2012. március 30., péntek

28. Hiányzik

Hellóka!
Nem is tudom mit mondjak, egyszerűen köszönöm a kommenteket, a véleményeket, hogy ennyien kiálltok mellettem továbbra is és olvassátok a soraimat, ám annyit elárulok, hogy Kim sem vámpírpárti, sem öngyilkos nem lesz, amit már egyszer egy novellában írtam, amit meg is találhattok a blogon. :) Az, hogy miként lesz happy end hamarosan kiderül, remélem elégedettek lesztek vele. :) Még egyszer köszönök nektek minden sort, minden véleményt, s remélem, hogy továbbra is számíthatok rátok. <3
Xoxo.Bri.

28. Hiányzik

Egyedül vagyok...
lelkembe zárt hiányod
társaságában.
[Ajánlott zene]
Hamuszürke arc, kócos haj, sírástól piros, élettelen szemek. Ez fogadott, mikor Dom félórás veszekedés után a fürdőszobába parancsolt, hogy szedjem rendbe magam. A tükröt bámulva újra idegennek éreztem magam, egyre idegenebb és ridegebb lettem magam számra, így hát inkább beálltam a zuhany alá, hogy magamra engedjem a forró cseppeket. Bőröm felhevült és éledezni kezdett a forróságtól, kipirosodott bőröm már-már fájlalta a tűzforró cseppek záporát, de ez mind fizikai volt. Semmi köze nem volt a lelkemhez, s amilyen kínt igazából éreztem napok óta.
Miután megtörölköztem magamra kaptam a farmerem és egy egyszerű fekete pulcsit, ideje lesz feketét öltenem egy időre... A hajam lazán összefogtam, még sminket sem raktam magamra. Nem gondoltam, hogy Dominic valóban ki akar rángatni a lakásból.
A szél melegebb volt, mint télen, az idő sokat javult tavasz lévén, de nekem mégis minden szürkének tűnt. Lettek volna azok a forró karok és gazdájuk, akitől az életet színesen és boldogan láttam volna...
Csendben sétáltam Dominic mellett, le a partra. Páran lejöttek Forskból, hogy szörfözzenek, kihasználják a pillanatnyi jó időt, de őket messzire elkerültük. Nem akartam emberek közelében lenni.
- Mire volt ez jó? – kérdeztem nyűgösen. – Semmi kedvem nem volt eljönni otthonról.
- Élni sincs kedved, nem engedem, hogy valami meggondolatlanságot csinálj! – felelte.
- A fekvés és állandó bőgés felelőtlenségnek számít? – kérdeztem gúnyosan.
- Tudod, hogy nem erre értettem. Ismerlek, jobba, mint te saját magadat és azt is tudom, hogy ez milyen trauma lehet... nem akarom, hogy kárt tegyél magadban, amíg anyuék egyszerűen nem képesek a közeledbe jutni.
- Senki nem kell, hogy a közelemben legyen – ellenkeztem. – Senki nem kell nekem már!
- Kim, most kellünk a legjobban, hidd el nekem – válaszolta. – Most kell leginkább más emberek társasága.
- Tévedsz! Csak egyedül akarok lenni! Mi ebben olyan nehéz??!
- Az, hogy lassan magába kebelez a depresszió ahonnan nem fogsz tudni kijönni... Ellöksz magadtól mindenkit, aki segíteni akar, míg egyszer nem lesz senkid, mikor rádöbbensz, hogy tényleg szükséged van a segítségre. Úgy teszel mintha más nem vesztette volna el a barátját, unokáját... Kim, nem csak te szenvedsz a gyásztól és szerintem, ha Christinával találkoznál, átmennél hozzá segíthetnétek egymásnak – magyarázta.
- De hogyan nézhetnék a szemébe? – kérdeztem. A torkom elszorult. – Nem vigyáztam a fiára...nem tudtam vigyázni Jaredre és most annyira hiányzik – összébb kuporodtam, mire ő közelebb kúszott a rönkön, amin ültünk és átölelt. – Annyira hiányzik, hogy nincs mellettem... Annyi mindent mondanék neki... – szipogtam. A könnyek halkan folytak végig arcomon, szívemet markolta a keserűség, arcom fájdalmas grimaszba torzult.
- Ő még mindig veled van Kim, hiszen hányszor meséltem neked a nagymamáékról? Jared is ott van már és figyeli minden lépted, el sem tudom képzelni mit érezhet szegén kölyök, miközben a barátnője a szeme láttára lesz élő halott... Nem teheted ezt sem magaddal, a körülötted élőkkel és legfőképpen Jareddel nem!
- De nem tudok mit csinálni, nem érted? – sírtam. – Megőrjít, hogy nincs mellettem, hogy soha többé nem látom őt, nem érzem, nem hallom... És megrémít a tudat, hogy esetleg nem vár rám, hogy nincs hol várnia, mert a halál után nincs...semmi... – leheltem. – Különben is, megígérte, a szavát adta, hogy másnap találkozunk! Hol van?! Miért csapott be?! – sírtam. Úgy éreztem most végre Dominicnak mindent elmondhatok.
- Jaj, húgi... – lehelte szorosan magához ölelt én pedig beszívtam kölnijének illatát, úgy kapaszkodtam belé mintha ő lenne az egyetlen mentőövem az élet felszínén. – Kim, félek, hogy elveszíted önmagad, hogy soha többé nem látlak mosolyogni...élni, hogy idő előtt te is meghalsz a szemem előtt..! Ne tedd ezt velem, könyörgöm, mindent megteszek, amit kérsz, segítek, de ne változz meg! – éreztem, hogy sír, s ez felért egy áramütéssel. Dominicet talán sosem láttam sírni vagy pánikba esni, összeszedett, megfontolt fiú volt, aki mindig tudta mit kell tennie, de most... most megrémített a tudat, hogy ennyire kétségbe ejtettem.
- Egyedül maradhatok? – kérdeztem halkan. – Öt körül otthon leszek – ígértem, mire pár pillanatig bámult rám, majd bólintott és elment. Mikor léptei a kavicsos talajon halkultak lecsúsztam a rönkről a földre és hátam a fának döntöttem. Könnyfátylamon keresztül is láttam a tenger vad hullámait, hallottam távolabbról a boldog nevetéseket, az erdő sem változott. Ugyanolyan sűrűn és szabályosan vette körbe a rezervátumot, semmi sem változott. A szél kicsit feltámadt, pár tincsem kiszabadult a hajgumifogságából és még mindig lassan folyó, néma könnyeimet kissé félre irányította. Ahogy behunytam a szemem pár pillanatra láttam magam előtt őt, olyan élethű volt... Mosolygott és szinte éreztem bőrének melegét, ahogy a kezem után nyúlt, ujjaim akaratlanul is előre mozdultak, majd mikor felpattantak a szemeim újra a parton voltam. Képzelődtem.
Hosszú percekbe tellett, míg feltápászkodtam a földről, s az ismerős faház felé vettem az irányt. A virágok gondozottan, precízen díszelegtek az ablakokban és a tornácon, semmi sem változott, csupán kicsit csendesebb volt szerelmem otthona. Hiányzott belőle ő maga.
- Nyitom! – hallottam meg Christina hangját, mikor bekopogtam. Az ajtó kinyílt és egy jóval megtörtebb nő állt előttem meglepett arccal, nem tudtam eldönteni, hogy azért vág ilyen arcot, mert nem akarja elhinni, hogy eljöttem vagy mert ennyire rosszul nézek ki. – Kim, de jó látni kislányom, gyere be, kérsz teát? – kérdezte egyből, félre állva. Ajkain halvány, de őszinte mosoly volt. Kissé ziláltabb volt, mint máskor. Rossz volt így látni a máskor mindig életvidám nőt.
- Köszönöm nem – ráztam meg a fejem beljebb lépve az apró házba. Hiányzott belőle Jared illata.
- Biztos? – kérdezte. – Gyere, üljünk le, úgy eltűntél az utóbbi időben mindenki elől, de gondoltam még egyedül akarsz lenni, ezért nem kerestelek.
- Igen, mostanában jobb szeretem a magányt – motyogtam, miközben leültem vele szembe az asztalhoz. A helyiséget betöltötte az éppen készülő tea illata. – Te hogy vagy? – kérdeztem. – Annyira sajnálom, hogy nem jöttem előbb, csak... – elakadtam, nem találtam szavakat, hogy elmondjam mennyire szenvedtem, szenvedek. Megértően elmosolyodott és bólintott.
- Meg vagyok, Kim, próbálom elfoglalni magam, hogy kitartsak...
- Akkor kérlek segíts nekem, segíts, hogy én is kitartsak... – leheltem, a könnyeim újra kitörni készültek, de még tartottam magam. – Annyira félek, hogy Jared után megyek, hogy nem leszek erős... nem akarom elhagyni a babát, mint anno Nate – A hangom remegett, miközben Christina reakcióját figyeltem. Kellett pár másodperc, míg leesett neki, hogy mit is mondtam, majd mikor ez sikerült kérdőn, hitetlenkedve nézett rám. Nem volt biztos benne, hogy jól hallotta-e.
- Terhes vagy Jaredtől? – lehelte, mire félve bólintottam. Elképzelésem sem volt, hogy ilyen helyzetben mit fog szólni, de úgy gondoltam, hogy tudnia kell erről.
- Aha – több értelmes szót nem tudtam volna kinyögni, ugyanis Christina zokogva a nyakamba ugrott, felállva a székből bizonytalanul megöleltem a nőt. Nem tudtam, hogy örül-e vagy sem.
- Jared annyira örülne... – dőltek belőle a szavak, s nem úgy tűnt mintha bánta volna, hogy lesz egy dédunokája is. – Mindig annyiszor mondta, hogy csak veled hajlandó elképzelni a jövőjét, hogy alig várja, hogy abban a korban legyetek, mikor feleségül vehet és babátok lehet – sírta.
- Tudott róla – világosítottam fel. – Az utolsó éjszakán elmondtam neki, örült neki, életemben nem láttam annyira lelkesnek... – emlékeztem vissza. Tisztán láttam magam előtt lelkes, rajongástól csillogó szemeit. – Úgy volt, hogy mikor vissza jön mindent megbeszélünk, átgondolunk mindent... de most... most fogalmam sincs mit tegyek, hogy mondjam el a szüleimnek, hogy fogok felnevelni egy gyereket egyedül? – kérdeztem.
- Dehogy vagy egyedül kincsem – rázta meg a fejét. – Talán egy baba sem lesz ennyire szerencsés, mint ő, hiszen még csak meg sem született és nézd meg hányan állnak mellette... egy egész falkát tudhat majd maga körül – magyarázta. – És itt vagyok én, mindenben segítek, ha kell.
- Köszönöm – öleltem meg szorosan a nőt, amit viszonzott, majd elbúcsúzva tőle ígértem, hogy hamarosan jelentkezek, de valami még hátra volt ebből a napból. Ideje lesz megtudni a szüleimnek is, hogy mi a helyzet.
Mély levegőket véve ültem le velük szemben a dohányzó asztalra, mindhárman ott ültek. Dom volt velem szemben.
- Szóval? Miről akartál beszélni? – kérdezte anyu kissé türelmetlenül. Fanyarul elmosolyodtam. Többre nem tellett.
- Úgy gondolom, hogy ezen a beszélgetésen minél előbb túl kell esnünk, hiszen hamarosan úgy ki fog terülni... Egyszerűbb, ha még az elején tisztában vagytok vele – Nem győztem mély levegőket venni, a gyomrom görcsben volt és a hangom olykor megremegett vagy elcsuklott.
- Mi van, Kim? – kérdezte apám rosszat sejtve, már láttam rajta, hogy a legrosszabbakon töri a fejét.
- Szóval az van... hogy... gyerünk mondjuk ki – mély levegő – ;terhes vagyok – nyögtem ki végül. Szemeim pár pillanatra szorosan behunytam, majd újra kipillantva a való világra három teljesen lesokkolt arc nézett vissza rám. Anyám volt az első, aki reagált, feje hol elvörösödött, hol lilulni kezdett.
- Tessék? – lehelte, mély levegőket vett, igyekezett lenyugtatni magát – Kitől?
- Hát Jaredtől – feleltem, még a gondolat is felháborított, hogy mástól is lehetnék terhes. Képtelenség!
- Édes Istenem... – lehelte. – Miért tőle? Miért most? Hányadik hétben vagy? Talán még elvetethetjük, találok egy jó orvost... Nem lesz semmi baj – hadarta. Még a lélegzetem is elakadt.
- Anyu, én megtartom ezt a babát! – jelentettem ki magabiztosan.
- Mégis minek? Hogy apa nélkül nőjön fel? Hogy lehettetek ennyire felelőtlenek?! – csattant fel hisztérikusan. – Nem tudsz felnevelni egy gyereket, még Jareddel sem sikerült volna!
- Te semmit sem tudsz!
- De! Hogy azt a gyereket nem fogod megtartani, ha azt mondom! – szemei szikrákat szórtak, szinte éreztem a szúrásukat, de nem hatott meg. Nem érdekelt.
- Monica! – szólt figyelmeztetően apu, mikor vissza tért a sokkból. – Ha meg akarja tartani a babát akkor megtartja! Mellette leszünk és segítünk neki!
- Jim... – kezdett volna az ellenkezésbe anyám, de a férfi leintette.
- Csak annyit tehetsz, hogy végre a lányod mellett állsz!
- Hogy olyan gyereket hozzon világra, mint az apja?! – csattant fel. – Mondtam! Az elején megmondtam, hogy az a fiú, csak a bajt hozza ránk! – sipította, majd inkább felvágtatott az emeletre és magára csapta az ajtót.
- Nem haragszol? – kérdeztem félve apura pillantva, aki beletörődően elmosolyodott és kezét az enyémre rakta.
- Miért haragudnék? Sosem elleneztem Jareddel való kapcsolatod és szívből remélem, hogy anyádnak igaza lesz, jó kölyök volt az a fiú, megérdemli, hogy legyen egy fia vagy lánya, aki hasonlítani fog rá, ráadásul így neked is lesz okod tovább élni – látszólag tényleg megkönnyebbült. – Ne aggódj, mindent elintézek és segítek – mosolygott, majd megölelt és elindult anyu után, hogy beszéljen vele.
- Dom...? – legyintettem meg előtte a kezem, mikor tekintetem a még mindig lesokkolódott arcára siklott. Kezdtem félni. Az ő reakciójától tartottam a leginkább. – Dominic! – kicsit megütögettem az arcát, mire össze rezzenve észhez tért és kikerekedett szemekkel meredt rám. Még mindig nem tudtam semmit sem leolvasni az arcáról.
- Szóval...nagybácsi leszek mi? – kérdezett rá percek múltán elmosolyodva, mikor a pulzusom már az egekben járt. – Szóval majd akkor elvihetem őt cirkuszba, vidámparkba, moziba? Megtaníthatom minden rosszaságra? – vigyorodott el lelkesen, mire újra könnyek áztatták az arcom, bár hosszú idő óta most nem a gyász miatt, hanem a megkönnyebbültségtől. Tényleg nem vagyok annyira egyedül.

6 megjegyzés:

  1. Annyira nagyon jó lett:) Én teljesen elérzékenyültem:) Örülök hogy Dom kirángatta Kimet ebből a melankolikus hangulatból és végre újra éli az életét:)
    Komikért cserébe legközelebb a jók közül ne nyírj ki senkit:)
    Várom a következőt:)
    Puszi

    VálaszTörlés
  2. ugye félreértettem és Jared nem halt meg, csak nem jelentkezik egy ideje??????? :(
    a történet egyébként nagyon tetszik, én is nagyon várom a folytatást :)

    VálaszTörlés
  3. Jaj, ez is de jó volt!*-* Örülök, hogy elmondta, hogy terhes, meg hogy mellette áll az apja. :) Domot sejtettem, hogy úgyis támogatni fogja, meg hát az anyjától is valami hasonlóra számítottam. Azért kimondhatatlanul szar lehet, ha valakinek ilyen az anyja... Egy ilyen helyzetben hogy lehet már így reagálni?! Az a nő szerintem már kb. semmi olyat nem tud csinálni, amitől szimpatikussá válhat. :'D Na tűkön ülve várom a következőt, most még jobban függő lettem, túladagoltam magam ezzel az egy nap alatt két fejezet dologgal. :D
    Üdv.: ewoO

    VálaszTörlés
  4. Már megint ezt csináltad velem...
    Most nem bőgtem, sikerült megállni! De majdnem!
    A lényeg a lényeg. Christina olyan aranyos volt! Ha lehetne egy bátyám, tuti Domot kérném. Na, az én apám se így reagált volna, jó mondjuk anyám se.
    Asszem ezzel mindent elmondtam. Ugye?:)
    Nagyon jó volt, várom a kövit!
    Puszi, NS
    Ui.: Ha ez már ennyire a végén jár, utána milyen történet jön?:)

    VálaszTörlés
  5. szia gratulálok de kim apja meglepett ahogy dom is jared nagyiját sztem majd csak a baba tartja életben puszy

    VálaszTörlés
  6. ti mind akkora barmok vagytok!!!ebbe mégis mi a szar szép???!!!!ez tragikus!!!Jarednek élnie kéne a babával együtt max a baba meghallhatna de azt ki nem szarja le?!együtt túlteszik magukat rajta!!!ez így szörnyű!!!!és csak idióta hülye szánalmas barmoknak tudom azt nézni aki szerint ez szép!!!!Miért kellett megölnöd Jaredet?!!Miért ölted meg!!??olyan haragot és gyűlöletet érzek a szívemben az író íránt melyet megfogalmazni is lehetettlen!!!miért kellett elrontani ezt a kurva jónak induló szöveget???

    VálaszTörlés