilyen apró puszit kaptam, miközben a jövőről beszélgettünk. Annyira magabiztos volt, annyira tudta, hogy nekünk együtt van jövőnk, hogy én sem mertem másban hinni. Egy idő után képtelennek tűnt a gondolat, hogy ő nem jön haza, hogy bármi baja eshet, miközben én itthon várom.

- Holnap csinálok egy tesztet – leheltem félálomban, még mindig a karjaiban.

- Rendben, haza jövök és mindent alaposan átgondolunk – ígérte újra, mire kábán bólintottam majd elaludtam.

Magabiztosságom , miszerint ő vissza jön hozzám nem tartott sokáig, egész éjszaka félálomban vergődtem, s mintha az idegszálaim még így is igyekeztek volna elraktározni mindent édes szuszogásából, mellkasának fel-le mozgásából a kezem alatt és forró bőrének érintéséből, mikor átölelte a derekam, ahol a pólóm feljebb csúszott.

Reggel a szívem magasan verte a pulzusom, a levegőm szaggatottá vált, majd ijedten rémültem fel, mikor Jaredet már sehol sem éreztem magam körül. Percekbe is beletelt, míg betudtam magam tájolni az életben, majd átöltözve és megmosakodva merészkedtem le a konyhába, ahol csak Christina várt.

- Jó reggelt – mosolyogta két korty között a teájából. – Jared már elment, még gyakorolniuk kell...

- Hát persze – húztam el a szám. Ma lesz a harc.

- Ne aggódj, nem lesz gond – mosolyogta, bár láttam rajta, hogy nem felhőtlen a boldogsága. Ő is aggódott az unokájáért.

- Nem lesz – ismételtem, bár nem tudtam eldönteni, hogy magamat vagy őt akarom biztatni. Mindenesetre igyekeztem elterelni a figyelmem, s fél óra múlva inkább haza fele beugrottam a boltba és vettem egy terhességi tesztet. Az eladó nő kissé furcsállva nézett rám, de igyekeztem túl tenni magam zavaromon és a fürdőszobámig meg sem álltam.

Mindenem remegett, miközben újra a csapnak támaszkodtam és nem mertem lenézni a tükörből a csíkokra vagy csíkra...

- Nyugi, Kim... – nyugtattam magam, bár cseppet sem használt. Szemem pár pillanatra szorosan lehunytam, mély levegőket vettem, s a következő percben minden kiderült; – Két csík... – leheltem, a világ forgott körülöttem, míg a kezem akaratlanul is a hasamra csúszott, ahol nemsokára egy kis lány vagy kis fiú fog kilenc hónapig pihenni... Kilenc hónap... A tesztet vissza bújtattam a dobozba, majd a szemetesem legmélyére száműztem, ahol reméltem, hogy nem kerül családom szeme elé. Egy ideig. Meg akartam várni Jaredet, meg mondta, hogy vissza jön és akkor mindent megbeszélünk! Megígérte, hogy vissza jön!

A percek óráknak tűntek, miközben a szobámba kínlódtam egész nap, s azon tűnődtem, hogy mit csinálhat. A gyomrom görcsbe rándult valahányszor arra gondoltam, hogy épp farkas alakban igyekszik helyt állni. Nagyon rossz előérzetem volt.

- Jól vagy, Kim? – kérdezte Dominic a vonal másik végében. – Olyan...rossz kedved van.

- Jól vagyok, csak már Jared hiányom van – vallottam be. Szavakba sem tudtam önteni mennyire Jared hiányom volt.

- Nyugi, szerintem hamar végez Seattleben – nyugtatott meg. Mindenkinek, aki nem tudott a titokról azt adtuk be, hogy szerelmemnek Seattlebe kellett utaznia pár autóalkatrész miatt.

- Tudom, persze – feleltem. – Holnap úgyis találkozom vele – tettem hozzá gyorsan, elvégre megígérte, hogy reggel mire felkelek már itt lesz, lenn fog várni rám és semmi másra nem akartam gondolni csak erre.

- Na látod – éreztem a hangján, hogy mosolyog.

- Te hogy vagy Lizzel? – kérdeztem téma terelésként.

- Nagyszerűen, bár a hétvégén már nem látom, ugyanis mindkettőnknek rengeteg tanulni valója van... nem is olyan egyszerű ez az orvosi felhajtás...

- Senki nem mondta – válaszoltam. – Mond Liznek, hogy puszilom.

- Átadom – felelte. – Te pedig inkább pihenj le, aludj egyet – tanácsolta, amit úgy döntöttem betartok, s elköszönve tőle vissza bújtam az ágyam menedékébe.

Az álom egyhamar nem akart elérni, órákig forgolódhattam az ágyban, a gondolataim össze-vissza csapongtak, miközben a rossz előérzetem egyre inkább a mellkasomat markolászta, alig kaptam tőle levegőt. Túl sok volt ez pár nap eltelte alatt... Túl sok stressz ért, amit úgy éreztem egyedül nem fogok tudni átvészelni, szükségem lett volna Jared ölelésére, alig vártam, hogy elmondjam neki a hírt. Hogy tényleg lesz egy kis babánk.

Kezem akaratlanul is a hasamra simult, bár még nem volt érezhető bizonyíték én tudtam, éreztem, hogy valami már alakul, hogy ez nem csak egy álom.