8. Cullenék
"Rég elfelejtett ismerősök bukkannak fel, és olyan híreket hoznak, amelyek megváltoztatják az életünket."
A
szívem majd ki szakadt a torkomból, a halántékom lüktetett és a
bordáim roppanásig összeszorultak, ahogy ki, majd be fújtam a
levegőt, hogy kicsit kitisztuljon a fejem. Úgy éreztem, hogy a
zavartságom és az értetlenségem elérte a tetőfogát, miközben
magamtól is félni kezdtem.
Hosszú
ideig futottam, legalábbis nekem annak tűnt, miközben hangtalan
szellemként szlalomoztam a hatalmas fák között abban reménykedve,
hogy ezzel minden gondom, bajom elől eltudok menekülni. Nem, nem
tudtam. Gondolataim utolértek, rettegő, összezavarodott
érzelmeimet pedig le sem tudtam hagyni bármennyire is futottam
gyorsan, minden emberi erőt meghaladóan.
Végül
aztán kifulladva, sokkal inkább az érzelmeimtől, mintsem a
futástól leültem az egyik fa tövébe, ahol összekuporodva, fejem
a karjaimba temettem, miközben megtámaszkodtam felhúzott térdeimen
és próbáltam rendbe szedni magam. Szorosan lehunyt szemekkel
igyekeztem többre emlékezni, mint a hatalmas fekete farkas,
vicsorgástól nyáladzó pofával és erőteljes, rémisztő
morgással.
- Mi
a franc vagyok? – kérdeztem rekedten, alig hallhatóan magamtól,
hiszen tudtam, hogy bármi legyek is az embert kihúzhatom a
listámról. Egy ember nem tud ilyen gyorsan futni, átúszni egy
tengert és olyan lényekkel találkozni, mint amik álmomban
bukkantak elő vagy amik egészen az erdőig üldöztek. Bár lehet,
hogy sokkal inkább magam elől futottam, mint a hatalmas, szürke
farkastól.
-
Lily... – hallottam meg percek múltán Jacob halk, óvatos
hangját, ami azonnal kizökkentett kétségbeesett gondolataimból.
Fejem felkapva találtam meg tekintetemmel Jake félmeztelen,
megtörtnek tűnt alakját tőlem pár méterrel. – Kérlek, ne
félj – folytatta, mielőtt bármit reagálhattam volna.
Pár
másodpercig csak bámultam barna szemeibe, végig néztem megtörtnek
tűnő, izmos alakján és várakozó, félő arcvonásain.
Bármennyire is próbáltam, nem tudtam tőle félni, képtelennek
tartottam, hogy az előttem ácsorgó fiú valaha is ártson nekem.
Torkomból
tehetetlenül tört fel a zokogás, mikor visszatértem Jacob
bámulásából és ismét eljutottak a tudatomig azok a kérdések
és tények, melyekre abszolút nem kaptam választ. Könnyeim forrón
áztatták el az arcom, miközben lélegzetvételem szaggatottá és
esetlenné vált, alig kaptam levegőt a szipogástól, de ez volt a
legkisebb bajom.
- Mi
a franc vagyok én?! – tört ki belőlem újra a kérdés, miközben
hagytam, hogy Jacob közelebb lépve hozzám szorosan magához
öleljen és hosszú percekig csak tartson a karjaiba, amíg meg nem
nyugszom. Ismét megbizonyosodhattam afelől, hogy nincs mitől
félnem Jacobot illetően. Sokkal inkább magamtól kellene
rettegnem, s attól, ami lehetek.
- Egy
gyönyörű lány vagy, aki most össze van zavarodva – súgta
halkan, nyugtatóan, miközben letörölte könnyeimet és arcom két
keze közé vette. – De segítek, Lily – mondta, miközben egyik
kezét az enyémre téve összefonta ujjainkat. – Ha még ezek után
is szükséged van rám akkor segítek – bizonygatta. Hangja
őszinte volt, s még mindig félő, mint aki arra vár, hogy
ellökjék és a képébe mondják, hogy egy büdös korcs.
-
Szükségem van rád – szipogtam, miközben karjaim nyaka köré
fontam és szorosan megöleltem. Karjai melegsége a derekamon,
suttogó, nyugtató szavai lassacskán megnyugtattak. Képes voltam
tiszta fejjel gondolkodni, ami ugyan kicsit segített, de nem
jelentett megoldást a problémáimra.
-
Megpróbálok segíteni neked, de akkor gyere velem – kérte. –
Ismerek valakiket, akik talán tudnának segíteni...
-
Menjünk – bólintottam némi gondolkodás után. Nem volt
veszíteni valóm.
-
Lily, ugye tudod, hogy sosem bántanálak? Sem ember, sem farkas
alakban? – kérdezte kétkedve.
-
Szóval te is vérfarkas vagy – nevettem fel mindenféle boldogság
vagy öröm nélkül. Ebben igazából nem találtam semmi vicceset.
-
Alakváltó – javította ki magát. – De hát tudod, meséltem a
legendáinkról – bizonygatta.
-
Tudom Jake, bízom benned – nyugtattam meg végül, mire hosszan,
talán percekre mélyesztette tekintetét az enyémbe, majd
várakozásra intve pár percre eltűnt a bokrok takarásában,
ahonnan aztán egy hatalmas, rozsdabarna farkas jött elő, ami
láttán akaratlanul is a fához lapultam. Figyelmeztetnem kellett
magamat, hogy ő nem vérfarkas, a vérfarkasok miatt valamiért
egyből elöntött a félelem és a vállamba nyilalló fájdalom.
-
Jacob? – kérdeztem bizonytalanul, mikor az állat pár lépést
tett és lehorgasztott testtartással próbálta bebizonyítani, hogy
nem akar bántani. Nagy, busa fejével bólintott és ismerős, barna
szempárral figyelte, ahogy közelebb lépve hozzá ujjaim sűrű
bundájába mélyesztem. Puha volt, mégis kissé durva, de tetszett,
ahogyan a színe is, s mégis leginkább amiatt a barna szempár
miatt voltam leginkább oda. Az bizonyította, hogy ő még mindig
Jacob. Fejével a háta felé intett, miközben lefeküdt a földre
és várta, hogy végre felfogjam mozdulatait.
-
Üljek fel? – értetlenkedtem, s vártam, hogy valamiképpen
kiröhög szavaim hallatán, de csak várakozón, szemeiben még
mindig félelemmel bólintott. – Jake... – sóhajtottam, hogy
ellenkezzek, de aztán látva, hogy nem tántorodik meg
bizonytalanságom láttán végül felültem a hátára, s szorosan
markolva szőrébe felhevült szívveréssel éreztem, ahogy izmai
megmozdulnak alattam és felállt. Testét megrázva jelezte, hogy
jobban kapaszkodjak belé, amit meg is tettem, miközben ő meglódult
és a körülöttünk sorakozó fák ismét összeolvadtak.
Elképesztő
érzés volt izmainak összehangolt mozgása alattam, miközben még
mindig bundájába kapaszkodtam és mélyen szívtam be az erdő
friss föld és az alattam lévő farkas szagát. Kicsit zavarta
ugyan az orrom, de megnyugtatott, pár pillanatra legalább elterelte
a figyelmem arról, hogy mi is várhat még rám a mai nap folyamán.
Percek
múltán, mikor úgy tűnt, hogy Jacob átszáguldotta velem az egész
erdőt lassítani kezdett, míg végül teljesen megállt, hogy
lefeküdve időt adjon, hogy lekászálódjak róla, s körbe
nézhessek az ismeretlen, semmit mondó fákon és növényeken, amíg
ő vissza változott emberré.
- Ne
félj – kérte, mikor mellém érve megérezte a belőlem áradó
feszültséget és félelmet, amit sehogy sem sikerült palástolnom
sem a kisugárzásomból, de még az arcomról sem. – Nem fognak
bántani – tette még hozzá, ám ezt nem igazán értettem, s ő
nem volt hajlandó tudomást venni értetlen arcomról, miközben
magával húzva kezem akkor sem eresztette el, mikor kiérve az
erdőből egy hatalmas ház elé értünk.
A
tornácot gyönyörű virágok vették körbe, az egész olyan
rendezettnek és precíznek tűnt. Kellemesnek hatott a hatalmas
ablakokkal és a kintről is látszódó, leginkább pasztell
színekkel.
-
Jacob, hol vagyunk? – kérdeztem zavartan, noha választ már nem
volt ideje adni, mert az ajtó mögül egy alacsony, fekete hajú
lány tűnt fel angyalian gyönyörű vonásokkal, aranybarna
szemekkel és kecses mozdulatokkal. Ajkain lévő mosoly még inkább
kiszélesedett, mikor felénk fordulva észrevett minket, s nem
nagyon zavartatva magát elénk suhanva szorosan magához ölelt.
-
Lily, úgy örülök, hogy újra látlak – sóhajtotta őszinte
boldogsággal a hangjában, miközben elengedve alaposan végig
nézett rajtam. – Nem sokat változtál az évek alatt – nevetett
fel, s csak akkor kapott észbe, mikor jobban megfigyelte értetlen
vonásaimat. – Oh, bocsánat, nem emlékszel – húzta el a száját
szomorúan, mégis mosolyogva. – Alice Cullen vagyok –
mutatkozott be végül.
Sápadt,
hibátlan arca, tökéletesen beállított, holló fekete haja és
vékony, alacsony termete túlságosan is ismerős volt, ami miatt
legszívesebben a falat kapartam volna. Miért nem emlékszem?!
- Aha
– nyögtem ki zavartan. Olyannyira hirtelenül ért közvetlensége
és szeszélyesnek tűnő személyisége, hogy köpni-nyelni nem
tudtam, miközben ő és Jacob benoszogattak a hatalmas házba és az
állam még inkább a padlót verte még ha csak képletesen is.
A
nappaliban elég sokan helyet foglaltak, köztük egy magas, sápadt,
szőke férfi, aki közülük elsőnek üdvözölt, s mutatkozott be
régi ismerősként.
-
Sajnálom, hogy ilyen körülmények között kell újra találkoznunk
– sóhajtott fel utoljára egy szintén sápadt, jóképű idegen
kócos, bronzos színű hajjal és szintén aranybarna szemekkel.
Mindannyian
olyan mások voltak, hiszen látszott rajtuk, hogy semmi közük
egymáshoz genetikailag, mégis annyira hasonlítottak sápadt,
tökéletes bőrük miatt, aranyszín szemük miatt és volt valami a
kisugárzásukban, ami egyik felemnek folyton azt suttogta, hogy
meneküljek, míg a másikat vonzotta ez a fajta ismeretlen, s mégis
ismerős dolog. Végképp képtelen voltam kiigazodni magamon,
kíváncsian vártam, hogy mikor adja fel végül az agyam ezt a
temérdek újdonságot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése