2012. március 30., péntek

29. Nathaniel Cameron

29. Nathaniel Cameron

A hősnek joga van ahhoz,
hogy a története boldog véget érjen,
ha egyszer eljön az ideje.
[Ajánlott zene]
A hetek hol gyorsan, hol lassan teltek. Változó volt, mint ahogyan a kedvem is a terhesség miatt. Ahogy nőtt a pocakom én annál inkább aggodalmas lettem, féltettem a babát, hiszen az orvos felvilágosított mindent komplikációról, amit ez idő alatt érhet engem vagy a babát. Nem kockáztattam, szorgalmasan szedtem a vitaminokat, amiket az orvos javasolt és igyekeztem minden utasítást betartani. Még a hatalmas ürességet is félre tettem, amit minden áldott nap éreztem. Nem akartam felizgatni magam, ártott volna a babának az idegesség.
Apu vett nekem egy albérletet, s minden anyagi dologban támogatott, noha mondtam neki, hogy nem kell és amint tudom mindent vissza fizetek. Az iskolában halasztottam, fogalmam sem volt róla mikor fejezem be, de nem különösebben érdekelt. Majd annak is eljön az ideje.
A farkasfiúk valóban mindenben védeni próbáltak, egyfolytában kötelességüknek érezték, hogy elkísérjenek az orvoshoz, illetve leginkább Jacob állt folyton a rendelkezésemre, hatalmas bűntudatot érzett, amit egy nyugtató, biztató szavam sem tudta lerombolni. Magát okolta, noha én Bellát tartottam bűnösnek. Ez miatt gyakran vitáztunk, bár ahogyan jött a kilencedik hónap egyre inkább tereltük a témát. Valóban nem akartam felidegesíteni magam. Ahhoz túlságosan féltettem a babát, aki mint kiderül fiú lesz. Jared is fiút akart, s szívből örültem, hogy ahol most van ott biztos ő is boldog a hírtől. Egy egészséges kisfiú, aki ha szerencsém van olyan lesz, mint az apja, márpedig a csöppség eléggé gyorsabban nőtt, mint az átlag babák. Lehetett látni rajta, hogy benne van a quileute vér.
Dominic a tavaszi szünet végére vissza utazott tovább tanulni, de megígérte, hogy mindenféleképpen itt lesz, mikor jön a baba.
A temetés is meg volt, még a terhességem legelején, elmondhatatlan az a fájdalom, amit akkor éreztem, mikor kedvesem levezették a mélységbe. Egyszerre akartam feltörni a koporsót, életet rázni kedvesembe és csendben összerogyni a földön, hagyni, hogy belőlem is kiszálljon valami, ami már rég kiszakadt belőlem. Egy részemet, azt a Kimet, aki Jareddel voltam szerelmemmel együtt eltemették.
Csendben ücsörögtem Jacob mellett az anyósülésen, kezem a hasamon pihent, miközben a mellettünk elhaladó házakat figyeltem. A köztünk lévő csendet csak a rádióból szóló halk zene törte meg.
- Az orvos legutóbb azt mondta, hogy ha a baba ilyen mértékben fejlődik sokkal előbb fog világra jönni... – törtem meg a végül a csendet. – Nálatok is így volt?
- Azt hiszem – bólintott. – Legalábbis így lenne logikus, de gondolom a baba úgyis jelzi, ha már ki akar jönni.
- Én is ettől félek – mormoltam. Sajnos a kisfiú elég nagyokat tudott rúgni, olykor már attól féltem, hogy valamimet szétrúgja.
- Erős farkas lesz belőle, ha úgy alakul... Jared büszke lenne rá – mosolyogta halványan Jacob. Egy időben senki sem merte előttem megemlíteni szerelmem nevét, s én is még csak gondolni is alig akartam rá. Féltem a rám törő fájdalomtól, de aztán rá jöttem, hogy farkasom említése csak jót tesz a lelkemnek. Az hogy másoktól hallottam Jared nevét csak segített, megmutatta, hogy ezt az egészet nem álmodtam, hogy egyszer tényleg volt egy fiú, aki ennyire szeretett és pár pillanatra is, de vissza hozta kedvesemet a lelkembe. Az üresség abban a pár másodpercben csillapult.
- Már ha nem kapott volna szívrohamot az ijedtségtől – tettem hozzá, belegondolni is rossz volt mit szólt volna kedvesem, mikor olyan hatalmas fájások jöttek rám, hogy olykor még az eszméletemet is elvesztettem. Jacob elfojtott egy apró nevetést, majd leparkolt a Forksi kórház előtt és kisegített a kocsiból. Hát igen, a pocakom növekedésével a mozgás is egyre nehezebb lett.
Az aulában szokás szerint sokan voltak, az orvosok kórteremből-kórterembe siettek, míg mi a helyiség közepén lévő recepcióra sétáltunk, hogy megkeressük Mr. Bankset.
- Jacob? – Bella bizonytalan hangjára mindketten felkaptuk a fejünket, meglepve fordultam a vékony lány felé, aki mögött szokás szerint Edward ácsorgott. Mintha bármikor képes lett volna a lány elé vetni magát, s megvédeni Bellát az élete árán is. A gondolatra inkább elfordítottam a fejem és vártam, hogy a negyvenes éveiben járó asszony kibogarásszon valamit a gépből. Rossz előérzetem volt.
- Bella...helló – köszönt kissé megdöbbenve Jake, éreztem, hogy minden izma megfeszül. Hatalmas erejébe telhetett, hogy távol tartsa magától a lányt, s túl lépjen mindenen.
- Beszélhetnénk? – kérdezte félénken a lány.
- Nem hiszem, nem miattad jöttem – felelte hidegen a fiú, közelebb araszolva hozzám, mintha tőlem várna védelmet. Egyre idegesebb lettem. Valami nem stimmelt.
- Jake, hallgass meg kérlek, hiányzol... Te vagy a legjobb barátom – kérte újra a lány, mire a hasamba apró fájdalom nyilallt. Rúgott egyet, s azt hiszem ettől szakadt el bennem valami.
- Akkor gondolom a legjobbat akarod Jakenek és békén hagyod, hogy elfelejtsen téged! Túl sokat ártottál már Bella, ahhoz, hogy megint mindent újra jóvá akarj tenni – vágtam közbe.
- Jared halálát nem is tudom helyre hozni, örök életemre bűnhődni miatta, de Jacobot nem veszíthetem el!
- Nem vetted észre? Tényleg ennyire nem látsz a szemedtől?! Nem is értem, hogy mered szádra venni Jared nevét! Szívemből remélem, hogy tényleg bűnhődni fogsz miatta, ugyanis az egész életemet pokollá tetted, csak azért mert nem vagy hajlandó elengedni Jacobot! Az ő szenvedéséről meg ne is beszéljünk, láttad te mennyit szenvedett miattad? Paul is aggódott érte, márpedig ha ő aggódik ott már súlyos gondok vannak! Hagyd békét őt, felejtsd el, ha másért nem legalább Edwardért! Mert lehet, hogy nem vagy képes észre venni, de biztos fáj neki, hogy nem tudsz véglegesen megállapodni! Tizennyolc éves vagy, vállalj már némi felelősséget a döntéseidért! Ne csak a magad érdekeid nézd! – dőltek belőlem a szavak, valami elszakadt, valami, ami azóta érlelődött, mióta Jacobot először láttam meg szomorúnak lenni Bella miatt. Hosszú hónapnyi düh jött ki belőlem röpke pár perc alatt, amit éles fájás követett.
- Kim! Kim jól vagy?! – kapott el még időben Jake, mikor fájdalmasan összegörnyedtem és a talaj készült kicsúszni a lábaim alól.
- Hívom Carlislet! – mondta Edward, majd el is tűnt.
- Mi történt Kim? – kérdezte aggodalmasan Jake, miközben két ápoló beültetett egy tolószékbe.
- A baba, azt hiszem jön a baba! – leheltem, féltem ha hangosabban beszélek a hangom sikoltásba megy át. – Jake! Jake!
- Itt vagyok, itt vagyok – guggolt le mellém, ügyetlenül kapaszkodtam meg a vállába, miközben a fájások között igyekeztem elmondani, amit akarok.
- Érzem...érzem, hogy valami nincs rendben – nyögtem. – Könyörgöm Jake, könyörgöm, hogy a babát mentsék meg, ha választani kell! – hangom sikításba csuklott át. A baba egyre inkább mocorogni kezdett, kezdtem elveszteni az eszméletem.
- Hol van már egy orvos?! – csattant fel bepánikolva Jake, s ez volt az utolsó, amit hallotta mielőtt elragadott a sötétség.
Tompán érzékeltem a külvilágot. Éles fájdalmak, ropogás és hangos kiáltások. A szívem lassan vert, de erőseket, azt hittem kiszakítja a mellkasom. Forgott velem a sötétség, miközben úgy éreztem nem kapok elég levegőt.
- Kim?! Kim! – Egy aggódó hang térített vissza a jelenbe, vagyis inkább a sötétségbe, mikor még inkább az öntudatlanság burkába akartam lépni.
- Jared? – leheltem kábán, úgy éreztem itt van, tudtam, hogy valahol a közelben van, de nem tudtam merre, hol. Nem láttam őt! – Hol vagy? – kérdeztem bepánikolva. A hangom olyan volt, mint régen, dallamos és élettel teli. Kellett pár perc, míg rá jöttem, hogy egészséges vagyok, nincs üresség a mellkasomban. Egésznek és erősnek éreztem magam. Kaptam levegőt, noha fizikai énem nem nagyon éreztem.
- Drágám – A sötétben egy apró fény gyúlt, s végre megpillanthattam szerelmem arcát. Pár centire volt tőlem, mosolygott és boldog volt.
- Itt vagy – leheltem, a torkom össze szorult. – Annyira hiányzol! – A nyakába borultam, úgy öleltem mintha először és utoljára ölelném, pont úgy ahogyan ő lelte körbe derekamat izmos, forró karjaival.
- Annyira sajnálom édes, hogy nem tartottam be a szavam...
- Nem haragszom rád, csak gyere vissza... – kértem őt, könyörögtem, miközben langyos könnyek áztatták égő arcom.
- Sose mentem el tőled, Kim, ott voltam egész végig, hát nem éreztél? – kérdezte kétségbeesetten.
- De nem eléggé – szipogtam. – Annyira félek, Jared, félek nélküled élni.
- De ne félj, vigyázok rád, ráadásul ott, lenn vár egy kisfiú rád, akit fel kell nevelned helyettem is! Nem hagyhatod egyedül!
- De veled akarok maradni... – ellenkeztem, Jared mellett minden másodrendűnek tűnt. Nem számított semmi, amíg a karjaiban voltam.
- Kérlek szerelmem tarts ki – fogta két keze közé az arcom. – Maradj a fiúnkkal! – könyörögte, s én hogyan állhattam volna ellent kérésének? Hogyan mondhattam volna nemet arra a dologra, amit ő akart még ha az nekem fájdalmakkal is járt? Ahogy a gondolat megfogalmazódott bennem Jared halványulni kezdett, egyre inkább vissza tértem a jelenbe, a fájások és az üres mellkas világába.
- Jared! – sikítottam kétségbeesetten, mikor szemeim kipattantak és kedvesem teljesen eltűnt a kórház zöld falain. Csak az orvosok maradtak, az ápolónő és Jacob, aki kitartóan próbált csak verejtékes arcomra fókuszálni. Szegénykém teljesen leizzadt.
- Hála az égnek Kim, velem kell maradnod hallod? El ne ájulj még egyszer! – parancsolt rám Jacob. – Nézz rám! Gyerünk! – parancsolta, s én nem tehettem mást. Csak az arcára fókuszáltam.
- Végy mély levegőket, Kim, ez fájni fog! – hallottam Carlisle hangját, mire úgy tettem ahogy kért. A tüdőmből lassan és mélyen áradt ki a levegő, majd vissza, s a hasamba nyilalló fájdalomtól felsikoltottam.
- Ügyes vagy Kim! Még egy kicsit tarts ki! Gyerünk, Kim! – biztatott tovább Jacob, sokkal forróbb kezében elfért az én apró kezem.
- Mi van a babával? – nyögtem. Mi lehet a babámmal? Mi van vele?!
- Jól van, makk egészséges...csak némi komplikáció lépett fel, túl korai a szülés, viszont a baba teljesen kifejlődött – magyarázta Jacob, egyre sápadtabb volt.
Ajkaimat újabb sikoly hagyta el, majd hirtelen minden megszűnt. A fájdalom, a vér szaga az orromban, Jake szorítása a kezemen... Semmit sem éreztem. A tüdőmbe pár pillanatra benn rekedt a levegő, majd újra kiáradt. Csak a megszokott égető üresség maradt a mellkasom legmélyén, amit már megszoktam.
- Ügyes volt, Kim – Nem tudom mennyi idő telhetett el, míg ebben az édes kábulatban voltam, de mikor újra tudomást vettem a világról épp a kisbabát hozták a karomba. Az apró test alig látszott ki a hatalmas kék takaróból. Karjaim remegve fogták körbe őt, hogy el ne ejtsem, míg ő álmosan, nyűgösen pislogott fel rám mélybarna szemeivel. Bőre pár árnyalatnyival sötétebb volt az enyémnél, sűrű fekete haja volt, ami most az ég felé meredezett, szemei, ajka és orra Jaredére emlékeztetett.
Hitetlenkedve néztem Jacobra, hogy látja-e azt, amit én, meghatódottságtól vöröses szemekkel nézett vissza rám és mosolyodott el, ahogy tekintete újra a kisfiúra tévedt.
- Pont olyan, mint az apja – fújtam ki benn tartott levegőm, teljesen az apjára emlékeztetett, s ennél boldogabb abban a pillanatban aligha lehettem volna. Ajkaim furcsa mozdulatra húzódtak. Azt hiszem mosolyogtam, hosszú idő után újra mosolyogtam, s szemeimből áradó könnyek, melyek elhomályosították édes pofikáját az örömtől voltak.
- Mi lesz a neve? – kérdezte halkan Jacob, óvatosan végig simítva egyik ujjával a baba arcán. Láttam, hogy kicsit remeg, rettegett attól, hogy kárt tesz a kicsiben.
- Nathaniel – feleltem halkan. Ezt már rég eldöntöttem, Jared apja után szerettem volna elnevezni a kicsit. Nathaniel Cameron.

3 megjegyzés:

  1. szia ez csodás bár sajnálom hogy nem ütötte eg kim bellát örülök hogyha kicsit is de látta jaredet
    puszy

    VálaszTörlés
  2. Muszáj állandóan megríkatnod?
    Amikor megjelent Jared tartottam pár perc szünetet, mert tuti eláztattam volna a gépet.
    Eszméletlen jó lett! Komolyan csak gratulálni tudok hozzá:)
    Puszi, NS

    VálaszTörlés
  3. hogy a fenébe lehet ilyen önző tyúk ez a Bella? "- Jared halálát nem is tudom helyre hozni, örök életemre bűnhődni miatta, de Jacobot nem veszíthetem el!" Váá, amikor ezt olvastam, mintha kést forgattak volna a szívemben!

    Én is örülök, hogy egy kicsit láthatta Jaredet az élet és a halál között.. de feldolgozni akkor sem leszek képes sosem, hogy Nathanielnek nélküle kell felnőnie. Még ha Kim is és mindenki őt látja benne, akkor sem... Szóval, akármilyen jól is írsz, és akármennyire is szeretem a stílusod, nem titkolhatom, hogy Jared halálával nagy csalódást okoztál.

    VálaszTörlés