2012. december 15., szombat

2. Vérvörös írisz


2. Vérvörös írisz

"Az ember tekintete nem hazudik. Szavakkal lehet hazudni, de a szem mindent elárul."

Elképesztően jólesett a meleg zuhany elgémberedett, fagyott tagjaimnak. Hosszú pillanatokig csak élveztem a meleg cseppeket a testemen, miközben lemostam magamról a tenger sós, hideg emlékét, s teljesen a gondolataimba merültem. Próbáltam összeszedni magam, s rájönni, hogy most mit is fogok kezdeni. Addig eljutottam, hogy nem maradhatok itt, elvégre nem is ismerem a fiút, s bármennyire is kedves és közvetlen nem maradhatok a nyakán, ám arról fogalmam sem volt róla, hogy miből és hogyan megyek el. Pénz nem volt nálam, s semmi más sem, ami elvezetett volna igazi otthonomhoz vagy ahhoz az Alex nevű fickóhoz, aki miatt hirtelen hiányérzet fogott el, s akihez feltehetően elég bensőséges és szoros érzelmek fűztek.
Ki lehet ő? Az apám? Valamilyen rokonom? És miért vörösek a szemei?
Kiszállva a tus alól gyorsan megtöröltem magam és megnyugodva észleltem, hogy a farmer nadrág és a pulcsi is jó rám, a pulcsi talán kicsit bő is volt, de nem különösebben zavart, elvégre addig sem fáztam, míg kibontottam a hajam a törölköző alól és elkezdtem kifésülni csapzott, barna hajam.
Hosszú pillanatokig bámultam magam, mintha a tükörképem bármire is választ tudott volna adni, de továbbra is teli kérdésekkel a fejemben léptem ki a fürdőszobából, mint ahogyan beléptem oda.
Sokkal kényelmesebben éreztem magam, mint az átázott ruháimban, de ez mind fizikai volt. Belül ugyanúgy feszengtem, mint eddig, ráadásul zavarom csak nagyobbodott, mikor kiérve az apró folyosóról tekintetem egy kerekesszékben ülő, idős férfira villant. Az ismeretlen arcán barátságos mosoly játszott, ahogy felém fordulva rám emelte barna szemeit, ahogyan Jacob is tette. Vonásaik elképesztő hasonlóságából mertem arra következtetni, hogy az idősebb a rám talált srác apja lehet.
- Jó napot – köszöntem zavartan, hogy megtörjem a csendet. A férfi arcán lévő mosoly kiszélesedett, miközben jobban felém fordult és végre megszólalt.
- Kérlek, hagyjuk a magázódást – mondta. – Szólíts csak Billynek, Jacob apja vagyok – mutatkozott be.
- Lily – biccentettem.
- Jacob elmesélt mindent – nézett pár pillanatra a fiúra, majd újra rám. – Amíg nem tudjuk meg, hogy mi is történt nyugodtan itt maradhatsz – mosolyogta.
- Erre semmi szükség – kezdtem el azonnal ellenkezni. – Nem akarok kellemetlenséget okozni.
- És mégis hova mennél? – kérdezte Jacob lényegre törően, egyből megtalálva azt a pontot, amire nem tudtam válaszolni, s ő ezt örömmel nyugtázta.
- Akkor ezt megbeszéltük – mondta Billy. – Addig maradsz, ameddig akarsz, nem vagy a terhünkre – nyugtatott meg, s nekem esélyem sem lett volna ellenük győzni. – Jacob, kérlek, elvinnél Charliehoz? – nézett fiára. – Hamarosan kezdődik a meccs és áthívott.
- Persze – bólintott. – Nem sokára visszajövök – mondta felém fordulva, kisegítve apját a lakásból, be egy öregnek tűnő autóba.
- Érezd otthon magad! – kiabált még nekem Billy, miközben intett és lassan elhagyták a látóterem, míg én távozások után is hosszú percekig az ajtófélfának dőlve bámultam a tájat.
Az olykor feltámadó szél miatt könnyedén felém áramlott a tenger sós illata, s az erdők ázott föld, friss zamata. A szürke felhők ugyan esőt ígértek, míg a kicsit párás levegő is erről árulkodott, de valamiért volt egy olyan érzésem, hogy ez csak este fog megtörténni. Nem messze Jacobék lakásától hasonló házak sorakoztak szabálytalanul. Az egész környék barátságosnak és nyugodtnak tűnt komor, hideg időjárása ellenére is, amit körbevett az erdők sűrű lombozata.
Végül aztán ellöktem magam az ajtófélfától, s becsukva magam mögött az ajtót leültem a kanapéra, miközben bekapcsoltam a tévét és találomra ott hagytam valamilyen szappanoperán, miközben a táskámban kutakodtam.
Volt benne pár farmernadrág, két fekete pulcsi, egy fehér ujjatlan, néhány fehérnemű és többségben sötétebb árnyalatú pólók, amik közé betuszkoltam azt a rongyosra gyűrődött fényképet is.
Újra elbambultam a férfi hihetetlenül vörös, már-már rémisztő szemein, melyek csak azért vesztettek élükből, mert az arcán majdnem körbeért a mosolya és valami olyan érzelem sugárzott íriszeiből, ami megnyugtatott és biztonságot nyújtott az idegen helyen.
Fogalmam sem volt róla, hogy mennyi ideig néztem a fényképet, míg végül Jacob nyugtatónak szánt hangja ijesztett fel gondolataimból, ahogy köszönt nekem, s leült mellém.
Valami miatt egyből megcsapott a felőle áradó meleg, s nem csak azért, mert zavarba jöttem barna szemeinek szüntelen bámulásától, hanem mert Jake tényleg...melegnek tűnt.
- Minden rendben? – kérdezte.
- Fogalmam sincs, hogy honnan jöttem vagy ki vagyok, de igen...minden rendben – feleltem nem kevés szarkazmussal a hangomban, amit beismerő mosollyal viszonzott, s bólintott szavaimra. – Én tényleg nem akarok gondot okozni nektek, semmi szükség erre... – kezdtem bele, elvégre nem hagyott nyugodni a dolog, hogy miért ilyen kedvesek velem. Semmi közük hozzám, nem is kellene érdekelniük, hogy mi van velem.
- Ugyan már! – makacskodott. – Hova máshova tudnál menni? – kérdezte, de nem várt választ. Folytatta; – Itt nyugodtan ellakhatsz, amíg nem tudjuk meg, hogy hova is tartozol!
- Köszönöm – mondtam végül. – Mindent köszönök – tettem még hozzá, elvégre fene se tudja, hogy mi lenne velem, ha Jacob ott hagy a parton.
- Semmiség – vont vállat mosolyogva. Látszólag nagyon is örült, hogy végül beadtam a derekam, noha én emiatt még mindig kellemetlenül éreztem magam. – Nem jöttél rá, hogy ki a fényképen lévő férfi? – kérdezte komolyabban, összevont szemöldökkel.
- Nem – ráztam meg a fejem tanácstalanul, kezeimben továbbra is a képet szorongatva.
- Akkor gondolom azt sem tudod, hogy miért vörös a szeme – állapította meg, miközben elkapva tekintetem pillantását az enyémbe fúrta. Hosszú másodpercekig még levegőt is elfelejtettem venni, miközben elnyelt íriszeinek barna mélysége. Azon kezdtem el tűnődni, hogy miként vonzhat valakinek ennyire a szeme, s maga a közelsége, de ahogyan annyi kérdésemre, erre sem kaptam választ.
- Fogalmam sincs – motyogtam végül észbe kapva, lesütve szemeim átható tekintetétől.
- Majd rájövünk – biztatott kezét az enyémre rakva, nyugtatóan megszorítva. – Biztosan keresni fognak.
- Remélem – mosolyogtam meg gesztusát. – Miért vagy ilyen meleg? – szökött ki ajkaimon a kérdés, mikor megéreztem érintésének melegségét. – Úgy értem...szóval.. – makogtam, mikor rájöttem szavaim félreérthetőségére.
- Nyugi, értettem – vigyorogta. – Ez egy...quileute...tulajdonság – kereste a megfelelő szavakat. – És tisztázzunk valamit, nem vagy úgy meleg – szögezte le.
- Nem is úgy gondoltam – feleltem. – Quileute? – kérdeztem rá, mikor leesett előbbi szavainak értelme.
- Ez azaz indián törzs, amihez származom – magyarázta. – Ahogyan Lapush is egy indián rezervátum – tette még hozzá. Hát persze, így mindent megmagyarázott bőrének barnasága és hajának feketesége, noha a meleg testhőmérsékletét nem teljesen értettem, de ahogy kérdéseim utat nyertek ajkaimon keresztül ő belekezdett a mesélésbe kezdve az őseitől az alakváltáson át egészen a vámpírokig.
Bármennyire is lekötöttek szavai valamiért nem lepődtem meg, nem ért meglepetésként ez a legenda, főleg nem a vámpírokról, pedig úgy gondoltam, hogy nem nagyon hiszek ilyenekbe, legalábbis egyszer sem foglalkoztatott ez a gondolat a mai nap folyamán a rengeteg értetlen, tanácstalan kérdés közepette.
- Milyenek a vámpírok? – kérdeztem hirtelen. – Úgy értem biztosan van a legendáitoknak valami elképzelésük róluk, nem?
- De, persze – bólintott kicsit meglepetten, legalább annyira nem értette kérdésem okát, mint én magam. – A legendáink szerint sápadtak és tökéletesnek tűnnek a halandó szemnek, a bőrük hideg és olyan tapintású, mint a precízen megcsiszolt márvány, a szemük vörösben izzik és pont ezzel a megnyerő külsővel próbálják magukhoz csalogatni az áldozataikat.
Szavait hallgatva tekintetem akaratlanul is a képre siklott, egyenesen Alex hibátlan, sápadt bőrére és vörös szemeire.
- Nem, az nem lehet – ráztam meg a fejem, noha sokkal inkább beszéltem magamnak, mint Jacobnak, aki talán érthette kiakadásom, mert ugyanúgy a képet figyelte, míg végül tekintetük újra össze nem találkozott.
- Jól vagy? – kérdezte.
- Csak fáradt vagyok – mondtam végül, legalábbis próbáltam erre fogni hirtelen jövő zavart, felismerhetetlen érzéseim kavalkádját előbbi gondolatmenetem után.
- Gyere, megmutatom a szobád – felelte hosszas hallgatás után, mint aki próbált felülkerekedni gondolatain, s nem foglalkozni furcsa megérzésével, ami engem is hatalma alá kerített.
Vajon ugyanarra gondolhattunk?

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése