7. Farkas

7. Farkas

"Ha a düh és az adrenalin egyesül, emberfeletti erejű vadállattá változtathat egy embert."

Alig kaptam levegőt, mintha a tüdőm tényleg teli tódult volna sós vízzel, amit szinte számban éreztem, ahogy zilálva próbáltam tudatosítani magamban, hogy csak álmodtam, s a hozzám csapódó könyörtelen hullámok csak képzeletem szüleményei.

- Lily, Lily.. – ismételgette a nevem Jacob az ágy szélén ülve, mind két karomat fogva, hogy feltudjon ébreszteni álmaimból, amiből csak nagy nehezen voltam képes teljesen kiszakadni.

Zilálva pillantottam a sötétség ellenére is tisztán látható, barna szemeibe, melyekbe aggodalom és némi fáradtság ült, miközben igyekezett meggyőzni magát arról, hogy semmi bajom. – Csak egy álom volt, ne félj – kérte álmosságtól rekedtes, borzongató hangon.

- Sajnálom, hogy felébresztettelek – motyogtam, miközben felültem és próbáltam rendszerezni gondolataim. Képek villantak elő az álmomból, amik megnehezítették a józan gondolkodást. Így is végtelennek tűnő kérdéseim csak bővültek, ahelyett, hogy végre valamire választ kaphattam volna.

- Ne butáskodj, nem baj – mondta kedvesen, akaratlanul is végig simítva rémektől kipirult arcomon, ami egyszerre nyugtatott meg és pezsdítette fel amúgy is sebesen száguldozó vérem. – Mit álmodtál? Vagy megint nem mondod el? – kérdezte talán némi csalódottsággal a hangjában, elvégre már megszokhatta, hogy efféle képtelen, őrültségnek tűnő álmaimat sosem voltam hajlandó vele megosztani.

- Mi vagy ki az a Voltera? – kérdeztem figyelmen kívül hagyva az ő kérdését, mire szemei meglepettségről és még nagyobb aggodalomról árulkodtak. – Tudsz valamit? – kérdeztem makacsul, hiszen ahogy végig néztem álmosságtól ugyan nyúzott arcán láttam rajta, hogy nem éri idegenként ez a név.

- Ismerős – vont vállat, s láttam, hogy erről többet nem akar beszélni. – Miért? Mit álmodtál? – kérdezte.

- Valakik elől futottam, fekete csuklyájuk volt és teljesen berezeltem tőlük, aztán a tengerbe ugortam és egy idő után teljesen kimerültem... – magyaráztam zavartan. Nem igazán volt tiszta az álmom, így nem lepődtem volna meg, ha Jacob sem ért belőle egy szót sem, de fele annyira sem volt értetlen, mint amennyire én annak éreztem magam.

- Majd kiderítjük – mondta végül, miután többször is átgondolta, hogy mit mondjon. Kételkedtem a szavaiban, valami nem hagyta, hogy teljesen higgyek neki, de nem említettem meg neki, hiszen láttam mennyire fáradt.

Gondolataimból végül hangos farkas üvöltés rázott fel, ami hallatán a félelem villámcsapásként hatolt át a porcikáimon, miközben ijedten összerezzentem és próbáltam kizárni fejemből az ijesztő vonyítást, ami még mindig számomra érthetetlen okokból rémülettel és félelemmel töltött el.

- Csak farkasok, nem bántanak – szólalt meg ugyanolyan lágysággal és kedvességgel, mint mikor egy szülő próbálja rávenni gyermekét arra, hogy az első iskolanapján betegye a lábát a terembe és megismerkedjen az osztálytársaival. Csalogató volt és kedves.

- Én tudom, de nem tudom... – makogtam, s szavaimat hallva akaratlanul is felnevettem, amit az ő jókedvűbb mosolygása követett.

- Próbálj elaludni, holnap fáradt leszel, ha így haladunk – kérte, miközben bizonytalanul felállt a helyéről és megindult az ajtó felé.

Az agyam ide-oda kattogott a lehetőségek és a következmények között, s csak nagy nehézségek árán tudtam megszólalni ezzel maradásra bírva őt. Ahogy a szavak elhagyták a szám egyszerre meg is bántam a dolgot, miközben reménykedtem, hogy nem nevet ki vagy rontottam el valamit ezzel a kapcsolatunkban.

- Jacob... – motyogtam. Kérdőn fordult vissza felém, miközben a folytatást várta. – Ne értsd félre..szóval én nem azért...hanem...szóval – makogtam össze-vissza, éreztem ahogy az arcom egyre inkább pirosba borult, ami láttán ő halványan elmosolyodott és biztatva nézve szemeimbe kérlelt, hogy végre befejezzem mondatom; – Nem maradnál itt? – nyögtem ki végül.

- De, persze – mosolyogta halványan, miközben visszaindult felém, s az ágy másik oldalához lépve óvatosan bebújva a takaró alá könnyedén a mellkasára vont és próbált megnyugtatni.

- Minden rendben – mondta.

- Miért vagy ebben mindig olyan biztos? – kérdeztem.

- Mert addig nem nyugszom, amíg így nem lesz – felelte magától értetődően, őszintén.

Nem feleltem. Hosszú percekig hallgattam szívének egyenletes ritmusát, miközben mellkasa egyre lassabban emelkedett fel-le, ahogyan sikerült elaludnia, míg én hallgattam szuszogását és élveztem azt a biztonságérzetet, amit karja ölelése nyújtott a derekamnál, s ami végül álomba ringatott mindenféle képzelődés és rémek nélkül.

Fogalmam sem volt róla, hogy mikor aludtam utoljára olyan jól, mint akkor este Jacob karjaiban. Még álmomban is tudtam, hogy ott van mellettem és nem kell félnem semmitől, mert megvéd. Hogy honnan voltam ebben olyan biztos? Nem tudom, egyszerűen tudtam és kész, mint mikor az ember mélyet szív a esőillatú levegőből és tudja, hogy esni fog. Egyszerű megállapítás, semmi több.

Reggel, mikor felkeltem Jacob még mindig mellettem aludt, hasra fordulva, hangosan, békésen szuszogva, ami akaratlan is megmosolyogtatott. Vonásai ellágyultak, sokkal kisfiúsabb volt, mint általában, miközben fekete haja kócosan meredezett mindenfelé.

- Jacob! – hallatszott nem messze az ismeretlen férfi kiáltás. – Jacob! – ismételte, mikor nem kapott választ. Felülve az ágyban tekintetem az ablakra tévedt, ahogy meg is láthattam a hang tulajdonosát. Egy félmeztelen férfi közeledett az apró ház felé mellette még két szintén félmeztelen sráccal, miközben Jake nevét kántálták.

- Jacob – ráztam meg egy kicsit, hogy felébresszem, ha már a kinti hangokra nem hallgatott. Nem tudtam, hogy kik lehetnek a látogatói, de jobbnak láttam, ha felébresztem a fiút. Biztosan ismeri őket, gondoltam. – Jacob, ébresztő – ismételtem, mikor meg sem rezzent.

- Hm? – mormolta kábán, majd mikor kapcsolt, s valószínű egyből a legrosszabbra gondolt szemei kipattantak és kérdőn nézett rám. – Baj van? – adott hangot aggodalmának.

- Nem – ráztam meg a fejem, majd az ablak felé böktem. – Keresnek – mondtam, ahol még mindig ott ácsorgott a három idegen, miközben olykor elkiabálták magukat Jake nevével.

- Mindjárt jövök – sóhajtotta fel fáradtan, s választ sem várva hagyta el a szobát, miközben igazításként beletúrt a hajába és előre simította fekete tincseit, ahogy végül a lakást is el hagyta, míg végül már csak az ablakból láttam izmos, magas alakját.

Megrázva a fejem, hogy kiűzzem őt a gondolataimból inkább gyorsan lezuhanyoztam és elkezdtem reggelit készíteni, míg Billy aludt és Jacob még mindig a ház mögött beszélgetett az ismerőseivel. Mármint reggelit készítettem volna, ha letudtam volna csavarni az étolaj kupakját, amihez tíz perc szerencsétlenkedés után kénytelen voltam segítséget kérni Jacobtól.

Bizonytalanul indultam meg a ház háta mögé, hogy segítséget kérjek a fiútól, ugyan nem voltam biztos benne, hogy szabad lenne-e meg zavarnom őt. Ahogy messzebbről láttam eléggé artikuláltan, indulatosan beszélgetett az egyik haverjával, de nem volt mit tenni. Ketten észre vettek, akik hosszú ideje csak hallgatták a másik kettő beszélgetését, s nem kellett sok hozzá, hogy Jacob és a vele szemben lévő, szintén izmos fiú arcán jól látható dühös vonásokkal néztek felém.

Az ismeretlen fiú testén remegések futottak át, ajkai szinte vicsorba torzultak, miközben sötét barna szemei elsötétültek a haragtól. Keze ökölbe szorult, izmai megfeszültek, mintha egyáltalán nem tudott volna uralkodni a testét, ami teljesen megrémisztett. Ujjaim görcsösen markolták a műanyag üveget, miközben tekintetem le sem vettem a dühös srácról, s lábaim gyökeret eresztve, megmozdíthatatlanul álltak és várták jelenlétem következményeit.

- Lily! – szólt rám Jacob. Hangja feszült volt, de éreztem, hogy nem rám haragszik. – Menj be a házba! – kérte. – Most! – tette még hozzá parancsolóbban, de képtelen voltam megmozdulni, vagy levenni tekintetem az idegen srác egyre inkább remegő alakjáról, ami végül mintha szét szakadt volna. Egy hatalmas, szürke farkas állt helyette vadul vicsorogva, pár lépést közelebb lépve, amit Jacob egy morgással próbált megakadályozni.

- Oké, idegen lány...ez nem az, aminek látszik – szólalt meg végül a másik, látszólag a legfiatalabb, de alig értek el tudatomig szavainak értelme.

- Lily...kérlek, menj..be – sóhajtotta csalódottsággal, félelemmel a hangjában Jacob, miközben két lépést közelített felém, s én reflexszerűen elhátráltam tőle, ami természetesen nem kerülte el a figyelmét. Tekintete aggódva, szomorúan meredt rám, miközben újra megpróbált közelebb jönni, de én ismét csak elhátráltam, miközben az műanyag üveg leesett mellém, s nekem koncentrálnom kellett, hogy ne essek a földre.

Egyszerűen képtelen voltam elhinni, hogy a srácból egy hatalmas farkas lett, aki még mindig dühös szemekkel meredt rám, mintha bármelyik pillanatban nekem ronthatna, mint anno...nagyon régen.

Tekintetem elhomályosult, ahogy egy hatalmas, fekete farkas magasodott felém gondolataimban, s mélyen belemart a vállamba, aminek nyomán sebem vérezni és égni kezdett. A szívem hatalmasat dobbant, majd gyorsabb ütemre kapcsolt, ahogy az adrenalin végig száguldott a testemen és bal vállam sajogni kezdett az emlékek után.

- Lily.. – szólított meg újra Jacob, de képtelen voltam ránézni. Lábaim szabad akarattal rendelkezve lódultak meg a tőlük legmesszebbi, erdős irányba mielőtt még bárki bármit mondhatott volna. De talán nem is mondtak volna semmit, talán pont úgy elakadt a szavuk, mint nekem, mikor a táj összemosódott körülöttem és a lábammal alig érintve a talajt futottam úgy akár az álmaimban. Emberfelettien.