9. Vért

9. Vért

"Rettenetes és édes adomány, hogy emlékezni tudunk."

Végtelennek tűnő percekig bámultam azt a hatalmas festményt, ami Carlisle irodájában díszelgett, miközben hallgattam a férfi kellemes hangját az életéről, az életemről és minden más vámpírról, akikkel valaha dolga volt, s akiket állítólag még én is ismertem, mikor emlékeztem saját magamra.

Az egész hihetetlennek tűnt, de első kiakadásom után kezdtem felfogni és elfogadni a dolgokat. Sok dologra magyarázatot kaptam, köztük a fekete köpönyeges Volturira, az engem olyannyira védő és nevelő Alexre és minden más vámpírra, s azok fontosabb tulajdonságaira. Bár meglepett Carlisle minden szava és új információja valamiért mégsem lepődtem meg annyira, mint amennyire szerintem kellett volna. Valahol mélyen tudtam, hogy én ezekkel tisztában vagyok, hogy ez nekem nem újdonság, hanem az életem, noha nem emlékeztem ezekre már hosszú ideje.

- Carlisle? – kérdeztem kissé bambán, mikor tekintetem végül sikerült levennem a festményről, melyen a Volturi királyai és Carlisle díszelgett elegánsan és emberfelettien.

- Tessék? – kérdezte a férfi várakozóan, mégis türelmesen. Éreztem a hangjában, hogy kész minden kérdésemre válaszolni, s nem okozok gondot neki kíváncsiságommal, mert segíteni akar. Ahogyan mindannyian, akik a ház nappalijában vártak rám és remélték, hogy nem futok világgá ettől a sok emberfeletti dologtól. Szerintem ebben leginkább Jacob reménykedett, aki alig bírta elereszteni a kezem, mintha tényleg attól félt volna, hogy elmenekülök előlük.

- Mi vagyok én? – kérdeztem, miközben rá pillantottam. Sok minden elmesélt, mindent elmondott, de az még mindig rejtély volt számomra, hogy én magam mi is vagyok igazából, mert azzal tisztában voltam, hogy nem voltam ember. Legalábbis nem teljesen. Alig ettem, alig fáztam, gyors voltam és nem véletlenül lehetett közöm a halandók elől elrejtett világhoz.

- Egy ember és egy vámpír gyermeke – felelte nemes egyszerűséggel Carlisle. – Édesanyád belehalt a szülésbe, apádat pedig megölte a Volturi, mikor rájöttek, hogy veled egy teljesen új fajt hoztak létre, amihez még nem volt példa a történelmünkben. Alex mentett meg, s évekig rejtegetett téged a világunk elől, amíg fel nem nőttél és meg nem bizonyosodott arról, hogy ártalmatlan vagy, legalább annyira, mint más vámpírok. Csak aztán rátok akadt a Volturi, akkoriban vendégeskedtem én is náluk, ott voltam, mikor képtelenek voltatok tovább menekülni, s nem volt más választásotok, mint beállni a Aroék gárdájába, hogy életben maradjatok. Emlékszem mennyire ijedt voltál, s mennyire féltetted Alexet, aki alig akart elengedni a karjaiból hosszú napokig, amit persze nem néztek jó szemmel, de Aro még ezt is elnézte. Majd megőrült annyira érdekelte, hogy ki és mi vagy te pontosan.

- Mint egy kísérleti egér – mormoltam szárazon, fanyarul. Nem emlékeztem ezekre, de tudtam; utálom a Volturit. – És hol van Alex most? – kérdeztem. Noha továbbra sem volt semmi konkrétumom Alexről szeretetem csak nőtt iránta, ahogyan a ragaszkodásom is, tudtam, hogy fontos számomra az engem óvó vámpír férfi.

- A pletykák szerint nem régiben Voltera rabjává vált véglegesen, mikor sikerült megszöktetnie téged... – vallotta be szomorúan, úgy tűnt számára is sokat jelent az idegen, mégis ismerős férfi.

A bűntudat végig marta az ereim, a mellkasom veszíteni kezdett a gondolatra, hogy talán miattam került bajba. Segíteni akartam neki, de ahhoz az kellett, hogy megkapjam az emlékeim. Átakartam végre törni a falat, ami elkerített az életemtől.

- Hogyan szerezzem vissza az emlékeim? – kérdeztem komolyan, tenni akaróan. Reméltem, hogy egy olyan férfi, mint Carlisle tudni fogja a választ.

- Olyanokat kellene tenned, amit régebben is tettél – magyarázta elgondolkodva. – Elvégre Paul átváltozásánál is eszedbe jutott az a vérfarkas, aki még anno megtámadott téged.

- Paul? – értetlenkedtem. Nem volt ismerős, de még olyan érzésem sem támadt tőle, hogy valamikor ismertem.

- A szürke farkas reggelről – magyarázta, mire megremegve bólintottam. Akaratlanul is elém vetült az a haragtól izzó tekintet abban a hatalmas, szürke farkas alakban.

- Szóval...ugorjak még több farkas elé? – értetlenkedtem, mire lágyan, dallamosan felnevetett és megrázta a fejét.

- Próbálkoznunk kellene előhozni a vámpír oldaladat – magyarázta. – Valami talán előcsalogatná az emlékeidet – tűnődött. Nem tudtam pontosan mire gondol, de a következő pillanatban Edward nyitott be az ajtót, miközben kérdőn nevelőapjára bámult.

- Gondolod, hogy az segítene? – kérdezte, mire még inkább összezavarodtam. Arra hamar rájöttem, még beszélgetéseink legelején, hogy vannak olyan különleges vámpírok, akik képességet kaptak valami olyan tulajdonságukból, ami emberként is nagyon erős volt bennük. Edward az emberek gondolataiban tudott olvasni, Alice látta a jövőt, Jasper az érzelmekre tudott hatni, s Bella mentális pajzsot tudott maga vagy mások köré vonni, amit ugyan nem értettem teljesen, de hasznos dolognak tűnt.

- Miről van szó? – adtam hangot értetlenkedésemnek. Kíváncsi voltam, hiszen rólam volt szó, s úgy tűnt találtak valamit, ami segíthet rajtam. Hát hadd halljam és essünk túl rajta!

- Szóval... – kezdett bele Edward zavartan, miközben tekintetét olykor a padlóra szegezte, mintha átlátna a nappaliig. – Tudod van a vámpíroknak egy alapvető, khm... túlélési szabálya – magyarázta. – Jacob, ne kapd fel a vizet! Vért kellene innod – hadarta el az utolsó két mondatot, mire az ajtó se perc alatt kicsapódott és a dühösen morgolódó Jake lépett be a világos helyiségbe.

- Ezt nem gondolhatjátok komolyan! – fakadt ki. – Ő nem vámpír! – mutatott rám. Látszólag nagyon felkavarta Carlisle és Edward ötlete, amit nem igazán tudtam mire vélni. Még időt sem adott végig gondolni a többiek szavait már egyből ellenkezni akart, s helyettem is dönteni. Ezt nem hagyhattam.

- Elég, Jacob! – szóltam rá komolyan, mégis némi gyengédséggel a hangomban. – Szóval...vért? – fordultam a vámpírok felé, s próbáltam nem foglalkozni Jacob sértődött morgolódásával.

- Csak egy ötlet, nem garantálunk semmit – mondta Carlisle.

- Rendben – bólintottam.

- Lily... – kezdte volna Jake, de én türelmetlenül, mégis kérlelően leintettem.

- Ennyit megérnek az emlékeim – mondtam, s választ sem várva követtem Carlislet egy másik szobába, ahol aztán nem sokkal később egy pohár vért hozott elém. Akaratlanul is nagyot nyeltem a vörös folyadék láttán, s pár pillanatra elbizonytalanodtam. Biztos jó ötlet ez? Ittam én vért valaha is? Tényleg segíthet ez?

- Ha nem akarod nem muszáj – mondta Carlisle, de én csak megráztam a fejem, s két kezem közé fogva a törékeny poharat hosszú másodpercekig csak bámultam a folyadékot, mely talán nem is olyan régen mást éltetett.

- Azt szabad tudnom, hogy...szóval ez...ki? – kérdeztem zavartan. Még csak a gondolattól is rosszul voltam, hogy ez valakinek az anyja, apja vagy bármely más rokona.

- Szimpla állati vér – nyugtatott meg. – Medve.

- Huh – szusszantottam, s bár elég furcsa volt úgy ránézni a vöröslő folyadékra, hogy szinte láttam benne a medvét, de határozottan megnyugtatott, hogy nem emberi vért készülök meginni. – Rendben – motyogtam mély levegőt szívva. Éreztem a vér rozsdás, sós szagát, ami végül ajkaimat érte, ahogy megdöntve a poharat számhoz emeltem azt és pár hatalmas korttyal lekényszerítettem a folyadékot magamba. Az érdekes, első pillanatban undorítónak tűnő íz elárasztotta a szám, végig folyt a torkomon, s teljesen feltöltötte a testem. Szinte éreztem, ahogy jólesően megborzongok magamban a folyadékkal, hirtelen hallani kezdtem a lenti mocorgásokat, látásom kiélesedett és minden olyan...élethű lett. Furcsa volt, teljesen megzavarodtam, s nem tudtam, hogy undorodjak-e magamtól vagy sem. Finom volt.

Tekintetem az előttem ácsorgó férfira terelődött, miközben ő türelmesen, kíváncsian várta reakcióim, miközben néhány kósza napsugár átszelte az itteni időjárásra jellemző szürke felhőket és a hatalmas, szinte egész falat elfoglaló ablaküveget. Egyenesen rávetült Carlisle tökéletes, sápadt bőrére, mely a sugarak lágy simogatására csillogni kezdett akár a gyémánt. Pár pillanatra még a lélegzetem is elakadt, ahogy megláthattam egy vámpírt teljes valójában a napfény menekültjeként, s a folytonos sötétség rabjaként. Láttam őt, Carlisle Cullent, a férfit, akit évekkel ezelőtt is megbecsültem és tiszteltem munkássága miatt, s sokkal inkább láttam Alexet. Képzeletemben szőke haja kócosan meredezett ezer felé, s apró gödröcskék jelentek meg csillogó arcán a mosolyától, ami bizalmat és jókedvet sugárzott. Láttam őt, magamat és mindent, amit valaha is átéltem, s megéltem hosszú, végtelen életem során.