14. Emlékekben

14. Emlékekben

"Elvesztem az emlékekben. Még ha úgy is kell töltenem a napjaimat, mintha nem vágyakoznék utána, attól még hű maradhatok hozzá és a közös emlékeinkhez. Nem számít, milyen sok időt töltünk külön, ha erős maradok. Nem szabad azon tépelődni, hogy mi nem történhetett meg közöttünk, inkább arra kell emlékezni, ami már megtörtént."

Az idő mintha lelassult volna vagy mintha meg is rekedt volna azokban a fájdalmas, gyötrő percekben, amíg felfogtam a dolgokat és tehetetlenül vergődtem gondolataim között.

Alex fontosabb volt nekem mindennél, mindig csak ő volt nekem, ő töltött be az életemben mindent; gondoskodó szülőt, védelmező testvért és kekeckedő legjobb barátot is. Ő volt minden, ami az életemből hiányzott, s most az agyam egyszerűen képtelen volt befogadni a lehetőséget, miszerint elveszíthetem őt anélkül, hogy bármit is tehetnék.

- Nem – ráztam meg a fejem. A hangom remegett, a szívem vadul kalapált és még csak leplezni sem tudtam kétségbeesésem. – Alex! – szóltam rá a férfira. – Mondj már valamit, mondd meg nekik, hogy ezt nem tehetik – szipogtam. Szemem égették a könnyek, miközben úgy viselkedtem, mint egy gyerek, aki semmit sem tudhat a világ dolgairól. – Ellenkezz már az Istenért! – ordítottam rá, mikor egyre jobban felbőszített belenyugodott, higgadt tekintete. Nem, képtelen voltam beletörődni, hogy elveszik őt tőlem, s abba, hogy ő ezt ilyen nyugodtan hagyja.

Nem válaszolt, egy szót sem szólt. Egyszerűen csak átölelt és szorosan magához szorított. Lehelete ismét perzselte a nyakam és a fülem, ami miatt a sírás még inkább hatalma alá akart keríteni, pedig tudtam, hogy nem sírhatok. A Volturi nem láthat megtörtnek, gondoltam.

- Légy erős – kérte. Úgy éreztem, hogy karjai darabokra törnek, de nem érdekelt, csak visszaöleltem őt, miközben arcom a mellkasába fúrtam és mélyet szívtam mentolos, vaníliás illatából. – Ne lássanak megtörtnek, sose okozz nekik örömet – súgta.

- Tégy már valamit – könyörögtem. – Nem veszíthetlek el, téged nem! – leheltem. Csak mi hallhattuk a másik szavait, a Volturi pedig valamiféle jószívűség gyanánt, hogy lássuk, ők mennyire nem akarnak rosszat hagyta, hogy...hogy elbúcsúzhassunk egymástól.

- Lily, öreg vagyok én már – mosolyodott el fanyarul. – És nem hagylak magadra – sandított pár percre Cullenékre és farkasomra, aki továbbra is rendíthetetlenül ácsorgott nem messze tőlem, miközben figyelemmel követte minden mozdulatom.

- Alex... – leheltem feladóan, mire még inkább magához ölelt.

Reménykedtem benne, hogy ezek a pillanatok sosem érnek véget, hogy örökre az ölelésében maradhatok, de a percek mintha direkt kiakartak volna velem szúrni. Felgyorsultak és egyszerűen nem volt hatalmam a körülöttem történő dolgok felett.

Alex pár pillanatra Edwarda pillantott, miközben eleresztett és visszaindult a Volturihoz. Alig akartam elengedni a kezét, görcsösen szorítottam őt az utolsó pillanatig, míg végül aztán kiszakította magát hozzá képest gyenge fogásomból, s amíg vissza nem tért eredeti helyére nem is nézett rám.

Sötét szemeiből nem tudtam semmi mást kiolvasni, csak az irántam való szeretetét, amivel annyi eddig végtelennek tűnt éven át megajándékozott. Nem félt, nem idegeskedett, talán soha életemben nem láttam ennyire nyugodtnak, már-már szórakozottnak.

- Mi...? – kérdeztem volna, mikor Edward és Emmett könnyedén mellém suhant, mindketten egy-egy karom után nyúltak, mintha csak leakartak volna fogni, de hangom elhalt, mikor rájöttem, hogy ez nem is igazán érdekel. Semmi sem érdekelt.

- Olyan szomorú, ha szét kell szakítanunk egy ilyen erős és szerető családod – rázta meg a fejét Aro csalódottan. - De sajnos a munkánk nem mindig hálás kötelezettség.

- Biztos vagyok benne, hogy más megoldás is lenne! – szólalt meg hosszú idő múltán Carlisle, de szavai süket fülekre találtak. Senki sem tudott volna olyat mondani, amiből a Volturi nem magyarázza ki magát hatalmas színjátékok közepette.

A hangok és alakzatok hirtelen tompává váltak, összefolytak a szemem előtt, miközben a narancssárga sugarak még beborították az erdőt és a tisztást. A nap végig simított karjaival mindannyiunkon, de csak azzal tudtam foglalkozni, hogy Alexet mikor érik el. Aztán megtörtént. A fekete köpeny kissé narancssárga színt öltött, majd ahogy a sugarak felértek az arcához bőre csillogni kezdett, miközben ajkai hatalmas mosolyra húzódtak, ahogy az én arcom vizsgálta.

- Ezt sosem untad meg – nevetett. Hangosan és szabadon, mindenem beleremegett, miközben hallgattam őszinte, feltörő kacaját.

- Demetri, Felix, kérlek, tegyétek a dolgotok – parancsolta két vámpírjának Aro, mire a két férfi egyből Alexnél termett, de mintha ő ezt észre sem vette. Egyszerűen nem foglalkozott azzal, hogy az egyik lefogja a karjainál fogva, csak nevetett és tekintetét szeretetteljesen, vallomásként az enyémbe fúrta.

- Ne... – leheltem, hiszen nekem koránt sem volt olyan jó kedvem, mint Alexnek. Karjaim megfeszültek, ahogy reflexből előre akartam lendülni, megmenteni őt, de Emmett és Edward biztos fogása egyszerűen megakadályozott a mozgásban. – Mit csináltok?! – kérdeztem tőlük hitetlenkedve, de nem volt időm a válaszra. A hatalmas reccsenésekre tekintetem vissza rebbent Alex felé, vagyis inkább a holteste felé, ami mielőtt a földre zuhanhatott volna Demetri intésére tűzbe lobbant.

Megrökönyödve meredtem az égő anyagra, miközben halvány, lilás füst szállt fel az égbe, majd tűnt el teljesen Alexel együtt. Többé nem akartam kiszabadulni fogva tartóim karjaiból, nem is tudtam volna egymagam megtartani a testem.

- Sajnáljuk, Lily – mondta Aro. – Ahogyan azt is, hogy ismét egy ilyen borzasztó alkalom miatt kellett veletek találkoznunk, barátaim – tette még hozzá, miközben Cullenék felé pillantott, mire ők csak biccentettek és teljesen némaságba burkolóztak, amíg a katonák végleg el nem tűntek az erdő takarásában.

Elhűlve, teljesen lebénulva bámultam annak a férfinak a helyét, aki egykor a világot jelentette nekem. Néztem azt a helyet, ahol bűntudat nélkül ölték meg őt, s végeztek vele együtt az életem egy részével, eddigi életem minden percével.

- Lily... – súgta halkan Edward, de nem reagáltam. – Annyira sajnáljuk – sóhajtotta, de én csak megráztam a fejem. Egyikükre sem tudtam ránézni, senkit nem akartam látni, s végképp nem akartam bármelyiküket is a közelemben tudni. Minden vágyam az volt, hogy egyedül legyek, hogy a mellkasomban tomboló feszültség és gyász végre kitörhessen, hiszen a Volturi is messze járt. Most már végre gyenge akartam lenni.

- Edward... – suttogtam. Erősen kételkedtem benne, hogy hallja, de szemem sarkából láttam bólintását.

- Gyere haza, ha késznek érzed rá magad – kérte, miközben bizonytalanul végig simított felkaromon, s egy intéssel jelezte, hogy ideje haza indulniuk.

Jacob tekintete pár aggódó, szomorú pillanatra az enyémbe fúródott, mire csak megráztam a fejem; nem, rá sem volt most szükségem.

Mikor végleg egyedül maradtam hajlandó voltam elengedni magam és hagyni, hogy a veszteség fájdalma kettétépjen, darabokra szaggasson és elpusztítson. Úgy éreztem, hogy a mellkasom ketté válik, a tagjaim leszakadnak, miközben én belehalok a láthatatlan sebekbe, ahogy tehetetlenül a földre estem és kínomban a fű kissé már elszáradt szálait kezdtem markolni és tépdesni. A könnyeim megállíthatatlanul törtek utat maguknak, miközben hangosan fel-fel zokogva adtam hangot fájdalmamnak. Talán az egész erdő tőlem zengett, miközben előttem csak csillogó, angyali arca lebegett, s fülemben mást sem hallottam csak hangos, jóízű nevetését az utolsó pillanataiban. Tudtam, hogy ez örök időkre belém vésődött, hogy ez maradt meg bennem róla, a gyönyörűsége, ami nem csak kinézetét, de lelkét is jellemezte és az a nevetés, azaz öblös, rekedt nevetés, amibe újra és újra beleremegtem.

Egyszerre sírtam és nevettem. Nevettem, mert akaratlanul is vissza emlékeztem a vele töltött gondtalan, csodálatos évekre, miközben sírtam, zokogtam és vergődtem annak tudatában, hogy soha többé nem láthatom őt, soha többé nem élvezhetem a társaságát, hogy a Volturi megfosztott attól az egyetlen embertől, aki családom helyett családom volt, s akit igazából talán soha meg sem érdemeltem. Ő mindig is túl jó volt hozzám még akkor is, ha egy szörnyetegként gondolt magára.

Nem tudom mennyi idő telhetett el, hosszú órákig, talán napokig járkáltam a hegyekben, nem igazán kötött le a percek múlása, még azt is homályosan, tompán érzékeltem, hogy nappal van vagy éjszaka. Lényegtelennek tűnt. Aztán egyszer csak...egyszer csak elég lett. Mély levegőt vettem, tüdőmbe szívtam a természet friss illatát, miközben tekintetem felvezettem a napsugaras égre.

Nem, Alex nem ezt akarná, nem azt akarná, hogy gyászoljam őt, hogy talán évekig elmeneküljek a hiánya elől, hiszen nem ezért adta fel magát, nem ezért hozott ekkora áldozatot, hogy aztán a tőle kapott életet elpazaroljam.

Vissza indultam. Vissza mentem a hatalmas házba, noha az út során többször is megtorpantam, elbizonytalanodtam, de aztán valami mindig tovább lökött. Arra sarkallt, hogy ne fordítsak hátat azoknak, akik szeretnek, ne lökjem el magamtól az életet csak azért, mert valaki, akit szeretek már nem lehet benne.

Épphogy kiléptem a fák takarásából, szemem elé tárult a hatalmas, modern hatású épület, Alice egyből kirobbant az ajtón, s alig hagyva számomra időt a nyakamba ugrott és szorosan magához ölelt.

- Úgy örülünk, hogy vissza jöttél – mondta. – Már kezdtem aggódni, hogy hosszú ideig nem látunk – tette még hozzá.

Természetes lett volna, ha talán évekig, évszázadokig nem térek vissza, hiszen az idő a halhatatlanok számára lényegtelen volt, nem számított, hogy meddig gyászolnak, meddig menekülnek a világ elől.

- Végre! – nevetett fel Emmett az ajtóban, majd mikor látta, hogy testvére eleresztett ő is elém került, majd egy hatalmas öleléssel megpörgetett és újra vissza tett a földre. – Na, gyere – ragadott kézen, hogy bevezethessen a lakásba, még Alice is úgy jött mellettem mintha bármelyik pillanatban elszökhettem volna.

Soha többé nem akartam szökni vagy menekülni. A Volturi egy életre feladta a leckét számomra; nézzek szembe a gondjaimmal különben egy szerettem sínyli meg gyávaságom.

- Lily – sóhajtotta megnyugodva Esme, mikor elém suhant és óvatosan, anyáskodva magához ölelt. – Újra érdemes volt használatba vennem a konyhát, ha esetleg éhes lennél – mosolyogta halványan, mire viszonozva a gesztust elutasítottam ajánlatát. Nem voltam éhes, hiszen napok óta mást sem tettem csak vadásztam, esetleg mindenféle cél nélkül öltem, de mi mást is tehetne egy hozzám hasonló? Ráadásul csak megkönnyítettem a ragadozók dolgát, akik eltűnésem után pár perc múlva már le is csaptak a még meleg tetemre.

- Jacob is nem sokára itt lesz – közölte Edward. – Mióta elmentél minden nap jön – tette még hozzá, mire kicsit meglepődtem. Úgy mondta ezt mintha ez már egy jól berögzült rendszer lenne, mintha olyan régóta tartana.

- Meddig voltam...távol? – kérdeztem bizonytalanul, mikor érdekelni kezdett, hogy milyen nap is van ma, esetleg hónap.

- Az a pár nap inkább pár hónap – javította ki gondolataim Edward. – Lassan öt hónapja, hogy nem láttunk – közölte, mire bennem még a levegő is elakadt. Nem tűnt soknak, hiszen ez az öt hónap semmit sem jelentett az olyanoknak, mint mi, de mégis csak soknak tűnt az én pár napom után. Az idő és a világ tényleg összeolvadt körülöttem, pedig én megmertem volna rá esküdni, hogy a percek megrekedtek és nem mozdultak többet azok után, hogy Alex meghalt. Megölték.

Mindenesetre nem volt időm ezen sokat gondolkodni, az erdő felől halk zaj szűrődött ki, majd meg is pillanthattam a félmeztelen Jaket, miközben kilépett a páfrányok takarásából és tekintetét végig futtatta a lakáson, bár nem úgy tűnt, hogy észrevett. Megeshet az is, hogy nem látott, mert olyan gyorsan iramodtam meg a kijárat felé, hogy alakom összemosódott, s mire észbe kaphatott volna már a nyakában csüngtem.

Pár pillanatig teljesen ledermedt, majd mikor felfogta, hogy én vagyok az karjai szorosan körém fonódtak és úgy szorított magához mintha soha többé nem akart volna elereszteni. Arcát a nyakamba fúrta, miközben mormolta a szavakat. Meleg leheletét érezve bőrömön apró remegések futottak végig gerincem mentén, amit észrevehetett mert még jobban magához vont.

- Hiányoztál – suttogta.

- Sajnálom – feleltem. – Soha többé nem megyek el – tettem még hozzá.

- Nem is engedlek – mosolyodott el kajánul, mire csak felnevettem és hosszú csókot nyomtam ajkaira, miután bűntudatosan végig néztem fáradt ábrázatán. Rossz volt a tudat, hogy ezt én tettem vele, s mindent elakartam követni, hogy rendbe hozzam azokat, akiket hálátlanul elhanyagoltam.

- Lily – szólított meg Jasper, mire kérdőn fordultam felé továbbra is Jacob karjaiban, miközben a szőke vámpír srác felém dobott egy sárga, eléggé vastag borítékot. Értetlenül néztem a vérszívó szórakozott, aranybarna szemeit és féloldalas mosolyát, miközben felbontottam a borítékot és kihúztam belőle egy első kezem ügyébe akadó kártyát.

Egy fekete fehér képen voltam, rajta minden fontosabb, néhol hazug adatommal, s a nevemmel; Lily Roberts Cullen. Akaratlanul is elmosolyodtam Alex vezeték nevét látva a nevem mellett, miközben kérdőn Jasperre néztem, mintha nem tudnék hinni a szememnek.

- Most már hivatalosan is a család tagja vagy – kacsintott, majd vissza lépve a lakásba egyedül hagyott Jacobbal.

- Akkor tényleg nem mész el? – kérdezte a fiú bizonytalanul, miközben szinte másodperceként adott puszit boldogságtól kipirult arcomra.

- Nem – feleltem, mintha csak ígéretet tettem volna efelől.

Eszem ágában sem volt elmenni és újra elhagyni sem őt, sem Cullenéket, vagyis a családomat, mert bármennyire is hiányzott Alex, bármennyire is tudtam, hogy hiánya végeláthatatlan életemben mindig kínozni fog azzal is tisztában voltam, hogy az emlékeim is örökké élni fognak, s amíg én élek addig ő is élni fog, hiszen csak az hal meg, akit elfelejtenek. Hát halhatatlanná akartam tenni úgy, hogy közben nem pocsékolom el azt az áldozatot, amit értem tett.