18. Levegő

Hellóka!

Tádááám jöttem a 18. fejezettel, mondhatni felnőtt korba lépett a történet. :$ :dd

Kérhetek némi kommentet?

Xoxo.Bri.

U.I.: Hajrá videoton! :$$

18. Levegő

Nem akartam szeretni őt!

Ki akartam irtani szívemből

a szerelem csíráját is,

de most hogy újra láttam,

ezek a csírák újra erőre kaptak,

kizöldültek. Szeretnem kellett!

[Ajánlott zene]

A plázában már jó sokan volta, mikor délben Lizzel beértünk a városban. Az épület közepén egy hatalmas karácsonyfa állt, minden kirakat ki volt dekorálva és az emberek csak úgy nyüzsögtek. Ügyelnem kellett, ha nem akartam Lizt elveszíteni a tömegben. Nem hinném, hogy Dom örülne, ha barátnője nélkül térnék haza. Valószínűleg megnyuvasztana.

Liz elég otthonosan mozgott a sorok között, hatalmas lelkesedéssel válogatott a ruhák között, amitől hamar rá kellett jönnöm;nem mostanában fogunk végezni a vásárlással. Bátyámnak talán sikerült egy boltkórost kifognia?

- Amúgy nem vagyok ám ennyire vészes, de már idejét sem tudom mikor vásároltam utoljára... A tanulás és Dominic mellett nem nagyon van időm másra.

- Semmi gond – mosolyogtam. – Nekem is jót tesz egy kicsit kimozdulni Lapushból – biztattam magam.

- Még mindig amiatt a fiú miatt szomorkodsz? – kérdezte Liz halkan, együtt érzően, mint aki teljesen tudja min mehetek át.

- Aha – sóhajtottam végül beismerően. Nem tudom miért kezdtem el beszélni, de Liz olyan lánynak tűnt, akinek mindent el szabadott mondani, aki megértően hallgatta végig a másik minden nyűgét, baját.

- Azt megkérdezhetem, ha nem vagyok tolakodó, hogy min vesztettek össze? – kíváncsiskodott tovább. Pár pillanatig hallgattam és azon tűnődtem miképp kellene tálalnom a dolgot, úgy hogy ne áruljak el semmit, de a lényeget azért megértessem vele.

- De légy szíves ne add tovább senkinek – kértem. – Még Dominicnak sem...!

- Rendben, bízhatsz bennem – bólintott, kék szemeibe furcsa fény csillant. Mint aki hihetetlenül örült, hogy valaki a bizalmába fogadta, s teljesen biztos voltam benne, hogy Liz tényleg nem fogja tovább adni a szavaimat. Hihetetlen milyen könnyen megtudtam bízni Lizben.

- Köszönöm – villantottam felé egy halvány, hálás mosolyt. Már nagyon el kellett mondanom valakinek, hogy mi bántott napok óta. – Szóval ugyebár az tudni kell, hogy évek óta Jared padtársa voltam a suliban és már egy ideje szerelmes voltam belé, egy hétig hiányzott, pont rá vettem magam, hogy végre elfelejtem, ugyanis soha nem vett észre, még csak jelét sem adta, hogy tudja, hogy létezem... Csak aztán valamiért észre vett, beszélgettünk, meglátogatott a kórházban, mikor beteg voltam, de ezt gondolom hallottad – bólintott. – Szóval barátok lettünk, aztán össze is jöttünk... Vasárnap elmesélte, hogy mi is ez a nagy változás, mármint, hogy észre vett és látszólag belém szeretett.. Azt mondta, hogy egy fogadással kezdődött az egész, csak aztán nála komolyabbra fordult a dolog én meg teljesen kiakadtam, elvégre nem kell velem kényszerből lennie... – magyaráztam. Bűntudatom volt, hogy ennyire át kellett alakítanom a dolgokat, de az igazat nem mondhattam el senkinek.

- Szóval egy fogadás... – húzta el a száját. – Ez...taplóság! Viszont végül beléd szeretett akkor, nem? Még mindig szeret és ahogy látom te is szereted őt!

- Igen, de... – próbáltam elmagyarázni a dolgot. Nem nagyon akart menni.

- Női büszkeség?

- Valami olyasmi – bólintottam végül, ez állt legközelebb ahhoz, amit éreztem. – Megbántottság, hiszen nem lehetek biztos benne, hogy egyes dolgokat nem csak egy újabb fogadásból tesz. – Vagy a bevésődéstől, tettem hozzá gondolatban.

- Nem tudom Kim, ahogy elnéztelek benneteket szombaton nagyon úgy tűnt, hogy Jared tényleg szeret téged, elvégre nem sokan lennének képesek kiállni anyud próbáit csak fogadásból...

- Lehet – suttogtam. Nem tudtam mit higgyek, igaza volt Liznek, lehet, hogy nem mindig csak a bevésődés beszélt belőle, de azt is tudtam, hogy túl büszke és makacs vagyok ahhoz, hogy elé állítsak és mindenért bocsánatot kérjek. Nem mertem volna ezt megtenni, így maradt a gyötrődés és az egész délutánomat betöltő vásárlás Lizzel, ami idő alatt megtudtam, hogy ennél jobb lányt talán nem is választhatott volna. Elképesztően a szívembe lopta magát és reménykedtem benne, hogy minél tovább együtt lesznek Dommal.

Mire haza értünk sikerült beszereznünk pár új cuccot, én vettem anyunak, apunak és Domnak pár apróságot karácsonyra, s ezzel le is tudtam a nagy bevásárlást, plusz két póló könyörgött, hogy vigyem haza őket.

Dominic meglepve, mégis boldogan vette észre, hogy teljesen jól kijövünk egymással, egyáltalán nem volt félni valója; ezt a lányt bármikor szívesen látom az oldalán!

A napok hol gyorsan, hol hihetetlen lassan teltek, viszont abban biztos voltam; egyik sem okozott nagy örömöt. Jared hiánya folyamatosan a mellkasomat marta, elképesztően hiányzott a fiú, s ezen az ég világon semmi nem tudott változtatni. A karácsonyi hangulat jó messzire elkerült, csak egy gőzölgő bögre teával vettem részt a fa díszítésében, ami annyiból állt, hogy leültem a kanapéra és figyeltem Liz és Dom ténykedését, majd felmentem a szobába az ajándékokat a fa alá tettem és vártam, hogy leteljen ez a pár óra. A parton akartam végre lenni, s mikor ezt alkalmam nyílt megvalósítani nem totojáztam sokat. Elköszöntem egy 'majd jövök'-kel és már ott sem voltam. A út egyre inkább homokos lett, ahogy a tenger felé közeledtem. Még a szokottnál is hidegebb volt, ahogyan a szél egyre jobban feltámadt, a hullámok időről időre erőszakosabban nyaldosták a partot és a tengerből kimagasló sziklákat.

Összeszűkült szemekkel bámultam az apró mélyedésre annak a sziklaszirtnek az aljánál, ahonnan a fiúk szoktak ugrálni be a vízbe. Hasonló volt egy barlanghoz, de nem olyan mély, pont volt elég hely ahhoz, hogy az ember kényelmesen elférjen és a tenger nyelve sem ért ki teljesen.

Halkan lehuppantam a köves részre és csak bámultam előre végtelen tengerre, ami a horizontnál szinte egybe olvadt az egyre sötétedő égre. Vihar lesz. Pár pillanatig vacilláltam, hogy nem ez a legjobb hely egy vihar idején, hiszen se perc alatt beérhet ide is a víz, de kevés ok volt ez, ahhoz, hogy megmozduljak. Túl jól ültem ahhoz, hogy a légzésen és a pislogáson kívül különösebb megerőltető mozdulatokat tegyek.

A gondolataim teljesen maguk alá temettek, pedig csak pár perc telt el és arra kaptam fel a fejem, hogy a cipőm egyre jobban nyaldossa a hideg tengervíz. Ijedten húzódtam beljebb, teljesen a falhoz lapulva, miközben a telefonom folyamatosan rezgett a zsebemben.

- Haló? – vettem fel a telefont, alig hallottam a másik oldalt a vihar erejétől.

- Kim? Hol vagy? – kérdezte aggodalmasan Dom.

- Félre húzódtam az eső elől, amint tudok haza megyek – hazudtam, nem akartam, hogy fölöslegesen aggódjanak értem.

- Ne menjek érted? – kérdezte azonnal.

- Nem kell, autóval úgysem tudsz bejönni az meg fölösleges, hogy te is elázz!

- Rendben, amint enyhül a vihar gyere haza! – parancsolta.

- Oké, persze – Majd egy búcsúzással bontottam is a vonalat, s a telefon jó mélyre süllyesztettem a zsebembe. Elképzelésem sem volt miképp jövök ki innét...

- Kim?! – A régen hallott, ismerős, rekedt hanga ijedten kaptam fel a fejem, s nem kellett sokat keresgélnem, míg megtaláltam Jared elázott, magas alakját. – KIM! – kiabálta újra, de nekem nem jött hang a torkomon a döbbenettől. Nem tudtam mit akarhat tőlem, hogy miért keres, és egyáltalán nem akartam vele beszélni. Nagyobb gondom is volt, mint ő, de a sors megcáfolni készült szavaim, ugyanis mielőtt jobban elbújhattam volna valahogy pontosan láttam, ahogy a fiú céltudatosan begázol a vízbe, majd lebukik alá, hogy ide úszhasson. A fenébe! A fenébe!

Megszeppenve figyeltem a fiú csuromvizes, szemébe lógó haját és aggódó, mélybarna szemeit. A tekintetem csak úgy itta a látványt, már nagyon hiányzott Jared látványa és ez csak akkor tudatosult bennem igazán, mikor a mellkasomban az űr már nem volt olyan mérhetetlenül fojtogató.

- Mit keresel itt? – kérdeztem értetlenül, csak ennyit tudtam kinyögni hirtelen, mire azt sem tudta, hogy leharapja a fejem vagy csak felnevessen kínjában és elmenjen.

- Te mit keresel itt?! Veszélyes a part viharban, ráadásul ha ilyen csapdákba sétálgatsz! – rivallt rám. – Sam látott téged őrjáratozás közben, hogy itt lófrálsz és aggódni kezdtem érted.

- Fölösleges, teljesen jól vagyok! – próbáltam adni a talpra esett lányt elég kevés sikerrel. Könnyedén átlátott rajtam.

- És hogyan akartál innen kijutni? – kérdezte számon kérőn, mire csak vállat vontam.

- Nem érzem a helyzetet olyan súlyosnak, hogy ezen gondolkodjak... – hazudtam.

- Nem?! – horkantott hitetlenkedve végig nézve a tengeren és a szikla egyszerre védelmező és csapdába ejtő falain.

- Nem is értem miért jöttél ide... teljesen fölöslegesen lettél vizes, aztán ha mi lesz, ha megfázol? – kérdeztem meggondolatlanul egyszerre dorgálón és aggodalmasan. Pár pillanatra elfeledkeztem hihetetlen forró testhőjéről.

- Csak nem aggódsz? – kérdezte gúnyosan, mire csak dacosan elfordítottam róla a fejem és a dühös tengert figyeltem.

- Biztos a bevésődés teszi – vágtam vissza. A szemem sarkából láttam, hogy arca pár pillanatra megvonaglik.

- Mostantól mindig ezzel jössz? – kérdezte leülve mellém. – Folyton ezen fogunk veszekedni?

- Ez nem igaz, hiszen azt a három napot is milyen jól kibírtuk – ellenkeztem megjátszott könnyedséggel.

- Akkor csak én éreztem fojtogatónak azt a feszültséget és némaságot? – kérdezte. – Kim, én úgy nem tudok élni, hogy ott vagy mellettem és... és még szólni sem szólhatok hozzád!

- Pedig régen ügyesen csináltad – ellenkeztem.

- Kim, az ég szerelmére! – csattant fel újra. – Hagyd már kérlek a múltat, azt hiszed én nem tudom?! Igenis tisztában vagyok vele, hogy mennyi időt elvesztegettem, de én veled ellentétben hálás vagyok a bevésődésért, mert ez segített, hogy rád találjak!

- De nem akarom, hogy kényszerből szeress – motyogtam, a hideg egyre inkább átjutott a kabátomon, a fogaim össze-össze koccantak, miközben beszéltem és alig bírtam túl tenni magam a rám törő remegésen.

- Mindjárt megfagysz! – közölte velem, majd mielőtt ellenkezhettem volna lábaim átvetette a sajátján, s maga felé fordítva egyik kezével a hátamat simogatta másikkal pedig a kezeim tartotta a markában. – Kim, nekem ez nem kényszer! Egy farkassal nem is történhet jobb dolog minthogy rá találjon a lenyomatára... – tért vissza az eredeti témához, mikor látta, hogy nem ellenkezek. Túl hideg volt és túl jól esett a közelsége ahhoz, hogy elhátráljak tőle.

- Annyira hiányoztál... – leheltem sírósan, miután percekig emésztettem a szavait és rá jöttem, hogy ez a bevésődés nem csak őt kötelezi. Engem sem engedett el, és nem tudnék több napot nélküle tölteni.

- Kicsim... – suttogta megnyugodva, majd szorosabban ölelt magához, így gond nélkül fúrhattam arcom a nyakába. Hosszú napok óta végre újra normálisan tudtam levegőt venni.