2012. december 15., szombat

3. Másik kontinens?


3. Másik kontinens?

"A félelem és a menekülési vágy az a két kis ragadozó, amelyek ideges életünk forgó drótketrecében egymást kergetik."

Bármennyire is reménykedtem benne, hogy az alvás kicsit lenyugtat majd és helyrehozza összezavarodott közérzetem az éjszaka felét azzal töltöttem, hogy jobbra-balra forgolódtam és próbáltam kiűzni a Jacob által mesélt legendákat és azok igazságtartalmát. Valahányszor elismételtem magamban, hogy ezek csak mesék és badarság lenne hinni bennük valami mindig meggátolt abban, hogy ezt teljesen elhiggyem. Egy kis hang bent suttogott a tudatalattimban, s felidéztette velem a fényképet és a jelenpillanatban teljesen idegen férfit, aki amúgy közel állhatott hozzám valamiért. Mi közöm lehet hozzá? Miért vörösek a szemei? Miért illik rá minden jellemzés, amit Jacob mondott a hidegekről? Vámpír lenne? Léteznek? És ha csak jelmez és fölösleges ezen agyalnom? És ha olyan fontos szerepet játszhatott az életemben akkor végül is keresnie kell engem, nem? Ilyen, s ehhez hasonló gondolatok kavarogtak szüntelenül a fejemben, míg végül elnyomott az álom és elgyengülten mélyedhettem a gondolatoktól mentes álmokba, melyek csak egy kis ideig hoztak megváltást. Mintha a rossz előérzet utat tört volna magának álmaim burkán, egy kis résen beszökött és nem hagyott békén.
Egy várban lehettem. A falak között megpihent félhomály hosszú ideig vezetett végig a folyosókon, amiknek úgy tűnt sosem lesz vége, miközben én magabiztosan, megállíthatatlanul lépdeltem megérzéseim szerint a kijárat felé. A cipőm halkan kopogott a talajon, miközben tekintetem olykor-olykor megakadt egy-egy réginek tűnő festményen, melyek többségén három alak szerepelt fekete csuklyában és ijesztően érezhető tekintéllyel. A látványukra kirázott a hideg, amitől csak még gyorsabban szedtem a lábam, miközben szívem a fülemben dobogott és számoltam magamban az elmúló másodperceket abban bízva, hogy hamarosan a folyosó végére érek, de semmilyen ajtó vagy ablak nem mutatta, hogy milyen messze lehetek a célomtól.
- Ott van! – szólt nem messze tőlem egy idegen, hidegen csengő női hang. Szavaira összerezzentem, s még gyorsabb iramot diktáltam lábaimnak, amiből végül futás lett, miközben ők szorosan loholtak a nyakamba. Menekültem, s nem is akármilyen sebességgel. Mintha a lábam nem is érintette volna a talajt, könnyűnek és kecsesnek éreztem magam, de a halálfélelmemet nem tudtam legyőzni. Az egészen a csontomig mart, míg agyam sebesen kattogott valamilyen megoldás után.
- Hé...Lily! Lily... – szólongatott valaki. Egy cseppet sem álmomba illő hang, melynek tulajdonosa végül kizökkentett az öntudatlanságból, s értetlenül, talán némi rémülettel az arcán figyelte, ahogy magamhoz térek és újra csekkolnom kell magamban, hogy hol is vagyok. – Jól vagy? – kérdezte.
- Persze – leheltem még mindig kábultan, rémülten. Újra és újra felvillant előttem a véget nemérő folyosó, miközben az adrenalin szintem megugrott és sok mély levegő kellett ahhoz, hogy lenyugodjak. – Csak rosszat álmodtam – tettem még hozzá, bár sokkal inkább magamnak szántam a szavaim, mintsem Jacobnak.
- Mit álmodtál? – kérdezte összevont szemöldökkel.
- Nem lényeg – ráztam meg a fejem. – Nem fontos – ismételtem.
- Rendben – mondta végül, mikor látta, hogy fölöslegesen faggatna, nem mondanék semmit. – Csak egy álom volt – nyugtatott meg halványan elmosolyodva, ami megnyugtatott. Valami érthetetlen ok miatt jóleső érzés árasztott el valahányszor rám mosolygott vagy kezét az enyémre rakta, biztonságot adott és lehűtötte idegeim.
- Hány óra? – kérdeztem végül. Az időérzékem még mindig nem működött valami jól, s elképzelni sem tudtam, hogy milyen napszakban járhattunk.
- Tíz lesz pár perc múlva – felelte. – Aludni akarsz még? – kérdezte.
- Nem – ráztam meg a fejem. – Úgy sem tudnék – húztam el a szám. Igazából tudtam volna még aludni, hiszen az éjszaka folyamán nem sok nyugodt percem volt, de nem akartam visszaaludni, féltem attól, hogy esetleg az álmaim visszatérnek, s nem lesz velem Jacob, hogy felriasszon belőlük.
- Akkor magadra hagylak, hogy...összeszedd magad – mondta bizonytalanul, majd látva bólintásom halványan elmosolyodott és kilépve az apró szobából újra magamra maradtam.
Szerencsémre a táskámban talált cuccaim az éjszaka folyamán megszáradtak, így volt mit felvennem, s noha nem tudhattam biztosra, hogy tényleg az én ruháim, mégis sokkal jobban éreztem magam bennük, mint amiket Jake tegnap adott.
A mosdóban gyorsan megmosakodtam, kifésültem a hajam és remélve, hogy nem tűnök olyan nagyon fáradtnak kiléptem a konyhába, ahol Jake próbált pirítóst készíteni nem sok sikerrel. A felszeletelt kenyér felét már sikerült odaégetnie, ami láttán az apja csak a fejét csóválta, s úgy tűnt elkönyvelte magában, hogy fiából nem lesz szakács.
- Jó reggelt – mosolyogta Billy, mikor észrevett.
- Jó reggelt – viszonoztam gesztusát, majd kérdőn a mellettem magasodó fiúra pillantottam, miközben neki dőltem a pultnak és figyeltem mozdulatait. – Segítsek? – kérdeztem.
- Tudsz? – kérdezte kissé hitetlenkedve, mire jogosnak érezve kérdését halványan elmosolyodtam.
- Megérzés – vontam vállat szórakozottan, miközben arrébb hessegetve őt próbáltam nem oda égetni a kenyeret, ami pár perc múlva sikerült is. – Nem szerepelt a kérdéseim között, hogy tudok-e pirítóst készíteni, de úgy tűnik igen – állapítottam meg, miközben felváltva két tányérra rakosgattam a kész darabokat, majd elkészülve velük mindkettőt az asztalra raktam eléjük.
- Te nem eszel? – kérdezte meglepetten Jacob, s már készült volna felém tolni a tányérját, de csak megráztam a fejem.
- Nem vagyok éhes – feleltem.
- Biztos? Tegnap sem ettél – makacskodott az időseb Black.
- Teljesen biztos – mosolyogtam, s inkább neki láttam a mosogatásnak. Úgy éreztem, hogy viszonoznom kell valamivel a kedvességüket, hogy itt maradhatok, amíg eszembe nem jut valami, ami segíthet, ráadásul tényleg nem voltam éhes. Fáradt voltam, értetlen, de éhes semmiképpen sem.
A konyhára néma csend telepedett, miközben ők ettek, s én ismét a gondolataimba merültem. Újra felidéztem magamban az álmom részleteit, s nem tudtam eldönteni, hogy ez megtörtént eset vagy csak a képzelem játszadozott velem az éjszaka folyamán. De hogyan lennék képes olyan gyorsan futni? És mi elől menekülhettem? Agyrém az egész!
- Köszönjük Lily, ha Jacobon múlik biztosan éhen haltunk volna – mosolyogta hálásan Billy, mikor végeztek a reggelivel, s én elvettem a tányérjukat. Pár pillanatra eltűnődtem azon, hogy mégis miként fért beléjük ennyi étel, de aztán eszembe jutott, hogy mindkettejük elég nagy darab, még akkor is, ha Billy tolószékbe kényszerült valami miatt.
- Ez a minimum – mosolyogtam berakva a szárítóba az utolsó két tányért is, miközben Billy a nappaliba ment, hogy megnézze a reggeli híradót, s én kettesben maradtam a fiával.
- Lenne kedved sétálni? – kérdezte végül, mielőtt a közénk állt csend kínos lett volna. – Megmutathatnám a környéket... – tette még hozzá.
- Persze – mosolyogtam. – Menjünk – mondtam, s magamra véve az immár megszáradt cipőm és kabátom követtem Jacobot ki a házból egyenesen a hideg levegőre, ami nagyon is jólesett még mindig kavargó gondolataimnak.
A környék ugyanolyan nyugodtnak tűnt, mint tegnap, mintha az időjárás sem változott volna...
- Itt mindig ilyen..idő van? – kérdeztem. Ahogy a szavak elhagyták a számat fejbe akartam magam csapni, komolyan az időjárásról kezdtem el témázgatni?!
- Hát...leginkább – ingatta a fejét. – Forks és Lapush Washington állam legcsapadékosabb része – magyarázta. Szép kis földrajzi eligazítás...
- Várjunk csak! – kaptam észbe. – Úgy érted Amerikába vagyok? – képedtem el, de magam sem tudtam miért. Nem is értettem, hogy ez eddig miért nem tűnt fel...
- Ez olyan meglepő? – értetlenkedett ő is.
- Nem tudom – ráztam meg a fejem. – Azt hiszem... – húztam el a szám. Bármennyire is próbáltam visszaemlékezni a múltamra egyszerűen nem jutott eszembe semmi. Csak halvány érzések maradtak, amikre kénytelen voltam hallgatni, s reménykedtem, hogy azok segítséget nyújtanak számomra.
- Szóval azt akarod mondani, hogy a tenger áthozott egy másik kontinensről ide? – tette fel a kérdést, ami lassan az én fejemben is megfogalmazódott.
- Igen – feleltem, majd ki is javítottam magam; – Vagyis nem! Hülyeség ugye? – kérdeztem.
- Csak...meglepő – motyogta, de tudtam jól, hogy eme felvetésem ő is hihetetlennek tartja, s bármennyire is tudtam, hogy az valamiért nem tudtam magamban teljesen elásni ezt a képtelen ötletet.
- Szóval hülyeség – állapítottam meg ki nem mondott szavait.
- Nem ezt mondtam! – makacskodott. – Biztosan nem a környékről származol, mert akkor ismernélek, viszont valahonnan a vízbe kellett kerülnöd...csak éppen nem értem, hogy miként élted volna túl ezt az egészet – magyarázta.
- Jó kérdés – mormoltam. – De akkor hogyan fognak megtalálni? - kérdeztem. – Mármint egy lány eltűnése nem olyan nagy dolog, hogy egy másik kontinensen is keressék...Mi van ha nem fognak megtalálni? – kérdeztem. – Egyáltalán keresni... – adtam hangot kétségeimnek.
- Hát akkor majd eszedbe jutnak a dolgok, ez biztosan csak ideiglenes dolog... – biztatott. – Különben is, ki mondta, hogy nem maradhatsz itt örökre? – vetette fel nevetve, amit akaratlanul is viszonoztam.
Még mindig furcsa volt nekem, hogy ennyire közvetlen és segítőkész, miközben nem ismer, de valami miatt, mikor belenéztem barna szemeibe és elkalandoztam őszinte mosolyán ezek a kétségek kiszálltak belőlem és csak arra tudtam gondolni, hogy mennyire hálás vagyok neki.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése