1. Nem emlékszem

1. Nem emlékszem

"Szédítő szemei voltak, akár a tenger hullámai, az ember minden vágya, hogy belevesse magát, aztán vagy a habok hátára kél, és elúszik a végtelenbe, vagy a mélybe ragadja az örvény, és vége!"

Úgy éreztem mintha a hullámok továbbra is elgyengült testem dobálásával és rángatásával lettek volna elfoglalva, mintha jobb szórakozásuk nem akadt volna annál, minthogy engem az eszméletvesztés legmélyebb pontjára lökjenek, míg a jéghideg cseppek fájdalmas burokként fogták körül tehetetlen tagjaim. Mint mikor az ember egy családi nyaralás közben kijön a strandvizéből, s még derekán érzi a hullámok lágy ringatását, noha már a parton törölközik. Hasonlót éreztem, csak sokkal intenzívebben, s fájdalmasabban, elvégre a hullámok egyáltalán nem kegyelmeztek nekem. Ráadásul majd meg fagytam a hideg szél simogatásától, s bármennyire is próbáltam mozgásra bírni tagjaim azok makacsul mellettem maradtak. Nem tudtam eldönteni, hogy a fáradtságtól vagy a hidegtől.

- Hé... – Hallottam meg egy halk, noszogató hangot magam mellől. Hosszú percekig nem tudtam rá reagálni, csak hallgattam a fiú keltegető, talán kissé aggódó hangját, miközben mellettem mocorgott, s meleg ujjait olykor a nyakamhoz érintette a pulzusom után kutatva. – Ébredj – kérte. Érezni lehetett a hangjából, hogy nem igazán tudja hova tenni a helyzetet, miközben egyik kezével a fejem alá nyúlva kicsit megemelt, aminek hatására a tüdőm fellélegezhetett, s én hatalmas fuldokló, köhögőrohamba kezdtem.

Csak pár pillanat volt az egész, amíg én oldalamra fordulva köhögtem, s tekintetem elhomályosult az erőlködéstől kiszökött könnyeimtől. A világ forgott körülöttem, a fejem ijedten zakatolt, miközben minden tagom fájt és zsibbadt. Képtelen lettem volna megtartani magam, ha az idegen nem nyújt támaszt fuldoklásomban.

- Hé, minden rendben? – kérdezte gyengéden, segítőkészen, ami egy kicsit meglepett, elvégre nem ismertem őt, legalábbis ahogy felnéztem kissé még kisfiús, de már férfiasodó vonásaira, bronzos bőrére, szép ívű, vastag ajkaira egyáltalán nem volt ismerős. Biztos voltam benne, hogy semmi közöm a sráchoz, főleg mikor tekintetem összeakadt az övével. A barna íriszek hosszú másodpercekre elnyeltek, tompították tagjaim fájdalmát, minden kavargó gondolatot a fejemben, miközben arra próbáltam rájönni, hogy milyen érzelmek is sorakoznak fel ellágyult, rémült tekintetében, amíg én ismét erőmet vesztve visszahanyatlottam az öntudatlanságba.

A melegséget sugárzó barna szemek emléke egész idő alatt előttem lebegett, s mintha bármelyik pillanatban képes lett volna még mélyebbre nyelni a sötétségben. Az egész olyan furcsa volt, miközben a mellkasom feszült, szúrt égetett, s közben némi melegséget árasztott magából. Nem tudtam volna rájönni, hogy mi történik körülöttem, miközben az öntudatlanság homályában lebegtem és hagytam regenerálódni magam.

Nem tudom mennyi idő lehetett, milyen nap vagy mióta feküdhettem teljesen eszméletemet vesztve ott ahol. Ugyanis, mikor kezdtem magamhoz térni egy apró szobában találtam magam.

A halvány bézs színű falakon egyszerű, fa keretes képek díszelegtek, nem messze majdnem egyből az ágy végében egy komód volt, s az ággyal párhuzamosan egy íróasztal kapott helyet hatalmas rendetlenséggel rajta.

A felettem lévő ablakon halványan besütött a ködös idő pár napsugara, ami megvilágította a levegőben szállingózó, mozdulataimra felkavarodó porszemeket.

A fejem még mindig fájt, s a tagjaim is izomláztól zsibbadtak, noha úgy tűnt ez a legkisebb bajom. Legalábbis ahhoz képest biztosan, hogy fogalmam sem volt róla, hol lehetek.

Bizonytalan mozdulatokkal löktem le magamról a gondosan rám terített takarót, mire még a hideg is kirázott a hirtelen rám zuhanó hideg levegőtől, addig fel sem tűnt, hogy a takaró milyen melegnek és biztonságosnak tűnt az ismeretlen helyiségben.

Akadozó, lassú mozdulatokkal közelítettem meg a behajtott ajtót, ami végül nyikorogva engedelmeskedett akaratomnak, így több rálátást kaptam a lakásra.

A konyha és a nappali szinte egybeolvadó helyiségében leginkább a barna és a zöld árnyalatok kaptak uralmat, az egész egyszerűnek és otthonosnak tűnt a rengeteg képpel a falon, könyvekkel a polcokon és a halkan szóló tévével.

Az ég világon semmi sem tűnt ismerősnek kezdve az apró konyhától, a barátságos nappalin át egészen a bejárati ajtón belépő magas, izmos srácig, aki legalább annyira meg volt lepve, mint én.

Magas alakja edzettnek tűnt még a fekete póló ellenére is, ami néhol testére tapadva kiadta izmait. Zavartan túrt bele fekete hajába, mikor többször is szólásra nyitotta száját, majd újra becsukta azt. Nem igazán tudta mit kellene lépnie, s én sem voltam a helyzet magaslatán.

- Szia – motyogta végül beljebb lépve a lakásban, ami ha lehet még kisebbnek tűnt, mint eddig. – Jacob Black vagyok – tette még hozzá egy pillanatra sem eresztve a tekintetem. Barna szemei legalább annyira akartak bekebelezni, mint eszméletvesztésemkor. Az íriszeiből áradó melegség és kedvesség láttán megnyugodtam, de továbbra is teli voltam kérdésekkel, amiket viszont nem mertem egyből feltenni.

- Én... – kezdtem, de aztán el is akadtam. Összevont szemöldökkel, némi rémülettel a tekintetemben viszonoztam továbbra is a fiú értetlen pillantását, míg a nevemet várta, s amíg én a folytatáson gondolkodtam.

Mintha üvegfalnak ütköztem volna, tudtam, hogy ott van a szükséges információ számomra, de nem tudtam átnyúlni a falon, nem tudtam megérinteni azt, ami kellett.

-Te? – ösztönzött folytatásra Jacob, mikor feltűnt neki, hogyha nem szólal meg újra a gondolataimba süppedek.

- Nem tudom – ismertem be végül teljesen elképedve. Próbáltam arra visszaemlékezni, hogy miként kerültem én a hullámok karmaiba, de nem találtam választ. Az ég világon semmire sem emlékeztem. – Nem emlékszem – tettem még hozzá hitetlenkedve, kissé kétségbeesett mozdulatokkal túrva még vizes hajamba.

- Úgy érted semmire sem? – kérdezte nyugtató, rekedt hangján. – Arra, hogy honnan jöttél? Miként kerültél a tengerbe? – kérdezősködött, de csak tehetetlenül, bepánikolva ráztam meg újra és újra a fejem.

- Hol vagyok? – kérdeztem. – Ismernem kellene téged? – csúszott ki a számon a következő kérdés, mire csak elnézően megmosolyogta szavaim, s megrázta a fejét, miközben pár lépéssel közelebb jött.

- Most éppen Lapushban vagy, nálam és nem, nem ismerjük egymást – felelt a kérdéseimre. – Mikor rád találtam volt rajtad egy táska – bökött a kanapén heverő kék hátitáskára. – Hátha találsz benne valami, ami segíthet – tette még hozzá, s nekem több sem kellett.

Fáradt mozdulatokkal ültem le a kanapéra, mire lábaim jólesően elzsibbadtak, mintha hosszú órák óta ácsorogtam volna egy helyben, pedig alig pár perc lehetett.

A táska cipzárja könnyedén adta meg magát ujjaim akaratának, miközben belenyúltam az átvizesedett anyagba. Találtam benne pár ruhát s kezdtem volna feladni, mikor ujjaim megakadtak valami vizes papíron. A fénykép a táska legalján pihent kissé gyűrötten és teljesen átázottan, igazából kételkedtem benne, hogy maradt rajta valami látható, de mikor széthajtogattam egyenesen szembe találtam magam saját magammal és egy férfival.

Őszintén mosolyogva bámultam bele a kamerába, miközben a szőke, kócos hajú férfi ijesztően vörös szemekkel hátulról átölelt és ugyanolyan boldognak tűnt, mint én. Sápadt bőre hibátlannak tűnt, de vörös szemei elrontották az összhatást.

- Ő ki? – kérdezte Jacob, s csak akkor tűnt fel, hogy leült mellém, vagyis inkább a táska mellé, miközben barna szemeit le sem vette a fényképről. Vajon ő is azokon a vörös szemeken gondolkodott?

- Nem tudom – ráztam meg a fejem. Honnan is tudhattam volna? Ha tudtam volna akkor nem ért volna meglepetésként a fénykép másik oldalára írt szöveg; Lányom helyett lányomként szeretlek. Lily & Alex. – Lily vagyok – motyogtam végül. – Lily... – ízlelgettem a nevem, amin látszólag Jacob nagyszerűen szórakozott. – Mi van? – kérdeztem.

- Illik rád – felelt végül még mindig mosolyogva. – Mást nem találtál benne? – bökött a táska felé.

- Csak ruhák – vontam vállat. – Kétlem, hogy bármelyikben is találnék valamit.

- Rendben, tudod mit? – csapta össze a tenyerét, mire ijedten összerezzentem, amit csak egy bocsánatkérő pillantással viszonzott. – Zuhanyozz le, mert biztosan megfázol, ha továbbra is ezekbe a göncökbe maradsz, valamelyik nővérem ruhája biztosan jó lesz rád, aztán majd kitalálunk valamit – ajánlotta, s noha először azt akartam mondani, hogy erre semmi szükség belenézve barna szemeibe bennem rekedt az ellenkezés. Olyan barátságosnak és közvetlennek tűnt, hogy képtelen voltam sokáig bizalmatlan lenni felé, elvégre milyen idegen segített volna nekem, miközben azt sem tudja, hogy ki vagyok vagy milyen vagyok? Hát ő megtette.

- Rendben – mondtam végül. – Köszönöm – tettem még hozzá hálásan, mire csak elvigyorodott, s intve, hogy kövessem kezembe nyomott pár ruhát mondván, hogy valamelyik biztosan jó lesz, majd egy törölközőt, s megmutatta, hogy az apró lakásban merre is találom a fürdőszobát.