2. Vérvörös írisz
"Az ember tekintete nem hazudik. Szavakkal lehet hazudni, de a szem mindent elárul."
Elképesztően
jólesett a meleg zuhany elgémberedett, fagyott tagjaimnak. Hosszú
pillanatokig csak élveztem a meleg cseppeket a testemen, miközben
lemostam magamról a tenger sós, hideg emlékét, s teljesen a
gondolataimba merültem. Próbáltam összeszedni magam, s rájönni,
hogy most mit is fogok kezdeni. Addig eljutottam, hogy nem maradhatok
itt, elvégre nem is ismerem a fiút, s bármennyire is kedves és
közvetlen nem maradhatok a nyakán, ám arról fogalmam sem volt
róla, hogy miből és hogyan megyek el. Pénz nem volt nálam, s
semmi más sem, ami elvezetett volna igazi otthonomhoz vagy ahhoz az
Alex nevű fickóhoz, aki miatt hirtelen hiányérzet fogott el, s
akihez feltehetően elég bensőséges és szoros érzelmek fűztek.
Ki
lehet ő? Az apám? Valamilyen rokonom? És miért vörösek a
szemei?
Kiszállva
a tus alól gyorsan megtöröltem magam és megnyugodva észleltem,
hogy a farmer nadrág és a pulcsi is jó rám, a pulcsi talán
kicsit bő is volt, de nem különösebben zavart, elvégre addig sem
fáztam, míg kibontottam a hajam a törölköző alól és elkezdtem
kifésülni csapzott, barna hajam.
Hosszú
pillanatokig bámultam magam, mintha a tükörképem bármire is
választ tudott volna adni, de továbbra is teli kérdésekkel a
fejemben léptem ki a fürdőszobából, mint ahogyan beléptem oda.
Sokkal
kényelmesebben éreztem magam, mint az átázott ruháimban, de ez
mind fizikai volt. Belül ugyanúgy feszengtem, mint eddig, ráadásul
zavarom csak nagyobbodott, mikor kiérve az apró folyosóról
tekintetem egy kerekesszékben ülő, idős férfira villant. Az
ismeretlen arcán barátságos mosoly játszott, ahogy felém
fordulva rám emelte barna szemeit, ahogyan Jacob is tette. Vonásaik
elképesztő hasonlóságából mertem arra következtetni, hogy az
idősebb a rám talált srác apja lehet.
- Jó
napot – köszöntem zavartan, hogy megtörjem a csendet. A férfi
arcán lévő mosoly kiszélesedett, miközben jobban felém fordult
és végre megszólalt.
-
Kérlek, hagyjuk a magázódást – mondta. – Szólíts csak
Billynek, Jacob apja vagyok – mutatkozott be.
-
Lily – biccentettem.
-
Jacob elmesélt mindent – nézett pár pillanatra a fiúra, majd
újra rám. – Amíg nem tudjuk meg, hogy mi is történt nyugodtan
itt maradhatsz – mosolyogta.
-
Erre semmi szükség – kezdtem el azonnal ellenkezni. – Nem
akarok kellemetlenséget okozni.
- És
mégis hova mennél? – kérdezte Jacob lényegre törően, egyből
megtalálva azt a pontot, amire nem tudtam válaszolni, s ő ezt
örömmel nyugtázta.
-
Akkor ezt megbeszéltük – mondta Billy. – Addig maradsz, ameddig
akarsz, nem vagy a terhünkre – nyugtatott meg, s nekem esélyem
sem lett volna ellenük győzni. – Jacob, kérlek, elvinnél
Charliehoz? – nézett fiára. – Hamarosan kezdődik a meccs és
áthívott.
-
Persze – bólintott. – Nem sokára visszajövök – mondta felém
fordulva, kisegítve apját a lakásból, be egy öregnek tűnő
autóba.
-
Érezd otthon magad! – kiabált még nekem Billy, miközben intett
és lassan elhagyták a látóterem, míg én távozások után is
hosszú percekig az ajtófélfának dőlve bámultam a tájat.
Az
olykor feltámadó szél miatt könnyedén felém áramlott a tenger
sós illata, s az erdők ázott föld, friss zamata. A szürke felhők
ugyan esőt ígértek, míg a kicsit párás levegő is erről
árulkodott, de valamiért volt egy olyan érzésem, hogy ez csak
este fog megtörténni. Nem messze Jacobék lakásától hasonló
házak sorakoztak szabálytalanul. Az egész környék barátságosnak
és nyugodtnak tűnt komor, hideg időjárása ellenére is, amit
körbevett az erdők sűrű lombozata.
Végül
aztán ellöktem magam az ajtófélfától, s becsukva magam mögött
az ajtót leültem a kanapéra, miközben bekapcsoltam a tévét és
találomra ott hagytam valamilyen szappanoperán, miközben a
táskámban kutakodtam.
Volt
benne pár farmernadrág, két fekete pulcsi, egy fehér ujjatlan,
néhány fehérnemű és többségben sötétebb árnyalatú pólók,
amik közé betuszkoltam azt a rongyosra gyűrődött fényképet is.
Újra
elbambultam a férfi hihetetlenül vörös, már-már rémisztő
szemein, melyek csak azért vesztettek élükből, mert az arcán
majdnem körbeért a mosolya és valami olyan érzelem sugárzott
íriszeiből, ami megnyugtatott és biztonságot nyújtott az idegen
helyen.
Fogalmam
sem volt róla, hogy mennyi ideig néztem a fényképet, míg végül
Jacob nyugtatónak szánt hangja ijesztett fel gondolataimból, ahogy
köszönt nekem, s leült mellém.
Valami
miatt egyből megcsapott a felőle áradó meleg, s nem csak azért,
mert zavarba jöttem barna szemeinek szüntelen bámulásától,
hanem mert Jake tényleg...melegnek tűnt.
-
Minden rendben? – kérdezte.
-
Fogalmam sincs, hogy honnan jöttem vagy ki vagyok, de igen...minden
rendben – feleltem nem kevés szarkazmussal a hangomban, amit
beismerő mosollyal viszonzott, s bólintott szavaimra. – Én
tényleg nem akarok gondot okozni nektek, semmi szükség erre... –
kezdtem bele, elvégre nem hagyott nyugodni a dolog, hogy miért
ilyen kedvesek velem. Semmi közük hozzám, nem is kellene
érdekelniük, hogy mi van velem.
-
Ugyan már! – makacskodott. – Hova máshova tudnál menni? –
kérdezte, de nem várt választ. Folytatta; – Itt nyugodtan
ellakhatsz, amíg nem tudjuk meg, hogy hova is tartozol!
-
Köszönöm – mondtam végül. – Mindent köszönök – tettem
még hozzá, elvégre fene se tudja, hogy mi lenne velem, ha Jacob
ott hagy a parton.
-
Semmiség – vont vállat mosolyogva. Látszólag nagyon is örült,
hogy végül beadtam a derekam, noha én emiatt még mindig
kellemetlenül éreztem magam. – Nem jöttél rá, hogy ki a
fényképen lévő férfi? – kérdezte komolyabban, összevont
szemöldökkel.
- Nem
– ráztam meg a fejem tanácstalanul, kezeimben továbbra is a
képet szorongatva.
-
Akkor gondolom azt sem tudod, hogy miért vörös a szeme –
állapította meg, miközben elkapva tekintetem pillantását az
enyémbe fúrta. Hosszú másodpercekig még levegőt is
elfelejtettem venni, miközben elnyelt íriszeinek barna mélysége.
Azon kezdtem el tűnődni, hogy miként vonzhat valakinek ennyire a
szeme, s maga a közelsége, de ahogyan annyi kérdésemre, erre sem
kaptam választ.
-
Fogalmam sincs – motyogtam végül észbe kapva, lesütve szemeim
átható tekintetétől.
-
Majd rájövünk – biztatott kezét az enyémre rakva, nyugtatóan
megszorítva. – Biztosan keresni fognak.
-
Remélem – mosolyogtam meg gesztusát. – Miért vagy ilyen meleg?
– szökött ki ajkaimon a kérdés, mikor megéreztem érintésének
melegségét. – Úgy értem...szóval.. – makogtam, mikor
rájöttem szavaim félreérthetőségére.
-
Nyugi, értettem – vigyorogta. – Ez egy...quileute...tulajdonság
– kereste a megfelelő szavakat. – És tisztázzunk valamit, nem
vagy úgy meleg – szögezte le.
- Nem
is úgy gondoltam – feleltem. – Quileute? – kérdeztem rá,
mikor leesett előbbi szavainak értelme.
- Ez
azaz indián törzs, amihez származom – magyarázta. – Ahogyan
Lapush is egy indián rezervátum – tette még hozzá. Hát persze,
így mindent megmagyarázott bőrének barnasága és hajának
feketesége, noha a meleg testhőmérsékletét nem teljesen
értettem, de ahogy kérdéseim utat nyertek ajkaimon keresztül ő
belekezdett a mesélésbe kezdve az őseitől az alakváltáson át
egészen a vámpírokig.
Bármennyire
is lekötöttek szavai valamiért nem lepődtem meg, nem ért
meglepetésként ez a legenda, főleg nem a vámpírokról, pedig úgy
gondoltam, hogy nem nagyon hiszek ilyenekbe, legalábbis egyszer sem
foglalkoztatott ez a gondolat a mai nap folyamán a rengeteg
értetlen, tanácstalan kérdés közepette.
-
Milyenek a vámpírok? – kérdeztem hirtelen. – Úgy értem
biztosan van a legendáitoknak valami elképzelésük róluk, nem?
- De,
persze – bólintott kicsit meglepetten, legalább annyira nem
értette kérdésem okát, mint én magam. – A legendáink szerint
sápadtak és tökéletesnek tűnnek a halandó szemnek, a bőrük
hideg és olyan tapintású, mint a precízen megcsiszolt márvány,
a szemük vörösben izzik és pont ezzel a megnyerő külsővel
próbálják magukhoz csalogatni az áldozataikat.
Szavait
hallgatva tekintetem akaratlanul is a képre siklott, egyenesen Alex
hibátlan, sápadt bőrére és vörös szemeire.
-
Nem, az nem lehet – ráztam meg a fejem, noha sokkal inkább
beszéltem magamnak, mint Jacobnak, aki talán érthette kiakadásom,
mert ugyanúgy a képet figyelte, míg végül tekintetük újra
össze nem találkozott.
- Jól
vagy? – kérdezte.
-
Csak fáradt vagyok – mondtam végül, legalábbis próbáltam erre
fogni hirtelen jövő zavart, felismerhetetlen érzéseim kavalkádját
előbbi gondolatmenetem után.
-
Gyere, megmutatom a szobád – felelte hosszas hallgatás után,
mint aki próbált felülkerekedni gondolatain, s nem foglalkozni
furcsa megérzésével, ami engem is hatalma alá kerített.
Vajon
ugyanarra gondolhattunk?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése